Új Szó, 1990. február (43. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-22 / 45. szám, csütörtök

Erőszakos honfoglalás ÚJ szú s 1990. II. 20. - A szövetkezetben munkával elEgy szép napon felkerekedtek, s otthagyva viskóikat, rogyadozó dohos sorházaikat erőszakkal behatoltak egy aránylag új, üresnek vélt nyolcemeletes panelházba. A vacsorát már a háromszobás fűtött lakásokban fogyasztották el, miközben áldották a nemrég elköltözött vietnami vendégmunkásokat, s fennhangon, talán egymás bátorítására hangoztatták, hogy demokrácia van és lesz, végre ők> is olyan körülmények között lakhatnak mint mások! A következő két napon újabb családok érkeztek, fittyet hánytak arra, hogy egy-két lakásban lakókat is találtak. A lakásfoglalás Tornaiján játszódott le február 2-től 6-ig. Még a legilletékesebbek, a munkásszállóként fenntartott lakások bérlői - a helyi gépgyár vezetői -, a városi nemzeti bizottság elöljárói, a tulajdonos - a járási lakásszövetkezet - sem értették, mit akar ez jelenteni. Kezdetben bénultan vették tudomásul a szomorú valóságot: tizenhat háromszobás lakást szálltak meg a romák, egy másik lakásra pedig a város teljesen más pontján vetettek szemet. Aztán az akció reakciót szült, az érintettek szinte futószalagon intézkedtek. A problémát főleg a városi nemzeti bizottság tekintette sajátjának, annál is inkább, mert a honfoglalók között olyanok is akadtak, akik évek óta hasztalan ostromolták kérvényeikkel a lakáskiutalás illetékeseit. * Szomorú eseménynaptár Svarc Árpád titkár és Beniczky József alelnök társaságában indultam el a fura eset helyszínére, a gépgyártól alig kétszáz méterre, lévő lakótömbbe. Közben kiderült, mi okožta a város vezetőinek kezdeti bizonytalanságát. - A vietnami vendégmunkások január 20-án hagyták el városunkat. Az előírások értelmében a lakásokat fertőtleníteni kell. Ennek elvégzése előtt, február 2-án, vagyis pénteken délután kezdődött a lakásfoglalás, majd szombaton és vasárnap is folytatódott. Hétfőn már a közbiztonsági szervek képviselőivel voltunk a helyszínen és a lakások azonnali elhagyására szólítottuk fel a betolakodókat. Ez azonban csak olaj volt a tűzre, a következő két napban arra a három lakásra is szemet vetettek, amelyben lengyel vendégmunkások és a gyár egyik fiatal munkásnője lakott. Mi ismertük a Polgári Törvénykönyv idevonatkozó paragrafusát - amely adott esetben határozott fellépésre is feljogosított volna - csak gyakorlat híján nem tudtuk, hogyan is kezdjünk hozzá. A páratlan esemény jogi rendezését szerdán kezdte meg a járási nemzeti bizottság és a lakásszövetkezet. Minden családnak írásbeli felszólítást kézbesítettünk ki, és végső megoldásként az erőszakos kilakoltatást is kilátásba helyeztük. A határidő a mai napig (február 13) szólt. Úgy értesültünk, ma az utolsó két család is kiköltözik - sóhajtott fel a történet végén az alelnök. A titkár szükségesnek tartotta, hogy a helyszínre érkezés előtt még egy-két részletet ismertessen. -Az igaz, hogy sokan beadták kérvényüket, de mindenki csak állami lakást akar. Jelenleg 152 kérvényt tartunk nyilván és ennek 60 százaléka a, romáktól származik. Szövetkezeti lakást sokan nem akarnak, az üzemeknél is kevesen próbálkoznak, holott például a gépgyártól kaphatnának lakást - persze ezért fizetni is kell és a lakbér is magasabb! Valaki azt terjesztette, hogy ha már bentlaknak a lakásokba, átveszi ezeket a város és a szövetkezetiekből állami lakások