Új Szó, 1990. január (43. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-11 / 9. szám, csütörtök

„A fizikai munkától nem félek..." Manapság nem a hozzá hasonlók, nem a vele azonos helyzetben lévők szólalnak meg a televízióban, a rádióban, nem róluk közlik riportjaikat, portréikat a napilapok. Ma ők a kor antihősei. De voltak-e hősök, lehettek azok, miközben mindegyre erősnek érezték és mutatták magukat? Nem voltak-e valójában mindvégig antihősök? Nem úgy tekintettek-e „fel" rájuk, mint akik egyéni sorsokról dönthetnek? Egy politikai reformkezdeményezés elfojtása után, majd húsz éve, legtöbbjük viszonylag fiatalon került egy-egy nem is annyira felelősséget kívánó, mint inkább hatalmat adó funkcióba. Járásonként, városonként, kerületenként számlálva kiderül, hogy többszázan voltak. A népnyelv párttitkároknak mondta őket. Egy-egy járásban amolyan „kisminisztériumokat" működtettek, amelyeknek szerepe az adott régiókban jóval meghatározóbb volt, mint az országos rezortoké. A szakértelem hiányát leplezve, politikai és ideológiai tézisekkel a legmegfontoltabb szakágazati minisztérium döntéseit is megsemmisíthették. Elég volt egyetlen telefonhívás az ama híres ,,C" vonalakon... Nem véletlenül mondják még mindig halkan Koreň Árpádról, hogy „élet-halál ura volt" a Rozsnyói járásban. Az oktatásban, a kulturális területen és mindennemű ideológiai kérdésben döntő szava volt. - Huszonkét esztendeje kerültem a Rozsnyói járás pártbizottságára. Nem kaptam mindjárt konkrét feladatot, amolyan mindenes voltam. 1969-ben neveztek ki a marxista esti egyetem vezetőjévé. 1970 végén az akkori ideológiai titkárt menesztették és kizárták a pártból, s megbíztak az ideológiai terület irányításával. - Nem volt olyan érzése, hogy a konszolidálásnak mondott politikai vonal egyre nagyobb hatalmat adott az önök kezébe? -Senki sem érezte ezt, hiszen mindenről bizottságok döntöttek. Egyedül nekem sem volt semmilyen hatalmam. -Arról mégiscsak egyedül döntött, hogy miként foglal állást, s ha EGY ANTIHÖS PORTRÉJA már állást foglalt aligha voltak ellenvetések? -A járási bizottság elnöksége tagjai közösen döntöttek. - Jó, akkor mégiscsak itt dőltek el a dolgok, hiszen az elnökségnek a mindenkori járási nemzeti bizottság elnöke is tagja volt. Vagyis: mielőtt a választott néphatalmi szerv dönthetett volna, megkapta a kellő mértékű instrukciókat. Vagy nem így volt? - De végül mindig az a testület hozta meg a döntést. Itt egy néhány percre mellékvágányra kerül a beszélgetés. Konkrét példákról vitatkozunk. Egyesek csak akkor illetve csak addig lehettek iskolaigazgatók, amíg ezt az ideológiai titkár jónak látta. Tudományos fokozatokat is csak azok szerezhettek, különösen a pártonkívüliek közül, akiknek a pártházban megengedték. Pedig valójában ezekről a kérdésekről a járási nemzeti bizottság illetékes osztályának kellett döntenie. Amikor a hetvenes években a Koreň Árpád vezette járási ideológiai bizottság támogatásával a Rozsnyói Városi Nemzeti Bizottság eltávolította a Bányász térről Andrássyné Hablavecz Franciska szobrát, s helyébe egy szovjet hősi emlékművet állíttatott, mindenki tudta, hogy Rozsnyó történelmi múltjából metszettek ki egy darabot. Abból a történelmi múltból, amelyet csak a történelmi belváros tudatos lerombolásával lehetett megsemmisíteni. - Itt mindenki azt hiszi, hogy a magyarok ellensége voltam. De hiszen én is magyar vagyok, a galántai járásbeli Kajaion születtem. A Csemadok járási bizottságának titkárával jól kijöttem, ő is tagja volt az ideológiai bizottságnak. - És a döntések? -A döntéseknek ő is részese volt. Itt senki sem nyomta el a magyar nemzetiséget. Sokszor nehéz