Új Szó, 1990. március (43. évfolyam, 51-77. szám)

1990-03-20 / 67. szám, kedd

Tűzszünet az iskolaháborúban Gömör déli végein hetek óta szik­rázó szócsaták közepette folyik az iskolaháború. Újbást és Gömöral­mágy vitájában - melyről lapunk olvasói két pedagógusközösség le­veléből is értesülhettek - immár nemcsak a falvak vezetői és peda­gógusai vesznek részt, hanem az érintett medvesaljai községek lakói, sőt tanulói is. Mint ismeretes, az Újbásti Helyi Nemzeti Bizottság, a Független Ma­gyar Kezdeményezés helyi csoport­ja és a helyi pedagógusok fóruma még az elmúlt év végén közös bead­ványban követelték a nyolcosztályos alapiskola visszaállítását. A Rima­szombati Jnb oktatási osztálya elfo­gadta érveiket, s úgy határozott, hogy a szükséges műszaki feltételek megteremtése után engedélyezi (sokak szerint kissé talán elhamar­kodottan) az újbásti iskola felső ta­gozatának visszaállítását. A döntés elsősorban az almágyi alapiskola pedagógusai körében váltott ki nagy visszatetszést, hiszen egy csaknem új, tizennyolc tanter­mes iskola további létét látták ve­szélyeztetve a Medvesaljáról bejáró száztizenöt tanuló kiválásával. Fel­tehetően persze önös érdekek is közrejátszottak a pedagógusok han­gos véleménynyilvánításában, hi­szen többségük már évek óta Gömöralmágyon él, kényelmes pe­dagóguslakásban, mint ahogyan a különválást szorgalmazókat is sokféle vád éri. Az Újbásti Nemzeti Bizottság vezetőiről például azt tart­ják, hogy a régi rendszer képviselői, s most a falvak közötti ellentétek szításával, lokálpatriotizmusuk fitog­tatásával akarják menteni bőrüket. Mi mindenesetre nem az efféle szó­beszédekre alapozva próbáltuk ke­resni az igazságot a palócok földjén, Gömöralmágyon és Újbáston. Hol másutt kezdhettük is volna a „forró" téma körüljárását, mint Bencsík Jánosnak, az Újbásti Hnb elnökének dolgozószobájában: - Az iskola leépítésének-felépíté­sének kérdése nálunk nem új keletű, ez szinte minden korábbi tanácsülé­sen és -falugyűlésen a napirenden szerepelt - mondotta az utóbbi he­tek csatározásaitól kissé megfáradt faluvezető. - Le szeretném szögez­ni, hogy a felső tagozat megszünte­tésével soha nem értettünk egyet, az ügyben persze nem kérték sem a vezetésnek, sem a falu népének a véleményét. Döntöttek rólunk - nélkülünk. ígéreteket természete­sen kaptunk szép számmal, ám ezek közül a legelemibbet, a gyere­kek bejárását sem sikerült évek óta megoldani. Sajnos, gyermekeink délutánonként a közutak vándoraivá váltak, nehéz táskájukkal a vállukon olykor négy-öt kilométert is gyalc^ goltak, mert a kora délutáni autó­buszról lemaradtak, az estire pedig órákat kellett volna várniuk. Akik nem vállalták a gyalogtúrát, azok néha fél napokat csellengtek, nem­ritkán a helybeli kocsmában vára­koztak, ott enyhítették qhségüket és szomjúságukat, mert a nagy és mo­dern iskolában nem volt büfé sem. Döntsenek az illetékesek Meg aztán ismeretekben, tudásban sem kapták azt, amit joggal várhat­tak volna el a jól felszerelt, jól ellátott oktatási intézménytől. És akkor még említést sem tettem az iskola felső tagozatának megszűnését követően beállt szellemi vákuumról. Sok kis­gyerekes család az elköltözés gon­dolatával foglalkozott, s azt is ta­pasztaltuk, hogy ezek a gyerekek már nem éreznek olyan vonzódást szülőfalujuk iránt, mint a korábbi nemzedék. Lépnünk kellett, mert úgy éreztük, hogy már a huszonne­gyedik órában vagyunk. Kellene /, néhány millió A falu vezetőinek kezében a fel­soroltakon kívül van még egy, s nem is akármilyen adu: a régi iskolaépü­let mellett csaknem felépült már egy új, korszerű létesítmény, mely az eredeti elképzelések szerint száz, szellemileg fogyatékos gyermek képzését szolgálta volna, természe­tesen bentlakásos formában. Igen ám, csakhogy ehhez kollégiumra is szükség lenne, ennek építése vi­szont