Új Szó, 1990. január (43. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-05 / 4. szám, péntek

Ez is az egyetemes művészet része (lehetne) Ahogy már hírt adtunk róla, az elmúlt napokban csehszlovákiai magyar képzőművészek csoportja találkozott Pozsonyban. Ez volt első közös összejövetelük, amelyen a résztvevők elfogadtak és támogattak egy, őket tömörítő csoportosulás (szervezet?) megalakítására tett javaslatot, jóllehet programadó nyilatkozat ezen a fórumon még nem hangzott el. Ilyesfajta dokumentum elfogadásáról, továbbá a csoportosulás formájáról és lehetőségeiről egy későbbre tervezett összejövetelen határoznak majd. A tanácskozáson elhangzott néhány fontos gondolat, amelyek ismertetése meghaladta volna a tudósítás kereteit. Jegyzetemben most az érdemlegesek közül válogatok. A meghívott képzőművészek valamennyien a Szlovákiai Képzőművészek Szövetségének tagjai, ugyanakkor kulturális intézményrendszerünk mind ez ideig nem tette lehetővé olyan, a szövetségen belül, azon kívül vagy egyéb módon működő szervezet létezését, amely a csehszlovákiai magyar képzőművészeket képviselte, érdekeiket védte volna. Meglehet, kissé sommásan hangzik, de úgy érzem, ennek hiányában képzőművészeink bármenynyire is törekedtek az egyformaság helyett az öntörvényűségen alapuló, egyéni arculatú világot és stílust teremtő igyekezettel szélesebb kultúrkörön belül is értékes, egyetemes igényű művészetet csinálni, szinte esélyek nélkül küzdöttek. Ebben erősített meg az a számvetésnek, a múlttal való okos szembenézésnek is felfogható tárgyilagos vita, amelyben képzőművészeink színejava elmondta a mára már meghaladottnak minősíthető művészeti közgondolkodással, továbbá a nemzeti, illetve a nemzetiségi kulturális élettel kapcsolatos észrevételeit, tapasztalatait, nemtetszését és javaslatát. Elhangzott, a szakma eleddig vonakodva fogadta a magyar témát, ezért ha a Szlovákiában élő és alkotó magyar festő festeni akart, illetve központilag meghatározott tematikus, csoportos tárlaton kiállítani, a csehszlovákiai magyar valóság bemutatása helyett a közelmúlt szlovák történelmében kereshetett magának képtémát. El kell érni tehát, hogy a szlovákiai képzőművészet eredményeiről és értékeiről határozó szakmai körökben abban az esetben is megemelkedhessék egyegy művészünk keresettsége, ha ő a csehszlovákiai magyar valóság képi megformálásával szeretne magának utat törni az egyetemesség felé.' A képzőművészet nyelve nemzetközi nyelv - hallhattuk a szlovák és a csehszlovákiai magyar képzőművészetben azonosságokat és eltéréseket kutató művészettörténészünktől. Nem létezik speciális szlovák és csehszlovákiai magyar forma- és színvilág, ellenben megkülönböztető szerepük van a történelmi és kulturális tradíciók, különösképpen a vizuális művészeti hagyományok továbbélő elemeinek. Ezért művészi polgárjogot kell nyernie olyasfajta tendenciának, amely a hagyományokra épülő lokális értékeket, köztük a csehszlovákiai magyar képzőművészet értékeit tiszteletben tartva, azokat európai szintre képes emelni. Képzőművészeink nem kis hada sérelmezte, hogy sajátos nyelvük, hagyományaik megőrzésének és fejlesztésének lehetőségeivel, magával a szakmával elenyészően keveset foglalkozott a kulturális élet, amelyet véleményük szerint kizárólag irodalomcentrikusság