Új Szó, 1990. január (43. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-15 / 12. szám, hétfő

A Csemadok és az FMK tagságának állásfoglalása az Érsekújvári járásban 1. Mi nyugtalanítja a járás ma­gyar nemzetiségű lakosságát? - Az alkotó együttműködés hiá­nya a Csemadok központi szerve és az FMK képviselői között. - Nömzetiségi problémáink jogos felvetése miatt sok esetben nacio­nalizmussal és irredentizmussal vá­dolják a csehszlovákiai magyar­ságot. - A szövetségi kormányban nem valósult meg a nemzetiségek érdek­képviselete. 2. Mit szeretnénk? - A progesszív szlovák erőket meggyőzni arról, hogy nem elsza­kadni akarunk Csehszlovákiától, ha­nem egy olyan demokratikus közös hazában élni, melyben minden nem­zetnek és nemzetiségnek egyfor­mán biztosítottak a jogai. -A Csemadok közel százezres tagsága maradjon meg, és a szövet­ség olyan politizáló társadalmi szer­vezet legyen, amely egybefogja a különböző pártokba tömörülő ma­gyar nemzetiségű állampolgárokat és a pártonkívülieket is. - Megtalálni a legjobb formát ar­ra, hogy ebben az átmeneti időszak­ban nemzetiségi jogaink védelméért a legtöbbet tehessünk. 3. Hogyan megvalósítani? - Jelenleg a FMK-ban (mint a Nyilvánosság az Erőszak Ellen szerves részében) látjuk a legtöbb politikai erőt és lehetőséget a de­mokrácia és ezen belül a nemzetisé­gi érdekek biztosítására. -A megújuló Csemadok járá­sunkban jelképesen és konkrétan is teret biztosít a FMK működésének, s vele az érdekvédelemben szoro­san együttműködik, függetlenül más járásoktól és a központi irányítástól. - Tevékenységünkben az érdek­védelmi egység sajátos érsekújvári módozatát kívánjuk létrehozni; a ré­gi rendszer hibáiból tanulva nem várjuk meg a felülről jövő utasítá­sokat. 4. A Csemadok és az FMK 1989 Havi 135 millió korona... Felülvizsgálják a kiemelt nyugdíjakat Az utóbbi napokban a nyilvános­ság nagy fölháborodását váltotta ki egykori vezetőink nagy kiemelt nyugdíja. További részletekért a Csehszlovák Sajtóiroda munkatár­sai a Szövetségi Munka- és Szociá­lisügyi Minisztériumhoz fordultak. Itt megtudták, hogy az első ki­emelt nyugdíjakat 1957-től folyósít­ják. A nyolcvanas évek elejétől szá­muk gyorsan növekedett. Jelenleg a CSSZSZK-ban 36 788 ilyen nyug­díjat fizetnek, s ez megközelítőleg 135 millió korona. Ezek egy részét azok alkotják, amelyeket 1985-ben a felszabadulás 40. évfordulója al­kalmából 100-300 koronás egyszeri emeléssel alakultak ki. Ilyen nyugdí­jat háromezer személy kap. Az eme­lés feltétele az volt, hogy 1971 előtt a megállapított korábbi nyugdíj ne haladja meg az 1400 koronát. Ugyanilyen arányú emelést haj­tottak végre a februári események 40. évfordulója alkalmából. 1988­ban egyes olyan nyugdíjasoknál, akiknek nyugdíja korábban nem ha­ladta meg az 1750 koronát. Most 15 ezer így fölemelt nyugdíjat fizetnek ki havonta. így módosították a nyug­díját a Népi Milícia alapító tagjainak, a CSKP egyes további tagjainak, pártonkívülieknek és más politikai pártok tagjainak. 16 ezer kiemelt nyugdíjat hagyott jóvá 1968-as keletkezése óta az a kormánybizottság, melynek elnöke a szövetségi kormány munka- és szociálisügyi minisztere. Többnyire 200-500 koronás emelésekről van szó. Ezeknek a nyugdíjaknak átla­gos összege a múlt év elején 2483 koronát tett ki, kiemeli nyugdíjat az ágazat vezetőjének a javaslatára kaphatták, amelyekben az illetők dol­goztak. Ezeknek a nyugdíjaknak a nagy­sága még nem kell, hogy szálka legyen bárki szemében. Különben mintegy 500 olyan nyugdíj van, amely magasan kiemelkedik a leggyengébb szociális