Új Szó, 1990. január (43. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-29 / 24. szám, hétfő

Kevesebb óra - nagyobb tudás avagy miiven legyen az új gimnázium Úr* SZÚ 1990. I. 29. Csak a pedagógusok és a diákok tudják igazán, hogy mekkora válságban van hazánkban az oktatásügy. A tanulók egymás közötti beszélgetéseinek gyakori témája a túlterheltség, az egy napra összesűrített temérdek tenni- és tanulnivaló, a tanárok pedig rendre az alacsony fizetés és a tanítást zavaró sok tényező miatt elégedetlenkednek. Mivel a kilencvenes évek elején ismét változások várhatók iskolarendszerünkben, érdemes egy-egy kérdést alaposabban megvilágítani. Korunk gimnazistája heti 32-34 órát tölt iskolában, ami naponta 6-7 órát jelent, s ha ehhez hozzáadjuk a nem kötelező tantárgyak heti 2-4 óráját, nem csoda, hogy minden diák örül, ha végre „kiszabadulhat" az iskolából délutánonként (néha esténként). A tanulók jelentős része vidékről jár be az iskolába, így gyakran előfordul, hogy a legkésebb busz miatt sok időt kel! várakozással, tétlenül tölteniük. A bejáró tanulók délután 4 óra után érkeznek haza, esetleges szakkör esetén pedig jó, ha este 6 órára otthon vannak. Ezek régóta ismert tények, mégis minden diák és tanár megváltoztathatatlan valóságként kénytelen beletörődni. Az iskola cseppet sem tud vonzó és érdekes lenni, ha az ifjú már a hazaérkezéskor olyan fáradt, hogy a tananyagot is csak a legnagyobb nehézségekkel tudja elsajátítani. Ilyenkor csak kínnal és szenvedéssel szerzett tudásról beszélhetünk, melyet a tanuló nem tud szeretni, nem képes meglátni a megtanult tananyag szépségét és fontosságát. Néhány engedménnyel szebbé, élvezhetőbbé kéne tenni iskoláinkat a diákok számára, mert az engedmények okozta kár bőven megtérülne azáltal, hogy a tananyagot alaposabban és használhatóbban sajátítanák el. A mai áldatlan helyzet okozója az a felettébb szerencsétlen és félremagyarázott gondolat, hogy a világban zajló tudományos-technikai forradalom arra kényszeríti az embereket, hogy a felhalmozódott tudásanyagot minél fiatalabb korban sajátítsák el. Emiatt aztán a középiskolai tankönyvek hemzsegnek a főiskolai szintű tananyagoktól. Legkritikusabb a helyzet a természettudományi tantárgyakban, hiszen ezekben vannak azok az anyagrészek, melyek komoly konstruktív gondolkodást igényelnek. A néhány éve bevezetett új koncepciónak „köszönhetően" a mai gimnazisták azonban nemcsak számolni, de alkotó módon gondolkodni sem tudnak, nincsenek saját ötleteik. A feladatokat csak akkor tudják megoldani, ha a tanár megmondja az első lépést, ismerteti, hogy melyik tételt kell alkalmazni. önálló problémafelismerésre és -megoldásra képtelen nemzedéket hozott létre az új koncepció, mely már megszületésekor is jelentős ellenkezést váltott ki (ennek ellenére mégis bevezették). És e nemzedék tankönyveit ma oldalakat kitevő hasznavehetetlen elméleti levezetések, tudományosságtól csöpögő tananyagok töltik ki. A mai gimnazisták rengeteg fölösleges dolgot „tanulnak", ami csak az idejüket rabolja, így nincs lehetőségük az igazán lényeges és használható tananyagok gyakorlására. A mai tantervek és tankönyvek nem az átlagos tanulók, hanem a legkitűnőbbek számára készültek. Az átlagos diákok ugyanis képtelenek úgy elmélyedni egy-egy tananyagban, amint azt a gimnáziumi természettudományi tankönyvek megkövetelik. Ésszerűbb lenné, ha a sok elmélet helyett inkább több feladat szerepelne az órákon, hogy legyen idő begyakorolni és használni a megtanultakat. Többet nyer a tanuló egy feladat akár egész órai boncolgatásával, mint az adott anyagrész elméleti alapjainak még alaposabb