Új Szó, 1990. január (43. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-13 / 11. szám, szombat

Én azt mondom, kell a mezőgazdasági párt Megváltozott életünkben sok min­dent meg kell tanulnunk, sok korábbi ismeretet újra kell értékelnünk. Pél­dául tudjuk már, hogy a kommuniz­mus hajnalát nemhogy mi, de még az unokáink sem fogják látni. Hadd vitatkozzanak a filozófusok, hogy egyáltalán elérhető-e az olyan tár­sadalom, ahol a bőség kosarából mindenki egyformán vehet és soha nem lesz áruhiány. Az már ma bizo­nyos, hogy ha nehéz elképzelni ilyen árubóséget, az emberek egoizmusát még nehezebb lesz helyes irányban megváltoztatni. A társadalmi lét és társadalmi tudat ismert filozófiai fo­galmak. Az utóbbi negyven évben ezt a tudatot bizony inkább rombol­tuk, mint építettük. Régebben - ezt gyermekkorom emlékei is igazolják - a falu nagy közösséget alkotott, amely idegent nehezen fogadott be. Akit azonban befogadott, annak szi­gorúan meg kellett tartania a közös­ség íratlan törvényeit. Enélkül nehéz lett volna elképzelni mondjuk a cséplést, amihez legalább 15-20 munkaerőre volt szükség. Meggon­dolatlanul már csak ezért sem volt célszerű haragot tartani a szom­széddal. Földműves családból szárma­zom, így talán kellőképpen át tudom érezni azt a lelki törést, pszichikai traumát, amit a közös gazdálkodás­ra való áttéréssel együttjáró, új mun­kaszervezési formák bevezetése okozott. Az esetek nagy részében erőszakosan, adminisztratív mód­szerekkel alakították ki a szövetke­zeti kollektívákat, ami az egymásra­utaltság érzésének csökkenéséhez vezetett. A becsületes gazdálkodó­kat nem egyszer olyan csoportokba kényszerítették, melyeknek egy ré­szét a „lumpenproletárok" alkották. & ha az ilyen közösségekben a szakmai követelményeket háttér­be szorítva, politikai elvekre hivat­kozva hpzzá nem értő vezetőket választottak, a végeredmény min­denmilyen volt, csak éppen jó nem. Sokan kárörömmel figyelték a veze­tők vergődését, parancsaikat meg­mosolyogták, így a közös tulajdon valójában csak papírforma szerint volt közös. A múlt torz gazdaságpolitikájának egyik fő jellemzője, hogy a háztáji juttatásáról való lemondásból orszá­gos méretű akciót fabrikáltak. Egy nem tipikus mezőgazdasági beállí­tottságú járásban a vezetők jó pon­tot akartak szerezni a központnál, hát megszervezték, hogy a szövet­kezetek tagjai önként mondjanak le a' tagföldekről. A szövetkezeteknél ez a kezdeményezés nem talált ko­molyabb ellenvetésre, hisz ott és akkor a tagok nagyobb része nő vagy idős ember volt, a fiatalabbak a jobban fizető iparban kerestek megélhetést. A feleségük hozta a fi­zetést meg a természetbenit, a hét­végén pedig lehetett szórakozni, ki­nek kellett a háztáji föld. Igen ám, csakhogy megindult a lavina, a „jó" példát más járásokban is követték. Előbb önként az ipari-mezőgazda­sági jellegű járások, majd fogcsikor­gatva a többiek. Vagyis ismét nyo­mással és adminisztratív módsze­rekkel fosztották meg a szövetkezeti dolgozókat a tulajdonhoz fűződő, még pislákoló érzéstől. És most ezt az „egalizált" töme­get akarjuk meggyőzni, (hogy a szer­vezkedő Csehszlovák Mezőgazda­sági Párt az övé! Azonnali előnyöket senki nem ígérhet a leendő párt soraiba lépőknek. Viszont, ha a fej­lődés irányát figyeljük, a piacgazda­ság megteremtésére törekvés tör­vényszerűen előtérbe helyezi az ér­dekvédelem igényét. És itt termé­szetesen nem csupán a nagyüze­mek dolgozóiról van szó, de a kert­barátokról és a szerződéses háztáji árutermelést folytatókról is. Sőt. El tudom képzelni, hogy az új földtör­vény keavet ad az egyéni vállalko­záshoz, a bérleti szerződésekhez, s akkor a kistermelők - kisgazdák? - érdekeinek védelmét is biztosítani kell. A piacgazdaság, amely a ke­reslet-kínálat mérlegén nyugszik, ezt