rétege­kéből - ahogy a nyugdíjasokat ne­vezni szokták - azoké, akiké meg­haladja a 3800 koronát. Ezt a leg­magasabb határt egyes volt vezéri­gazgatóké, társadalmi szervezetek elnökeié, minisztereké és helyet­teseiké, a belügyminisztérium és a hadsereg magas beosztású tiszt­jeié és természetesen a CSKP ve­zetőié haladja meg. x Ezek közül a legmagasabbat, 10-12 ezret, Lu­bom ír Strougal, Antonín Kapek, Vasil Biľak és Josef Korčák kap. 3800 koronánál nagyobb nyugdíj­ra jogosultak az alkotmányos ténye­zőkön kívül például a nemzeti művé­szek, a rendes egyetemi tanárok és a „Szocialista Munka Hőse" kitünte­tésben részesültek. Sajátos csoportját alkotják a ki­emelt nyugdíjaknak azok, amelyeket a CSKP Elnöksége vagy Titkársága állapított meg a „Szociális intézke­dések rendszere a politikai dolgozók és a CSKP apparátusának néhány további dolgozója számára" című dokumentum alapján. Ilyent csak­nem 24 ezret fizetnek ki havonta, s róluk a döntés az állami szerveken kívül történt, folyósításukra a javas­latot egyenesen a nyugdíjintézetbe küldték. Évi 10 millió koronás költsé­gét azonban az állam téríti. Az új szövetségi kormány tuda­tosítja e probléma megoldásának sürgősségét, és az említett pótlékok kifizetését február elsejével leállítja. Minden kiemelt nyugdíjat 3800 koro­nára csökkent. Előkészíti az „alkot­mányos tényezők" igényeinek sza­bályozását, és április végéig átérté­kel minden eddig kifizetett kiemelt nyugdíjat. -mor­december 18-án megtartott közös fórumának határozatai: - A Csemadok és a FMK érsekúj­vári járási alapszervezetei és cso­portjai támogatják a demokratikus jogállamért vívott küzdelmet, amely biztosítaná nemzetiségi érdekvédel­münkhöz szükséges szerveink és intézményeink kialakítását is. -A Csemadok az FMK-val és a többi haladó nemzetiségi mozga­lommal is szorosan együtt kíván mű­ködni járásunkban. - Kérjük a járási és kerületi nem­zeti bizottság iskolaügyi osztályait, hogy járásunkban értékeljék át nem­zetiségi iskolahálózatunkat. A fórum egy szakértői bizottságot hozott meg a fejlesztési program kidolgozá­sával. -A jnb választott tisztségeiben a járás nemzetiségi arányszámát vegyék figyelembe. A járási, illetve a két városi nemzeti bizottságon (Érsekújvár, Párkány) az egyik ma­gyar nemzetiségű alelnök munkakö­rébe tartozzon a nemzetiségi ügyek intézése is. Amennyiben a felépít­ménnyel foglalkozó alelnök szlovák nemzetiségű, akkor az iskolaügyi osztály vezetője legyen magyar nemzetiségű szakember. - A 144/68. sz. alkotmánytörvény értelmében a városi, illetve helyi nemzeti bizottságok biztosítsák a já­rás magyar és vegyes lakosságú helységeiben a kétnyelvűség követ­kezetes betartását, (helységnevek, utcanevek, feliratok, hirdetmények, nyomtatványok, illetve az állami szervek és intézmények tisztségvi­selőinek magyar nyelvismeretét). Érsekújvár 1990. január 6. A Csemadok nevében: SZÁRAZ DÉNES s. k. A FMK nevében: FORRÓ LÁSZLÓ s. k. Apa e s fia Levelet hozott a posta... Feladója, Kardos István írja, hogy a közelmúltban (Új Szó 1989. XII. 19-i számában) meg­jelent Üzenet az „Elvtársam­nak" című cikke nyomán olyan tisztességes embereket ért jog­talanul sérelem, akiknek a neve nem íródott le. Az ott leírtakkal kapcsolatban olyan embereket akarnak felelősségre vonni - többek között Krecskó Károly Galántáról és másokat -, akikre ó nem is gondolt. A jövőben, hasonló félreértés elkerülése vé­gett, mindenkinek figyelmébe ajánljuk a mondást: Akinek nem inge, ne vegye magára! (Tóth) Talán jobb lett volna, ha akkor, 1989 decemberének végén nem fo­gadja el Dr. Pavol