Új Szó, 1990. március (43. évfolyam, 51-77. szám)

1990-03-24 / 71. szám, szombat

Nagykapos és környéke az ipartelepítés hatásainak fogságában Futóhomokra épült álmok Mikor lesz a kivételből szabály? A végek... mondogatták a fővárosból Nagykapos környékére vetődő látogatók. Valóban ez a vidék - távol a központoktól - az ország peremén fekszik. Elfelejtett, tipikusan mezőgazdasági táj volt ez egészen a hatvanas évek elejéig, bár a változások előjelei - a nagyméretű folyószabályozások - már korábban megmutatkoztak, majd hatalmas beruházások kezdődtek. Gomba módra nőttek ki a gyárak, végre volt munkaalkalom. Akkor minden nagyszerűnek tűnt! Más vidékekről - elsősorban a Szepességböl - jelentős számú értelmiségi is ideköltözött. Töretlennek és megállíthatatlannak tűnt a fejlődés, hiszen már az üzemelő 1. és 2. számú vajáni hőerőmű közelében ott magasodott a harmadiknak a vasváza is. Rohamosan bővült a tranzit-gázvezeték hálózata, büszkén emelkedtek az égnek a Slovnaft desztillációs egységei. És közben Nágykapos lakossága néhány év alatt megduplázódott. Ekkor bizonyára még kevesen fejtették, hogy tiszavirág-életű lesz ez a fejlődés, hogy futóhomokra épültek az álmok. Riasztó jelek Nem a saját közegéből nőtt ki ez a grandiózus iparközpont, hanem ide telepítették. Ráadásul minden nyersanyagbázis nélkül, hiszen a szenet, a nyersolajat naponta vonatszerelvények hozzák többezer kilométer távolságból. Talán csak a földgázszükséglet egy része származik a környékbeli forrásokból. Sérülékeny volt ez a komplexum, így nem csoda, hogy az energiaválság és a centralizált tervgazdálkodás csődje alapjaiban rázta meg. A riasztó jelek egyre szaporodtak. A 3. számú erőmű épületváza csupaszon mered az ég felé. Fokozatosan leállt a nyersolajbázisú 2-es számú hőerőmű. Nemrégiben apadni kezdtek"^ Slovnaftot tápláló szovjetunióbeli források. A nagy szomszéd a szerződésben lekötött szállításokat önkényesen korlátozza. Nagykapos fejlődése lelassult. A szolgáltatások házát ugyan nagy nehezen - csaknem 15 év után - átadták, de a hozzá kapcsolódó mozi még ma sem készült el, és düledezik a kultúrház külső fala is. Nehezen indult meg az új iskola építése. A lakosságot pedig nemrég szinte sokkolta a főutca egyik oldalán álló, már felvásárolt családi házak sorának lebontása. Kiderült, nincs pénz az ide tervezett lakások megépítésére, és valószínűleg nem is lesz rájuk szükség, hiszen a további iparfejlesztés elmarad. Nincs irigylésre méltó helyzetben a néhány hete a város élére került új vezetés sem, mert a lakosság most, amikor még éves költségvetés sincs, amikor a nagyvállalatok kimeríthetetlennek tűnő kasszája egyre inkább becsukódik, tőle követeli a felgyülemlett gondok megoldását. Apropó, nagyvállalatok! Itt működnek a közelben, egy pedig a város területén/Dolgozóik és vezetőik zöme itt él. Jelenlétüket azonban - az utak mentén hivalkodó reklámtábláktól eltekintve - valahggy nem érezni. Segítségük, jótékony hatásuk a város infrastruktúrájának fejlődésén nem érezhető. Hiszen lényegében Nagykaposon - egy óvoda kivételével, mely csak a saját alkalmazottainak gyerekeit fogadja be - nem építettek semmit, ami a lakosság javát szolgálná. Már régen aktuális lenne az orvosi rendelő kibővítése is. Kórház a nagykaposiaknak állítólag nem jár, mert Királyhelmec ide csak 18, Tőketerebes pedig 45 kilométer. ígértek is a nagyvállalatok erre a célra pénzt, nem