harcot kellett vívnom a helytelen nézetekkel... -Mit ért azon, hogy „helytelen nézetek"? -A nacionalizmust, meg az engedély nélküli dolgokat. Mert amikor tavaly március tizenötödikén engeMinden bejelentést kivizsgálnak (Munkatársunktól) - A pozsonyi városi pártbizottság 1989 utolsó munkanapján bejelentette, öttagú bizottságot nevez ki azzal a feladattal, hogy megtisztítsa a kommunista pártot azoktól, akik visszaéltek beosztásukkal, illetve párttagságukkal, jogtalan anyagi előnyöket szereztek vagy más módon sértették meg a törvényeket. Egyúttal felkérte a lakosokat, hogy segítsenek a bizottságnak az önmagukat lejáratott személyek tevékenységére vonatkozó bizonyítékok összegyűjtésében. Tíz nap telt el a felhívás közzétételétől, milyenek a bizottság első tapasztalatai? Jozef Vaculík, a városi pártbizottság elnökségének vezetésével megbízott titkár tájékoztatása szerint eddig 70 panaszt, vagy közérdekű bejelentést kaptak. Ezekből 36ban párt- és állami vezetők, 23-ban pedig gazdasági vezetők tevékenysége ellen emeltek kifogást. A legtöbb levélíró a hivatallal való visszaélésre, jogtalan gazdagodásra, korrupcióra hívta fel a figyelmet. Nehezíti a bizottság munkáját, hogy a levelek egyharmada névtelen, sokat pedig csak így írnak alá: a község lakossága, a munkahely kollektívája. Ennek ellenére, az összes bejelentést kivizsgálják. Egyelőre csak a fővárosban működik ilyen bizottság, ezzel is magyarázható, hogy a bejelentéseknek csupán egyharmada kötődik a városhoz, a többi vidékről, többek között Légről, Érsekújvárból, Jánostelekről, Zvolenból érkezett. Ez utóbbiakat a területi pártszervekhez továbbítják, de az ügyintézést ezekben az esetekben is nyomon követik. A felsőbb párt- és állami szervek képviselői elleni panaszokat az illetékes szerveknek adják át, így van ez például Gejza Šlapka volt városi párttitkár esetében is, akinek párttagságát felfüggesztették és ügyében a vizsgálatot már elindították. Sok vagy kevés a hetven panasz? Ha abból indulunk ki, hogy a múltban a panaszok szinte kizárólag szociális kérdésekre, főleg lakásproblémákra vonatkoztak és tavaly az utolsó negyedévben hét panaszos levél érkezett a pártbizottságra, jelentős növekedést könyvelhetünk el. Viszont a Pravda szerkesztősége a volt pártvezetők viszszaéléseiről szóló cikkek közlése óta már 140 bejelentést kapott. Igy várható, hogy a közeljövőben a pártbizottság postája is megnövekszik. -rdély nélkül már-már tüntetés volt a múzeum kertjében álló Kossuthszobornál, hiába védtem volna őket. -Mitől kellett volna megvédeni azokat a rozsnyói polgárokat? -A belügyi szervek jelentették a kerületre, hogy mi történt Rozsnyón. - Ezek szerint ebben a járásban nem a választott népképviseleti szerv, nem is a járási pártbizottság, hanem a belügyi állambiztonsági szervek parancsoltak? - Nem, de amikor a jelentésük már feljebb került, nekem kötelességem volt intézkedni. De tényleg nem akartam ártani senkinek. -Azt sem tudta, hogy „élet-halál" urának mondják, és féltek, talán még most is félnek magától? - Nem tudtam, mert nem mondták. Talán ha mondták volna... Én is kisember voltam. A vezető titkár beleegyezése kellett mindenhez. Elhiheti, hogy nem volt könnyű a helyzetem. Apámat és testvéremet is kizárták a kommunista pártból. Nem volt mindegy, mit teszek. A velem szemben érzett félelmekről nem tudtam, és most sem tudok. Senkinek nem volt oka félni. Amit eddig tettem, mások is megtették, talán még többet is. A népszerűtlen dolgokat is vállalnom kellett, mert olyan döntések születtek a különböző szinteken. 