Čarnogurský a Szlovák Műszaki Főiskola gépé­szeti fakultása hallgatóinak a meghí­vását. Sok félreértéstől megkímélte volna Szlovákia lakosságát. Persze, lehet, hogy egyáltalán nem félreértésről van szó, hanem a valós élet egy szeletének tükröző­déséről. Lássuk, mi történt? A Smena január 11-ei számából tudtam meg, hogy a Szlovákiai Zsi­dó Hitközségek Szövetségének ve­zetői levelet intéztek Dr. Ján Čarno­gurskýhoz, a szövetségi kormány alelnökéhez, és nyugtalanságuknak adtak kifejezést amiatt, hogy Dr. Pa­vol čarnogurský, a Tiso-féle Szlo­vák Állam parlamentjének egykori tagja nem a történelmi tényeknek megfelelően tájékoztatta a főiskolai hallgatókat a második világháború éveiben bekövetkezett szlovákiai zsidóüldözésekról. Ellátogattam a Smena szerkesz­tőségébe, ahol magyarázatképpen elém tették a lap december 28-ai számát. A 4. oldalon Polémia cím­mel tudósítás jelent meg a műszaki főiskolai találkozóról, amelyen az idős politikus véleményét kifejtette. Az egésznek az a lényege, hogy Dr. Pavol Čarnugorský is, meg a tör­ténelem is más-más módon értékeli a zsidók második világháború alatti helyzetét. Az egykori képviselő úgy emléke­zik, hogy igaz, Szlovákiában létesí­tettek a zsidók elhelyezésére három koncentrációs tábort, ezekben azon­ban zavartalan életet éltek az ott elhelyezettek, még saját bizottságot is alapíthattak. Novákyban, Sklené Teplicében és Seredben működött ilyen tábor. Lakóit később lengyel­országi táborokba szállították át, azonban ezeket már németek irá­nyították. Két szlovákiai zsidó 1942­ben megszökött, a szlovák államve­zetés illetékesei tőlük tudták meg, hogy a rabok kegyetlen bánásmód­nak vannak kitéve, és megsemmisí­tés vár rájuk Oswieczimben. A szö­kött raboktól kapott tájékoztatás alapján a Tiso-kormány a zsidók elszállítását leállította - mondotta Dr. Pavol Čarnogurský. A Smena tudósítója - Milan Krup­čík - a kijelentés által kiváltott reak­cióról így ír: „Ezt már nem bírta ki Matilda Hrabovecká asszony, aki je­len volt a főiskola aulájában, és kijelentette, hogy ót olyan transz­porttal vitték ki Oswieczimbe, amely 1944-ben indult Szlováki­ából." Egy szó mint száz: az idős politi­kus is máshogy emlékezik vissza az eseményekre, meg azok is, akik túl­élték a zsidókérdés ,,végleges meg­oldását". Nem lesz Kossuth utca? Nem véletlenül fogalmaztam meg a címbeli kérdést. A Szlovákia fővá­rosában megjelenő esti újság - a Večerník -, amely minden po­zsonyi újságjának nevezi magát („Noviny všetkých Bratislavčanov ), január 11-ei számának 4. oldalán szintén egy kérdést tett fel egyik cikkének a címében: Új neveket kapnak az utcák? (Nové mená uli­ciam?). Senki sem vitatja, hogy számta­lan olyan utca van a fővárosban, amelynek nevét hamarosan meg kell változtatni, hiszen olyan férfiak és nők viselik, akik még a munkás­mozgalomban is kétes szerepet ját­szottak. Az azonban sok mindenre figyelmeztet, hogy a legtöbben legelsőnek éppen a „Kossuth" utca nevének a megváltoztatását követe­lik. Ez a tény annyit mindenesetre elmond, hogy a negyven évig tartó tendenciózus agymosás következ­tében egy nemzet történelmi tudatá­ban keletkezett fehér foltokat nehéz lesz eltávolítani. A szlovák sajtó már-már naponta megerősíti ben­nem a véleményét: a november 17-e utáni gyengéd forradalom ki­sebbségekkel szembeni toleranciá­ját, erőszakmentességet hirdető böl­csességét és az európai nemzetek­hez való csatlakozás szándékát tor­pedózzák meg ezek a disszonáns hangok. Kossuth Lajos (és nem „Kos­súth", ahogyan a Večerník írta) ko­rántsem olyan negatív alakja