keveset - 28 milliót! Ennyi elég is lenne, de ez az összeg csak papíron van meg. A vnb számlájára mind a mai napig mindössze néhány százezer korona folyt be! Joggal érezhetik úgy a nagykaposiak, hogy a nagyüzemek vezetői - bár itt laknak - nem tekintik igazán otthonuknak városkájukat. Egyébként mivel lenne magyarázható ez a látható közöny? Felgyülemlettek a környezetvédelmi gondok is. Sorra épültek a lakótelepek, de a szennyvíztisztító maradt a régi, és nem nagyon bírja a megterhelést. Amióta a battyáni kutakra kötötték a hálózatot, végre már éjszaka is van víz a városban, de bizony a csapból gyakran gyanús küllemű, szagú és ízű folyadék csurdogál. Mindenki tudja, hogy az ágcsernyői vasúti átrakodó - főleg nyersolajszármazékokkal - folyamatosan szennyezi a kutakat. A város egykori büszkesége, a gombaformájú víztartály ma már képtelen ellátni a lakosság igényeit. Egyes hírek szerint léte is veszélyben van. Falaira belülről állítólag vastag üledékréteg tapad. Főútvonal a város közepén? Tovább élnek a régi sablonok, a régi gondolkodás és felfogás. Ennek bizonyítékaként - mintha mi sem történt volna a társadalomban - változatlan az a terv, hogy a Nagymihály felé vezető főút új szakasza a város közepén haladjon át. A Királyhelmec felől érkező sűrű teherautó-áradat tehát nem kerülné el a várost, mint ahogy azt a józan ész diktálná, hanem a lakótelepek között haladna végig. A felüljáró pedig a forgalmat a vasúton túlra vezetné, ahol új út épülne - persze a termőföld rovására. De nem baj, hiszen majd lecsapolják a közeli nagymocsarakat, s micsoda kitűnő föld lesz azok helyén! Nem is kell ehhez más, csak néhány tízmillió, amit a jóságos állambácsi, ahogy eddig mindig tette, most is bizonyára megad. Hogy elpusztul a természet egy szép darabja, tönkremegy a gyerekek egyetlen korcsolyázó helye, s még sivárabbá válik az amúgy is egyhangú táj? Kit érdekel ez. Csak az a fontos, hogy a meliorációt végző vállalatnak legyen munkája, hiszen mit is csinálna szegény, ha kiderülne, már nincs rá szükség!? Pedig az út el is kerülhetné a várost, de úgy látszik, ez túl olcsó megoldás. Mint a mesebeli sárkány, a hőerőmű füstje úgy telepszik rá a tájra. A szovjet antracit pora, melynek szállítását 1993-ig szerződés garantálja (utána talán csak dollárért lesz kapható), a környéket boldogítva még gyorsan leülepszik. A kénes gázok viszont a széljárásnak köszönhetően már inkább Királyhelmec és környékének népét köhögtetik. A pernyét és a hamut néhány hektáros területen, közvetlenül az erőmű közelében tárolják. Hiába locsolják, ha jön egy szélvihar, sötét ÚJ SZÚ 5 1990. III. 24. Földben a mag (Krascsenits Géza felvétele) porfelhők települnek a környékbeli falvakra. A tároló betelt, de nem baj, majd létesül a csicseri oldalon egy újabb. Hadd vigye a szél a szemetet a Latorcához! Kinek a rovására? Csehszlovákia kötelezettséget vállalt arra, hogy lényegesen csökkenti az NSZK és Ausztria felé kibocsátott szennyezőanyagok mennyiségét. De kinek a rovására? Úgy tűnik, hogy a keleti végekére. Az új tervek szerint ugyanis a nemrég leállított 2-es számú vajáni erőmű minden blokkját a környékbeli földgázforrásokra kötik. Ez látszatra jobb megoldás, mint az amúgy is kérdésessé vált széntüzelés, de sajnos, az itteni földgáz igen sok ként tartalmaz, így a savas lecsapódásoktól nem menekülnénk meg, és még Magyarország közeli megyéibe is jutna belőle. Újabb riasztó