1989-ben magam mondtam le a párttitkári funkcióról, mert beláttam, mindaz, ami még november tizenhetedike előtt elkezdődött, tőlem már idegen. Koreň Árpád arcán a lemondás és a szorongás furcsán merev vonásai látszanak. Nem tudom visszatartani magamban a kérdést: - ön fél? Megnyúlnak a másodpercek. Talán húsz esztendő politikai pályájának filmje pereg lelki szemei előtt. Mire kimondja a választ, már magam is tudom a lényegét. - Félek, de élni és dolgozni muszáj. A fizikai munkától nem félek, s ha úgy adódik, minden fenntartás nélkül nekikezdek. Megdöbbentő az emberi lélek működése. Valamifajta szánalom lesz úrrá rajtam. Miközben Koreň Árpád személyemben talán az első közembert kíséri le a pártház lépcsőjén, valamifajta vigaszt rejtve a mondatba, megkérdezem: - Mitől fél? - Nem tudom. Igen, most már biztos vagyok abban, amit érzek: szánalom, amely a tisztánlátásra képtelen ember iránt nyilvánul meg. Mennyiszer olvashatta már, hogy ez a forradalom gyengéd, ez a változás erőszakmentes, s mindez a demokrácia létrejöttét segíti. Ebben a demokráciában helye van a megújult kommunista pártnak is. Ha megújul, s ha lesznek akik megújítják. De ehhez azoknak elsősorban önmagukkal szemben kell elszámolniuk. DUSZA ISTVÁN Én már nem vagyok aktív mezőgazdasági dolgozó, de mint mezőgazdász szeretném elmondani a véleményemet a szervezkedő mezőgazdasági párttal kapcsolatban. Tizenévesen az apám földjein, még a szabad világban szerettem meg az eke szarvát, a barázdát és az állattenyésztést. Ez volt az indíttatása annak, hogy később is a mezőgazdaságban maradtam. Átéltem az erőszakos kollektivizálást, ami a legégbekiáltóbb bűne volt a szocialista rendszernek. Szülőfalumban hosszú éveken át vezetője voltam a szövetkezetnek, melynek dolgozói akkor még igazi tagsági viszonyban álltak a gazdasággal. Az évek során lehetőségem volt belátni a rendszer legfelsőbb irányításába. Megállapítottam és ma is azt vallom, hogy a mezőgazdaság nem olyan irányításon alapszik, hogy gazdaságilag megszilárdulhasson. Ilyesmire csak azoknak a gazdaságoknak van reményük, kilátásuk, melyeknek a vezetője ott ülhet a legfelsőbb szervekben, vagy legalább sógorakomája valamelyik képviselőnek. Persze akadnak kivételek, de nem a jó értelemben. Azokra a gazdaságokra gondolok, melyekből a nagyobb ünnepek előtt zsúfolásig megpakolt szolgálati gépkocsikat indítottak a fővárosba. Vitték a félbevágott sertéseket, teli demizsonokat és egyéb javakat, hogy egyik-másik szövetkezet elnöke biztosítsa magának az újraválasztást, illetve a létfenntartáshoz szükséges pénzügyi támogatást. Kit érdekelt, hogy a paragrafusokon közben hármat-négyet kellett csavarni? Másutt a nem mezőgazdasági jellegű tevékenységből éltek jól-rosszul. Talponmaradási lehetőségről csak a minden szempontból kifogástalan feltételek között gazdálkodó szövetkezetek esetében lehetett beszélni, de a jelek szerint ilyen egyre kevesebb van az országban. Az irányítási rendszer hibájából a szövetkezetek zömében már az egyszerű újratermelés feltételei sem adottak. Meglepetésszerűen ért a hír, hogy valakik célul tűzték a Csehszlovák Mezőgazdasági Párt megalakítását. Vajon nem azok a vezetők szorgalmazzák ezt, akik az új párt segítségével szeretnék átmenteni a hatalmukat? Akik tűzzel-vassal igyekeznek megvédeni saját pozíciójukat és az erőszakos szövetkezetesítés termékét? Úgy érzem, az új párt a szövetkezetekben dolgozó „elit" pártja lesz, azoké, akik jóformán nem veszik emberszámba az egyszerű földműveseket. Arról nem is beszélve, hogy egyes szövetkezeti vezetők már hallani sem akarnak a tagsági viszonyról. Az egykor kisemmizett kis- és középparasztok közül ma már nagyon kevesen dolgoznak a szövetkezetekben. Negyven éve erőszakkal tépték ki a kezükből a földet, a