megismerésével. Az érettségizettek 90 százaléka még az egyes definíciók pontos jelentését sem érti, így vajmi keveset jelent az a tény, hogy a legkitűnőbbek már felsőfokú szinten tudják az egyes anyagrészeket. Iskoláinknak nem néhány géniuszt, hanem sok megbízható, a tanultakat használni tudó szakembert kellene nevelniük. Az elmondottakból következik, hogy a közoktatási reformot a „néhány lépést hátra" jelszó jegyében a kötelező tananyag és a heti óraszám csökkentésével kellene kezdeni. Eszményi lenne, ha a tanulók hetente legfeljebb 30 órát töltenének az iskolában - a nem kötelező tantárgyakat is szakköröket is beleértve. Ez rendkívül merész és látszólag megvalósíthatatlan elképzelés, hiszen a tanmenetbe való radikális beavatkozást tenne szükségessé. De ha kiiktatnánk a fölösleges tantárgyakat és tananyagokat, a 30 órás tanítási hét gondolata már nem t&qne olyan irreálisnak. A szaktanárok minden bizonnyal értékes információkkal tudnák segíteni a tananyagcsökkentést. Legtöbb módosításra szorul elsősorban a matematika, legalább 40 százalékkal kellene csökkenteni az anyagot. Hasonló a helyzet más „tudományos" tantárgyakkal is, amelyeknek tanterve és tananyaga túlságosan maximalista a diákokkal szemben. Ezért jelentősen csökkenteni kellene a fizika, kémia, biológia anyagát is. A jövőben megváltozik a számítástechnika és a gazdaságtan oktatásának jellege is, mivel ezekből a tantárgyakból megszüntették a kötelező érettségi vizsgát. Ezáltal csökkenteni lehet a diákok heti óraszámát, hiszen megnyílt az út az első két osztályban az informatika, illetve a szakmai képzés alapjai tantárgyak megszüntetése előtt. A 3. és 4. osztályban pedig a szaktantárgyak heti 4, illetve 6 óráját le lehetne (kellene) csökkenteni 2-4 órára. Ezek a változtatások lehetővé tennék, hogy megszűnjön a humán tantárgyak jelenlegi másodrangú szerepe (mélyet a már említett technikai forradalom félremagyarázása okozott). Ha ezek az elképzelések megvalósulnának, akkor kevesebb tantárgy kevesebb tananyagát kisebb óraszám mellett is eredményesen lehetne tanítani. Napi 6 tanítási óra a diákok számára még nem nagyon megterhelő, és előnyt jelentene az is, hogy legkésőbb 1 órakor már befejeződhetne a tanítás. A diákok nem panaszkodnának a szabadidő hiányára, nem hivatkozhatnának a túlterheltségre, a tanárok is minőségi követelményeket támaszthatnának velük szemben. A mennyiség csökkentése esetleg a minőség jelentős javulását eredményezné. Joggal merülhet fel a kérdés, hogy mikor sajátítanák el a tanulók a kimaradt tananyagot. A válasz benne van a tíz évvel ezelőtti tantervekben: az igazán komoly dolgokat csak a főiskolán, egyetemen tanulták a diákok, de addigra szilárdan megépített alapjaik voltak, melyekre az előadásokon és gyakorlatokon bátran lehétett építeni. Manapság azonban sok főiskolai, egyetemi oktatónak kellemetlen tapasztalatai vannak, mert új hallgatóinak jelentós része alapfokú dolgokat sem tud, mivel nem volt idő azokat a gimnáziumban alaposan begyakorolni. A fentebb leírtakkal szorosan összefügg a tanárok túlterheltsége, akik kénytelenek maximális számú túlórát vállalni, hogy legalább így érjék el az országos átlagfizetést. Ha megvalósulna az általános tananyagcsökkentés, akkor jelentősen redukálni lehetne a tanárok kötelező óraszámát is. Ha heti 15-17 óráért azt a fizetést kapnák, amelyet ma 19 kötelező plusz 6 túlóráért kapnak, úgy a pedagógusok fizetésemelését többletpénz kifizetése nélkül lehetne megoldani. Megszűnne a tanárok jelentós többletmunkája, amelyet most még kénytelenek vállalni. Természetesen ügyelni kellene arra, hogy a 15-17 kötelező órán felül csak