Új Szó, 1990. január (43. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-29 / 24. szám, hétfő

Tizenhárom szemétdomb Ezt örökölte a Nyilvánosság az Erőszak Ellen nagysallói koordinációs bizottsága a hitelüket vesztett helyi elöljáróktól. Hogy pontosak legyünk: a 3 ezer 700 lelket számláló település a „szerencsés" örökös. Beszélgetőtársaim, Zsidó Pálné, Török Ferencné, Révai Ernőné, Szilvás Józsefné és Zsindel Mihály az elmúlt héten panaszolta el az faluban levő áldatlan állapotokat. - Ebben a községben nincs vezetékes ivóvíz, se kiépített csatornahálózat. A kisgyerekeknek ásványvizet adnak, mi felnőttek meg isszuk ezt a ki tudja mivel mérgezett vizet. Hogy szóltunk-e? Azt válaszolták, hogy meghalni nem lehet tőle.. .1 Egy-egy ország kulturális színvonalát az iskolaügy fejlettsége is fémjelzi. Nos, ebben a lévai járásbeli faluban igencsak megdöbben az idelátogató. - Van, hogy tizenkét fokos hidegben nagykabátban üldögélnek a gyerekek az osztályban, mert vagy a fűtőtest vagy pedig a kazán mondja fel a szolgálatot. Arról nem is beszélve, hogy a gyerekek takarítják az osztályokat, mivel a vezetés nem képes megfelelő személyt találni erre a munkára. Az iskolának egyébként még tornaterme sincs, így a gyerekek a hideg folyosón készülnek a spartakiádra. A faluban megközelítőleg felefele arányban élnek magyarok és szlovákok. Az iskola nemzetiségi osztályai, lassacskán leépülóben vannak, amihez hozzájárult az a hűvös légkör, ami csak mostanság, a gyöngéd forradalom után kezd fölengedni. - Nézze. Eddig úgy volt, hogy az anyanyelvük szerint különböztették meg az embereket egymástól. Ennek mély-gökerei voltak, melyek még a háború utáni ki- és betelepítések szörnyűségeiben leiedzenek. De ezt most hagyjuk. A viszálykodásnak, a nacionalista megnyilvánulásoknak egyszer s mindenkorra véget kell vetni. De vajon hogyan lehetséges egy csapásra megszüntetni az évtizedek alatt felgyülemlett problémákat? Hogy lehetne (kellene) elkezdeni a testvéri egymás mellett élést? - Pár évvel ezelőtt érettségiztem az Ógyallai Pedagógiai SzakközépA lei nem hiszi... Rendhagyó bécsi élmények A közelmúltban olyan világ felé is átléptem hazám határát, ahol korábban még egyetlenegyszer sem jártam. Szándékomban ugyan már volt, de az illetékesek tudtomra adták: nekem nem jutott valuta. Érthető tehát, hogy élve a lehetőséggel, „egy kis" sorakozás, megfázás és náthaláz után átugrottam az addig oly távolinak tűnő szomszédba, Bécsbe. Csodálkoztam, ámultam és bámultam: szemet gyönyörködtető kirakatokat, gazdag árukínálatot, fényárban úszó utcákat és (számomra) csillagászati árakat. Osztom sokak véleményét, ugyancsak csipkedhetjük magunkat, hogy hasonlókban legyen részünk. De sok mindent akár már holnaptól úgy csinálhatnánk, ahogy az odaát van. Például a múzeumokban. Jártam a Burgban, megnéztem a császári lakosztályt, majd a Természetrajzi, a Szépművészeti és a Vasúti (Műszaki) Múzeumot is. A jegykezelő kivétel nélkül mindenütt megköszönte a borsos áru belépőjegy helyett félszegen nyújtott útlevelet, üdvözölt, s maradandó élményt kívánva megmutatta az irányt, hogy merre induljak. A szegény idegennek kijáró udvariasság - véltem, de tévedtem. Megfigyeltem, hogy a figyelmesség a belépőjeggyel érkezőknek is kijárt. Nemcsak kultúrával él az ember, így természetesen a húsboltba is betértem - nézelődni... Észrevettem, hogy Bécsben az eladók és a vásárlók már megszüntették a hadiállapotot. A mérlegeket nem álcázzák kolbásztornyokkal - mint nálunk hogy a vevő láthassa az értékeket. És látja is, mert a „kapitalista" mérlegeknek valamennyi ablakocskája rendesen világít. Még az is, amelyiken a fizetendő összeget lehet leolvasni. Ráadásul pontosan, mert a bécsi eladó már megtanulta, hogy nem szabad kapkodni, fő a nyugalom, és a húst, hústerméket csak akkor