meg sem kezdődött, s pénz­hiány miatt egyelőre nem is szerepel napirenden. Persze, az új iskolaépü­let és konyha befejezéséhez, vala­mint a tőszomszédságában lévő régi épület központi fűtésének beszere­léséhez is kellene néhány millió. Reisz Gyula, az 1-4. osztályos helyi alapiskola igazgatója talán emiatt is fogalmazott kissé óvato­san, amikor az új iskola átadásának időpontját hoztam szóba. -Természetesen, mi is nagyon szeretnénk, ha mielőbb pont kerülne az iskolavita végére, s a felső tago­zaton is megkezdődhetne a tanítás, ám látnunk kell a problémákat is, hiszen a új épület átalakításához is engedélyek, tervek és persze pénz kell, de tudomásom szerint egyelőre csupán az eredeti tervek megvalósí­tásához van meg a szükséges anya­gi fedezet. Aztán kissé az is elbi­zonytalanít bennünket, hogy körze­tünkből az óbástiak nem akarják az elszakadást, sőt újabban a helyiek részéről is hallani hangokat a külön­válás ellen. Új vezetés a gömöralmágyi iskola élén Nem kizárt, sőt valószínű, hogy a falvak között hónapok óta fennálló fagyos viszonyban némi felmelege­dés következhet be azáltal, hogy a közelmúltban új vezetők kerültek a gömöralmágyi iskola élére. Ádám Zita igazgató a járási pedagógiai központban vállalt kötelezettségei miatt munkaidejének egyelőre csu­pán a felét töltheti az iskolában, ám eddigi intézkedései is jelzik, hogy nem az elődök által kitaposott ösvé­nyen kíván haladni. Helyettesének, Szókovács Katalinnak is a közel­múltban szavazott bizalmat a peda­gógusközösség; rá szintúgy nem jel­lemző a megnyugvás és az önelé­gültség. - Legelső dolgunk az volt, hogy :Ú J M F I L MEKI - bár senki nem hívott - elmentünk az újbástiak fórumára - idézi fel hivatalba lépésének kezdetét a he­lyettesnő. - Szomorúsággal töltöttek el bennünket az elhangzottak. Nem azért, mert főként rajtunk, az iskola pedagógusain verték el a port, ha­nem azért, mert szinte mindenben igazuk volt. Ezek után határoztuk el, hogy a továbbiakban mi nem is fog­lalkozunk a különválás kérdésével, inkább saját sorainkat rendezzük, s az új idők szelleméhez híven taní­tunk. Ugy vélem, az eltelt egy hónap alatt már tettünk ez irányban egyet s mást. Legelőször is szülői értekez­leteket tartottunk, éspedig nem hely­ben, hanem körzetünk falvaiban. Meghallgattuk a szülők véleményét, sérelmeit és panaszait, s vázoltuk terveinket és elképzeléseinket. Azt hiszem, a kapcsolatteremtés sike­rült, kölcsönös megértésben váltunk el, s ez erőt, lendületet adott további munkánkhoz. A pedagógusközös­ségben most mindenekelőtt az új, teljesítményorientált gondolkodás­módnak kell érvényt szereznünk. Tudjuk persze, hogy ez nem megy máról holnapra, de azt hiszem, kol­légáink már tudatosították, hogy ami tegnap elég volt, az ma már nagyon kevés, a holnapnak pedig jobb, ha neki sem vágunk ennyivel. Sajnos, olykor egészen piti dolgokkal is fog­lalkoznunk kell: a takarítónők, a pe­dellus és a konyhai személyzet kö­telességeivel: merthogy nálunk a múltban ^ismeretlen fogalom volt a számonkérés. Most éppen a leltár átvétele került napirendre. Tíz év alatt itt egyetlen padot, egyetlen széket sem selejteztek ki, követke­zésképpen: papíron kitűnő a felsze­reltségünk, csak éppen gyermeke­ink nem tudnak mire leülni. Színes televízió viszont van vagy tizenhét, működik is belőlük talán három­négy. Mindezt nem panaszképpen mondom, csupán érzékeltetni sze­retném az itteni állapotokat. Mi került a kívánságdobozba? Az iskola egyik újdonsült vezetője aztán elmondotta, hogy a bejáró tanulók néhány jogos kívánságát máris teljesítették. Tízóraiért és uzsonnáért már nem kell a faluba járniuk a gyerekeknek, mert délelőtt és délután is egy-egy órára kinyit az iskolai büfé. Módosítani lehetett az ebédidőt és az órarendet is, így a Medvesalja irányába utazó tanulók hetente kétszer is