minimális számú túlórát vállalhassanak, nehogy a még nagyobb fizetés reményében ismét 22-25 órát tanítsanak. A heti 15 órát tanító pedagógussal kapcsolatos elképzelésem nem álom, hiszen egyes fejlett országokban már régóta megszokott gyakorlat. Újabban mind gyakoribb beszédtéma az iskolák önállóságának a kérdése is. A társadalmi változások előbb-utóbb lehetővé teszik, hogy minden iskola önállóan döntsön szerkezetéről, tanári állományáról. Mostanáig a gimnáziumi igazgató keze .kötve volt, minden lényeges döntést a kerületi nemzeti bizottság vagy a kerületi pedagógiai intézet hozott meg helyette. Nyilvánvaló, hogy így egyetlen iskolának sem alakulhatott ki a saját arculata. Ha államunk az iskolákra bízná saját maguk formálását, akkor azok nemcsak nagyobb szabadságot élveznének, hanem nagyobb felelősség is hárulna rájuk. Minden igazgató szinte rá lenne kényszerítve, hogy a sikeres munka érdekében jól megválogassa munkatársait. Ha az új tanárok felvételi pályázat útján kerülné-" nek az iskolákba, akkor tényleg csak a legkitűnőbb pedagógusok taníthatnának a gimnáziumokban, nem pedig akiket a kerületi nemzeti bizottság odahelyez (a jelenlegi gyakorlat ugyanis ez). Az iskolák megmérettetése a főiskolai, egyetemi felvételik erédménye lenne. Egy ilyen, tényleges eredményeket követelő versenyrendszerben minden tanárnak állandóan bizonyítania kellene, minden igazgatónak állandóan figyelnie és irányítania kellene a tanítási folyamatot, illetve a nevelómunkát. Az iskolák jobban tudnának ügyelni arra is, hogy minél zavartalanabb, zökkenőmentesebb legyen a tanítás. Csökkenne a különféle intézmények által a tanítási idő alatt szervezett akciók száma is, melyek néha több napra vontak ki tanárokat és diákokat a tanítási folyamatból. Ezenkívül minden iskola önállóan dönthetne az őszi mezőgazdasági munkákon való résžvételról, szabadon átgondolható és értékelhető lenne a harmadikosok egyhetes honvédelmi gyakorlatának szükségessége is. Bízzunk benne, hogy azokon a fórumokon, melyeken iskoláink jövőjéről döntenek, felismerik: az iskola elsősorban a diákokért van, érdekeiket kell szem előtt tartania. Nincs értelme egy újabb olyan koncepciónak, amely csak elvi változtatásokat tartalmaz, s nem veszi figyelembe a tanulók és a tanárok valós teljesítőképességét. Csak akkor lehetünk elégedettek oktatási rendszerünkkel, ha az ifjak újra örömmel, a tudás megszerzése iránti vággyal mennek reggelente iskolába, és nem érzik azt a terhet, amely" jelenleg a vállukra nehezedik. FONÓD TIBOR Abszurd követelmények Teljes mértékben egyetértek Hajtman Kornélia párkányi pedagógus-kolléganővel, akinek észrevételeit az Új Szó január 11-i száma közölte. Csakis helyeselhetem, amit az olvasás tanításáról fejteget. Mondanivalóját azonban szeretném kiegészíteni néhány gondolattal, melyek bennem is motoszkálnak már jó ideje. Ó az első osztályra vonatkozó problémákat sorolta fel, én viszont a harmadik és a negyedik osztályt érintő abszurd követelményekről szeretnék szólni. Most, amikor gyökeresen megváltozik társadalmi helyzetünk, bizakodva tekintek a jövő felé: reménykedem, hogy a pedagógia valóban elnyeri méltó helyét országunkban, hiszen ettől függ, milyen szakemberekre számíthatunk ezentúl. Sajnos, eddigi politikusaink ezt nem tekintették fontos kérdésnek, ezért történhetett meg, hogy a hajdani, külföldön is elismert cseh iskolarendszer mára a világ hetvenkettedik helyére szorult. Oktatási rendszerünk újjáépítését - úgy gondolom - az alapoktól kell kezdeni. A hetvenes évek derekán bevezetett új program nem a minőséget, hanem a mennyiséget helyezte előtérbe. Ennek következtében