és felháborító hír: a Strážske környékéről a lakosság és az egészségügy által kitűzött vulkanizációs gyorsító üzemet a kormány mégis Vaján közelében kívánja megépíteni. Sok szépet ígérnek: nagy kórházat, infrastruktúrát, tejjelmézzel folyó Kánaánt. De ugye, szép ígéretek akkor is voltak, amikor a bugyellárisok még duzzadtak. S mit ér az új kultúrpalota, ha néhány kilométerre a várostól a nálunk megszokott műszaki fegyelem mellett olyan anyagok készülnének, melyek melléktermékei erősen rákkeltő hatásúak. Persze, ha nem épül meg az üzem, akkor a környezetvédők lesznek a hibásak, hogy nincs munkaalkalom, nem pedig azok, akik vegyipart telepítettek ide, nyersanyagbázis nélkül. Meddig élhet még itt, a mezőgazdasági vidéken gyökértelenül a nagyipar? A délibábos iparpolitikának köszönhetően bizonytalan lett igen sok munkás, technikus és mérnök jövője. A felelősök pedig ma szépen meglapulnak, vagy pazar villáikban, valahol jó messze innen, már élvezik a zsíros nyugdíjakat. Gigantikus vegyipart teremtettek. Füstölgő kémények állnak itt, de értelmes, szükséges, biztos és ideillő munkát adó mezőgazdasági feldolgozóipar - legyen az konzervgyár vagy akár baromfifeldolgozó -, az nincs. Igen, a keleti végeken sűrű a szmog, de nemcsak a levegőben, hanem a fejekben is. S tán ott még jobban tartja magát, nem fújja el onnan oly könnyen a friss szél. BOGOLY JÁNOS, Nagykapos Ki hitte volna akárcsak fél évvel ezelőtt is, hogy a szlovákiai parlament egyszer még demokratikusabban szabályoz egy kérdést, mint a Szövetségi Gyűlés. Márpedig megtörtént. Mint ismeretes,, a választási törvények jóváhagyásakor a legnagyobb viták az ún. szavazathatárok körűi folytak. A Szövetségi Gyűlés a saját választási törvényében 5 százalékban, az SZNT pedig 3 százalékban állapította meg ezt a határt. A Szövetségi Gyűlésben nagy vihart kavart Duray Miklós, Popély Gyula és más nemzetiségi képviselők felszólalása, hogy az említett 5 százalékos szavazathatár hátrányos helyzetbe juttatja a nemzeti kisebbségeket (ugyanez elmondható azonban a választókerületekről is, amelyek a nemzetiségi érdekeket figyelmen kívül hagyja, az ország adminisztratív-területi beosztásának határait követik). A „szavazathatárral" kapcsolatban a leggyakrabban persze az a kérdés merül fel, voltaképpen hány érvényes szavazatot kell kapnia egy pártnak ahhoz, hogy képviselethez juthasson a törvényhozási testületekben. A Szövetségi Gyűlés választásáról szóló törvény ezzel kapcsolatban lényegében annyit állapít meg, hogy az a párt (mozgalom), amely a Szlovák Köztársaságban (illetve a Cseh Köztársaságban) leadott valamennyi érvényes szavazatból 5 százaléknál kevesebbet kap, nem juthat mandátumhoz, s így nem tudja bejuttatni jelöltjét a szövetségi parlamentbe. A szavazatok pontos számáról azonban senki sem nyilatkozhat, sőt még megközelítőleg pontos számot sem mondhat. Hivatalosan meg nem erősített adataink szerint január elsején 3 581 916 választópolgár élt a Szlovák Köztársaságban. Feltételezhetjük persze, hogy az összes választásra jogosult állampolgár elmegy szavazni (bár ez még akkor sem fordult elő, amikor a „választások szabotálásáért" különféle rejtett vagy nyílt szankciókkal sújtották az embereket), továbbá azt is, hogy valamennyien érvényes szavazatot adnak le. Ám a szavazás módjának, a négy évtizedes múlttal szembeni viszonylagos bonyolultsága indokán ez sem valószínű. Eddig roppantul