Új Szó, 1990. január (43. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-13 / 11. szám, szombat

Én azt mondom, kell a mezőgazdasági párt Megváltozott életünkben sok mindent meg kell tanulnunk, sok korábbi ismeretet újra kell értékelnünk. Például tudjuk már, hogy a kommunizmus hajnalát nemhogy mi, de még az unokáink sem fogják látni. Hadd vitatkozzanak a filozófusok, hogy egyáltalán elérhető-e az olyan társadalom, ahol a bőség kosarából mindenki egyformán vehet és soha nem lesz áruhiány. Az már ma bizonyos, hogy ha nehéz elképzelni ilyen árubóséget, az emberek egoizmusát még nehezebb lesz helyes irányban megváltoztatni. A társadalmi lét és társadalmi tudat ismert filozófiai fogalmak. Az utóbbi negyven évben ezt a tudatot bizony inkább romboltuk, mint építettük. Régebben - ezt gyermekkorom emlékei is igazolják - a falu nagy közösséget alkotott, amely idegent nehezen fogadott be. Akit azonban befogadott, annak szigorúan meg kellett tartania a közösség íratlan törvényeit. Enélkül nehéz lett volna elképzelni mondjuk a cséplést, amihez legalább 15-20 munkaerőre volt szükség. Meggondolatlanul már csak ezért sem volt célszerű haragot tartani a szomszéddal. Földműves családból származom, így talán kellőképpen át tudom érezni azt a lelki törést, pszichikai traumát, amit a közös gazdálkodásra való áttéréssel együttjáró, új munkaszervezési formák bevezetése okozott. Az esetek nagy részében erőszakosan, adminisztratív módszerekkel alakították ki a szövetkezeti kollektívákat, ami az egymásrautaltság érzésének csökkenéséhez vezetett. A becsületes gazdálkodókat nem egyszer olyan csoportokba kényszerítették, melyeknek egy részét a „lumpenproletárok" alkották. & ha az ilyen közösségekben a szakmai követelményeket háttérbe szorítva, politikai elvekre hivatkozva hpzzá nem értő vezetőket választottak, a végeredmény mindenmilyen volt, csak éppen jó nem. Sokan kárörömmel figyelték a vezetők vergődését, parancsaikat megmosolyogták, így a közös tulajdon valójában csak papírforma szerint volt közös. A múlt torz gazdaságpolitikájának egyik fő jellemzője, hogy a háztáji juttatásáról való lemondásból országos méretű akciót fabrikáltak. Egy nem tipikus mezőgazdasági beállítottságú járásban a vezetők jó pontot akartak szerezni a központnál, hát megszervezték, hogy a szövetkezetek tagjai önként mondjanak le a' tagföldekről. A szövetkezeteknél ez a kezdeményezés nem talált komolyabb ellenvetésre, hisz ott és akkor a tagok nagyobb része nő vagy idős ember volt, a fiatalabbak a jobban fizető iparban kerestek megélhetést. A feleségük hozta a fizetést meg a természetbenit, a hétvégén pedig lehetett szórakozni, kinek kellett a háztáji föld. Igen ám, csakhogy megindult a lavina, a „jó" példát más járásokban is követték. Előbb önként az ipari-mezőgazdasági jellegű járások, majd fogcsikorgatva a többiek. Vagyis ismét nyomással és adminisztratív módszerekkel fosztották meg a szövetkezeti dolgozókat a tulajdonhoz fűződő, még pislákoló érzéstől. És most ezt az „egalizált" tömeget akarjuk meggyőzni, (hogy a szervezkedő Csehszlovák Mezőgazdasági Párt az övé! Azonnali előnyöket senki nem ígérhet a leendő párt soraiba lépőknek. Viszont, ha a fejlődés irányát figyeljük, a piacgazdaság megteremtésére törekvés törvényszerűen előtérbe helyezi az érdekvédelem igényét. És itt természetesen nem csupán a nagyüzemek dolgozóiról van szó, de a kertbarátokról és a szerződéses háztáji árutermelést folytatókról is. Sőt. El tudom képzelni, hogy az új földtörvény keavet ad az egyéni vállalkozáshoz, a bérleti szerződésekhez, s akkor a kistermelők - kisgazdák? - érdekeinek védelmét is biztosítani kell. A piacgazdaság, amely a kereslet-kínálat mérlegén nyugszik, ezt meg