veszi le a mérlegről, amikor annak mutatója már megállapodott. Kerestem a kivételt, a nálunk szokásos „sietséget", de eredménytelenül. Talán mert Bécsben a kapkodó (vásárlót becsapó) kiszolgálót elküldik idegorvoshoz, mielőtt a vevő átpártolna egy másik húsboltba. Ingyen utazhattam. Hittem is, nem is az előzetes értesüléseket a bécsi tömegközlekedési eszközök tisztaságáról, s tamáskodásomat büntetve megfogadtam, ha ötödszöri próbálkozásra sem találok poros, piszkos kocsit, kilátást nehezítő maszatos ablakot, eldobott jegyekkel díszített padlót, foltozott ülést, megfizetem a jegy árát. Mit mondjak? Fogadásomat drága pénzen vásárolt schillingeim bánták, agyam megterheléséről nem is szólva. Bécsi utam óta (főleg amikor hideg tömegközlekedési eszközön utazom) azon töröm a fejem, vajon mennyibe kerül egy villamos és árának hány százalékát teszi ki az a berendezés, amellyel a le(fel)szálló utas kinyitja a vezető által „kinyitott", de nem kinyílt ajtót. Mint tudjuk, nálunk egycsapásra, akarom mondani egynyomásra nyílnak az ajtók, szabad utat engedve embernek és hidegnek, de sokszor csak az utóbbinak. Ennyit abból, amit odaát megfigyeltem, s aminek átültetéséhez elsősorban nem pénzre, hanem több figyelmességre, nagyobb fegyelemre, következetesebb ellenőrzésre, no meg egy kicsivel több fantáziára van szükség. Ha mások is hazatértek hasonló élményekkel, akkor nem veszett kárba se pénz, se idő. EGRI FERENC iskolában. Az én osztályomat képezi az a 11 kisgyerek, akiket a szülők a magyar csoportba írattak. Sok ez, vagy kevés egy ilyen nagy faluban? Megmondom őszintén, örülök, hogy ennyien is vannak. Elgondolkodtató a többi résztvevő véleménye is, akik nyíltan rámutattak a bajok gyökerére. A többi közt elmondták, hogy az óvoda igazgatónője ugyan ért és beszél is magyarul, de a pedagógiai munkája során csak a „hivatalos", szlovák nyelvet alkalmazza. Sőt. Elnyom mindennemű kezdeményezést a nemzetiségi óvoda bővítését illetően. A Csemadok alapszervezetének több száz tagja van, ám funkcióját nem tölti be, vagyis kulturális tevékenységet nemigen fejt ki. -Ebben a faluban nincs mozi, nincs egy rendes ifjúsági klub, évek óta a kultúrház is zárva van, s a fiatalok a kocsmában, vagy a borozóban töltik szabad idejüket, ott találkozgatnak. Most ugyan az események, illetve a változások hírére kicsit aktivizálódtak, és esténként - ha másért nem, hát kíváncsiságból - összejönnek ebben az,, agitációs " helyiségben. Azonkívül, hogy itt-ott „beszállnak" egy-egy akcióba, nemigen tartanak össze. Ezen persze nem is lehet csodálkozni. Korán reggel utaznak a munkahelyükre, és csak késő délután vannak itthon. Nagysallóban ugyanis a földműves-szövetkezeten kívül kevés munkalehetőség akad. Volt ugyan szó arról, hogy a partizánskéi cipőgyár vagy az Elektrosvit létesít itt fióküzemet, ám az évek teltek, a lakosok meg a mai napig is ingáznak. Az a legnagyobb baj, hogy nincs meg az összhang a helyi nemzeti bizottság vezetősége és a lakosság között. Azért nem tud a falu ötről hatra jutni, mert panaszaikat eddig csak fél füllel hallgatták meg. így megoldatlan a szemételhordás, az évek óta épülő szolgáltatóház, az óvoda és az iskola ügye, de sorolhatnánk még - panaszaink széles skáláját. Az eddig lezajlott falugyűlések soha nem látott tömeget vonzottak. Igaz, eddig még csak a panaszaikat sorolták fel a lakosok, konkrét megoldás még nem született. - Majd most - közlik sokatmondóan beszélgetőtársaim -, ha összefogunk, eltakarítjuk a 13 szemétdombot, mint ahogy a falun átfolyó kis patakot már kitisztítottuk. - Csak merjünk kiállni jogainkért, és merjünk megmaradni magyarnak. Mert tudja, asszonyom, nálunk ez idáig minden gyűlés, akció szlovák nyelven zajlott. Hogy miért? Érdemes elgondolkodni rajta... SZITÁS GABRIELLA Válasz olvasónknak Az egyházi