jellemzett. Elmarasztaló szavak érték mind a szlovák, mind a hazai magyar sajtót, nemkülönben a könyvkiadást, hogy a kisebbségi képzőművészetet mostohagyerekként kezelte. Megszívlelendőnek tartanák, hogy a Hét indítson állandó rovatot, amelyben, hangsúlyozták, hozzáértő szakemberek foglalkozzanak a csehszlovákiai magyar képzőművészet jelenével. Végezetül hosszasabban időzök annál a kérdésnél, amely többször szóba került, s amely kiállításkritikákat, tárlatrecenziókat írók megkérdőjelezhető szakértelmére irányult. Közismert képzőművészünk véleménye szerint ha az újságírók olykor-olykor csehszlovákiai magyar festők kiállítását recenzálták, esetenként mást írtak a tárlattá komponált anyagról, nem azt a vizuálisan kódolt üzenetet interpretálták, amit a festő (szobrász) a kiállított műtárgyaival el akart mondani. Aligha lehetne egy az egyben azt állítani, hogy minden esetben egyes egyedül az újságíró hibájából történt így. Gondoljuk el, ha a tárlatismertetéssel megbízott szerkesztő, aki tegyük fel, intézményes oktatás során nem tanult művészetelméletet, de feltételezhetően szakkönyveket, -folyóiratokat olvasva vagy egyéb módon képezte, képezi magát, nem ismeri fel, esetenként félreértelmezi a képzőművész tárlattá rendezett anyagának eszmei tartalmát, akkor a vizuálisan műveletlenebb átlagnéző, ki nem fejlesztett értelmezőkészségével méginkább tanácstalanul áll a sokrétű valóság egy-egy darabját tükröző, természetelvűségtől megfosztott kompozíciók előtt! Ha a kortárs képzőművész természeti élményeit nem kanonizálódott kifejezési formákkal jeleníti meg, hanem egy sajátos, elvont formába írja át, a világról alkotott képét, véleményét, üzenetét kísérletező, egyénit teremtő szándékkal fogalmazza meg, akkor a befogadó a maga és környezete leképezett-átalakított képmását, bármely közegben (kőben, fában stb.) jelenjen meg, saját érzelmi, szellemi felkészültsége alapján fejti meg. Mindezt azért tartottam fontosnak leírni, hogy lássuk, amiként a képzőművészeti kifejezés nem uniformizált, a művészi átiratban az önelvűség érvényesül, úgy az egyes műtárgyak értelmezése, „olvasata" sem minden esetben egyértelmű. Ám, további elmarasztalások helyett bízzunk a kölcsönös megértésben, a kölcsönös segítségben, s abban, hogy képzőművészeink körében olyan fórum lehetőségei körvonalazódnak, amely, higgyük, képes lesz kivívni a kisebbségi képzőművészek jogos helyét és elismerését! TALLÓSI BÉLA Kiútkeresés A Rimaszombati járás pedagógusainak a karácsony és újév közötti napjai sem teltek pihenéssel. A téli szünidő alatt szervezkedtek, keresték a közös hangot és utat. December 28-án zajlott le a járás pedagógusfóruma a rimaszombati városi művelődési házban. Ezen időhiány miatt ugyan csupán a legégetőbb problémákat - a járás iskoláinak deideologizálását és személyi kérdéseket - tudták napirendre tűzni, előző nap a koordinációs bizottság összejövetelén azonban már sok kérdésben kikristályosodtak a vélemények. Közvetlenül a karácsonyi ünnepek után jöttek össze a járás magyar tanítási nyelvű óvodáinak, alapiskoláinak és kisegítő iskoláinak a képviselői, hogy megalakítsák a Magyar Pedagógusok Fórumának járási koordinációs bizottságát és több szemszögből, több helyszínről is vázolják a gondokat, a hibákat, s azokat közös nevezőre