fogja követelni a jövőben. Említettem, hogy várható egy új földtörvény. Igen, hisz véleményem szerint a régi aranykorona érték is igazságosabb volt a mai elbírálási rendszernél, ahol az adó meghatározásánál az éghajlati és egyéb helyi feltételeken kívül az állami intervenciót is figyelembe veszik, persze nem mindig igazságosan. Ha valóban azt akarjuk, hogy a nagyüzemileg nehezen művelhető földterületeken szintén színvonalas termelés legyen, azt csakis kis gépekkel és családi műveléssel tudjuk elérni. Elképzelhető, hogy az ilyen területek egyszer elfogadható áron megvásárolhatók lesznek, amivel az állam is meg a gazdálkodásra vállalkozók is jól járnának. Vagyis egyszer biztos lesznek családi gazdaságok - ha úgy tetszik farmok -, s ezekre is ki kell majd terjeszteni az érdekvédelmet, ahogy a mezőgazdasági párt programnyilatkozata ígéri is. A jelenlegi elvek szerint vagy társulásos, részvényes alapon működő nagyüzemek, a bérelt vagy saját földön gazdálkodó családi farmok, a háztáji kertészkedők és állattartók mindenképpen komoly bázist, tekintélyes tagalapot jelenthetnek a szervezkedő mezőgazdasági párt számára. Ehhez azonban elengedhetetlenül fontos, hogy mindenki érezze az egymásrautaltságot s részt vállaljon a közös felelősségből még akkor is, ha pillanatnyilag kézzel fogható előnye nem származik. A szövetkezetek valamennyi tagjának, az állami gazdaságok és közös vállalatok minden egyes dolgozójának éreznie kell, hogy a föld, a gép az övé is, és a tulajdon gyarapítása, védelme mindannyiuknak közös érdeke. A többpártrendszer feltételei között nem mindegy, hogy a legfelsőbb közigazgatási és törvényhozási szervekben hányan fogják képviselni a tárca, a falu érdekeit. Eddig a nemzeti jövedelemhez való hozzájárulás mértéke szerint kaptak képviseleti lehetőséget az egyes ágazatok. Ezért is szorult gyakran háttérbe a mezőgazdaság az iparral szemben, ha döntésről volt szó. Tehát rajtunk is múlik, milyen szava lesz a legfelsőbb szervekben a mezőgazdaság képviselőinek. Külön kérdés a mezőgazdasági iskoláknak a leendő párthoz fűződő kapcsolata. Erkölcsileg támogatnunk kell a szervezkedést, hisz végzős diákjaink remélhetőleg a mezőgazdaságban fognak dolgozni. Például mi az ipolysági Középfokú Mezőgazdasági Szakmunkásképző Iskolában a mezőgazdasági dolgozók továbbképzésével is foglalkozunk. Ez a kezdeményezés nemcsak a mezőgazdasági, de más vállalatoknál is nagy visszhangra talált. Egymásra vagyunk tehát utalva, és ez az egymásrautaltság a pluralista politikai rendszerben csak növekedni fog. Ezért szerintem a mezőgazdasági iskolák pedagógusainak, diákjainak és volt növendékeinek egyaránt ott a helyük a Csehszlovák Mezőgazdasági Párt tagjainak sorában! DANIS FERENC mérnök Jobb, de nem tökéletes Mint arról a napilapokból értesülhettünk, a szervezkedő Csehszlovák Mezőgazdasági Párt országos előkészítő bizottsága a napokban új, az előzőnéi konkrétabb, átgondoltabban kimunkált programot hirdetett. Nem véletlen, hogy erre sor került. Ugyanis a kezdeményezők arra számítottak, hogy a pártalapítási szándék meghirdetése után az érdeklődők egymás kezéből fogják kapkodni a jelentkezési íveket. Ahogy az előkészítő bizottság alelnökével készített interjúban annak idején jeleztük is, a pártalapítás hívei abban reménykedtek, hogy az alakuló kongresszuson legkevesebb 200-250 ezer pártoló nevében beszélhetnek, később pedig - főleg az általános választásokon - mintegy félmillió párttagot képviselve kérhetnek helyet jelölteiknek mindazokban a törvényhozási és államhatalmi szervekben, melyekben a mezőgazdasági-élelmiszeripari ágazat és a falu érdekeit érintő, bárminemű döntések születhetnek. A szervezőknek kénytelen-kelletlen tudomásul kellett