anyakönyvek nyomában Kovács Zsigmond levélírónk, Végre öntsünk tiszta vizet a pohárba című levelében azzal a kéréssel fordult szerkesztőségünkhöz, hogy vizsgáljuk ki a szlovákiai magyar hitközségekből elszállított és állítólag megsemmisített egyházi születési és elhalálozási anyakönyvek ügyét, amelyeket az 1950-es években gyűjtöttek össze a falvakból. A levélíró felhívta a figyelmet arra, hogy tudomása szerint a szlovák anyanyelvű hitközségekből (például Horná Lehota) nem vonták be ezeket az írásos dokumentumokat. Itt még mindig a Monarchia-beli anyakönyvet vezetik. Nemzeti identitástudatunk értékes írásos emlékeinek sorsa felől a nagyszombati főegyházmegye érseki hivatalában (arcibiskupský úrad) érdeklődtünk. Turányi Miklós, érseki titkár megerősítette olvasónk állítását: az 1918 előtti egyházi anyakönyveket az ötvenes évek elején egy rendelet alapján valóban begyűjtötték. Az indoklás akkor úgy szólt, hogy ezek az értékes írásbeli dokumentumok az egész ország vagyonát képezik, ezért levéltárban helyük. Viszont ez a rendelet az összes egyházi hivatalra vonatkozott, tehát a szlovák falvakból éppúgy elszállították az anyakönyveket, mint a magyar hitközségekből. A kivétel csak a szabályt erősíti. Téves olvasónknak az a feltételezése is, miszerint ezeket az anyakönyveket megsemmisítették. A félreértésre adhatott okot a bajmóci levéltárban kiütött tűz, ahol állítólag ezek az iratok elégtek. Az érseki titkár úr határozottan tájékoztatott bennünket arról, hogy ezek az egyházi anyakönyvek megvannak, léteznek. A pozsonyi központi levéltárban őrzik őket. Létezésüket jónéhány kutató bizonyíthatja, akik ezekkel a dokumentumokkal dolgoztak. Levélírónk második kérését, hogy ezeket az írásos dokumentumokat eredeti rendeltetési helyükre szállítsák viszsza, sajnos jelenleg nem áll módunkban teljesíteni. (tszl) Ki a felelős a tanyák elsorvasztásáért? Gútán 1200 taggal működik a Szlovákiai Kertbarátok Szövetségének alapszervezete, melynek én vagyok az elnöke. Évi átlagban tizennégy féle zöldséget termelünk, s 8 ezer tonna áru értékesítésével mintegy 50 millió korona forgalmat bonyolítunk le. Nem is tudom', ilyen feltételek között helytálló-e még a kertbarát- vagy kiskertész-szervezet megnevezés, hisz ennyi zöldséget az ötezer hektáros nagyüzemek sem képesek produkálni. Szervezetünknek van két raktára, fóliavasaldája, saját székháza és jól felszerelt laboratóriuma. A partnerek igényeit és tagjaink kínálatát egyeztetve úgy határoztunk, hogy az idén összesen 10 ezer tonna zöldségféle értékesítésére kötünk szerződést. Amit vállaltunk, azt teljesítettük is, viszont akad néhány probléma. Például az, hogy a szerződött és nem szerződött áru felvásárlási ára között jelentős - esetenként 1,50 korona - különbség van. Jó, az ellátás folyamatosságának megteremtése, a tervezés biztonsága szempontjából kell a tájékoztató szerződéskötés, következésképpen talán a fegyelemre ösztönző árkülönbség is, de vajon a kiskereskedelmi árban ez miért nem tükröződik? A boltban az egyik saláta, karalábé vagy uborka ugyanannyiba kerül, mint a másik, amit a termelőtől olcsóbban vettek át. Azt sem értjük, miért nem voltak hajlandók a felvásárló szervezetek szerződést kötni alapszervezetünkkel a januárra kínált áru felvásárlására? Ha jól tudom, az ésszerű táplálkozás úgy kívánja, hogy egész évben legyen friss zöldség a boltokban. Ezt el is érhetnénk, ha a nagyüzemek is úgy állnának hozzá a feladatokhoz, mint a háztáji termelők, akiket a felvásárlók nem tudni miért becsülnek le. Azt mondják, kevés zöldség terem az országban, így az ajánlott 130 kilogramm helyett évi átlagban csupán 80 kilót fogyasztunk. Nem tudom, ki hogy van vele, de szerintem a hiánynak a rossz árpolitika, a kistermeléshez való helytelen viszonyulás és az adóztatás az okat. Alapszervezetünk