Új Szó, 1990. február (43. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-05 / 30. szám, hétfő

A félanalfabéta doktori címe „Elena és a tudomány" címmel neves francia napilap közölt cikket arról, hogyan szerezte „tudományos diplomáit" a diktátor felesége, aki - mint a Le Monde megjegyzi - közismert, múveletlensége dacára, uralkodott a román tudomány fölött. Az alábbiakban kivonatokat közlünk a cikkből: A volt romániai rezsim második embere Elena Ceausescu, aki a „conducátorhoz" hasonló személyi kultusz részese volt, Bukarestben a „neves tudósként" tetszelgett. A román protokollszolgálat pedig megkísérelte elérni, hogy mindegyik külföldi útja alkalmával díszdoktori címet adományozzanak neki, amennyire lehetséges, valamely neves egyetem részéről. A nyugatiak ebben a vonatkozásban rettenetes ostobaságot követtek el - mondotta egy neves diplomata - ostobaságokat, amelyek megbotránkoztatták a román tudósokat. Mindenesetre - szögezte le Gilbert Balavoine úr, a Francia Tudományos Kutatóközpont kémiai főosztályának tudományos igazgatóhelyettese - Elena tudatlansága közismert volt. Jósé Jaz úr, belga vegyész, az UNESCO volt tudományos igazgatója, aki 1970-1975 között e nemzetközi szervezetet képviselte Bukarestben, utalt rá, hogy ilyen minőségében legfőbb tárgyalópartnere kormányszinten Elena Ceausescu volt. A legnevesebb román tudományos kutatók és egyetemi tanárok, akikkel gyakran találkozott, részletesen tájékoztatták a „mérnök doktor akadémikus elvtársnő" karrierjének összes szakaszairól. Tudományos előmenetele a Ceausescu család módszereire épült... A Le Monde a továbbiakban Elena Ceausescu „egyetemi" tanulmányaival foglalkozik. A kezdet az ötvenes évek elejére nyúlik vissza, amikor a félanalfabéta munkásnő „illusztris" férje politikai felemelkedésével egyidőben fejébe veszi, hogy mindenáron tudóssá, méghozzá „nemzetközileg elismert" tudóssá válik. A szóbeszéd szerint Elena a kisegítő személyzet tagjaként dolgozott egy laboratóriumban, s innen ered vonzódása a „tudományos kutatás" iránt. Mindenesetre - meséli tovább Jaz úr - beleveti magát a vegyészetbe. Sándulescu professzor, aki feladatul kapta, hogy „előkészítse" erre a pályára, a haját tépi, amikor meggyőződik illusztris tanítványa siralmas tudásszintjéről. Két ízben is elutasítja a diploma kiadását, végül is engednie kell a mind álhivatalosabb közbenjárásoknak, s a harmadik próbálkozáskor minimális átmenőjegyet ad. Ám semmi sem tarthatja fel Elenát „száguldásában" a doktorátus felé. C. Nenitescut a kor nagy román szerves kémikusát kéri fel doktori értekezése irányítójává. Ez sokba kerül neki: megnyirbálják laboratóriumának költségvetését, korlátozzák tudományos publikálását - emlékezik vissza lona Dima, aki akkor a professzor laboratóriumában dolgozott, s ma a Total francia társaság tudományos igazgatóhelyettese. Ezután egy iasi-i egyetemi tanár, az Akadémia akkori alelnöke kapja „feladatul" a neves „tudósjelölt" kiképzését. Ennek ellenére, Nenitescu professzornak részt kell vennie Elena Ceausescu doktori értekezése - zárt ajtók mögött történt - előterjesztésén. Minthogy akkor képviselői mandátumot töltött be, a professzor ebben a minőségében tiltakozott a Nagy Nemzetgyűlésben a módszerek ellen, amelyekkel a román tudományt irányítják. Másnap - mutat rá Jaz úr - Nenitescu urat eltávolították az általa alapított kutatóintézet