a ma­gyarok és a szlovákok közös törté­nelmének, hogy valós érveket hoz­hatnának fel ellene. Rendszerint Kossuth Lajos és Ľudovít Štúr egyoldalú szembeállításával közelí­tik meg a magyar államférfi szerepét a szlovákok történelmében. Ez a szembeállítás nem abból követke­zik, hogy Kossuth és Štúr a polgári jogokat, a jobbágyfelszabadítást ugyan együtt, de nem azonos mó­don követelte az országgyűlési so­rozaton - éppen Pozsonyban - együtt követelte. Vagyis a szem­beállításuk már itt elveszi minden történeti érvelés lehetőségét. 1848 tavaszán az Osztrák Birodalomban minden nemzet számára olyan vál­tozások következtek be, amelyek összhangban voltak az európai for­radalmi folyamatokkal. Csakhogy ezt a forradalmi harcot a formálódó szlovák nemzet számára tetézte az is, hogy mind az osztrákokkal, mind a magyarokkal, mind a csehekkel szemben a nemzeteszmény nevé­ben is fel kellett lépniük. Ilyen meg­közelítésből érthető meg igazán, hogy a többi nemzetekkel szemben késedelmeskedő magyar forradalmi kormányban csalódva, štúrék a Habsburg-ház ausztro-szláv ígér­getéseinek a csapdájába sétáltak. Az utolsó pillanatban, 1848-ban megvalósított nemzeti egységüket a szlovákok már nem 1848 általáno­san érvényes európai forradalmi eszméinek szolgálatába állították, hanem a nemzeti szabadságéba. Niederhauser Emil írja a Nemzetek születése Kelet-Európában című könyvében: „Mert a szabadság, az általános szabadság, az alkotmá­nyos szabadság, a jobbágyok sza­badsága, az iparűzők szabadsága mellett volt még egy szabadság, amelyet mindenütt hangoztattak, amelyért mindenütt lelkesedtek, idő­legesen nagy egységben ezért is: a nemzeti szabadság. Nos, ez „a nemzeti szabadság" eszméje állította szembe Štúrt és Kossuthot. Történelmi szerepüket azonban nem e két neves férfiúnak az 1848-as forradalom és szabad­ságharc utáni tévedései határozzák meg elsősorban. A szabad magyar kormányzat bizony csak 1849 júliu­sában szavazta meg Szegeden azt a törvényt, amely a magyarországi nemzetek és nemzetiségek 1848 ta­vaszán megfogalmazott követeléseit elégítette ki. Ez Kossuth Lajos tragédiája volt, de nem kevésbé Ľudovít Stúré is, hi­szen a magyar szabadsággal, az ő szabadságuk is odaveszett. Rossz oldalra állva döbbentek rá, hogy a világosi mezőn valójában ama 1848-beli „népek tavasza" fordult télbe. Van-e hát mit egymás szemére vetnünk, tisztelt szlovák sorstársa­ink? Aligha van. Feltéve, hogy már nincsenek közöttünk olyanok, akik a múlt felemlegetésekor nem a ta­nulságot, nem a mindannyiunk szá­mára oly érvényes üzenetet kutat­ják, hanem a kicsinyes leszámolás lehetőségét keresik. Kossuth és Štúr történelmi útja figyelmeztet: senki sem rendelheti nemzete (a mi mai esetünkben a szlovák nemzet és a magyar nem­zeti kisebbség) szabadságát az álta­lános szabadság, az alkotmányos szabadság, a demokrácia szabad­sága fölé. Ha megteszi, az általános szabadságjogokat sérti. Ezért várom el, hogy a velünk együtt gondolkodó Nyilvánosság az Erőszak Ellen polgári mozgalom ed­dig bölcsnek bizonyult vezetői most is bölcsen megfontolásra intik a szlovák nemzetet és a magyar nemzetiséget. És azt is kifejtsék, hogy a forradalmár Kossuth Lajos­nak, ama híres 1848-as diéta ma­gyar hősének, hosszú ideig Ľudovít Stúr harcostársának, utcája lesz Po­zsonyban, illetve Bratislavában. Ko­moly történelmi tévedésekre figyel­meztet, de közös győzelmekre is emlékeztet bennünket az utcanév­tábla. DUSZA ISTVÁN Tanulság: azért mindig akad egy­két túlélő, aki emlékezik. Most is van, pedig már idestova 50 eszten­deje, hogy