Új Szó, 1990. január (43. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-31 / 26. szám, szerda

Mi a nagyobb veszteség? Sűrűsödnek a viták és a tiltakozások a Bös-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer további sorsát illetően. A Csehszlovákiában és Magyarországon végbemenő gyökeres politikai és társadalmi változások remélhetően végre kellő lehetőséget teremtenek az alapos tudományos felméréshez, a tárgyilagos, megnyugtató döntésekhez. Uj elem az is, A vízlépcsőről és a szülőföldemről figyelembe véve, komplex szemléletnek kell győzedelmeskednie. Tehát föl kell mérni azt is, hogy ki lehet-e fejezni milliárdokban, pénzben azt, ha elhibázott döntések következtében az egykori csallóközi Tündérkertből puszta lesz, ha elherdáljuk az európai méretben is nagy jelentőségű kincseket: az ivóvízkészletet, a flórát és faunát, a termôIÍ J SZÚ a 1990. I. 31. A csallóközi,,kínai fal" hogy a döntésből eddig szinte teljesen kirekesztett közvetlen érintett, a Csallóköz népe hivatalosan is hallatja hangját, s követeli, hogy lakóhelye, szülőföldje sorsáról ne nélküle, határozott véleményük mellőzésével döntsenek. Én is a Csallóköz szülötte vagyok, elsősorban ártéri erdők vonzására lettem erdész. Kilenc éve szakmámból adódóan foglalkozom a vízlépcsőrendszer okozta erdőgazdasági és természetvédelmi gondokkal. Tisztában vagyok azzal, hogy napjainkban elég nehéz egyértelmű választ adni azokra a kérdésekre, amelyek sokunkat foglalkóztatnak: mi legyen a.bősi vízi erőművel? Ki a jogosult a további döntésekre? Egyértelmű tény, hogy a csallóközi települések lakói kezdettől fogva ellenezték az építkezést, féltek és félnek a következményektől. A meglévő bizonytalanságot a kormányszervek és az illetékes intézmények szakembereinek hirtelen megszaporodott magyarázatai és érvelései sem oszlatták el. Akinek a házában már most repedeznek a falak, az udvarán kiszáradt a kút, aki riadtan szemléli, miként tűnt el a falu tőszomszédságából az erdő, azt nagyon nehéz, sőt, lehetetlen meggyőzni arról, hogy minden a legnagyobb rendben van. Olvashattuk, hogy a szlovák kormány néhány napja két bizottságot nevezett ki, amely egymástól függetlenül ítéli meg a helyzetet és javaslatot terjeszt elő a bősi vízerőmű sorsáról. Sem ebben a közleményben, sem máshol nem olvashattunk arról, vajon kik a tagjai ennek a bizottságnak. Jogos az aggodalom, hogy ott ülnek azok a szakemberek is, akik szülőatyja! voltak ennek a torzszüleménynek. Elvárható-e tőlük, hogy feladják eddigi véleményüket, belátják súlyos tévedéseiket? Az eredeti elképzelések szerint a vízlépcsőrendszer nagyszerű, minden szempontból biztonságos építmény, amelynek számos haszna lesz: energiát ad, állítólag megszünteti az árvízveszélyt, az érintett szakaszon javítja a hajózási viszonyokat, kirándulóövezetül szolgál, megszünteti a vízgazdálkodási és erdőgazdasági ellentmondásokat a Duna árterében, munkalehetőséget nyújt, elősegíti a vidék gazdasági fellendülését. A várható negatív hatásokról hivatalosan szinte semmit sem tudtunk meg. Ma jogosan tesszük fel tehát a kérdést: Milyen tudományos érvek és biztosítékok szavatolják, hogy a beharangozott pozitívumok a valóságban is azok lesznek? Manapság sok tisztségviselő ismételgeti: tizenhat vagy tizennyolc milliárd koronát már befektettünk. Az építkezést tehát valamiképpen be kell fejezni, a szigorodó gazdasági feltételek közepette ennyi pénzt nem hagyhatunk elúszni. Azt azonban nagyon kevesen teszik hozzá, mennyit kell még áldoznunk ahhoz, hogy a vízi erőmű ökológiailag