éléről, egy évvel később pedig távozott az élők sorából. Most már semmi sem áll Elena útjában. „Nemzetközi elismerését" azzal szerzi meg, hogy nagyon sok - gyakran igen magas tudományos szintű - molekuláris vegyészeti dolgozat társszerzőjévé vagy szerzőjévé nyilvánítja magát, noha azok más román kutatók munkájának az eredménye. Nyilvánvaló, hogy képtelen volt ilyen kutatások véghezvitelére, s a vele lezajlott számos találkozón rájöttem: tudományos felkészültsége jottányit sem ér. Ráadásul anyanyelvét sem beszélte jól, s magától értetődően, nem ismert egyetlen idegen nyelvet sem - állítja Jaz úr. Ennek dacára eléri akadémikusi „kinevezését", s átveszi a nemzetközi tudományos körökben jó hírnévnek örvendő Kémiai Kutatóintézet irányítását. Ezt követően magához ragadja a Tudomány- és Technológiaügyi Országos Központ elnöki tisztségét. Jaz úr kategorikusan kijelenti: Elena Ceausescu tönkretette az egész román tudományos kutatást. Azt a szigorú gazdaságpolitikát alkalmazta a tudományban, amelyet férje mindenhol bevezetett. Azokat a román tudósokat, akik nem menekültek külföldre, jóformán megfosztottak minden munkaeszköztől, elszigetelték a nemzetközi tudományos közösségtől - hangzik befejezésül a Le Monde cikke. (Romániai Magyar Szó) Betelt a pohár... I. Egy kézirat „utóélete" Félre Nejedlývel is? Már évek óta történelmünk hagyományos rituáléjához tartozik az átélt politikai eszméket megtestesítő szobrok eltávolítása. Az emberek 1918-ban ledöntötték az Osztrák -Magyar Monarchia jelképeit. A -nácik, s utánuk a sztálini dogmatikusok likvidálták T. G. Masaryk szobrát. Most a sztálinista dogmatikusok szobraira került sor... De úgy érzem nem kellene a sztálinista jelszó szellemében „ha vágják az erdőt, repül a forgács" cselekedni. Mi mást gondolhat művelt közvéleményünk Zdenék Nejedlý Prága Na Kampé-i mellszobrának eltávolításáról szóló hír kapcsán? (RP 1990. 1. 20.) Természetesen nem akarom tagadni, hogy az 50-es években ebből a nagy cseh tudósból szenilis nagyapó lett, aki magas kormánytisztségekben több kárt okozott, mint hasznot. Addig az időszakig tekintélyes tudományos művet alkotott, amellyel lehet, és sokszor muszáj vitatkozni, de lehetetlen nem értékelni. Zdenék Nejedlý már a 19. század végétől a zenei romantizmus és az újromantizmus legjobb szakértője volt, kiváló monográfiát adott ki Richard Wagner, Berlioz, Mahler, Fibich, Foerster és főként Bedhch Smetana munkásságáról. Jelentós esztétikai műveket írt. A huszitizmus és a nemzeti megújhodás szorgalmas történetírója, ezen korszakok tanulmányozásához a környezetrajz sajátos módszerét alkotta meg, de egyúttal képes volt azt felfogni filozófiai felülnézetből is. A huszitizmus és a megújhodás ideáljait igyekezett érvényesíteni a modern cseh kulturális és politikai életben. Többek között T. G. Masaryk filozófiájának a legavatottabb magyarázója - jóllehet azután 1950ben egy nagyon rossz könyvet adott ki róla. Sokban tévedett, sok mindent nem értett meg. Persze ez a nagy tudósokkal is megtörténik. Zdenék Nejedlý tévedéseiért kétségtelenül megérdemli a kritikát, de történelmileg igazságtalan lenne ezért őt büntetni. Legyünk kulturáltak, helyezzük vissza mellszobrát. (rp) Mindig dolgoztak és akartak dolgozni! Nem parancsszóra, hanem önszántukból, lelkiismeretesen és legjobb tudásuk szerint. A jogot részleteiben nem ismerték - hiszen szakmunkások ők - de