rettenetes tankönyvekből kellett és sajnos kell a mai napig tanítanunk. A tananyag nem minden esetben felel meg a tanulók értelmi szintjének, a fontos tudnivalók begyakorlására nincs idő. Sok olyan anyag található az alsó tagozat könyveiben, melyekkel a tanulók csak évek múlva találkoznak ismét. Akkorra pedig, a jobbik esetben is csak rémlik valami abból, amiről már hallottak az 1-4. osztály valamelyikében. Az alapvető hibát az első osztály olvasástanításának túl gyors ütemében ós nem megfelelő menetében látom. Ha lenne idő minden betűt alaposan begyakorolni, kevesebb lenne a kicsiket érő kudarc. Márpedig tudjuk, hogy sikerélmény nélkül sem gyerek, sem felnőtt nem tud hosszú távon eredményesen dolgozni. Meggyőződésem, hogy olvasni minden egészséges gyerek képes megtanulni - csak idő kérdése. Ki előbb, ki utóbb, de biztosan megbirkózik a nehézségekkel. Az olvasás és írás tudása elengedhetetlen a következő osztályok tananyagának elsajátításához. A harmadik, negyedik osztályban felmerülő gondokat inkább a honismeret, a természetismeret és a geometria anyagának megértése, megtanulása jelenti. A 3. osztály honismereti tankönyvében ugyanis olyan fejezetek vannak, mint például: a CSKP szerepe életünkben; a nemzeti bizottságok és munkájuk, a képviselő-testületek feladatai. A természetismeretben: térfogat; a levegő összetétele, tömege. (Olyan szavak, mint: oxigén, nitrogén, szén-dioxid stb.); a geológiai részben: az ásványok és a kőzetek. (A gránit, a földpát, a kvarc, a csillám, a mészkő stb., keletkezésük, lelőhelyeik.) A geometriában: a pont koordinátái; a sík, síkalakzatok. A 4. osztály honismeretében a Csehszlovák Szocialista Köztársaságról tanulnak egész tanévben a gyerekek. Nem vitatom, hogy ezzel már ebben az életkorban meg kell ismerkedniük, de véleményem szerint csak az érdeklődési körüknek megfelelően. Ki kell hagyni például a délkör, szélességi kör ismertetését. Arról nem is beszélve, hogy ezzel a témakörrel a nyolcadik osztályban ismét találkozik a tanuló. A természetismeretben ilyen részek szerepelnek: a húzóerő és a gravitációs erő, gravitációs tér; a világegyetem, annak bolygói; az áramkör, a villamos energia. A geometriában: a szög, szögfelező; paralelogrammák; a tér, a térben található alakzatok; a kocka, a téglatest, a gúla hálózata. Tapasztalataim alapján csak a három legnehezebb tantárgyból soroltam fel néhány abszurd részt. Ezeket a tankönyvszerzők úgy tüntetik fel, hogy megfelelnek a nyolc-, kilencéves gyerek értelmi szintjének. Holott az ilyen tananyagot csakis a kiváló képességű tanulók tudják elsajátítani az órán, vagy szülői segítséggel otthon. A nagy többségnek ezek a fogalmak az ismeretek szintjén maradnak, és az átlagosak sosem jutnak el a jártasságig, készségig. A felsorolt tantárgyak időigényesek és szülői segítséget is feltételeznek. Mire a tanuló megérti, felfogja a tananyag lényegét, már elfáradt, vagy nincs kedve a könnyebb feladatok megoldásához

4sem. Az említett példák helyett valóban inkább az olvasás hibátlan elsajátítására kellene több óraszámot fordítani az alsó tagozaton. Nem ártana beszédmúvelés órát is beiktatni, és csökkenteni, illetve összevonni az említett órák előírt tananyagát. Kihagyni belőle mindazt, ami e korosztály számára nehezen felfogható, de később talán játszva elsajátíthatná a gyerek. Máris felszabadulna néhány óra, és a túlterheltség is csökkenne. Az alapoktól kell kezdeni a bajok orvoslátást, mert ha nem így teszünk, később nem lesz mire építeni. GYÖKERES MÁRIA Pozsony A Szőttes és a megújhodás Ha kimondjuk, szőttes, egyszerre jelenik meg előttünk a szerényen vagy gyönyörűen