tiszta mű legyen, s egyáltalán elérhető-e ez a cél? Mind több emberben erősödik az a meggyőződés, hogy az egész ügy megítélésében a távlati érdekeket is (Štefan Petráš felvétele - ČSTK) földet. Nem vagyok biztos abban sem, hogy értelmes kompromisszumot jelent az, ha befejezzük a bősi vízlépcsőt, amely azonban nem csúcsra lesz járatva. Kételkedem az erdő sorsát előre jelző tanulmányok, tudományos munkák hitelében. A prognózisok olyan kutatási körülmények között készültek, amelyek szinte lehetetlenné tették a tisztességes tudományos munkát. Például az egész vízlépcsőrendszer ökológiai hatásokat érintő koncepciója akkor változott meg, amikor már elkészült az a tudományos zárójelentés, amely az erdők rekonstrukcióját volt hivatott megoldani. Az illetékesek most építik azt a megfigyelőrendszert, amely a környezetben beálló változásokat figyeli és regisztrálja. Sokakhoz hasonlóan én is fontosabbnak tartanám, ha a változások megelőzésére fordítanánk nagyobb figyelmet. Véleményem szerint az a tanulmány, amely az erdők sorsát favorizálva a Körtvélyes és Bős közötti, illetve a szapi szakasz ökológiai problémáit hivatott megoldani, olyan hipotézis, asztal mellett született feltételezés, amely szinte megvalósíthatatlan. A részletekről a szakemberekkel kell vitatkozni. Ma senki sem tudja megmondani, hogyan alakulnának a termelőviszonyok akkor, ha netán üzemelni kezdene a vízlépcső. Az erdőt tudvalévően nyolcvanszáz évre ültetjük. Megengedhető-e, hogy három-négyezer hektár ártéri és körülbelül tízezer hektár síkvidéki lomberdőben - amelyekre a vízlép^ cső egyértelműen negatívan fog hatni - évtizedekig csak kísérletezgessünk? A talajvíz csökkenésével ugyanis megváltoznak a növénytársulások, így az erdők is. Ezért kell távlatosan, ökologikusán gondolkodni. A természetet — hányszor rádöbbentünk már - nem lehet megerőszakolni. A Csallóköz számára a vízlépcső beláthatatlan ökológiai veszélyeket jelent, s ezért nem lehet csak pénzben, milliárdokban gondolkodni, mert az átgondolatlan döntések nagyon megbosszulják magukat. A fentiekben csak jeleztük a nyomasztó gondok egy részét. Szólni kellene még az ivóvízkészletről, a mezőgazdaság jövőjét érintő ugyancsak súlyos aggodalmakról. Erről más szakemberek beszélnek. A csallóközi ivóvízkészlet napról napra értékesebb kincs. A legkisebb veszélyeztetését is halálos bűnnek tartom. Ha megtanulunk az ivóvízzel gazdálkodni - egyelőre e téren is óriási a pazarlás -, akkor talán egész Szlovákiát el lehet látni ebből a forrásból. A híres, kenyeret adó csallóközi föld azért olyan jó, mert elegendő vizet kap, s hozzáértő emberek művelik. Ha a termőréteg alól megszökik a víz, akkor ezt a kincset még öntözéssel sem lehet teljes mértékben pótolni. A jövővel szembeni égbekiáltó felelőtlenség volna megrontani a csallóközi termőföld minőségét. A termőföld is él, minden . változásra, beavatkozásra reagál és nem hagyja magát kizsákmányolni. A gabonát termő föld, az éltető ivóvíz szerintem sokkal többet ér, mint az a villanyáram, amelyet a vízlépcső termelne. Harminc-egynéhány éve élek a Csallóközben, gyönyörködöm a Dunában, az ártéri erdőkben, a tájegység megannyi szépségében. Veszélyben van a szülőföldem termőföldje, szomjat oltó vize, kipusztulóban az erdők. Meggyőződésem: az egész ország érdeke védeni a Csallóközt, hiszen az itt található kincsek nemcsak azokéi akik itt élnek. Ezért mindannyian nagy felelősséggel tartozunk szülőföldünk, s ezáltal közös hazánk és Európa jövőjéért. HOMBAUER FERENC mérnök Az egyetlen kiút: a CSKP gyökeres