a szívük mélyén úgy érezték, nincs ez így jól. S egyszer csak betelt a pohár. Szorongva ugyan, de egyben a megoldás reményében mindent egy lapra tettek fel. Január 22-én délelőtt kilenckor kétórás figyelmeztető sztrájkba kezdtek. Az, akinek ez az „üzenet" szólt, csak mászkált ideoda a műhelyben és nem értette, nem akarta érteni, miről van szó. Szép csendben megvárta, míg letelik a két óra. Azt hitte, ha az emberek kitombolták magukat, elcsendesednek. Elcsendesedtek, de csak egy óra hosszára. Délben kezdődött az újabb sztrájk. Nem divatból, nem azért, mert gondjaik évek óta megoldatlanok ... öt éve napirenden A történet tulajdonképpen még 1985-ben kezdődött, amikor január hetedikén szerkesztőségünk Párkányból kapott levelet (amelyet az „iletékes elvtárs" utólag névtelennek minősített, mert akik aláírták: a párkányi vasútállomás javítóműhelyének dolgozói...) melyben többek között ez állt: „A párkányi vasútállomás javítóműhelyében dolgozunk, amely folyamatosan üzemelő munkahely. Önök talán kevésbé ismerik a kihelyezés fogalmát (szubsztitúció), mjnt mi vasutasok. Mi ennek társadalmi fontosságával is tisztában vagyunk. Kihelyeznek dolgozókat tőlünk, ahol van elég munkaerő egy-egy hónapra Pozsonyba és más helyekre, ahol kevés a munkás. Elvben mindenkinek (a műszaki-gazdasági dolgozókon kívül) évente egy hónapot kellene családjától és otthonától távol dolgoznia. Csakhogy ezt az elvet nem tartják tiszteletben, van, akit egyszer sem helyeznek ki, jó néhányunkat viszont háromszor is. Ha ezt a műhely vezetőjénél kifogásoljuk, azt a választ kapjuk: ha nem tetszik, hát mondjunk fel, hagyjuk ott a vasutat. Pedig ha minden dolgozót egy hónapra kihelyeznének, nem tennének korrupciós alapon kivételt, akkor nem kellene három hónapot családjuktól távol tölteni minden évben. Sajnos, a műhely vezetője erről a kérdésről nem hajlandó tárgyalni velünk. A problémát már több termelési értekezleten és szakszervezeti gyűlésen is felvetettük a múlt évben. A gyűlésen erről a kérdésről vita alakult ki, de a műhelyvezetőnek ez nem tetszett. A kérdést a maga módján oldotta meg. Aki felszólalt, azonnal kihelyezést kapott Pozsonyba." Jogos érdek kizárva... Ottjártunkkor - még 1985-ben - nagyon nehezen indult meg a beszélgetés. „Fejére szól, ki szót emel" - mondhatták volna akár. Ha már a munkások nem beszéltek, „szót adtunk" a Munka Törvénykönyvének: 29. paragrafusa szerint a munkaadó és a dolgozók közti kapcsolat alapköve a munkaszerződés, illetve annak kiegészítője, amely a dolgozók feladatait tartalmazza. A párkányi javítóműhely alkalmazottainak munkaszerződésében azonban szó sincs arról, hogy szükség esetén bizonyos időre áthelyezik őket. Ennek ellenére Gazdaságosabb csomagolást Tapasztalatból tudjuk, ha kemény a tél, a kártevő rovarok lárvái, petéi elpusztulnak. Már februárt írunk, s bizony fagy, hó még alig volt. Sőt az elmúlt napokban szinte tavaszias időjárás köszöntött be. A gondos kistermelő az elkövetkező egészséges gyümölcstermés érdekében igyekszik eleget tenni a szakszerű növényvédelemnek. Biokertészkedés ide, vegyszermentes gyümölcstermesztés oda, ha nem akarunk férges gyümölcsöt, kell a téli permetezés. A szakkönyvek a hazai vegyszerek közül az Arborolt és a Nitrozant váltakozva ajánlják. Az idén az Arborolra került sor. Bár gyakran szerepel a hiánycikkek listáján, sikerült vennünk. Csak hát a gyártó (Spolana Neratovice) ismét nem gondolt a kistermelőkre. A háztájiban, kerttelepeken nincs annyi gyümölcsfa és szőlőtőke, hogy egyszeri használatra - annak ellenére, hogy lemosó permetezésről van szó - az egy liternyi vegyszer mind elfogyjon. A fele megmarad. S azzal mi legyen? Sokan mondhatnák, tegyük el jövőre. Igen ám, de a vegyszer szavatossága két év, s mivel 1988 októberében gyártották - hiába vettük most januárban - jótálási ideje, hatékonysága ez év szeptemberében lejár. Jó lenne, ha a gyártó a gazdaságosságot és a kistermelők igényeit figyelembe venné és kisebb csomagolásban forgalmazná a nem éppen olcsó permetszert, hogy fölösleges pocsékolásra, illetve nem kívánatos tárolására ne kerüljön sor. TÓTH ÁGNES a Munka Törvénykönyve egyes esetekben (38. paragrafus 8. bekezdés) megengedi, hogy a dolgozó munkáltatója áthelyezze, de nem több mint összesen 90 napra egy kalendáriumi évben. Itt viszont előfordult, hogy a kihelyezés időtartama túllépte e megengedett határidőt is. Ezzel kapcsolatban többen azt állították, hogy ha a munkaszerződés megkötésekor tudták volna, hogy néha Pozsonyban is kell dolgozniuk, nem jönnek ide. Más kitételek (38. paragrafus, 2. bekezdés) azt is meghatározzák, hogy az áthelyezés időpontját, tartamát és okát a dolgozóval előre meg kell beszélni, és szem előtt kell tartani annak jogos érdekeit. Az viszont még senkivel sem fordult elő, hogy a műhely vezetője mindezekről már előre szólt volna. Ilyesmire a legtöbbször nem is volt idő, hiszen nem egy alkalommal egyik napról a másikra kellett néhány embernek csomagolnia. Ami pedig a dolgozók jogos érdekeit illeti... Ez ismeretlen fogalom volt a javítóműhelyben, mert már nem lehet akkor, amikor a dolgozó szorult helyzetében 500 koronát kénytelen adni munkatársának azért, hogy az elmenjen helyette egy hónapra Pozsonyba... Tóth Gyulának, a műhely vezetőjének nem sok hozzáfűzni valója akadt a hallottakhoz. Tudja, hogy dolgozóinak időnként Pozsonyba kell menniük annál is inkább, mert létszámuk - a Keleti Vasúti Igazgatóság 15-ös számú Ügyelete - akkori főnökének, Cyprián Benediknek a kérésére - meghaladja a tervezettet. Igaz, az áthelyezés igazságos megszervezésére már történtek intézkedések, de hatásuk elmaradt. Néhány évvel ezelőtt például időrendi terv szerint küldték a dolgozókat Pozsonyba. Napjainkra viszont ez a terv teljesen feledésbe merült, így sem a vezetőnek, sem a munkásnak nincs áttekintése arról, hogy kit, hányszor helyeztek már át az adott időszakban, vagy éppen kit ér a közeljövőben ez a „megtiszteltetés". S az igazságtalanság (talán), törvénytelenség évek óta tart... Akinek már mindegy Órák teltek el míg idáig jutottunk az ügy vizsgálatában. Ugyanis az emberek nem mertek nyíltan beszélni. Féltek a megtorlástól. „Én majd elmondom az igazat. Nekem már úgyis mindegy, nemsokára nyugdíjba megyek - mondta szinte feltartóztathatatlanul Peter Michlo, a pártalapszervezet egykori elnöke. - A műhelyben pontosan olyan a helyzet, mint azt a levélben olvashatta. Ebben a kollektívában soha senki nem szólhatott, senkinek nem lehetett véleménye. Ha mégis ki merte nyitni a száját, néhány nap múlva már szedhette a cókmókját, és utazhatott Pozsonyba." Az említettekkel kapcsolatban a pozsonyi Keleti Vasúti Igazgatóság (ma már Területi Igazgatóság) tizenötös számú Ügyeletének főnöke Cyprián Benedik sem volt éppen bőbeszédű. A