termelőeszközöket, s nekik ma már szemernyi joguk sincs beleszólni a szövetkezet dolgaiba. A szövetkezetesítés tönkretette a falusi életet, bérmunkásokká alacsonyította a szövetkezeti tagokat. Ha már pártot, akkor olyat, amely elismeri és felújítja a földhöz és a termelőeszközökhöz való tulajdonjogot s részvényes alapon a szövetkezeti vagyon tulajdonosaivá teszi a szövetkezetek dolgozóit, a föld tulajdonosait. Egy olyan pártot, amely erkölcsileg és anyagilag egyaránt rehabilitálná a meghurcoltakat, én is támogatnék. De vajon ilyennek készül-e a Csehszlovák Mezőgazdasági Párt? El tudnék képzelni egy kistermelői - kisgazda? - pártot is, amely a kertbarátok és háztáji állattartók érdekképviseletét vállalná magára. Ugyanis a kistermelők érdekeit a nagyüzemek elsorvasztják. Sőt. Gyakran még azokat a lehetőségeket is megvonják a kistermelőktől, melyeket a felsőbb szervek megítéltek. Olyan pártra van szükségünk, amely valóban a mezőgazdasági dolgozók, nem pedig a vezető tisztségviselők érdekeit akarja képviselni. Nincs szándékomban a szövetkezetek ellen uszítani, de a vidéken uralkodó hangulat azt jelzi, az egykori kisemmizettek történelmi igazságtétel gyanánt fogadnák a tulajdonreform megvalósítását a mezőgazdaságban. Ezt a szervezkedő párt híveinek és ellenzőinek egyaránt tudatosítaniuk kell. KISS BÁLINT, Vaján Bementem Somorján a piactéren levő zöldségboltba. Bő volt a választék, almát, szőlőt, kivit meg káposztát kértem. Az elárusítónő (utólag megtudtam, Kadvány Évának hívják) kiszolgált, és elém tette a számlát. 117 korona 50 fillért fizettem. Meglepődve néztem rá. Megkérdezte: talán sokallom az összeget? Igen, válaszoltam, s elkezdtem számolgatni, de sajnos nem tudtam kiigazodni az összekuszált számokon. Otthon megmértem az árut, és kiszámítottam, hogy körülbelül 28 koronával többet számoltak. A kasszától való távozás után ugyebár nem reklamálhatok... Visszamentem a boltba, és szóltam az esetről az eladónak. Ő mentegetőzött, hogy nem akart becsapni. Mivel sietnem kellett az autóbuszra, csak annyit mondtam, hogy figyelmesen számoljon, s ne máshol járjon az esze. Szavaimat azonban nem fogadta meg. Ugyanez történt meg másnap egyik ismerősömmel, aki 9 koronáért vásárolta a kivit, aminek darabja „csak" 7 koronába kerül. MIKUS JOLÁN YphHnt*m*e*tt sz&rítít Érvelést - európai módra Még ma is szégyellem magam, valahányszor arra az 1968. augusztus 22-i délelőttre gondolok. Ott hullámzott a tömeg Pozsony főterén, nem is nagyon távolról fegyverropogást hallottunk, az egyetem előtt két tank füstölgött, mi pedig néhányan körülvettünk egy szovjet harckocsit, és eszmecserét folytattunk a legénységével. A parancsnokot - jó arcú főhadnagy volt - cigarettával kínáltam, majd magyarázni kezdtem neki, hogy nálunk Európában méltatlan módszer a kérdések ilyen megoldása. Különösen érzékenyen reagált erre a főhadnagy. Mintha aknára futott volna a tankja. -Európában, Európában. Mi talán ázsiaiak vagyunk? - Ezt ön mondotta - válaszoltam. Ahogy telnek az évek, egyre inkább szégyellem ezt a kijelentésem. Megsértettem vele egy orosz embert, aki ha máshogynem, tudat alatt igényelte az európaivá válást, gondolatban megsértettem az ázsiaiakat, és vétettem az érvelés Európában általánosan elfogadott vezérlőelve ellen is, amely így megfogalmazható: érvelés közben akkor se üss övön alul, ha bajban vagy! Akkor, 1968 augusztusában, persze mi kaptuk az első és hatalmas övön aluli ütést. A főhadnagy egyik beosztottja ezzel indokolta meg a.bevonulást: „El kell ismernetek azt a történelmi igazságot, hogy több mint 150 ezer szovjet katona áldozta életét Csehszlovákia felszabadításáért. Ha megengednénk, hogy itt