meg fogja követelni a jövőben. Említettem, hogy várható egy új földtörvény. Igen, hisz véleményem szerint a régi aranykorona érték is igazságosabb volt a mai elbírálási rendszernél, ahol az adó meghatá­rozásánál az éghajlati és egyéb he­lyi feltételeken kívül az állami inter­venciót is figyelembe veszik, persze nem mindig igazságosan. Ha való­ban azt akarjuk, hogy a nagyüzemi­leg nehezen művelhető földterülete­ken szintén színvonalas termelés le­gyen, azt csakis kis gépekkel és csa­ládi műveléssel tudjuk elérni. Elkép­zelhető, hogy az ilyen területek egy­szer elfogadható áron megvásárol­hatók lesznek, amivel az állam is meg a gazdálkodásra vállalkozók is jól járnának. Vagyis egyszer biztos lesznek családi gazdaságok - ha úgy tetszik farmok -, s ezekre is ki kell majd terjeszteni az érdekvédel­met, ahogy a mezőgazdasági párt programnyilatkozata ígéri is. A jelenlegi elvek szerint vagy tár­sulásos, részvényes alapon működő nagyüzemek, a bérelt vagy saját földön gazdálkodó családi farmok, a háztáji kertészkedők és állattartók mindenképpen komoly bázist, tekin­télyes tagalapot jelenthetnek a szer­vezkedő mezőgazdasági párt szá­mára. Ehhez azonban elengedhe­tetlenül fontos, hogy mindenki érez­ze az egymásrautaltságot s részt vállaljon a közös felelősségből még akkor is, ha pillanatnyilag kézzel fogható előnye nem származik. A szövetkezetek valamennyi tagjá­nak, az állami gazdaságok és közös vállalatok minden egyes dolgozójá­nak éreznie kell, hogy a föld, a gép az övé is, és a tulajdon gyarapítása, védelme mindannyiuknak közös ér­deke. A többpártrendszer feltételei kö­zött nem mindegy, hogy a legfelsőbb közigazgatási és törvényhozási szervekben hányan fogják képvisel­ni a tárca, a falu érdekeit. Eddig a nemzeti jövedelemhez való hozzá­járulás mértéke szerint kaptak kép­viseleti lehetőséget az egyes ágaza­tok. Ezért is szorult gyakran háttérbe a mezőgazdaság az iparral szem­ben, ha döntésről volt szó. Tehát rajtunk is múlik, milyen szava lesz a legfelsőbb szervekben a mező­gazdaság képviselőinek. Külön kérdés a mezőgazdasági iskoláknak a leendő párthoz fűződő kapcsolata. Erkölcsileg támogat­nunk kell a szervezkedést, hisz vég­zős diákjaink remélhetőleg a mező­gazdaságban fognak dolgozni. Pél­dául mi az ipolysági Középfokú Me­zőgazdasági Szakmunkásképző Is­kolában a mezőgazdasági dolgozók továbbképzésével is foglalkozunk. Ez a kezdeményezés nemcsak a mezőgazdasági, de más vállala­toknál is nagy visszhangra talált. Egymásra vagyunk tehát utalva, és ez az egymásrautaltság a pluralista politikai rendszerben csak növeked­ni fog. Ezért szerintem a mezőgaz­dasági iskolák pedagógusainak, di­ákjainak és volt növendékeinek egy­aránt ott a helyük a Csehszlovák Mezőgazdasági Párt tagjainak sorá­ban! DANIS FERENC mérnök Jobb, de nem tökéletes Mint arról a napilapokból értesülhettünk, a szervezkedő Cseh­szlovák Mezőgazdasági Párt országos előkészítő bizottsága a napokban új, az előzőnéi konkrétabb, átgondoltabban kimunkált programot hirdetett. Nem véletlen, hogy erre sor került. Ugyanis a kezdeményezők arra számítottak, hogy a pártalapítási szándék meghirdetése után az érdeklődők egymás kezéből fogják kapkodni a jelentkezési íveket. Ahogy az előkészítő bizottság alelnökével készített interjúban annak idején jeleztük is, a pártalapítás hívei abban reménykedtek, hogy az alakuló kongresszuson legkevesebb 200-250 ezer pártoló nevében beszélhetnek, később pedig - főleg az általános választásokon - mintegy félmillió párttagot képviselve kérhetnek helyet jelölteiknek mindazokban a törvényhozási és államhatalmi szervekben, melyekben a mezőgazdasági-élelmiszer­ipari ágazat és a falu érdekeit érintő, bárminemű döntések szület­hetnek. A szervezőknek kénytelen-kelletlen tudomásul