párkányi javítóműhely „létszámfölöslegét" azzal indokolta, hogy Pozsonyban kevés a munkaerő és más lehetőségük nincs a hiány pótlására. Azt pedig szigorúan belső ügynek tartotta, hogy kit, mikor és mennyi időre helyeznek át és milyen munkát kell végeznie... Ezt állapítottuk meg a párkányi vasútállomás javítóműhelyében 1985. januárjában. A cikket - miként azt az iménti idézetek is bizonyítják - megírtuk, s a másolatát és a panaszlevél kópiáját egy levél kíséretében, a mielőbbi orvoslás céljából elküldtük az SZLKP Központi Bizottságának illetékes osztályára. Itt azonban minden írásos anyag rejtélyes módon eltűnt, s lapunkban sem láthatott egyetlen sora sem akkor napvilágot. Az illetékesek nyilván azt hitték, ha a problémát elnapolják, ha nem beszélnek róla, az megszűnik létezni. Csakhogy a struccpolitika nem éppen bevált módszer, ezúttal sem koronázta siker. Sőt! Az elmúlt öt év alatt csak sokasodtak a gondok, amelyeket a műhelyvezető végképp nem tudott megoldani, s ezáltal végérvényesen elveszítette az emberek bizalmát. KOVÁCS EDIT A gyermeklap • •• tr m r r . jovojeert Szomorúóan olvastam az Új Szó január másodiki számában Batta György Sorskérdéseink című cikkét. Főleg azért lettem szomorú, mert nincs senki, aki szívügyének tekintené az egyetlen csehszlovákiai magyar gyermeklap jövőjét. Sajnálkozni nem elég. Amíg nem születik megoldás a lap támogatásának megoldására, javaslom, hogy minden csehszlovákiai magyar, áldozzon fel két koronát a saját maga nevében a lap jövő évi támogatására. Nem sokról van szó, évi két koronáról, ami egy négytagú átlagcsaládnál évi nyolc koronát jelentene. Az adakozó ezért nem kapna mást, mint egy jó érzést, hogy közbenjárt egy nemes ügyért és közvetve hozzájárult ahhoz, hogy óvodás és kisiskolás gyermekeinknek legyen lapjuk, amiből anyanyelvünkön szólnak hozzájuk, hogyan lehetne mindezt megvalósítani? Ez sem gond, ha a Csemadok alapszervezeteinek tagjai biztosítanák helységenként a pénz összegyűjtését s elküldenék egy adott bankszámlára a begyűjtött összeget. Ugye, megérné? CSALA SÁNDOR, Várkony Boldog ember... A minap találkoztam egy boldog emberrel. Alacsony volt, köpcös, kissé kopaszodó. A buszon ismerkedtünk meg, péntek délután, víkendre utazott egy kis faluba. - Minden pénteken odamegyek - mesélte -, és hétfőn reggel viszsza. Attól függ, milyen a szolgálatom. ötven éves. Sokat szenvedett, négyéves gyerekkel maradt egyedül, elhagyta a felesége. - Nem jó emlékezni rá - mondja. - Most a fiammal lakom, egészen addig, amíg véglek le nem költözöm abba a faluba. Ez a tervem. Addig csak hétvégeken járok le - ott várnak. Egy asszony és két kislánya. - Lakodalomban ismertem meg. özvegyasszony... Levelezgettek, majd újból elment a faluba. Ezúttal már az aszszonyhoz. -Mindjárt nagyon megértettük egymást... Tudja, hogy van az, ha két magányos ember összetalálkozik... Most már nem fél. Tervezget. Kapálni fog, kertet gondozni. - Értek hozzá, hisz falusi gyerek voltam, örül a fiam is. Azt mondja, jól választottam, noha ő már megszerette a zajos várost. A lakás itt marad neki. Talán ô is egyszer megnősül. -És ha ez a házassága sem sikerül? - kérdezem. - Ilyen nem lehet! Nagyon biztos a dolgában. - Mintha örökké ismertük volna egymást, úgy vagyunk... Én szállok le előbb, búcsúzom. -Mindig vár a busznál... - mondja, és sugárzik a tekintete. Vermes Emília ÚJ SZÚ 236 1990. r. 30.