egyszerű volt „választani". A választópolgár kapott öt szavazólapot, a szavazófülkének még a tájékára sem mert nézni, és a vizslató tekintetek kereszttüzében gyorsan bedobta mind az öt papírfecnit a szavazóurnába. Most, akár tetszik, akár nem, be kell mennie a szavazófülkébe, s ki kell választania a jelöltlistákból, szavazólapokból, hármat. Egyet, amellyel a Szövetségi Gyűlés Népi Kamarájába választ képviselőt, egy továbbit a Nemzetek Kamarája képviselőinek megválasztására, a harmadikkal pedig a Szlovák Nemzeti Tanácsba juttathatja be kiválasztottjait. Az elmondottakból következik, hogy képviselethez a Szövetségi Gyűlés valamelyik kamarájába csak az a párt juthat, amely a szlovákiai választókerületekben jelölőlistát nyújtott be, és az adott kamarába szóló jelölőlistájára (az említett ideális körülmények közepette) megközelítőleg 179 ezer választópolgár adta le szavazatát (azaz megszerezte a Szlovák Köztársaságban leadott érvényes szavazatoknak legalább 5 százalékát.). A Szlovák Nemzeti Tanácsba történő választásokkor a pártnak legalább az érvényes szavazatok 3 százalékát kell megszereznie (megközelítőleg 107 ezer szavazatot), hogy jelöltjét bejuttathassa a szlovák parlamentbe. Ha csak egy szavazat hiányzik is az érvényes szavazatok 5, illetve 3 százalékából, az adott pártra leadott szavazatokat „a továbbiakban nem veszik figyelembe" (több százezer szavazat juthat ilyen sorsra). Részben tehát igazuk volt azoknak a képviselőknek, akik úgy nyilatkoztak, hogy ez a választójogi törvény nem demokratikus, a kisebbségek ellen irányul. Személyes tapasztalatom, a választójogban jártasabb emberek már most töprengenek afölött, melyik párt szavazólapját (jelölőlistáját) dobják majd be az urnába, hogy „szavazatuk ne veszszen el". Pedig a szavazatuk semmiképp sem veszik el, csak éppen az erősebb pártokat támogatná - a választópolgár akaratától függetlenül, esetleg akaratával ellentétben. A képviselői mandátumok száma eleve meghatározott (a Szlovák Nemzeti Tanácsnak például 150 képviselője lesz). A mandátumokat azonban csak azon szlovákiai pártok, illetve politikai mozgalmak között osztják szét, amelyek megszerezték a Szlovákiában leadott érvényes szavazatoknak legalább 5, illetve - a Szlovák Nemzeti Tanács választása esetében - legalább 3 százalékát. Ezt sokan pozitívumként értékelik, mert „megakadályozza a parlamenti politikai színtér nemkívánatos felaprózását". Súlyos érv ez, hiszen az elmúlt negyven év alatt is gyakorlatilag csak ezt az érvet erősítgették a munkásosztály, a kommunista párt vezető szerepe elvével. A politikában, az államéletben azonban kiszámíthatatlan, mikor lesz a kisebbségi nézetből többségi akarat, „a kivételből szabaly". FEKETE MARIAN A legtöbbet adják: Kevés a véradó Akinek nincs szüksége rá, nem is sejti, mit jelent a hiánya. Ám akinek gyógyulása függ attól, megkapja-e a szükséges vért, tudja csak igazán értékelni, mit jelent, ha valaki véradó. Az év elejétől a hematológiai és vértranszfúziós részlegek dolgozóinak nem könnyű a dolguk. Az ok? - teszem fel a kérdést dr. Daniela Babincovának, a pozsonyi Šmidke utcai részleg főorvosának. - Ez idáig a szocialista munkabrigádok és egyéb kollektívák az év végén értékelték kötelezettségeik teljesítését. Mindenki igyekezett teljesíteni a „tervet", a véradásért külön jó pontok jártak. Ez a fajta kezdeményezés megszűnt, s a Vöröskereszt egyedül nem képes mozgósítani