venniük, hogy a mezőgazdasági párt a valóságban nem olyan vonzó, mint gondolták. Nem arról van szó, hogy nincs igény a sajátos érdekképviseletre. Van, s talán ha nem mindjárt pártot, hanem egy szakszervezeti típusú érdekvédelmi szövetséget hirdetnek meg, nem is lett volna elég az előkészített jelentkezési ív. Jó, legyen párt, de mit ígért? Nagy általánosságban sokat, konkrétan keveset. Nemcsak a mezőgazdasági dolgozók, de a kertbarátok, a szerződéses árutermeléssel foglalkozók és általában a vidéken élők többsége csalódottan - és tanácstalanul! - tette félre a leendő párt első programnyilatkozatát. Patthelyzet alakult ki, melyben az előkészítő bizottság és a „megcélzott" tömegbázis egymástól várta a kezdeményezést. Főleg DélSzlovákia helyezkedett várakozó álláspontra, mert itt talán a pártalapításnál is fontosabb kérdések foglalkoztatják napjainkban az embereket. És itt nem csupán a jogos - esetenként talán elhamarkodott - elnökváltásokra gondolok, hanem például a kollektivizálás újraértékelésével, a földtulajdon rendezésével, valamint az egykori erőszakos egyesítések vélt és valós sérelmeinek orvoslásával kapcsolatos igényre is. Sokan feltették továbbá a kérdést, vajon a leendő mezőgazdasági párt támogatni fogja-e a háztáji földek visszaadását, a természetbeni juttatás nagyságáról való, önálló döntési jog bevezetését, az egyéni gazdálkodókat, a családi vállalkozásokat vagy a részvényen alapuló, önkéntes társulásokat? A kérdések zömére csak az újrafogalmazott programnyilatkozattervezet adott választ, melyet az előkészítő bizottság csak e hét derekán tett közzé. Vagyis a tizenkettedik órában, hisz a Zlín melletti Zádvericében ma tartják a Csehszlovák Mezőgazdasági Párt alakuló kongresszusát. Tény, hogy a leendő párt programjának konkretizálásával alaposan megkéstek, viszont politikai és gazdasági állásfoglalásukat ezúttal jobban megvilágították a kezdeményezők. Például kifejtették, hogy a párt síkraszáll a jogállamiság és a parlamentáris demokrácia elvének megtartásáért, a nemzetek és nemzetiségek egyenlő jogaiért. Elismeri a különböző tulajdon- és vállalkozási formák egyenrangúságát, híve a piacgazdaság érvényesítésének és szorgalmazni fogja mindazoknak a rehabilitálását, akiket a kollektivizálás idején és a nagyüzemi gazdálkodás négy évtizede alatt erkölcsi vagy anyagi sérelem ért. Több lényegbevágó kérdés - mint például a túlméretezett, gyakran erőszakkal egyesített szövetkezetek különválásával, a háztáji visszaadásával, a föld tulajdonjogának rendezésével kapcsolatos állásfoglalás - továbbra is tisztázatlan maradt. Ezekre a kérdésekre az alakuló kongresszusnak, illetve a párt választmányának kell választ adnia. Mégpedig mielőbb, hisz a mezőgazdasági párt számára tömegbázist jelentő falusi lakosság szimpátiájáért újabb szervezkedő pártok is versengenek, és a program tisztázatlansága az erők pozícióvesztéssel járó megosztásához vezethet. KÁDEK GÁBOR Ú^ZÚ 1990. I. 19. FEKETE MARIAN Tévedés ne essék, nem valamelyik földesúr tért vissza, hogy egykori ingatlanáért szót emeljen, hanem az egyik Ipoly menti kisközség lakossága mozdult meg, kiáltott fel egyhangúlag az elmúlt napokban. Most sok helyen, hazánkban ezen az isten háta mögötti településen is úgy érezték, érzik, az igazságnak náluk is győzni kell. Nem kiváltságokat követelnek. Csupán azt, amire véleményük szerint minden községnek joga van. Iskolát, óvodát, nemzeti bizottságot, az életükhöz szükséges legalapvetőbb intézményeket. S hogy miért ez első hallásra merész követelés: vissza a kastélyt? Erre a falugyűlésen részletes magyarázatot kaptam, A kocsma és más semmi... Nem márványlapokkal kirakott, korszerű művelődési ház volt a helyszín, mint arra országszerte