a kapitalizmus győzedelmeskedjék, megbecstelenítenénk ezzel az elesett hősök emlékét". Tehát van számomra enyhítő körülmény, amiért semmibe vettem a civilizált érvelés alapelvét. Mert akárhogy nézem is, annak a szovjet közkatonának az argumentálása is meglehetősen elütött az európai érvelés általánosan elfogadott normáitól. Szomorúan tapasztalom mostanában, hogy egyes - ráadásul a politikai ízlésemhez egyébként közelálló - újságok szintén vétenek eme alapszabályok ellen. Vétenek azzal, hogy miközben ömlesztve közlik azok véleményét, akik elítélik a köztársasági elnök bocsánatkérését, a kitelepített határszéli németek megkövetését, minimális figyelmet se fordítanak a kitelepítés konkrét körülményeinek ismertetésére. Más szóval: csak féligazságoknak adnak teret. A levélírók arról vallanak, milyen egyéni megpróbáltatásoknak voltak kitéve 1938 őszén, meg később, és hogy mennyire megalázták a fasiszták a hazafiak ezreit. Rendben van, közöljék az ilyen véleményeket a lapok. De - még bizonyára léteznek megbízható és konkrét adatok a korabeli viszonyokról - arról is illő lenne már egy-egy cikket közölni, hogy milyen volt a Szudéták tájain a barnamétely terjedésének a statisztikája. Nem hiszem, hogy ne lett volna egy számottevő része a lakosságnak, amely - lévén, hogy közelről ismerve a birodalomban kialakult viszonyokat, kénytelenkelletlen tűrte el csak az erőszakot, amely szervezett formában nyilvánult meg, így az egyén tehetetlen volt vele szemben. Az egyes lapokban közzétett sajtóvisszhang alapján úgy fest a dolog, mintha már bizonyított lenne, hogy az ország lakosságának döntő többsége még ma, idestova fél évszázaddal a háború befejezése után is fejcsóválva veszi tudomásul, hogy az ország első embere pardont mondott Münchenben. Pedig az, hogy ezer, netán tízezer antifasiszta úgy nyilvánít véleményt, ahogy egyes újságokból tapasztaljuk, még nem szükségszerűen tükrözi az ország egész lakosságának a véleményét. Ma már tudjuk, hogy hasonló nagyságrendű a sztálinizmus áldozatainak a száma, mint a hitleri tébolyé. Azt is tudjuk, hogy a náci Németország sajtója, rádiója ugyanolyan szilárd egységről tájékoztatta a világot, mint a sztálinizmus szócsöveinek a sokasága. Emlékezzünk csak vissza, még néhány éve is arról tudósítottak, hogy a szovjet nép egy emberként támogatja afganisztán népének harcát, és nyakló nélkül csodálja Brezsnyevet. Egyhangú volt minden szavazás, 99,9 százalékos valamennyi választási eredmény, egészen addig, amíg be nem következett az igazság pillanata és a nagy-nagy kiábrándulás. A moszkvai egyeduralkodók minden garázdálkodása ellenére sem hisszük el, hogy az oroszok, az ukránok, az azerbajdzsániak stb. többsége gonosztevő. Sót, tudjuk, hogy a nép túlnyomó többsége áldozat volt, amely kénytelen volt eltúrni azokat a kísérleteket, amelyeket évtizedek alatt a társadalom élő testén az apparátcsíkok végrehajtottak. Hasonlóan tekintek a szudétanémetek egykor kétmilliós közösségére is. Csak találgatni lehet, hogy mekkora részarányuk volt képes ellenállni az embernyomorító praktikáknak. Tény, hogy körükben nem bontakozott ki számottevő antifasiszta ellenállás, mint ahogy a Szovjetunióban sem vált sehol tömegessé a kisebb-nagyobb formátumú Sztálinokkal szembeni tiltakozás. Ez azonban már a totalitarizmus természetéből következik. Van, aki úgy értelmezi, hogy a bocsánatkérés ellenzése már a választási stratégia, vagy taktika része. Azonban véleményem szerint kétes értékű az olyan stratégiai taktika, amely a politikai iskolázatlanságra, netán a tömegpszichózis megnyilvánulásaira épít. TÓTH MIHÁL Y ÚJ szú 4 1990. I. 11. Kiket és hogyan akar képviselni? FELÁR