kellett venniük, hogy a mezőgazdasági párt a valóságban nem olyan vonzó, mint gondolták. Nem arról van szó, hogy nincs igény a sajátos érdekkép­viseletre. Van, s talán ha nem mindjárt pártot, hanem egy szakszer­vezeti típusú érdekvédelmi szövetséget hirdetnek meg, nem is lett volna elég az előkészített jelentkezési ív. Jó, legyen párt, de mit ígért? Nagy általánosságban sokat, konkrétan keveset. Nemcsak a mezőgazdasági dolgozók, de a kertbarátok, a szerződéses áruter­meléssel foglalkozók és általában a vidéken élők többsége csaló­dottan - és tanácstalanul! - tette félre a leendő párt első program­nyilatkozatát. Patthelyzet alakult ki, melyben az előkészítő bizottság és a „meg­célzott" tömegbázis egymástól várta a kezdeményezést. Főleg Dél­Szlovákia helyezkedett várakozó álláspontra, mert itt talán a pártala­pításnál is fontosabb kérdések foglalkoztatják napjainkban az embereket. És itt nem csupán a jogos - esetenként talán elhamarko­dott - elnökváltásokra gondolok, hanem például a kollektivizálás újraértékelésével, a földtulajdon rendezésével, valamint az egykori erőszakos egyesítések vélt és valós sérelmeinek orvoslásával kapcsolatos igényre is. Sokan feltették továbbá a kérdést, vajon a leendő mezőgazdasági párt támogatni fogja-e a háztáji földek visszaadását, a természetbeni juttatás nagyságáról való, önálló döntési jog bevezetését, az egyéni gazdálkodókat, a családi vállal­kozásokat vagy a részvényen alapuló, önkéntes társulásokat? A kérdések zömére csak az újrafogalmazott programnyilatkozat­tervezet adott választ, melyet az előkészítő bizottság csak e hét derekán tett közzé. Vagyis a tizenkettedik órában, hisz a Zlín melletti Zádvericében ma tartják a Csehszlovák Mezőgazdasági Párt alakuló kongresszusát. Tény, hogy a leendő párt programjának konkretizálásával alapo­san megkéstek, viszont politikai és gazdasági állásfoglalásukat ezúttal jobban megvilágították a kezdeményezők. Például kifejtették, hogy a párt síkraszáll a jogállamiság és a parlamentáris demokrácia elvének megtartásáért, a nemzetek és nemzetiségek egyenlő jogai­ért. Elismeri a különböző tulajdon- és vállalkozási formák egyenran­gúságát, híve a piacgazdaság érvényesítésének és szorgalmazni fogja mindazoknak a rehabilitálását, akiket a kollektivizálás idején és a nagyüzemi gazdálkodás négy évtizede alatt erkölcsi vagy anyagi sérelem ért. Több lényegbevágó kérdés - mint például a túlméretezett, gyakran erőszakkal egyesített szövetkezetek külön­válásával, a háztáji visszaadásával, a föld tulajdonjogának rendezé­sével kapcsolatos állásfoglalás - továbbra is tisztázatlan maradt. Ezekre a kérdésekre az alakuló kongresszusnak, illetve a párt választmányának kell választ adnia. Mégpedig mielőbb, hisz a mezőgazdasági párt számára tömegbázist jelentő falusi lakosság szimpátiájáért újabb szervezkedő pártok is versengenek, és a prog­ram tisztázatlansága az erők pozícióvesztéssel járó megosztásához vezethet. KÁDEK GÁBOR Ú^ZÚ 1990. I. 19. FEKETE MARIAN Tévedés ne essék, nem valame­lyik földesúr tért vissza, hogy egykori ingatlanáért szót emeljen, hanem az egyik Ipoly menti kisközség lakossá­ga mozdult meg, kiáltott fel egyhan­gúlag az elmúlt napokban. Most sok helyen, hazánkban ezen az isten háta mögötti településen is úgy érezték, érzik, az igazságnak náluk is győzni kell. Nem kiváltságokat követelnek. Csupán azt, amire véleményük sze­rint minden községnek joga van. Is­kolát, óvodát, nemzeti bizottságot, az életükhöz szükséges legalapvetőbb intézményeket. S hogy miért ez első hallásra merész követelés: vissza a kastélyt? Erre a falugyűlésen rész­letes magyarázatot kaptam, A kocsma és más semmi... Nem márványlapokkal kirakott, korsze­rű művelődési ház volt a helyszín, mint arra országszerte