lesznek. A múlt héten minden családdal külön is elbeszélgettünk, még egyszer megvizsgáltuk lakáshelyzetüket s végül kompromisszumos megoldást találtunk. Egyesek a gyártól kaphatnak bizonyos feltételek mellett lakást, másokat mi részesítünk majd előnyben a lakáskiutalásoknál, viszont akadtak olyanok is, akiket kategorikusan elutasítottunk. Az utolsó mohikánok Az ominózus tömbház bejárata előtt traktor vontatta szállítókocsi várakozott éppen. Kisvártatva lehozták az első bútordarabokat, a színes tévékészüléket és egyebeket. A bámészkodóktól megtudtam, a ház előtt parkoló Lada 1500-as személygépkocsi is az utolsóként költöző Kökény család tulajdona. A negyedik emeleti bejárati ajtó már nem az eredeti, az előszobában batyuba kötött ágynemű, a szobákban szanaszét heverő bútordarabok, a konyhaasztalon éteimaradékok. A kétgyermekes fiatal házaspár lakásfoglalása szemlátomást a végéhez közeledik. - De ne gondolja, hogy ezzel az ügy lezárult! Ha február végéig nem Könözsi István felvétele nem a riport helyszínén készült kapunk lakást, mint ahogy azt megígérték visszajövünk - fakad ki az asszony. - Ne azt nézze ami itt van, hanem jöjjön el hozzánk! Megláthatja, milyen házban élnek a romák. A gyermekorvos is igazolást adott, hogy itt bizony nem ajánlatos gyerekeknek tartózkodni. Én azért nem dolgozhatok, mert állandóan fűteni kell, a vizet is a szomszédból hordom. A férjről kiderül, hogy a Tornaijától távoli Píseki járásban lévő albrechticei szövetkezet melléküzemágának dolgozója, szennyvízcsatornákat tisztít országszerte. Tudtam, hogy ezt a munkát jól megfizetik, de azért megkérdeztem: hajlandó és képes volna-e huszonötezer koronát kifizetni egy lakásért, nem beszélve a havi 600 koronás lakbérről. Kissé sértődötten válaszolt. - Hát mit képzel! Én becsületesen dolgozom és egész jól keresek. Ki tudom a 25 ezer koronát fizetni és a lakbér sem jelentene problémát, csak kijussunk végre abból a patkényfészekből! Különben, hatodik éve várunk a lakásra s azóta már olyanok is kaptak, akiknek sokkal jobb volt a lakáshelyzetük. Otthonukig követtem a hurcolkodókat, s bizony siralmas kép fogadott a közös udvarban hosszan elnyúló ütött-kopott házsorban. Mind a négy családnál nedves, repedezett falakat, sötét, szűk helyiségeket, tűzveszélyes repedezett kéményeket, rogyadozó tetőszerkezeteket láttam, ivóvízről, mosókonyháról, a szociális helyiségekről már nem is szólva. A szenvedő alanyok A károsultakkal is módomban állt elbeszélgetni. A lengyel vendégmunkások. Ök eredetileg három lakásban laktak, majd mikor az egyik hajlékot távollétükben elfoglalták, egy emeletre, vagyis két lakásba tömörültek mindannyian. Azonban még itt is állandóan zaklatták őket. Végül szinte elmenekültek a városszéli autókempingbe, mely közelről sem nyújt olyan kényelmet mint az itteni lakások. ^ Még szomorúbb és elgondolkodtatóbb az alig 18 éves Balog Magdaléna esete. O esztergályosként dolgozik a gyárban és alig egy hónapja költözött a harmadik emeletre. Egy szép napon népes romacsalád fogadta ót lakásában. Mikor ráébredt mi is történt, sírva fakadt.. Hiába marasztalta őt a jószívű cigányaszszony, összecsomagolta holmiját és távozott. Őt átmenetileg a gyár területén egy volt irodahelyiségben szállásoltak el. Sajnos, azóta is ott lakik, a történtek után tele csalódással és keserűséggel. A Tornaiján lejátszódott honfoglalás bizonyára sokakban felháborodást ébreszt. Nem ezzel a szándékkal írtunk