hozva egységes platformra helyezkedjenek a kiútkeresésben. A sajógömöri, gömörújfalusi, tornaijai, feledi, rimaszombati és más iskolák, valamint az óvodák és kisegítő iskolák képviselői először azt állapították meg, hogy a járásban kevés a magyar óvoda, a statisztika pedig még a valós helyzetet is elferdíti. A körzetesítésnek, valamint a közös igazgatóságok létKönözsi István felvétele CZs^i/ véres diktatúra utolsó tragikus felOUy vonása, ez volt Románia 1989-es karácšorlya. Ez festette meg a mi karácsonyunkat is. ítélni eleveneket és holtakat, ez maradt nekünk, napokig vergődés a televízió előtt. A véres brutalitásra adott válasz, a tiltakozás iszonyú erejű felörvénylése, felkelés, forradalom: emberek, népek, kormányok kerültek a gyors ítélkezés kényszerhelyzetébe. Csehszlovákia vezetése a csendes forradalom győzelme előtti hónapokban még pompával és kitüntetésekkel fogadja Ceausescut, a diktátor Conducátort. A forradalom kormánya mára felkelőket üdvözli és a forradalmat támogatja. Szolidaritás és segítség, e két szóban fogható össze a világ reagálása a romániai eseményekre. Szolidaritás és segítség: megható erővel cselekszi ezt Magyarország, ennek érzése erősödik fel Csehszlovákiában, erről a címről indulnak az első segélyszállítmányok. Szolidaritás és segítség! Ez az érzés indítja állásfoglalásra és cselekvésre Szlovákia magyarlakta vidékeinek lakosságát. Már a karácsony előtti napokban falvakban, szövetkezetekben, Királyhelmecen, Kassán, Komáromban, Somorján, Dunaszerdahelyen, Érsekújváron ösztönösen indul meg ä gyűjtés. S indulnak az első szállítmányok. A Csemadok KB december 23-án megjelenő felhívása mozgósítja a szervezet tagságát és vezető testületeit. A Csemadok sok helyen kezdeményez és szervez, válságbizottságok alakulnak, viszont a segítés, az adakozás ereje órákon belül átlép minden szervezeti határt. Ez benne a felemelő, szinte mindenki jelen van: a Vöröskereszt, a szövetkezet, a Nyilvánosság az Erőszak Ellen, az egyház, a Független Magyar Kezdeményezés, iskolák, pedagógusok. Közös ügyünk lett a szolidaritás és segítés. Úgy éreztem, hogy azokban a napokban minden emberi mozdulat, ami a segítést vállalja, történelmi jelentésű, mert egy más Közép-Európalét születését munkálja; falakat dönt és megosztottságokat szégyenít. Azt éreztem azokban a napokban, hogy a csehszlovákiai magyarság történelme folyamán most van olyan helyzetben, hogy jó érzéssel, félelem és gátlás nélkül adhat, segíthet. A csendes forradalom győzelme után erőteljes közösségi megnyilvánulásunk: a szolidaritás és a segítés. Emberemlékezetünkben először történik, hogy a felvidék tájairól segítő autókaravánok kúsznak Románia, Erdély felé. Rendhagyó helyzet> rendhagyó történelmi pillanat. S hányan vettek és vesznek részt a gyűjtésben, szervezésben, csomagolásban, rakodásban? DOBOS LÁSZLÓ Tisztelet a konvojnak S milyen értékek gyűltek össze s indultak útnak? Egy idő múltán nyilván elkészül az összeadás. Ilyen leltárunk még nincs. December 29-re virradóra a Csallóközből, Mátyusföldről induló jármüvek a medvei határátkelőnél rendeződnek konvojjá, majd Monoron csatlakoznak hozzánk a Garam és Ipoly mentéről induló autók. Tizenhat megrakott teherautó, kamion, autóbusz. Becslésünk szerint közel másfélszáz tonna élelmiszert, ruhát