Új Szó, 1990. február (43. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-05 / 30. szám, hétfő

Lesz-e tekintélye a pedagógusnak? Az időnek nincs hatalma felette Az elmúlt évtizedek aggasztó kérdései közé tartozott, sőt tartozik ma is, az iskolai nevelés kudarca. Az okok latolgatása során gyakran felmerül a pedagógus tekintélyének hiánya. Sokan hajlamosak rá, riemcsak az egyszerű, kívülálló emberek, hanem a szakmai körön belüliek is, hogy ezt az egyetlen szempontot tekintsék a probléma gyökerének. A valóság ennél sokkal összetettebb. ÚJ szú 5 1990. II. 5. T

ény, hogy a letűnt társadalmi rendszer politikai vezetőinek uniformizáló törekvése a pedagógustársadalmat, csakúgy, mint az értelmiség más rétegeit, ostobán lebecsülte. A tanítót, a falu mindenkori szellemi mindenesét, hivatásához nem méltó feladatok végrehajtására kényszerítette, aminek következtében a lakosság szemében tekintélye degradálódott, szava hitelét vesztette. A nemzeti kisebbség esetében az is súlyosbította a helyzetet, hogy kezdetben más nemzetiségű volt a tanító, mint a falu lakossága, s ha nem is ellenségesen, de idegenkedve fogadták, jóformán szavát sem értették. S mikor megindult a magyar iskolák újraszervezése (lám, mi mindig valamit újraszervezünk), jobb híján képesítetten tanítók árasztották el az iskolákat. Félművelt vagy műveletlen emberek oktatták, ha többre nem, betűvetésre a háború miatt többszörösen évvesztes kamaszodó nebulókat. Tisztelet azoknak az embereknek, akik vállalták ezt a létmentő szerepet, hiszen ők teremtették meg a háború utáni Szlovákiában a magyar közoktatást. Viszont azt is ki kell mondani, hogy az akkori hályogkovácskodás nyomait ma is magán viseli iskolaügyünk. Tehát ne csak az elveszett vagy újra meg nem teremtett tekintély körül forogjon a gondolatunk. Ma alig akad képesítetlen tanerő iskoláinkban. Szépen hangzik, de nem megnyugtató a megállapítás. Egyszer azt is nagyító alá kellene venni, hogy mit takar a diploma, mert sajnos, mint minden értelmiségi pályára, erre is, tömegével kerültek fiatalok tudatos kontraszelekció alapján. Nem ok nélkül jött szóba a nyitrai országos pedagógusfórumon, hogy a jövőben az egyetemi felvétel során kiemelt feltétel legyen a pályaalkalmasság megállapítása. Az is köztudott már és nyíltan lehet róla szólni, hogy a nemrég letűnt rendszer államigazgatási formája a hivatalok s ennek következtében a tisztségek hierarchiájára épült. Csak nehogy más előjellel újraszérveződjön! H

ogy miért kívánkozik ez ide? Mert ami a társadalomban folyik nagyban, az minden részletében megnyilvánul az iskolában. Mintha minden iskolai közösség egy-egy kis állam lenne. Ha egy ország független, szuverének az intézményei is. Ha politikailag, ideológiailag elkötelezett, iskolái is azok. S amilyen emberi kapcsolatok dominálnak a felnőtt lakosság körében, ugyanolyanok uralkodnak az iskolák falain belül is. Az autoriter társadalomnak tekintélyelvűek a polgárai és tekintélyféltők a pedagógusai. A túlszabályozottság a korlátozások olyan hálózatát hozza létre, melyből nincs kibúvó, melyet csak széttörni lehet. Hányszor keseregtünk fiataljaink rendetlenkedése, törés-zúzása, vagy éppen nemtörődömsége miatt. Sokan az iskolában vélték megvélni a bajok gyökerét, s fennhangon ostorozták miatta kiváltképpen az igazgatókat. Úgy vélték, joggal, mert az egyszemélyi felelősség elve volt érvényben. A folytonos szemrehányások a robbanás határáig terjedő feszültségeket idéztek elő a tantestületekben. Az áldatlan állapot létrejöttéhez társultak még az egyének és kollektívák értékelésének a fölérendelt