megújulása Modern baloldali párt lesz, vagy szekta? Már a felcíme és a címe is lényegretörő és fölöttébb időszerű Peter Weiss írásának, amely a Rudé právóban jelent meg. Az SZLKP KB Végrehajtó Bizottságának elnöke a bevezetőben rámutat arra, hogy a kommunista párt eddigi története során tulajdonképpen folyamatosan válaszútra került. Nem is lehetett éz másképp, hiszen mindig voltak benne progresszív és visszahúzó erők és azok az ismételt kijelentések, amelyek a párt ilyen vagy olyan arculatát, élcsapatszerepét hangsúlyozta, gyakran nem voltak egyebek, mint a kívánság és a valóság összetévesztése. Ma két lehetősége van a pártnak, - szögezi le Peter Weiss - vagy gyorsan, ideológiailag és szervezetileg következetesen és valószínűleg névváltoztatással is modern európai baloldali párttá változik, vonzó és reális programmal, s az élén erős politikai személyiségekkel, vagy képtelen lesz a neosztálinista tehertől megszabadulni és fokozatosan befolyás nélküli szektává szűkül. A válságot, amelybe a volt állampártként kerültünk, és azokat a problémákat is, amelyek kormányzásunk idején halmozódtak fel a társadalomban, nem ítélhetjük meg csak az egyének erkölcse, vagy a hibás politikai döntései szempontjából. Kerülni kell a valamiféle „álbüszke" szembenállást vagy a sebeinket nyalogató önmagunkba fordulást, esetleg a „fogat fogért" szellemében a visszavágást. Az ilyen viselkedés ugyanis az ország politikai jövőjébe való beleszólás lehetőségét mégjobban eltorlaszolja. Igaz, hogy konkrét személyek politikai és erkölcsi felelősségét is meg kell állapítani, de történelmi vereségünknek sokkal mélyebb okai vannak - folytatja eszmefuttatását Peter Weiss. Bizonyos ideológiai dogmákból vezethetők le, amelyekkel a kormányzó párt a valóságot erőszakkal saját elméleti céljaihoz próbálta igazítani. Mai problémáink történelmi gyökerei egészen 1914-be nyúlnak vissza, a nemzetközi munkásmozgalomban beállt szakadás időszakához. Ezért van szükség a CSKP egész történetének elemzésére. Meg kell világítani annak körülményeit, hogyan távozott a párt vezetéséből Šmeral, s hogyan szerezte meg a pártban a vezető szerepet az a szektáns-dogmatikus vonal - egy tulajdonképpen lumpenproletár és kispolgári anarchista irányzat-, amelyet Szlovákiában Viliam Široký, Pavel David, Karol Bacílek és Vasil Bil'ak képviseltek. A múlt ilyen radikális elemzéséből kell az erkölcsi megtisztulás mellé megalapozni az eszmei újjáalakítást is. A köztudat általában a szocializmust és kommunizmust automatikusan a totalitárius rendszerrel azonosítja, amelyet most legjobban a volt Ceausescu diktatúra szimbolizál. De ennél mélyebb elméleti problémák megoldásáról is szó van. Például az európai baloldalhoz a kommunista és szociáldemokrata mozgalmakhoz való kapcsolatról, a demokrácia értelmezéséről, a leninizmus gyakorlatának történelmi tapasztalatairól. Nagyon fontos kérdés az intelligenciához fűződő kapcsolat, amelynek nagy része a biľaki-jakeši vezetés idején nagy nyomás alatt állt. Vissza kell szerezni a bizalmukat. Különösen fontos a fiatal generáció megnyerése is. Örömtelen jövő vár a pártra, ha rövid időn belül nem állítja a maga oldalára a fiatal és a középgeneráció jelentős részét. Vonatkozik ez a szociálpolitikára is. Nem követhető el az a hiba, hogy kizárólag a távlatokkal nem rendelkező gazdasági ágazatok munkásainak védelmére összpontosítunk és más szociális rétegek érdekvédelmét más pártokra hagyjuk, főleg olyan ágazatokban, amelyek a tudományos haladás és a civilizáció továbblépésének hordozói. Ugyanakkor