bőven akad példa, ha­nem a helybéli. kocsma. Ritkán van erre ennyi vendége Dudás Árpád szécsénkei vendéglősnek. Most viszont nem a féldeci és a hozzá tartozó sör miatt gyűltek össze a falu lakosai, hanem egy fontos kérdés megtárgyalása volt a céljuk. Évek óta szinte mindenkiben forr a tehetetlenség, a nemzeti bizottság tisztségviselőit és képviselőit is beleértve. Volt akiből az érzelmek és az indulatok a kelleténél is nagyobb erővel csaptak ki, de ezt az életbevágó kérdések újrafeszegetése okozta. Jámbor József, a helyi nemzeti bizott­ság elnöke felvázolta, hogy tulajdonkép­pen hogyan is került a község ebbe az áldatlan helyzetbe. Elmondta: az elődök kiharcolták, hogy a volt grófi kastélyban gyermekeik anyanyelvükön tanulhassa­nak. Joggal voltak büszkék a kilencéves alapiskolára, melyben azonban fokozato­san csökkent a gyerekek száma. Nem helyi jellegű jelenség volt ez, országszer­te megindult a népvándorlás. Pontosab­A kastélyt visszaköveteljük! ban: fentről magyarázták, hogy a kistele­püléseknek nincs jövőjük, a városi élet a színvonalasabb, jobb. A fiatalok mérle­geltek, hol kedvezőbbek a feltételek, s bi­zony sokan mentek el a járási székhelyre, Nagykürtösre, és a még közelebbre eső Ipolyságra. Munkahelyet, lakást találtak, letelepedtek. Mindehnek ellenére az iskolát, illetve a kastélyt egy új épülettel bővítették. A fa­lu lakossága számtalan órát dolgozott itt társadalmi munkában. Abban bíztak, hogy így talán megmenthetik az iskolát. Nem így történt. 1989-ben a felső tagozat szűnt meg, 1984-ben pedig már az alsó tagozatosok is elbúcsúztak a kastélytól. „Fentről" jött a magyarázat - Mindig eljött valaki „fentről" és meg­győzte a szülőket, akik tulajdonképpen első hallásra talán fel sem fogták, mibe egyeznek bele - magyarázta az elnök. - Mert arról beszéltek nekik, hogy az összevont osztályokban nem lehet szín­vonalas az oktatás, és melyik szülő nem akarja, hogy a gyereke minél okosabb legyen. A felmerülő aggályokat eloszlavták: észnek iskolabuszok, a gyerekek fűtött várótermekben várakoznak majd, ügyele­tes pedagógusok, nevelők felügyelnek rá­juk. És az emberek elhitték, így lesz, és biztosan így lesz jó, mert a rendelet, a magyarázat fentről jött. Az is szóba került akkortájt, ha ez nem válik be, a falu visszakapja az iskolát. Nem vált be, de az iskola sem jött vissza. Már nem jöhetett. - Érthető, hogy a kastélyt és a mellette lévő új épületet nem hagyták kihasználat­lanul - mondta az elnök. - A kerületi nemzeti bizottság úgy elöntött, ifjúsági nevelőintézetet létesít itt. Döntését meg is valósította. Beleszólás nem volt, mert ak­kortájt nemigen kérdeztek meg senkit. Minden úgy ment, ahogy fentről mondták. Itt-ott tiltakozott a falu, a pártszen/ezet is, de mindez falra hányt borsó volt. A lányok - áldozatok Az intézetben tizenöt-tizennyolc éves lányokat, túlnyomórészt cigányokat he­lyeztek el, Szlovákia egész területéről. Olyanokat, akik a hiányos családi nevelés vagy talán a nem épp körültekintő társa­dalmi gondoskodás következtében már ilyen fiatalon vakvágányra kerültek. Nem a szerencsétlen gyerekek ellen tiltakozik a falu, hisz talán ők tehetnek a-legkevés­bé arról, hogy az életük így alakult, ha­nem akarva akaratlanul is felvetődik ben­nük: miért éppen a mi gyerekeink utazta­tása az ára, hogy róluk itt gondoskodja­nak, a mi magyar falunkba járjanak szlo­vák nyelvű szaktanintézetbe. A lakosok nem akarnak az intézet belső ügyeibe avatkozni, ott is bizonyára megvannak a sajátos gondok, problémák. Azt viszont mindenki látja, hogy ez a he­lyiség, ahol az intézeten kívül más lehető­ség nincs sem a nevelésre, sem az eset­leges szórakozásra, nem adhat otthont ilyen jellegű létesítménynek. Ezt egyéb­ként megerősítette az SZSZK Oktatási, Ifjúsági és