hivatalnokok által meghatározott és kötelezően alkalmazott kritériumai, melyek anyagilag és erkölcsileg is hamisan differenciálták a pedagógusokat. Az igazgatókat a fölöttesek minden értekezleten más-más utasításókkal halmozták el, melyeket át kellett ruházniuk beosztottjaikra. A csőd biztos jelei akkor mutatkoznak meg, amikor az emberek nem hisznek saját szavaik és tetteik helyességében. A szocialistának mondott pedagógusok zöme már régen kételkedett szava meggyőző erejében, de azért csak mondta, mintha maga is hinné, és nem tudta vagy nem akarta észrevenni, hogy többet árt vele, mint amennyit használ. A kitörött ablakok, a kicsavart széklábak, a falon hagyott lábnyomok és minden ütés, rúgás, melyeket egymásra mértek a gyerekek, neki volt szánva. Neki szánják ma is, és félő, hogy még hosszú ideig, mert azzal, hogy meghirdettük a demokráciát, nem sok minden változott meg. A társadalom, így az iskola is, puszta lehetőséget kapott. Lehetőséget az átállásra, az emberségesebb emberi kapcsolatok létrehozására. A politikai demokrácia megvalósítása könnyebben képzelhető el, mint az iskolai, mert az előbbi jórészt egészséges törvények által szavatolható, míg az utóbbi rejtett lelki folyamatokra épül. Törvényszerű volt, mikor a spontán kezdeményezés által létrejött pedagógusfórum tömören megfogalmazta egyik lényeges követelését: ,,Az iskolákból tűnjék el a félelem!" Aki ezt mondatba öntötte, egészen biztos, hogy nemcsak a felnőttek, a tanítók, a tanárok félelmére gondolt, hanem a gyerekekére is. A gyerekek félelmének megszüntetése nélkül az iskolai demokrácia igencsak groteszk lenne. G

yakorló pedagógusként és igazgatóként főleg Mérei Ferenc és Lénárd Ferenc nyomát követve már régebben felfigyeltem a tanító, tanár által teremtett nevelői légkörre, arra a hangulatra, mely a gyerekek munkáját áthatja a pedagógus vezetői stílusa révén. Láttam olyan tanítási órákat, melyeken tökéletes anarchia, káosz uralkodott. Legtöbbet azonban olyat, melyekre a tanító, a tanár tekintélyelvűsége nyomta rá bélyegét. És mindkét módszernél kevesebb volt a demokratikus hozzáállás, az olyan pedagógus-gyermek kapcsolat, mely az osztály, a tanulócsoport belátására épít. Amikor a munkában elkövetett hibát nem bűnnek rója fel a pedagógus, hanem tévedésnek tartja, amit korrigálni szabad azon melegében, esetleg később is. Ez esetben a tanító, tanár nem a gyermek személyiségében turkál folyvást, hanem a közös munkában megtalált öröm segítségével formálja jellemét. Ha ez így lesz, akkor senkinek sem kell félnie a szülők fórumától. Mert, sajnos, az a gondolat is felvetődött, hogy a szülők szervezkednek a pedagógusok ellen. Ahol van ilyen jelenség, eleve baj van a szándékkal meg a gondolkodásmóddal is. A család és az iskola nem ellenpólusai a nevelésnek. Egyiknek is, másiknak is más a szerepe, de céljuk közös. S ha esetenként van eltérés a kettő felfogása között, akkor őszinte közeledéssel, elfogulatlan bírálattal és vitával kell felszínre hozni azt. Egymás megértésével, támogatásával megoldani minden problémát. A demokrácia nyitottságot is jelent, és semmilyen szakmai féltés, rátartiság nem zárhatja ki a „hozzá nem értők" beleszólási jogát. A jövőben a kívülállók véleményével is számolni kell, nemcsak a pedagógiában, más foglalkozási ágakban is. Hogy mennyire szükség van erre, a tények bizonyítják. Valamikor egy-egy híres pozsonyi vagy komáromi orvost ismert az egész Csallóköz. Tanárok között is voltak hasonló hírességek, de így volt ez az asztalosokkal, ácsokkal, bognárokkal, tán még a kéményseprőkkel is. Ma tudna-e valaki munkája által