nem téveszthető szem elől, hogy a munkájukból, a bérből élők, tehát a munkásosztály pártja akarunk lenni. Különösen sok kárt okozott a militáns ateizmus, amely a múltban nemegyszer a kommunista alapállás egyetlen kritériuma volt. Úgy érzem, eljött az ideje, ho§y ezt a tudathasadásos helyzetet is megoldjuk, mondjuk az olasz vagy a lengyel elvtársak példáján, figyelembe véve a társadalmi valóságot. A párt legfőbb célja az, hogy hozzájáruljon olyan társadalom kialakításához, amelyben minden dolgos és tisztességes ember jól él majd. Ezért idegen tőlünk a „minél rosszabb, annál jobb nekünk" hirdetése. Nem alapozunkazolcsó szociális demagógiára. Nem célunk a konfrontáció, éppen ellenkezőleg, azt akarjuk, hogy a szabad választásokig tartó átmeneti időszakban a társadalom stabil maradjon, működjön az államigazgatás, a termelés. Ennek és a választások tisztaságának érdekében minden politikai erővel szükséges együttműködnünk. A modern baloldali párttá való átalakulásért a dolgozó ember érdekeiért, a nemzetek és nemzetiségek igazságos viszonyáért, az esélyek egyenlőségéért bizonyára megéri kitartanunk a nehéz küzdelemben, amelyet nemcsak politikai partnereinkkel, hanem önmagunkkal is meg kell vívnunk, végleg leszámolva a sztálinizmus örökségével. A dánok, a hollandok, a svédek.., Régebbi emlék, úgy tízéves. Kicsit szúrós, mint annyi más, de hát, istenem. Pedig kellemes volt a környezet, melyben született, egy szakszervezeti kiránduláson, hegyek között, ahol két hetet töltöttünk szlovák, cseh és gorál nyomdászcsaládok társaságában. Magyarok, mi voltunk egyedül. Teniszpályák, medencék, más sportolásiszórakozási lehetőségek híján, a gombázással egybekötött túrákon kívül főként röplabdázással múlattuk az időt. Persze, röplabdázni is csak úgy tudtunk, hogy előbb közösen rendbe tettük a pályát, eltüntettük a rozsdát, megfoltoztuk a hálót, felfújtuk a labdát. Csak aztán jöhetett egyik meccs a másik után, beálltak a feleségek is, meg a nagyobb gyerekek - a vesztes csapat fizette a sört. Esténként énekeltünk, tűz mellett, cseh, szlovák, gorál dalokat, és magyarokat, mi sem maradhattunk ki a sorból. Amikor a mieink hangzottak fel, lengyel nemzetiségű barátunk valamerre a fenyőkön túlra emelte tekintetét, mintha keresne valamit. Pillanatokon belül rálelt, majd ráállt gitárjával dallamaink hullámhosszára. Soha rosszabb üdülést. És mindenkor legalább ilyen harmonikus - természetes - együttlétet a különböző nyelveknek, beszélőiknek. Mégha nem is úsztuk meg tövis nélkül, ezt a kirándulást sem. Az első hét végén elbúcsúzott néhány család, s újabbak jöttek helyükre, köztük egy fiatal nyomdász a feleségével és pici babájukkal. Teltek a napok, mint addig, mígnem egyszer csak váratlanul hozzám fordult a fiatalember, hallván, akkor is, hogy magyarul beszélünk csemetéinkkel. Milyen iskolába adjátok a gyerekeket? - kérdezte. Magyarba, természetesen - válaszoltam. Hogyhogy? Hisz Szlovákiában élünk - folytatta. Ez igaz, de akkor hadd kérdezzek most én: ha te történetesen Jugoszláviában, Romániában vagy Amerikában élnél szlovákként, mint ahogy élnek is sok tízezren, és van a közeletekben szlovák iskola, te milyenbe adnád a gyerekedet? Elgondolkozott. Kihasználván a szünetet, hozzátettem még: mert ha a szerb, román vagy angol iskolába, akkor azt kell mondanom, nem vagy szlovák, baj van az öntudatoddal, fütyülsz az őseidre, hagyományaidra, anyanyelvedre. Ilyen lennél? Nem válaszolt. Felálltunk, folytattuk a meccset. Másnap odajött hozzám. Igazad van - mondta. Pedig még annyi