és tisztítószert viszünk. Már indulásunk előtt gond volt az útirány, hová vigyük, kinek adjuk át ezt a nagy értékű szállítmányt? A magyar, illetve a Nemzetközi Vöröskereszt tanácsol útirányt Nagyvárad felé. Hangsúlyozom, tanácsol, de nem irányít. A segélyszállítmányok szervezettsége és irányítása nem teljes értékű, tájékozódásunkat erősítendő segítségünkre van a Magyarok Világszövetségének állandó kísérete. A biharkeresztesi határátkelőn a Vöröskereszt szolgálata hangyaboly, itt is tanácsokat kapunk, Kolozsvárra irányítanak bizonytalanul hangzó címekre. A határátkelő román parancsnoksága szívélyesen fogad, s fegyveres kíséretet ad konvojunknak. Itt, a biharkeresztesi határátkelőn találkozunk egy bodrogközi autókaravánnal, számomra földiekkel, a perbenyiki református egyház nagytiszteletű asszonyával, s másokkal. Ők már hazafelé mennek. Itt vesztegel néhány percre a Bódva mentiek autókaravánja, visszafelé jönnek már ók is. Ismételhetetlen pillanatok. Kolozsváron a Sportcsarnokban rakodunk le, órákon át emberlánc adogatja csomagjainkat. Az épület szinte katonai erődítmény, a hadsereg veszi át és irányítja a segélyszállítmányok elosztását, egyértelműnek látszik, itt a román hadsereg a szervezett erő, s a biztosítéka annak, hogy a nagy értékű szállítmányok illetékes kezekbe kerüljenek. Sajnos, ahogy mondják, így is akadozva megy. Búcsúzásunk megható pillanat, kört állunk, a csehszlovák konvoj gépkocsivezetői, kísérői, közel hatvanan, magas rangú katonatisztek, s Kolozsvár Honmentő Frontja Tanácsának elnöke. Itt ez a néhány pillanat kiszárít belőlünk minden udvariasságot. „Megható, amit tettek, mondja az elnök, ilyen méretű szállítmányt egy helyről ide még nem kaptunk, bajban ismeri meg igazi barátait az ember... Köszönjük..." Juttatunk töredéknyi részt e rakományból a Romániai Magyarok Demokratikus Szövetsége képviselője által az arra legjobban rászorulóknak. Azon intézményeknek és egyéneknek, amelyek, illetve akik már szervezik az új szellemi életet, olyan értelmiségieknek, akik legtöbbbet szenvedtek Ceausescu rémuralmától. Ezt hangosan kell mondanunk: az erdélyi magyar értelmiség a leginkább megalázott, legmélyebben a földbe taposott emberrétege a zsarnokság Romániájának, önvádam is van azóta, miért is nem juttattunk többet erre a címre jóakaratunkból. Két helyen álltunk még meg visszafelé, Magyarlónán és Gyerővásárhelyen, mindkét helyen hagytunk emlékeztető üzenetet. n omániát, Erdélyt nem lehet megsegíteni ti egy nap alatt. Hetek, hónapok alatt sem. Pedig szüksége van rá. Nem szamaritánuskodásra, állandó emberi kapcsolaton keresztül áramló támogatásra. Emberek, közösségek, intézmények, iskolák, falvak címei kellenek - nemcsak toronyiránt menni, előre készíteni a programot, tudni a helyet s a szükséget. Tisztelet a szolidaritás útjainak s azoknak, akik benépesítik őket - tisztelet a konvojnak! rehozásának egyértelműen a magyar kisiskolák itták meg a levét, ezért kérik az iskolák eredeti állapotukba való visszaállítását. A magyar pedagógusképzés visszafejlesztése azt „eredményezte", hogy itt is szinte minden iskolában hiányoznak szakképzett tanerők. A tankönyvek színvonala - főleg a tükörfordításban készülteké - nem felel meg a követelményeknek. Leginkább a magyar nyelv, történelem és szlovák nyelv