elérik a kora dél­utáni autóbuszjáratot. Ideiglenesen megoldották az angol és a német nyelv oktatását, megkezdte műkö­dését a számítástechnikai szakkör, melynek vezetésével az újbásti szö­vetkezet egyik szakemberét, Nagy Andrást bízták meg. Többek kíván­ságára elkezdődött a zeneoktatás. Megmozdult tehát az állóvíz, s eb­ben részük van az iskola tanulóinak is. Számukra ugyanis egy urnaszerű dobozt készítettek a pedagógusok, amelybe névvel vagy névtelenül le­adhatták javaslataikat. A papírcetli­ken bizony sok megszívlelendőt ta­láltak az iskola vezetői: legyen ízle­tesebb, kiadósabb az ebéd, lehes­sen délutánonként videózni, alakul­jon csillagászati szakkör, írjanak ki viselkedési versenyt az osztályok között, lehessen a szünetben fociz­ni, ne vegyék el a gyerekektől a lab­dát és a pingpongütőket, ne kaszá­lónak használják a pedagógusok a futballpálya területét, ne zárják be a tornatermet délutánonként, pótol­ják a hiányzó villanyégőket, szer­vezzenek több iskolai kirándulást, legyenek zenei délutánok. A doboz­ba került egy levél is, az alábbi szöveggel: Kedves Zita néni! Kérésünk a következő lenne: sze­retnénk megkérni arra, hogy tessék megtenni mindent annak érdeké­ben, hogy továbbra is az almágyi alapiskola tanulói lehessünk. Nem szeretnénk az újbásti iskolába járni. Ezt aláírásunkkal is igazoljuk. Alatta huszonnyolc aláírás az ötö­dik A és B osztályból. - Elképzelhető, hogy végül is a gyerekek és szüleik döntik majd el az iskolaháború ma még megjósol­hatatlan kimenetelét? - kérdeztem végül az iskola igazgatóhelyette­sétől. - Nem kizárt, hogy így lesz, hi­szen erre ők a legilletékesebbek. HACSI ATTILA Taburomboló mú, szokatlanul nyers hangvételű dráma A kis Vera; olyan világot tár elénk, mely hosszú időn át szinte teljesen hiányzott a szovjet filmművészet ^térképéről". E korszakalkotó jelentőségű munka a társadalmi és egyéni lét riasztó bizonytalanságait mutatja be, kese­rű kiábrándultsággal ábrázolja a személyiség drámáit, dokumentá­ris pontossággal jeleníti meg a pót­cselekvéseket, a közösségek szét­esését, a reménytelennek látszó ki­törési kísérleteket. Vaszilij Picsul kon­tinenseket diadallal megjárt alkotása az utóbbi esztendők ta­lán legeredetibb, leg­figyelemreméltóbb, legfrissebb munkája. S nem a világsztárrá lett, az amerikai Play­boy címlapján is föl­tűnt Natalja Nyegoda, a Verocskát alakító szabálytalan arcú, te­hetséges színésznő miatt, aki időnként pucéran mászkál a kamerák előtt (mez­telenséggel ma már nem lehet elementá­ris hatást gyakorolni a nézőkre). Az érdek­lődés (s a montreali és velencei fesztiváldíj) valószínűleg másnak szól: a megejtő hitelesség­nek, a könyörtelen igazmondásnak, a kritikai szellemiségnek, a művészi megformálás erejének. Annak az új hangnak, mellyel a pályakezdő ren­dező a szovjet fiatalokról, családok­ról, a lumpenvilágról, a kilátástalan vegetálásról, az ellene való céltalan lázadozásról beszél. Voltaképpen nincs semmi külö­nös ebben az olajfoltos, bűzös ten­ger melletti városban, semmi külö­nös ebben a családban, hiszen tag­jai maguk is olyanok akarnak lenni, mint mindenki más. A sofőr apa, aki a befőttesüvegben hazahordótt vod­kától részeg mindennap, éppúgy nem akar kilógni a sorból, mint a ru­hagyárban dolgozó, mindent eltűrő anya, vagy Viktor, a báty, aki Moszk­vába menekül a családi sárbara­gadtság elől. Látszólag ő lenne az, aki kilóg a sorból, ám viselkedése, a problémák előli pánikszerű mene­külése annyira jellegzetes, hogy épp ezzel válik ő is egy „másik sor" szürke tagjává. Marad tehát Vera - a kis Vera -, aki kamaszlelkének minden hevével lázad valami ellen. Dacból és kilá­tástalanságból táplálkozó lázadása azonban céltalanságba fuló. A „me­nekülni innen, mindegy, hogy milyen áron" mentalitás a felismerésnek csak az első fele; Vera sem tud többet