mindenről nem beszéltem neki. Például arról, hogy a fejlettebb demokráciákban már régóta nem kérdés az ilyesmi, sőt már az sem, hogy a zömmel fehérek lakta metropolisnak lehet-e színes bőrű a polgármestere. Nem beszéltem arról sem, hogy az érvényesülés nem nyelv kérdése, hanem mindenekelőtt a tehetségé, akaraté és szorgalomé. Persze, a nyelvé is, csak teljesen másként, mint ahogy azt sokan hiszik, olykor eltévelyedett vagy szándékosan félrevezető magyarázatok nyomán. Mélyebb lélektani fejtegetések nélkül is világos, a nyelv és gondolkodás összefüggései éppen azt sugallják, hogy az ember, főként gyermekkorában, azon a nyelven tudja a legkönnyebben - lelki és tudati sérülések nélkül - magába fogadni, a legjobban elsajátítani a manapság különösen nagy mennyiségben rázúduló ismereteket, amelyen gondolkozik, amelyen érzéseit dolgozza fel és fejezi ki. Nem pedig egy másikon, amelyet ráadásul nem is ismer, illetve még azt is sokáig tanulnia kell. És nem beszéltem a leglényegesebbről. Nem kérdeztem meg ifjú ismerősömtől: mit gondolsz, milyen ember lenne gyermekedből felnőttként, ha „a másik", a hozzá nem anyanyelvén szóló iskolába adnád őt, ahol nem tanulná nemzetének történelmét, irodalmát, hagyományait, ahol nem tanulna meg anyanyelvén írni és olvasni, sót egyre rosszabbul használná, majd el is felejtené, és ha ő még nem is, az unokád már biztosan. Ki lenne így ő? Szlovák, szerb, román vagy angol? Sem ez, sem az. Amihez belül lehetne köze, ami az emberben a legbiztosabb haza, ahonnan el lehet indulni, ahová mindenkor vissza lehet térni, ami alap megannyi döntéshez az életben, ami alapja erkölcsi tartásnak, más népek és nyelvek tiszteletének - az nincs, mert nem tanulta, nem épült ki benne. Legalább annyit tudjon mindig az ember, hogy hová tartozik. Persze, lehet jól élni, sót, vígan, gyökerek nélkül is. Csakhogy milyen élet az, amelyből éppen én hiányzom, az ént, a személyiséget talán a leginkább meghatározó múlt hiányzik, szüleim, nagyszüleim, az ő szüleik, a születésemet megelőző évszázadai népemnek, melyekben egy fonál a sok milliárd közül hozzám vezetett, véres csatákon, forradalmakon, tragédiákon át, ritkábban virágos mezőkön? Sajátosan közép-európai gondolkodás ez, mondhatná valaki, a dánoknak, hollandoknak vagy svédeknek eszükbe sem jutna ilyesmin töprengeni, szabad európai emberként élnek, nem érezvén sem földrajzi, sem szellemi-eszmei határokat. Igen ám, csakhogy ezekre a magaslatokra nemzeti alapokon jutottak el, másrészt meg úgy európaiak e népek, hogy először dánok, hollandok, svédek - kisebbségi helyzetben is megőrizve önmagukat, anyanyelvükön szóló iskolába járva. Ha nem lenne azonosságtudatuk, vajon lobogtatnák-e nemzeti zászlójukat a stadionok lelátóin, vagy küzdenének-e oly vehemensen televízióik amerikanizálódása ellen, a nemzeti értékek nevében és védelméért. Nem mond ellent ennek, hogy már kicsi koruktól az anyanyelvvel párhuzamosan tanulják az angolt. Idestova tíz év telt el azóta a kirándulás óta. Gyermekeim anyanyelvükön tanulnak, az egyik alapiskolában, a másik már gimnáziumban tanulja magyarul a különböző tantárgyakat. Miközben tanulják a szlovák nyelvet, melynek révén - az anyanyelvükön szerzett tudással, ismeretekkel - elindulhatnak majdan bárhová e honban. És úgy alakult szerencsére, hogy tanulják mindketten az angolt is, mellyel Európa - egyelőre még távolinak tetsző - ajtóin kopogtathatnak. Persze, inkább csak remény ez ma még. De hát a jövőhöz remény is kell. Hit. Az édes anyanyelvben - édes anyanyelven. BODNÁR GYULA