Testnevelési Minisztériumának illetékese is, aki az intézettel kapcsolat­ban felmerülő probléma tisztázásakor megismerkedett a falu helyzetével, annak az intézethez való viszonyával. A megnyitás előtt biztatónak tűnt az az érv, hogy az intézet egyben munkalehető­séget is nyújt a helybelieknek. Napjaink­ban azonban egy kézen meg lehet szá­molni, hányan dolgoznak a faluból ott, a többség bejáró. - Engem is kész tények elé állítottak - magyarázta Bodonyi János, a Közép­szlovákiai Kerületi Nemzeti Bizottság képviselője, akit szintén meghívtak a falu­gyűlésre. - Az egyik ülésen bejelentették a döntést; a megüresedett - tudjuk - mi­lyen módon - iskola helyén intézet lesz. Kész. Hiába tolmácsoltam a lakosság tiltakozását. A legnagyobb meglepetés viszont akkor ért, amikor a közelmúltban megtudtam, további 35 millió koronát ter­veznek az intézet bővítésére, s előrelát­hatólag 105 főre emelkedik az itt elhelye­zettek száma. Ezt mindenképp meg kell akadályozni. Fel kell hívni az illetékesek figyelmét arra, ha szükség van egy ilyen jellegű intézményre, akkor másutt, ne egy isten háta mögötti faluban hozzák létre. Ezt az összeget inkább az egészség­ügyre kellene fordítani, mert a kerületben az átszervezések során bizonyára megü­resedik valamilyen épület, amely jobban megfelelne erre a célra. A tervek már készek Elsősorban az iskola visszahozása mi­att tárgyaltak a kastélyról. De nem csupán emiatt kellene megszüntetni az intézetet. Az óvoda siralmas állapotban van. Idén már öt gyereket nem tudtak elhelyezni, mert a járási higiénikus nem engedélyez­te a létszámbővítést. Az évekkel ezelőtt lebontott régi kultúrház helyén - ez az épület szintén a grófi időkből származott - ugyan szerettek volna új művelődési házat meg óvodát építeni, de a költségve­tésből erre sem jutott a falunak. ígéretet kaptak, mint már annyiszor, de aztán a járási székhelyre kellett a pénz, állítólag aa fedett uszoda létesítéséhez. A faluban tehát nincs semmi - az üzleten és a kocsmán kívül. Egy szűkös helyiségből szólnak a hangosbeszélöbe. Ennyi az egész. A nemzeti bizottság is a szomszéd községben, Nagyfalun székel. -Ha a kastélyt visszakapná a falu, mindent megoldanánk - magyarázta a terveket szövő elnök. - Volna iskolánk, attól nem tartunk, hogy kevés lesz a gye­rek, mert Kelenyéből - ez a falu két kilométerre van innen, s ott sincs iskola - is ide járhatnának az apróságok. Egyébként jelenleg hetvenöt tizennégy évesnél fiatalabb lakosunk van. Termé­szetesen napközi is nyílna, mért a meglé­vő helyiségekben elférne, a konyhában főzhetnének nekik. Az óvoda kérdése is megoldódna, minden nagyobb ráfordítás nélkül. De az épület többi része sem maradna kihasználatlanul. A fiataloknak klubot, könyvtárat, a tömegszervezetek­nek megfelelő helyiséget, a futballcsapat­nak szertárt létesítenének. Az idősekről sem feledkeznénk meg: ők is megérde­melnék, hogy nyugdíjasklubot nyissunk számukra. Ha a konyha kapacitása en­gedné - meg az előírások is - még főz­hetnénk is nekik. A nemzeti bizottság is helyben volna. A választások után ugyan­is „haza szeretnénk jönni". Természete­sen attól függetlenül, hogy nekem, vagy valaki másnak szavaznak-e bizalmat a la­kosok. Felvetődött, hogy szolgáltató rész­leget is nyithatnánk. Akár egy összevont begyújtőhelyet hozhatnánk létre... Az indulatos felszólalások alábbhagy­tak, amikor az elnök a lehetőségeket vázolta. Néhány évvel ezelőtt azt hitte, neki sikerül előbbre lépnie, tenni valamit szülőfalujáért. A pár év alatt, amióta a község élére választották, belefáradt a sok felesleges utánajárásba, a szélma­lomharcba. Most arra kérte a falut, fogja­nak össze, hátha sikerül... Mindenki mellé állt, hisz megértették, hogy a falu jövője a tét. TE R£ Z

Next

/
Thumbnails
Contents