megbecsült és tiszteletet érdemlő szakembert példaként elénk állítani? Úgy látszik, nemcsak a pedagógus személye szürkült el, van mit jobbítani más „szakmák" területén is. Ennek ellenére vitathatatlan, hogy inkább bocsánatos bűn egy kétbalkezes orvos által tönkretett egészség, vagy a durva pedagógus okozta neurózis, mint egy elfuserált bútordarab. A tanítónak, tanárnak az a fajta félelme, mely még pár hónappal ezelőtt is indokolt volt, szinte egyik napról a másikra megszűnt. A hatalom nem packázhat vele kénye-kedvére. Ha mégis megpróbálná, ott áll mögötte a frissen alakult pedagógus szervezet. De senki sem védheti meg őt a hiányos felkészültsége által elkövetett hibái miatt. Aki a pedagóguspályát választotta, vagy választja a jövőben, tudatosítania kell, hogy nem a társadalmi ranglétra valamelyik fokára kapott rátelepedési jogot, hanem az alkotó értelmiség egyik népes táborába nyert bebocsátást. Az alkotók között pedig kemény harc folyik az elismertetésért. Csak a valódi értékek jöhetnek számításba. A pedagógus számára előnyösebb, ha a személyiségformáló tevékenységét közösségben végzi. Másként tán nem is képzelhető el, hiszen nemcsak a kartársak együttműködésére kell támaszkodnia, hanem a szülőkére és tanulókéra. Hányszor hallottuk már, hogy a gyermek nem tárgya, hanem alanya a nevelésnek, mely megállapítás már szinte közhely. Hogy azzá silányult, annak is megvan az oka. Sürgető igény, hogy az iskola szolgáltatási intézményből szellemi műhellyé alakuljon át. Magától értetődő, hogy ehhez mindenkinek tanulnia kell, különösen annak, akinek hivatása a tanítás. A szülőnek igaza van, ha gyermeke sorsát a legjobb tanítókra, tanárokra szeretné bízni. E

rövid fejtegetés során főként a pedagógus nevelői hangvételének módosításáról szóltam, melyre - megggyőződésem szerint - minden, önmagával szemben igényes tanító, tanár képes. A kikényszerített látszattekintély helyett megérdemelt tiszteletre van szüksége, melynek előfeltétele a tantárgyainak tökéletes ismeretén kívül jártasság a lélektanban, hatékony oktatási és nevelési fogások alkalmazása és a legtágabb értelemben vett emberség. Persze, tovább is lehetne sorolni azokat az igényeket, amelyeket a tanítótól, tanártól elvár a szülő és a társadalom, de legyünk reálisak és vegyük tekintetbe az emberi gyarlóságokat is, melyektől senki sem mentes. A szülői közösségek dolga, hogy fórumuk munkáját a jobbító szándék vezérelje, és csak a legvégső soron ítélkezzenek. Képtelenség lenne kívánni, hogy szárnyaljon a szellem, ha az ember feje fölött Damoklész kardja lóg. És azt se feledjük, hogy az elismerést kinyilatkoztatni nem elég, anyagi és erkölcsi feltételei vannak. Csak így válhat az iskola az emberi szabadság és függetlenség alappillérévé, melyre felépíthető minden szellemi és erkölcsi érték. CSICSAY ALAJOS A moszkvai Kreml parancsnoksága közölte: állagmegóvási munkák miatt bezárták a Lenin-mauzóleumot a látogatók előtt. Immár megszokott, hogy ilyen híradás rendszeresen megjelenik a központi lapokban. De mi rejlik a szűkszavú hivatalos megfogalmazás mögött? A részletekről kérdeztük az ismert biokémikust, Szergej Gyebovakadémikust, az enzimológia szakemberét, aki az egészségügyi minisztérium biológiai tudományos laboratóriumának élén áll. - Ahhoz, hogy Vlagyimir Iljics Lenin testét tartósan és megbízhatóan megőrizhessük, szigorúan be kell tartani a levegő meghatározott hőmérsékleti és nedvességi paramétereit. Ezt a mauzóleumban felszerelt különleges készülékek biztosítják és ellenőrzik. Az egész rendszer időszakonként, körülbelül másfél évenként, átvizsgálást