bőven akad példa, hanem a helybéli. kocsma. Ritkán van erre ennyi vendége Dudás Árpád szécsénkei vendéglősnek. Most viszont nem a féldeci és a hozzá tartozó sör miatt gyűltek össze a falu lakosai, hanem egy fontos kérdés megtárgyalása volt a céljuk. Évek óta szinte mindenkiben forr a tehetetlenség, a nemzeti bizottság tisztségviselőit és képviselőit is beleértve. Volt akiből az érzelmek és az indulatok a kelleténél is nagyobb erővel csaptak ki, de ezt az életbevágó kérdések újrafeszegetése okozta. Jámbor József, a helyi nemzeti bizottság elnöke felvázolta, hogy tulajdonképpen hogyan is került a község ebbe az áldatlan helyzetbe. Elmondta: az elődök kiharcolták, hogy a volt grófi kastélyban gyermekeik anyanyelvükön tanulhassanak. Joggal voltak büszkék a kilencéves alapiskolára, melyben azonban fokozatosan csökkent a gyerekek száma. Nem helyi jellegű jelenség volt ez, országszerte megindult a népvándorlás. PontosabA kastélyt visszaköveteljük! ban: fentről magyarázták, hogy a kistelepüléseknek nincs jövőjük, a városi élet a színvonalasabb, jobb. A fiatalok mérlegeltek, hol kedvezőbbek a feltételek, s bizony sokan mentek el a járási székhelyre, Nagykürtösre, és a még közelebbre eső Ipolyságra. Munkahelyet, lakást találtak, letelepedtek. Mindehnek ellenére az iskolát, illetve a kastélyt egy új épülettel bővítették. A falu lakossága számtalan órát dolgozott itt társadalmi munkában. Abban bíztak, hogy így talán megmenthetik az iskolát. Nem így történt. 1989-ben a felső tagozat szűnt meg, 1984-ben pedig már az alsó tagozatosok is elbúcsúztak a kastélytól. „Fentről" jött a magyarázat - Mindig eljött valaki „fentről" és meggyőzte a szülőket, akik tulajdonképpen első hallásra talán fel sem fogták, mibe egyeznek bele - magyarázta az elnök. - Mert arról beszéltek nekik, hogy az összevont osztályokban nem lehet színvonalas az oktatás, és melyik szülő nem akarja, hogy a gyereke minél okosabb legyen. A felmerülő aggályokat eloszlavták: észnek iskolabuszok, a gyerekek fűtött várótermekben várakoznak majd, ügyeletes pedagógusok, nevelők felügyelnek rájuk. És az emberek elhitték, így lesz, és biztosan így lesz jó, mert a rendelet, a magyarázat fentről jött. Az is szóba került akkortájt, ha ez nem válik be, a falu visszakapja az iskolát. Nem vált be, de az iskola sem jött vissza. Már nem jöhetett. - Érthető, hogy a kastélyt és a mellette lévő új épületet nem hagyták kihasználatlanul - mondta az elnök. - A kerületi nemzeti bizottság úgy elöntött, ifjúsági nevelőintézetet létesít itt. Döntését meg is valósította. Beleszólás nem volt, mert akkortájt nemigen kérdeztek meg senkit. Minden úgy ment, ahogy fentről mondták. Itt-ott tiltakozott a falu, a pártszen/ezet is, de mindez falra hányt borsó volt. A lányok - áldozatok Az intézetben tizenöt-tizennyolc éves lányokat, túlnyomórészt cigányokat helyeztek el, Szlovákia egész területéről. Olyanokat, akik a hiányos családi nevelés vagy talán a nem épp körültekintő társadalmi gondoskodás következtében már ilyen fiatalon vakvágányra kerültek. Nem a szerencsétlen gyerekek ellen tiltakozik a falu, hisz talán ők tehetnek a-legkevésbé arról, hogy az életük így alakult, hanem akarva akaratlanul is felvetődik bennük: miért éppen a mi gyerekeink utaztatása az ára, hogy róluk itt gondoskodjanak, a mi magyar falunkba járjanak szlovák nyelvű szaktanintézetbe. A lakosok nem akarnak az intézet belső ügyeibe avatkozni, ott is bizonyára megvannak a sajátos gondok, problémák. Azt viszont mindenki látja, hogy ez a helyiség, ahol az intézeten kívül más lehetőség nincs sem a nevelésre, sem az esetleges szórakozásra, nem adhat otthont ilyen jellegű létesítménynek. Ezt egyébként megerősítette az SZSZK