a lakosságot. Habár, jó időben mondjam - vált optimistább hangvételre - a héten egy-egy vételi napon 30-50 véradó érkezett. így el tudjuk látni vérrel nemcsak a mi kórházunkat, hanem a Bezruč utcáit is. Három héttel ezelőtt- emlékezett - katasztrofális helyzet alakult ki. Az állomás alkalmazottai levélben, táviratban fordultak a véradókhoz, akik fogadására tizennégy egészségügyi dolgozó készült fel. Hárman jöttek csak. Mit tehettünk volna? Elővettük a vastartalékot - mi adtunk vért. Számunkra ugyanis az ideális az volna, ha nem kampányszerűen, hanem minden vérvételi napon - heti három alkalommal - rendszeresen 30-40 véradó érkezne. Megtudtam, ez idáig titkos adatként kellett kezelni a kórházak vérvételi terveit. Ma már ezek a tabuk megszűntek, a Šmidke utcai részleg egy évre 5000 vérvételt tervez. Természetesen a terv teljesítése nem tőlük függ. - Mi mindig tisztelettel fogadjuk a hozzánk érkezőket, hiszen jól tudjuk, véradóink nélkül nem tudnánk életeket menteni. Az adakozási kedv csökkent ugyan, de mi bízunk abban, hogy visszatér. Megértjük, hogy a felgyorsult politikai események miatt az emberek figyelme másra terelődik. Kevés ember tudatosítja, hogy naponta - és nemcsak ebben a városban - több liter vérre van szükség - magyarázta. - Fel kell készülnünk arra is - tudtam meg -, hogy a megváltozott gazdasági körülményekben egyre nehezebb lesz a nap folyamán elszabadulni a munkahelyekről. A munkáltatók és a munkatársak megértése kell majd ahhoz, hogy a véradó egynapos hiányzását tolerálják, illetve pótolják. Számos véradó, tudomást szerezve arról, hogy a nyugati országokban a vérvételt nem csupán a reggeli órákban végzik, megkérdezte, hazánkban miért nem lehet ezt a gyakorlatot bevezetni. A válasz étkezési szokásainkban keresendő. Míg Nyugat-Európában többnyire a reggeli zabpehelyből, sajtból, tejtermékből és gyümölcsből, tehát zsírszegény ételekből áll, hazánkban másképp étkezünk. A vérünk zsíros lesz, s ilyen formában nem használható fel. A levett vért azonnal feldolgozzák, a kórházak raktáraiba szállítják és sok esetben még aznap az orvosok a betegnek adják. - Sokakban felmerül a kérdés a térítésmentes véradás létjogosultságáról. Úgy gondoljuk, ne adjuk fel azt, amit elértünk. Mert tévedés azt gondolni, hogy a jóléti országokban a véradókat megfizetik. Ott is a Vöröskereszt szervezi a véradóhálózatot, igaz, jobb, hatásosabb a tagtoborzásuk. A véradók, például Franciaországban, nyíltan bevallják, azért is adnak vért, mert előtte ingyen kivizsgálják őket s így tisztában lesznek egészségi állapotukkal. Ám a jutalom gyakran még inkább ösztönzi őket, a Vöröskereszt kirándulásokra viszi tagjait és hálából a vérért számos hangversenyt szerveznek számukra. A hematológiai és vértranszfúziós részleg dolgozói jól tudják, a véradók toborzását gyerekkorban kell kezdeni. Ezért nemrég tizenkétéves iskolásoknak bemutatták a véradás menetét. Eleinte tartottak attól, hogy a vér láttán a gyerekek megrémülnek, netán rosszul lesznek, ám szerencsére nem így történt. A kicsik természetesnek vették a látottakat, szóba elegyedtek a véradó katonákkal, sőt együtt teáztak velük. S a gyerekek hazatérve rábírták szüleiket, adjanak vért ők is. -A véradók megbecsülése nem lehet csak az egészségügyi dolgozók feladata. Meg kell találni a morális elismerés módját, hiszen aki vért ad, s ezzel életet ment, a lehető legtöbbet adja. pÉTERFI SZONYA