igényel. Ezért is zárjuk be két hónapra a mauzóleumot. Ebben az időszakban szakértők csoportja értékeli különösen finom, objektív regisztráló módszerekkel Lenin testének állapotát. Meg kell jegyeznem, hogy a szakértők évtizedek óta azt állapítják meg, hogy Lenin teste stabil és jó állapotban van, mindazonáltal nélkülözhetetlen az állandó szigorú ellenőrzés. - Nem lehetne bővebben kifejteni, mi is az a „finom, objektív regisztráló módszer"? - Azt akarja, hogy államtitkot áruljak el? Elsőként fedeztünk fel egy ilyen balzsamozási módszert. Mindeddig példa nélkül áll a világon. Éppen ezért fordulnak hozzánk hasonló helyzetben és kérnek tanácsot a világ legkülönbözőbb országaiból. Igy történt 1969-ben, amikor elhunyt Ho Si Minh. A mi segítségünk szükséges most is, amikor Angolában mauzóleum épül Agostinho Netónak. Sőt, amikor a guayanai elnök meghalt, nem a szomszédokkal konzultáltak, hanem velünk... - Szergej Szergejevics, azt mondja, hogy a módszer példa nélkül áll. De ismeretes, hogy 1881 -ben egy orosz orvos, Vivodcev, Pirogov tanítványa, bebalzsamozta tanítójának testét... - Igen, ez valóban így történt. De a híres sebész, Pirogov testét - kedvező körülmények között - egy falusi templom kriptájában őrizték, ahol állandó a hőmérséklet, a levegő nedvességtartalma és a többi paraméter. Tíz évvel ezelőtt a maradványokat mégis kiemelték, és Vinnyicából elhozták a mi laboratóriumunkba. Komolyan meg kellett dolgozni azért, hogy dekoratív plasztika segítségével helyreállítsuk azt, ami az idő múlásával mégiscsak elveszett. -Mennyire tudományos jellegű az a munka, amellyel ön foglalkozik? Szükség van-e kísérletezésre, ahogy mondani szokás, tudományos kutatásra? - Lényegében maga a módszer adott. Csupán tökéletesítéséről, a finomabb ellenőrzési módszerekről van szó. Ehhez olyan egyedülálló berendezést használunk fel, amelyet a hazai ipar fejlesztett ki. Közismert, hogy a mauzóleumot minden hétfőn és pénteken bezárják a látogatók elől. Ilyenkor vannak ott a mi szakembereink. - Mi tartozik a feladataik közé? - Nemcsak a „szigorúan titkos" minősítés létezik, de van etikai határ is, amelyet ilyen esetben nem illik átlépni. - Tehát létezik a fő mauzóleumőr tisztsége? -Azt mondhatjuk, hogy van őrség, van hivatal, amely a műszaki berendezésért felelős. De a test épségének szempontjából rajtam van a fő felelősség. - Mióta? -1950 óta. - Szóval Sztálin testéhez is volt valami köze? -A legközvetlenebb. Március 5én este hívattak egy városszéli dácsába. De arról, hogy a test bebalzsamozása ránk vár, már a vezér halála előtt néhány nappal folytak megbeszélések. Mindez a legmélyebb titoktartás mellett történt: elképzelheti, akkoriban az „istenség" halálára még csak gondolni is rendkívül veszélyes volt. -ön tudósként, szakemberként mondta el álláspontját, de létezik még az állampolgár álláspontja is. Hogyan vélekedik a mauzóleumjelenségról, s az emlék, legyen az akár kiemelkedő személyiség emléke is, ilyesfajta megörökítéséről? - Néhány közéleti személyiség erre vonatkozóan az utóbbi időben hangoztatott, a mi fülünk számára igen szokatlan véleményére gondol ugye? Mit mondhatnék? A kérdés feltevését helytelennek, szélsőségesnek, de leginkább etikátlannak tartom. Arról van szó, hogy mindez nem egy elhatározott terv alapján, hanem valahogy váratlanul történt. Igaz, 1924-ben felmerült a kérdés: orosz szokás szerint temessék-e el Lenint. Tehát adják át a földnek, vagy pedig valamilyen különleges módon. Ahogy már mondtam, akkoriban még nem volt megbízható balzsamozási módszer. De volt valami más: ott volt a gyászoló ország, az