kezdeni vele, mint azt, hogy összefekszik az első alkalmasnak tűnő fiúval. Talán dacból, s kétség­beesett szeretetéhségből. A diák­szálló rozoga ágyán a lepusztult la­kótelepi szoba riasztóan elhanyagolt falai között gyakori szeretkezés a szovjet filmművészetben valószí­nűleg az első ilyen födetlenül vállalt jelenet, amelynek nem a szexuális tartalma jelenti az igazi újdonságot, hanem kilátástalansága, sivársága. A lepusztult fal, az ócska diák­szálló is rettenetet áraszt. S ez az igazi újdonság A kis Ve[ában. Hősei Jelenet a szovjet filmből. Natalja Nyegoda hite­lesen, sokszínűen alakítja Verát; partnere And­rej Szokolov. ügynök halála Arthur Miller ma már klasszikus értékű drámájának tévé-, illetve mo­ziváltozata amerikai-nyugatnémet közös vállalkozásban készült. Az 1949-ben keletkezett mélyreható társadalmi tanulmány szerzője pá­ratlan precizitással ábrázolja a nagy amerikai álom illúziójának szerte­foszlását. A mű főhőse, az olcsó, önámító hazugságokkal üzletelő utazó - az annyira, de annyira ame­rikai kisember - élete alkonyán éb­red rá, hogy vágyai, s az az igyeke­zete, hogy családjának a legjobb életszínvonalat biztosítsa - kudarcot vallott. Hiszen semmire sem vitte, s feltehetőleg fiai sem viszik sokra. A nagy ábránd teljes szertefoszlását öngyilkossággal próbálja meggátol­ni, hogy feláldozva önmagát, a csa­lád megkaphassa életbiztosítását. Az ember és az amerikai társada­lom viszonyát is feltáró lélektani drá­mát először 1951-ben filmesítették meg. E változattal a darab szerzője nem volt megelégedve, s így 1985­ben - miután Dustin Hoffman a Broadway színpadán óriási siker­rel eljátszotta Willy Lomant, a talán legtökéletesebb Arthur Miller-te­remtményt - a drámaíró és a szí­nész felkérték Volker Schlöndorff nyugatnémet rendezőt, hogy a Brodvyay-előadást vigye filmre. Schlöndorff munkájában szándéko­san hangsúlyozza a dráma színpa­diasságát, s bár megbízatásának a tőle megszokott magas színvo­nalon tett eleget, Az ügynök halálát Dustin Hoffman produkciója avatja igazi élménnyé s teszi emlékezetes­sé. Talán mert Hoffman ma is a zsi­gereiben hordozza a hajdani európai kivándorlók szorongását. Mondhat akármit, önámító hazugságot avagy valóságot - keze, ideges, kapkodó mozgása, lúdtalpas, csoszogó járá­sa, nehéz bőröndöktől görnyedt háta az amerikai kisember tökéletes szo­rongásáról árulkodik. Willy Lomanje egyszerűen csodálatos. Mint hírlik, az eddigi legizgalmasabb „ügy­nök". -ym­iiiiiimiiiimiimiiiiiiiimimmimiiiiiiimi ÚJ szú 20 1990. I II. 17. - lányok, fiúk egyaránt - már sem­miben sem emlékeztetnek a régi szovjet filmek hőseire. Ezek a ti­zenévesek már nem hisznek az apák, anyák szavaiban. Mert túl sok a szenny, a reménytelenség és a hazugság körülöttük. Ezek a gye­rekek talán már élni sem akarnak. Vagy ha igen, akkor másként akar­nak élni, mint szüleik. De nem lehet. Sorsuk behatárolt. Kicsi Vera is, bár lassú felfogású, közönyös, nemtörő­döm, mégis pontosan tudja; az élete azonos lesz a többiekével... Vera és Szergej szerelme hétköz­napi, szürke, olykor unalmas - akár az élet. S reménytelenül egyhangú. A család - s kicsi Vera - tragédiája is szinte magától értetődően követ­kezik be: a kiszemelt vőlegény has­ba késelése, Vera öngyilkossági kí­sérlete után a folyamat a lakótelepi hátrányos helyzet szürke tónusú szintjén állapodik meg. Nincs tovább, nincs följebb... Vaszilij Picsul rendezőt és Marija Hmelik forgatókönyvírót a perifériára szorult kis Vera életében a sodródás okai és körülményei érdeklik. Az 1988-ban készült alkotás szakít azokkal a hagyományokkal, melye­ket a szovjet film sokáig követett. S bizonyosnak látszik: e jelentős szovjet film után nem lehet a régi beidegződéseket követve szólni a vásznon fiatalokról, eszményekről, perspektívákról. A kis Vera

Next

/
Thumbnails
Contents