oktatása látja ennek kárát. Sajnálatos, hogy egy iskola kivételével sehol nincs magyar nyelvű szakmunkásképzés a járásban. A helyiséghiány a járás legnagyobb iskoláját, a rimaszombatit sújtja leginkább, ahol még mindig az alagsorban kénytelenek tanítani. - Az itteni magyar alapiskola helyzetét úgy kell megoldani - tartalmazza az írásbeli állásfoglalás -, hogy míg egy másik alapiskola létre nem jön, addig az abszurd helyzeten átmenetileg a volt járási politikai nevelési ház elfoglalásával lehetne segíteni. A járás kisegítő iskolái - jelenleg három van belőlük - szintén olyan szűkre szabottak, hogy nem tudják tehermentesíteni az alapiskolákat, s ez természetesen a színvonal rovására megy. A jövőben ezeknek a számát is növelni kell. A cigánytanulókkal kapcsolatos égető kérdésekkel külön nem foglalkoztak, azzal a megjegyzéssel, hogy ezeket csak az országos gondok megoldásával lehet megfelelően orvosolni. Az ülést vezető Ádám Zitát - aki egyébként a járási pedagógiai központ szakelőadója - bízták meg azzal, hogy a járási koordinációs bizottság által írásba foglalt nyilatkozatot a nyitrai országos fórumon tolmácsolja majd. POLGÁRI LÁSZLÓ Ma este: Szép Ernő vígjátéka a Matesz színpadán Szép Ernő- költő, elbeszélő, drámaíró - a múlt század végén, 1884ben született és 1953-ban halt meg. Költészetének és prózaművészetének ihletője gyermekkora és az első világháború előtti „boldog békeidők" Budapestjének kispolgári világa. Negyvennél több drámai munkájából elsősorban két remekmű, a Május (1968-ban mutatta be a Matesz, Beke Sándor rendezésében), a Patika, a Lila ákác, a Kávécsarnok és a Vőlegény állta ki az idők próbáját. A Vőlegény hősei a vaskos földi realitások közé kényszerült kisemberek, akik mégis a fellegekben szeretnének járni. Az élet azonban sárba tiporja érzéseiket. Valóságos alakjai ők a társadalomnak, amelytől azt várják, hogy kiemelje őket nincstelenségükből, tunyaságukból és ön- és közmegbecsüléshez juttatja őket. A vígjáték szereplői görcsösen ragaszkodnak a látszathoz, az üressé vált pózokhoz. A darabban a hazugság, az igazság, a megjátszás és tiszta szerelem váltják egymást. Szép Ernő ezúttal a tragikomikumból happy end-et csinált, ami nála természetes. „Az igazán tartalmas vígjáték alapján mindig leülepedik némi fel nem oldódott keserűség. Az igazán jó vígjátékelőadás után, az érzékeket és idegeket felbolygató nevetés nyomán mindig ránktelepszik egy leheletnyi szomorúság. (...) Az igazi színház mindig súlyosabbat közöl a világról háromfelvonásnyi röpke tréfánál". (Létay-Vera) A ma este 19 órakor kezdődő komáromi előadásban a hozományvadász Vőlegényt Skronka Tibor játssza. A tiszta szerelemre vágyó Kornélka szerepében Kovács Ildikó, negyedéves színművészeti főiskolást láthatjuk. A kisstílű, szélhámos Papát Dráfi Mátyás érdemes művész, a mindig sápítozó Anyát Lőrincz Margit alakítja. A további szereplők: Varsányi Mária (Mariska), Mák Ildikó (Duci), Bajcsi Lajos (Zoli), Benkő Géza (Lala), Bugár Béla (Fater), Cs. Tóth Erzsébet (Gyengusné), Mics Ildikó (Sári), Bálint Beáta (Nusi), Ropog József (Pimpi), Vörös Lajos (Édes Baba), Benes Ildikó (Pendzsi). Az előadást Takáts Ernőd érdemes művész rendezte. SZÉNÁSSY EDIT ÚJ szú 6 1990. I. 5. » Megalakult a Rimaszombati járás magyar pedagógusainak fóruma