oszlopcsarnok, ahová nem fért be az emberek tengere. Az emberek eljöttek az ország minden részéről búcsút venni Vlagyimir lljicstől. Akkor gondolni kellett a test megőrzésére. Először csak hetekre, aztán hónapokra. És azóta már 65 esztendő telt el. De akárcsak azokban az első napokban, az emberek végeláthatatlan sorban özönlenek a mauzóleumba. Hogyan fosszuk meg hát az embereket egy ilyen emlékműtől! Gondolom, azők, akik ma Lenin eltemetését sürgetik, a leninizmus eltemetésére törekednek. - Éppen ezek a „közéleti személyiségek" emlékeztetnek bennünket ma arra, hogy Vlagyimir lljicsnek nemcsak politikai, hanem egyszerű emberi végrendelete is van. O maga előre látta, hogy megpróbálnának valamiféle fétist csinálni belőle és igen félt tőle. - Lehetséges, önnek tudnia kell, hogy nemrég tették közre Ho Si Minh végrendeletének teljes szövegét, amelyben kérte, ne rendezzenek számára hivalkodó gyászszertartást. Hamvasszák el a testét, majd helyezzék három cserép urnába és temessék el Vietnam három részén: északon, délen és az ország közepén, s ha lehet, különböző magaslatokban. Ezt a végakaratát nem teljesítették... Minden nép történelmében vannak olyan korszakok, amikor a politika magasabb célok nevében kénytelen felülemelkedni az egyéni, emberi érdekeken... Az időnek hatalmában áll, hogy kőből mauzóleumot építsen. S ugyancsak hatalmában áll, hogy lerombolja. De van egy igazi mauzóleum és ez az emlékezet. Ezt a mauzóleumot nem márványból, nem gránitból emelik. És csupán az emlékezet felett nincs hatalma az időnek. G. Bacanova - N. Misinas Hírek a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkaráról Társadalmunk átalakulása élénk érdeklődést váltott ki a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkarában, amely megalakulása (1964) óta szakmai műhelyként és társadalmi fórumként is tevékenykedik. Ezt bizonyítja az eltelt huszonöt év: nagyon sok kezdeményezés indult ebből a közegből. A tagok reagáltak a nemzeti kisebbség létét vagy az anyanyelvi oktatás problémakörét érintő kérdésekre is. A legutóbbi, januári összejövetelük - az első a november 17-ét követő események óta - érthetően viharosabb volt az előzőeknél. A szombati próbákat követő taggyűlésükön nemcsak szakmai és a kórus jövőjét érintő kérdésekről vitatkoztak, hanem szó volt valamennyi eseményről, amelyek napjainkban a csehszlovákiai magyar nemzeti kisebbséget foglalkoztatják. A CSMTKE tagjai megerősítették azt a szándékukat, hogy az énekkar szakmai feladatain és küldetésén túl váljon a csehszlovákiai magyar pedagógusok egyik alkotóműhelyévé, amely nyitott minden, társadalmunkat érintő kérdés megvitatására, a bajok hatékony orvoslási módszerének népszerűsítésére. Egyben információs központtá kíván válni, hogy az újabb és újabb események híre, az önszerveződések által felszínre került pozitív észrevételek - a tagok révén - a köztudatba kerüljenek, ezáltal a CSMTKÉ mozgósító erővé váljon. A kórus meghívást kapott a spanyolországi (Katalánia) Cantonigrós üdülőközpontban 1990. július 19-22 között rendezendő nemzetközi kórusversenyre. Az énekkar a meghívást elfogadta. A versenyre történő felkészülés, valamint a vendégkarmester betegsége miatt a jubileumi hangversenyét viszont ismét elhalasztja, illetve az 1989. november 25-én elmaradt hangverseny új időpontja 1990. december 8. A helyszínt és a kezdés időpontját a szervezők idejében közzéteszik a sajtóban. A novemberi hangversenyre váltott jegyek visszaválthatók a vásárlás helyszínén, a Csemadok KB művészeti osztályán (Petrik Zsoltnál) és Pozsony-városi bizottságán, Jégh Izabellánál. -ddg-