Oktatási, Ifjúsági és Testnevelési Minisztériumának illetékese is, aki az intézettel kapcsolatban felmerülő probléma tisztázásakor megismerkedett a falu helyzetével, annak az intézethez való viszonyával. A megnyitás előtt biztatónak tűnt az az érv, hogy az intézet egyben munkalehetőséget is nyújt a helybelieknek. Napjainkban azonban egy kézen meg lehet számolni, hányan dolgoznak a faluból ott, a többség bejáró. - Engem is kész tények elé állítottak - magyarázta Bodonyi János, a Középszlovákiai Kerületi Nemzeti Bizottság képviselője, akit szintén meghívtak a falugyűlésre. - Az egyik ülésen bejelentették a döntést; a megüresedett - tudjuk - milyen módon - iskola helyén intézet lesz. Kész. Hiába tolmácsoltam a lakosság tiltakozását. A legnagyobb meglepetés viszont akkor ért, amikor a közelmúltban megtudtam, további 35 millió koronát terveznek az intézet bővítésére, s előreláthatólag 105 főre emelkedik az itt elhelyezettek száma. Ezt mindenképp meg kell akadályozni. Fel kell hívni az illetékesek figyelmét arra, ha szükség van egy ilyen jellegű intézményre, akkor másutt, ne egy isten háta mögötti faluban hozzák létre. Ezt az összeget inkább az egészségügyre kellene fordítani, mert a kerületben az átszervezések során bizonyára megüresedik valamilyen épület, amely jobban megfelelne erre a célra. A tervek már készek Elsősorban az iskola visszahozása miatt tárgyaltak a kastélyról. De nem csupán emiatt kellene megszüntetni az intézetet. Az óvoda siralmas állapotban van. Idén már öt gyereket nem tudtak elhelyezni, mert a járási higiénikus nem engedélyezte a létszámbővítést. Az évekkel ezelőtt lebontott régi kultúrház helyén - ez az épület szintén a grófi időkből származott - ugyan szerettek volna új művelődési házat meg óvodát építeni, de a költségvetésből erre sem jutott a falunak. ígéretet kaptak, mint már annyiszor, de aztán a járási székhelyre kellett a pénz, állítólag aa fedett uszoda létesítéséhez. A faluban tehát nincs semmi - az üzleten és a kocsmán kívül. Egy szűkös helyiségből szólnak a hangosbeszélöbe. Ennyi az egész. A nemzeti bizottság is a szomszéd községben, Nagyfalun székel. -Ha a kastélyt visszakapná a falu, mindent megoldanánk - magyarázta a terveket szövő elnök. - Volna iskolánk, attól nem tartunk, hogy kevés lesz a gyerek, mert Kelenyéből - ez a falu két kilométerre van innen, s ott sincs iskola - is ide járhatnának az apróságok. Egyébként jelenleg hetvenöt tizennégy évesnél fiatalabb lakosunk van. Természetesen napközi is nyílna, mért a meglévő helyiségekben elférne, a konyhában főzhetnének nekik. Az óvoda kérdése is megoldódna, minden nagyobb ráfordítás nélkül. De az épület többi része sem maradna kihasználatlanul. A fiataloknak klubot, könyvtárat, a tömegszervezeteknek megfelelő helyiséget, a futballcsapatnak szertárt létesítenének. Az idősekről sem feledkeznénk meg: ők is megérdemelnék, hogy nyugdíjasklubot nyissunk számukra. Ha a konyha kapacitása engedné - meg az előírások is - még főzhetnénk is nekik. A nemzeti bizottság is helyben volna. A választások után ugyanis „haza szeretnénk jönni". Természetesen attól függetlenül, hogy nekem, vagy valaki másnak szavaznak-e bizalmat a lakosok. Felvetődött, hogy szolgáltató részleget is nyithatnánk. Akár egy összevont begyújtőhelyet hozhatnánk létre... Az indulatos felszólalások alábbhagytak, amikor az elnök a lehetőségeket vázolta. Néhány évvel ezelőtt azt hitte, neki sikerül előbbre lépnie, tenni valamit szülőfalujáért. A pár év alatt, amióta a község élére választották, belefáradt a sok felesleges utánajárásba, a szélmalomharcba. Most arra kérte a falut, fogjanak össze, hátha sikerül... Mindenki mellé állt, hisz megértették, hogy a falu jövője a tét. TE

R£

Z