tagjainak 20 százaléka nyugdíjas, a többiek a szabadidejüket feláldozva kertészkednek. Igen, a munkahelyükön ledolgoznak havi 22 munkanapot, mégis ugyanúgy megadóztatják őket, mint az egyéni gazdálkodókat, akik esetleg kisegítő munkaerőt is foglalkoztatnak. S végezetül még két dologról. Oldják meg végre, hogy a megtermelt áru a termelőtől közvetlenül a boltokba kerüljön, így nemcsak frissebb, de valószínűleg olcsóbb is lesz a zöldség és a gyümölcs. A-másik: a minisztérium segítse elő a különböző tulajdonformán alapuló vállalkozások egyenrangúvá tételét, s - miként azt a nemrég megalakult Csehszlovák Mezőgazdasági Párt meghirdette - adjon teret a kollektivizálásnál elkövetett hibák felülbírálására, orvoslására. Mondják ki végre, ki a felelős a magántulajdonban lévő földek kényszerű tagosításáért, az elsorvasztott, lerombolt tanyákért, s ha lesznek, akik még ma is vállalnák az egyéni gazdálkodás kockázatát, akkor a tulajdonjog rendezésével vagy bérleti szerződéssel tegvék lehetővé számukra a vállalkozást. Állítom, ez csak javára volna az országnak. SZLATKI BÉLA, Gúta A Csemadokról és helyzetünkről Nagy titkok tudója Pavel Jakubec karikatúrája STANISLAV BABINSKÝRÓI, aki a közeljövőben a belpolitikai történések egyik „központi figurája" lehet Eredetileg a Csemadok és a sült galamb címet akartam gondolataim elé tenni. Hogy mégsem így tettem, annak csak egy oka van: úgy érzem, hogy sérteném vele azokat, akik ezidáig, a forradalmi napok előtt és után, politikai helyzettől függetlenül munkájukat és hitüket áldozták azért, hogy nemzetiségi kultúránk fennmaradjon. Kérdéseim nem hozzájuk intézem, hanem azoknak a vezetőknek, apparátusi dolgozóknak, bizalmat kapott elnökségi és JB-tagoknak címezem, akik nem tudják, vagy nem akarják tudomásul venni, hogy jelen helyzetünkben nincs helye a várakozásnak. Közeljövőnk alakulása elsősorban attól függ, hogy mennyire élünk a hirtelen kapott lehetőségekkel. A Csemadok programnyilatkozata,' annak ellenére, hogy elég későn születeti fheg, adott - legalább is számomra - némi reményt, hogy a szervezet képes lesz megújulni. „Ahhoz, hogy a Csemadok hatékonyan és valósan hozzá tudjon járulni a társadalom forradalmi, radikális átalakulásához, önmagát is radikálisan meg kell újítania... felvállalja a csehszlovákiai magyar lét gondolatait és fejlődésének kérdéseit... - olvashattam többek között benne. A nyilatkozatból azt éreztem ki, hogy a Csemadok az eddigi kulturálisnépművelői tevékenységén túlmenően a mindennél fontosabb érdekvédelmet is megkísérli magára vállalni. Nyilvánvaló az, hogy ez csak úgy lehetséges, ha képviselői ott lesznek a társadalmi-politikai élet irányítói között. Az időközben megszületett választási törvénytervezet javaslata egyértelművé tette, hogy az első szabad választásokon csak a politikai pártok, és a két polgári kezdeményezés által jelöltek indulhatnak majd. Eléggé valószínűtlennek tartom azt, hogy ez a javaslat radikálisan megváltozzon. Ennek értelmében, a Csemadok többezres tagsága elienére sem jelölhet képviselőket a választásokon, s ezzel együtt mint kulturális szen/ezet, nem képviselhet érdekvédelmi szerepet. Olyan kényszerhelyzet alakul így ki, amelynek megoldásában a Csemadoknak, mint egyetlen apparátussal (hivatásos dolgozók), kiépített hálózattal (helyi szervezetek, JB-ok) rendelkező nemzetiségünket összefogó szen/ezetnek döntő szerepet kellene vállalnia. Vagy úgy, hogy önmaga válik párttá, s a kulturális tevékenységét független kulturális egyesületekbe ill. ezek hálózatába helyezi át (ennek nem látom akadályát), vagy a Magyar Diákszövetségen kívül egyetlen életképes magyar kezdeményezéssel, az FMK-val együttműködve kezdeményezi (esetleg önállóan) egy magyar párt létrehozását. Úgy érzem, hogy jogosan vártam azt, hogy a Csemadok KB Elnöksége (január 5-6.) józanul értékeli a helyzetet, és a tagok közötti törvényszerű véleménykülönbségek ellenére egyértelműen állást foglal ebben a kérdésben. Annál is inkább elvártam ezt, mert egy mindannyiunkat érintő létkérdésről van szó. Csalódottságom mértékét, miután az ülésen történtekről hallottam és olvastam (Új Szó, 1990. január 8.) nem kívánom érzékeltetni. Az elnökség tagjai a fenti kérdésben odáig jutottak el, hogy csak abban értettek egyet, amit a politikai eseményeket csak kicsit is figyelő nemzetiségi állampolgár már a választási törvényjavaslat kimondásánál tudott: szükség lesz egy a jogainkat védő és képviselő nemzetiségi párt létrehozására. Hitetlenkedésemet, vagy mondhatom úgy is, döbbenetemet néhány nappal később csak fokozta Sidó Zoltánnak a Csehszlovák Sajtóirodának adott nyilatkozata (részletei az Új Szó 1990. január 12-ei számában), amelyben többek között ezt hangsúlyozta: „A Csemadok továbbra is olyan társadalmi szervezet marad, amely népművelő és nevelőtevékenységet fog kifejteni...". Arról az érdekvédelemről, amely a programnyilatkozatban úgy-ahogy megfogalmazódott, s az említett elnökségi ülésen álláspontként le is íródott, szó sem esik. összefoglalva: a Csemadok lényegében visszajutott arra a szintre, ahonnan egy hónappal ezelőtt néhány pillanatra egy kedvező, s úgy érzem, sokunk által várt irányba kilendült Az igért névváltozás így legfeljebb egy cégtábla átfestését fogja jelenteni, lényeges tartalmi változás nélkül. A belső szervezeti életben igért változásokban (küldöttek választása, stb.) pedig semmi jelentős nincs, hiszen annak formáját a népakarat már november 17-e után kiharcolta magának. Csak élni kell vele... Legfelsőbb szervünk úgy tűnik, nem tudatosítja eléggé, hogy a ténylegesen tapasztalható határozatlansága milyen következményekkel járhat. A szinte biztosra vehető állami támogatás minimálisra csökkenésével - megszűnésével - az alapszervezeteit is elveszítheti. Hiszen idáig ez egy eléggé erős kapocs volt az apparátus és a sok alapszervezet között. Mivel ez a továbbiakban aligha lesz biztosítható, s az apparátus az igényelt érdekvédelmet sem fogja (akarja) ellátni, s az alapszervezetnek sokkal előnyösebb lesz, ha teljesen független kulturális egyesületté alakul. így ugyanis megszabadulhat a Nemzeti Front most már eléggé gátló kötelékeitől, s a polgári kezdeményezésekkel együtt iegalább helyi szinten tud tagságának, s a terület magyar lakosainak valamilyen érdekvédelmet biztosítani. S anyagilag sem jár rosszul! Megmarad részére a teljes tagdíj, amit kellő ügyességgel tovább gyarapíthat. Vagy kapcsolódva a helyi kulturális intézményekhez, annak anyagi forrásait bővítve használná ki adott lehetőségeit. Úgy érzem, szervezetünk vezető testületében még mindig az a nézet uralkodik, hogy „majd valaki megcsinálja, elkezdi, s ha nem lesz sémmi baj belőle, akkor majd csatlakozunk hozzá, támogatjuk törekvéseit". Várják a „sült galamb érkezését. Pedig nem ártana tudatosítani, hogy a sült galamb csak akkor lehet igazán jó, ha azt már életében magunk neveljük, s azután ízlésünknek megfelelően sütjük meg. A repülő „sült galambokat", amellett, hogy nem léteznek, úgy kell elfogyasztanunk, ahogy kapjuk őket! A kockázatot, a kezdeményezést vállalni kell. A Csemadok, mint szervezet nem szabad, hogy elbújjon a gyakorlatilag semmilyen politikai felelősséget nem kívánó kulturális-népművelői munka mögé. Ennek megtartása rendkívül fontos dolog, de jövőnk szempontjából nem elégséges. Ettől sokkal, de sokkal többre van szükség. A választások kitűzött napja rohamosan közeleg. A politikai tevékenységre való felkészülés nélkül minden elvesztegetett nap egy lépés ahhoz, hogy nemzetiségünk csak egy énekelni, táncolni, szavalni tudó etnikai csoport maradjon. PUNTIGÁN JÓZSEF ÚJ SZÚ 4 1990. I. 29.