befejeződött a háború. Dr. Ján Čarnogurský szövetségi miniszterelnökhelyettes a Smená­ban válaszolt a Szlovákiai Zsidó Hit­községek Szövetségétől kapott le­vélre, amelynek szerzői reményük­nek adnak kifejezést, hogy a címzett ma is úgy vélekedik, ahogy 1987 októberi nyilatkozatában tette. E nyi­latkozatban miniszterelnökhelyette­sünk megállapította: a Szlovák Ál­lam totalitárius rendszere emberte­lenséget követett el a zsidó lakos­sággal szemben, és bocsánatot kér az életbenmaradottaktól. A hitközségek szövetségének ve­zetői felteszik a kérdést: még mindig a nyilatkozat megállapításaihoz tart­ja magát Dr. Ján Čarnogurský? A címzett így válaszolt: Levelük újból felidézte bennem a Szlovák Állam tragikus örökségét. A zsidók elleni gonosztettek árnyékot vetnek a szlovák történelemre. Azzal kíván­tuk törleszteni tartozásaink egy ré­szét, hogy 1987 októberében, a szlovákiai zsidók deportálásának évfordulóján nyilatkozatot tettünk, amelyet magam is aláírtam. Dr. Ján Čarnogurský még kijelen­tette, hogy édesapja nyilvános kije­lentéseit az ő (Dr. Pavol Čarno­gurský) ügyének tekinti. Ennek elle­nére - érthető okokból - nem kö­zömbös a megnyilvánulások iránt. Ugyanakkor nincs joga és nem áll szándékában édesapját megnyilvá­nulásaiban gátolni, különösen ha el­várja, hogy őt magát se gátolja senki véleménye kinyilvánításában. Rend­kívül fontos - írja levelében - hogy a diákok ne torzított információkat kapjanak a történelmi események­ről, főképp pedig a szlovákiai zsidók helyzetéről. Talán egy éve, hogy másik, ha­sonló „családi" esemény történt Csehszlovákiában. Általános meg­döbbenést keltett Jan Fojtík központi bizottsági elnökségi tag feleségének a cikke. Miközben Fojtík a legfel­sőbb pártvezetés tagjaként - igaz, mérsékelt lelkesedéssel - Gorba­csov peresztrojkáját éltette, felesége jelentős terjedelmű cikket írt a pe­resztrojka ellen. Valaki ezt így kom­mentálta: egy vezető politikusnak tudnia kellene rendet tartani a háza táján. A ma már csak múlt időben emle­getett politikus nem tudott. Valószí­nű, hogy nem is akart. Ďr. Ján Čarnogurský - úgy tűnik - más kaliberű közéleti férfiú. Meg­nyugtató, hogy úgy tett, ahogy tett, és egyértelműen állást foglalt a hu­manizmus mellett és az embertelen­ség ellen. Egy valami azonban továbbra is aggaszt. Joggal elvárhatta volna az ember, hogy a jelentős példány­számban megjelenő Smena olvasói közül keresztények és marxisták is felemelik szavukat a negyvenes évek tragikus eseményeinek torzí­tott értékelése ellen. Nem így tör­tént. Vajon minek kell még bekövet­keznie, hogy a szlovákon, a zsidón, a magyaron, a németen esett sérel­met minden másik ember saját sé­relmének is tekintse? Véleményem szerint jónéhány osztályt el kell még végeznünk a demokrácia iskolájá­ból. TÓTH MIHÁLY ÚJ szú 4 1990. I. 11. „Rehabilitálás" Az utóbbi időben szinte naponta reha­bilitál valaki. Olyanok is, akik még nem is olyan nagyon régen még le se köptek, olyanok is, akikannakidején rajtam, rajtunk taposva csúsztak-másztak a vélt megdi­csőülésük felé! Megbotránkoztató! Kiké­rem magamnak! Húsz év után, ebben a forradalmi nagy váltás napjaiban az 1970-es és későbbi szélhámosok tőlem legfeljebb csak bo­csánatot kérhetnek. Ók engem ne rehabi­litáljanak! Nem vagyok mimóza természe­tű, de túlságosan kilóg a lóláb...! Bizton mondom, nem fogok asszisztálni kétség­beesett csillaghullásuknál. (Bennünket csak a demokratikus új erők rehabilitáljanak! az utóbbi hetekben azt tapasztalom, hogy ezt tisztességben meg is teszik.) KARDOS ISTVÁN

Next

/
Thumbnails
Contents