róla, inkább azért, hogy óva intsünk a hasonló, a gyengéd forradalom eszméivel össze nem egyeztethető cselekedetektől. A demokráciát nem lehet, nem szabad így értelmezni, még akkor sem, ha a múlt hibáinak kiküszöbölésén nap mint nap munkálkodni kell. Az erőszak, az anarchia eszközeinek alkalmazása beláthatatlan következményekkel járna! Szerencse, hogy Tornaiján végül is győzött a józan ész. POLGÁRI LÁSZLÓ Mint már arról beszámoltunk, hétfőn Kassán környezetvédők tüntetést tartottak a kecerovcei atomerőmű építése ellen. A tömeggyűlésen felolvasták a szlovák kormányhoz az üggyel kapcsolatban intézett petíciót, amelyet 35 ezer helybeli lakos írt alá. A képen a tüntetők egy része. - (Svätopluk Písecký felvétele - ČSTK) Én hiszek a faluközösségben Falugyűlésen voltam. Mindegy, hogy hol, bárhol lehettem volna. Csallóközben, Mátyusföldön, Gömörben... Egy falu a sok közül azonos problémákkal, ötszáztízen két dolgos becsületes ember faluja gyér telefonhálózattal, helyi iskola nélkül, helyi orvosi rendeléssel, gázfűtés nélkül a huszadik század végén, postahivatal nélkül, szövetkezet nélkül, a közművelődés szikrányi lehetősége nélkül. Az omladozó kultúrház falai között pattanásig feszült a légkör. Amíg a fórum meg nem alakult, békesség, nyugalom volt a faluban - kiáltozták többen is. Igaz - gondoltam magamban, a fenti hiányosságok felsorojjása igazolják feltevéseimet. Egy csendes, békés falu, ahol évek hosszú során nem történt fejlődés, csendesen, békésen agonizál. A fórum tagjai elkeseredetten harcolnak az elkeseredett falubeliekkel. Megnyíltak a zsilipek, a kultúra szentélyében özönvízként lepte el a falakat a sok egymásra szórt sziNémetek a szudétanémet kérdésről A cseh közvéleményt élénken foglalkoztatja a kérdés: helye van-e a bocsánatkérésnek a szudétanémetek kitelepítéséért, s egyáltalán mennyire időszerű és szükséges e kérdés felvetése? Az idősebb nemzedékek s különösen a határvidéken élők érzékenyen s általában elutasítón reagáltak az ötletre, a fiatalabb generációhoz tartozók viszont a jövő távlataiból tekintenek a két nép kapcsolatának e szomorú fejezetére. A Lidové noviny független cseh lap február 7-i számában e kérdésről német részről két nyilatkozatot is olvashatunk. Az 1. oldalon Richard von Weizsácker, az NSZK elnökének nyilatkozata tűnik az olvasó szemébe. - Tudatában vagyunk azoknak a szenvedéseknek, amelyeket a németek nevében okoztak Európa nemzeteinek, közöttük jelentős mértékben az önök népének, de maguknak a németeknek is. Történelmünknek e fájdalmas fejezetével teljes nyíltsággal szembenézünk. Úgy véljük - válaszolja a lap kérdésére a nyugatnémet államfő - az emlékezés és a kibékülés két, egymáshoz tartozó fogalom. Egy egész nemzet nem lehet bűnös vagy bűntelen. A bűnösség éppúgy, mint a bűntelenség nem lehet kollektív, csupán egyéni. A történelem terhe azQnban egyénfeletti, valamennyiünknek viselni kell. A tnúltat nem lehet meg nem történtté tenni. Inkább az a fontos, ne feledkezzünk meg arról, hol állunk ma, és miért jutottunk el eddig? A múlt felidézése számunkra figyelmeztetés és parancs arra, bogy különös felelősséggel segítsük elő Európában a békét, a kibékülést, s közös történelmünkben ismét viszszatérjünk a teljes bizalom gyümölcsöző korához. A Lidové noviny idézett számának 3. oldalán Nem kell félnünk címmel olvashatunk interjút Franz Neubauerral, a Szudétanémet Honfitársi Szövetség (Sudetendeutsche Landsmannschaft) elnökével. A beszélgetés tárgya a német-cseh viszony és a szudétanémet kérdés. Franz Neubauer rámutat arra a tényre, hogy a szudétanémet szövetség 1950 óta több fontos nyilatkozatában lemondott a bosszúról és az erőszakról. - A cseh nemzettel az egyenlőség és a kölcsönös megértés szellemében keressük az egyetértést. Tudatosítanunk kellene, hogy a csehek és németek ezeréves együttélése a közös hazában - Cseh- és Morvaországban - gyümölcsöző s mindkét fél számára hasznos volt. A politikus a továbbiakban állást foglal a szudétanémet-kérdés, azaz a bocsánatkérés felvetése után Csehszlovákiában felmerült aggályokkal kapcsolatban. - Hangsúlyozni szeretném, hogy ezek az aggodalmak teljesen alaptalanok. Az egész szudétanémet szövetség nevében kijelenthetem, hogy a cseheknek, éljenek bárhol, akár a határvidéken vagy másutt, nincs okuk aggodalomra házaik, vagyonuk és munkahelyük sorsát illetően ... Senki sem gondol valamiféle visszatelepítésre, hiszen az egykori lakosok közül sokan már nem élnek, mások pedig nem is akarnának viszszaköltözni... Le szeretném szögezni: sohasem követeltük a bocsánatkérést. Mi csak azt akartuk, s kívánjuk most is, hogy mind a két fél fejezze ki sajnálatát a történtek miatt. A németek és a szudétanémetek is elítélték a németek által elkövetett jogtiprást, a szörnyű tetteket, leírhatatlan szörnyűségeket. Ezt elítéltük, s most is elítéljük. tok, a sok keserűség, negyven év elfojtott fájdalma, gyűlölete, megaláztatása. A kályha melegén túl dühödt aszszonyka belepirulva szidta a fórum tagjait nem kímélve szomszédait. Tizen vagy huszonéves lánya anyját túllicitálva szidta a leendő, éppen alakulóban lévő jövőt. Vajon ismeri-e a Szózatot, gondoltam - leendő gyermekeinek hány mesét, népdalt, verset fog átadni anyanyelvén. S honnét ez a gyűlölet? - ki vagy kik táplálják a bizalmatlanságot azokba, akik a jövő megszületése ellen szállnak síkra? Vagy tán nem egész fél évszázad alatt sikerült tökéletesen kiölni az ember emberben való hitét? - tökéletesen sikerült megsemmisíteni társadalmunk tartópilléreit, a családot, a faluközösségeket? - tökéletesen sikerült beoltani az emberekbe az embergyűlöletet - a csináld magad - élj magad elméletet, negyven év elég ahhoz, hogy gyökértelenné váljunk, arcnélküliekké, faj- és nemzetiség-gyűlölőkké? Nem igaz! Nem hiszem! Egy megsebzett, megtiport, megalázott faluközösséggel álltam szemben, ki elkeseredettségében kikiabálta fájdalmát, egymást bántva, nem felismerve, hátában a nagy ellenséget a rájuk erőszakolt tespedtséget, a megtiltott szó és gondolatszabadságot, a ,,te, csak dolgozz" - politikát. Az érzelmek túlfűtöttsége akkor szánt meg, mikor a fórum egyik tagja felkérte a tagságot, hogy mondják be neveiket azok, akik negyvenhétben deportálva voltak. A teremben alábbhagyott a moraj, kialudt a kályha - József, plusz három gyerek... Izsók feleségestől,* Csehország... István, két gyermek, Csehország... Bertalan, négy gyermek, Csehország, s ment a felsorolás - ment, zötyögött a vonat messzi bizonytalanságba, a rabszolgavásárra, közösen egy faluként, egy családként, kézen fogva, fogcsikorgatva, megalázottan, kilátástalanul. Biztosan tudom, hogy soha többé nem fordulhatna elő hasonló eset, ha a vagonirozás előtt szorosan, zárt sorokbafognánk egymás kezét, gyökereink egybenőnének a Csallóközben, Mátyusföldön, Gömörben... Nem az a baj, hogy vitatkozunk, hogy van véleményünk. Az a baj, ahogy... HORVÁTH LÁSZLÓ, Komárom