díszített házi szövőszéki termék és az immár húsz éve hazai néptánckultúránk, valamint az egyetemes magyar néptánckultúra hűséges tolmácsolója, a Szőttes Népművészeti Együttes. Közös vonásuk, hogy hétköznapjaink és ünnepnapjaink megszépítői, gazdagítói, népi-nemzeti kultúránk jeles kifejezői, hordozói. Annak idején - jó húsz évvel ezelőtt -, amikor Quittner János vezetésével az első fellépéseit valósította meg a „Kamaracsoport", e társítható gondolatok juthattak eszébe a Csemadok KB művészeti osztálya akkori vezetőjének, Gyurcsó István költőnek, látva a csoport munkáját, „kötődését a népművészeti hagyományokhoz. Ö volt e küldetést is kifejező gondolat megfogalmazója, a Szőttes névadója. 1969-et írtak akkoriban. Pista bácsi, mint élete folyamán oly sok más esetben, jövőbe látó volt. A „Kamaracsoport", mely rövid idő alatt magas színvonalat képviselő, élenjáró együttessé vált, megérdemelte a bizalmat. A Szőttes is hatvannyolc szülötte. Akkoriban néptánckultúránkban, legalábbis az irányt meghatározó központi szinten, akárcsak a társadalom további kulturális és politikai szférájában, a problémákat, a hiányosságokat eltakaró talmi csillogás, az áligazságok, az álnépieskedés, a mindent megszépítő formalizmus, a munkásosztály tetteit heroizáló megfogalmazások voltak az elfogadott, a támogatott irányzatok. Ilyen körülmények között születtek a nagy „alkotások", leiedzett hivatásos és félhivatásos együtteseink jelentős része. Sajnos, akkortájt az Ifjú Szívek is eleget tett a központi elvárásoknak, sőt az élen vállalt szerepet, melyhez tánckari munkájában hűen ragaszkodott egészen a csúfos bukást jelentő - az együttes fennállásának 25. évfordulója alkalmából 1980-ban bemutatott Pereg a rokka című - ünnepi műsoráig. Náluk csak Katona István koreográfus megjelenésével (1982) kezdődött új alkotói korszak. A - talmi - csillogás mutogatására ösztökélő ideológia és művészeti irányzat a nemzeti jelleget, a nemzeti nyelv tisztaságát, a riép hagyományos kultúrájának hű tolmácsolását a néptánc területén is mellőzendőnek, nélkülözhetőnek, később úgymond népies vonásokkal helyettesíthetőnek ítélte. Arra szállt a hatalom áldása, aki ezt az igényt követte, kielégítette. Az 1968-as politikai, szellemi művészeti megújhodási folyamat az értékes és sokat ígérő kezdeti sikerek ellenére hamarosan áldozatul esett a „konszolidációs" politikának. Országos viszonylatban - parancsszóra vagy túlbuzgóságból - műsort és hangot váltottak a színházak, elnémultak a korábbi kezdeményezések, félreállították a kezdeményezőket. Általában ez volt a gyakorlat. A csehszlovákiai magyar néptáncmozgalom esetében azonban nem így történt. A Szőttes létrejötte éppen a mozgalom reneszánszát jelentette. Most utólag már egyszerűnek tűnhet a gondolat: néptáncmozgalmunk-azáltal, hogy kirekesztette magából a hivatalos művelődéspolitikát követő akkori Ifjú Szívek alkotói irányvonalát, hogy létrehozta a Szőttes Népművészeti Együttest és önálló rendezvényként az országos népművészeti fesztivált - olyan fórumot, szabad utat teremtett a népi-nemzeti hagyományos tánckultúra és társkultúrák (népdal, népzene, népviselet stb.) eredeti formájukban törté- nő birtokba vételéhez és színpadi megjelenítéséhez, mely legyőzött minden gátló erőt. Ezt az irányzatot és célt szolgálta az 1969-ben Ág Tibor népzenekutató által megszervezett Tavaszi szél vizet áraszt... népzenei fesztivál, valamint más rendezvények, és ezt erősítette a hetvenes évek elején Méri Margit néprajzos által beindított nyári központi néprajzi tábor is. Es mindez a Csemadok szervezésében és égisze alatt. Igaz, a „konszolidáció" a Csemadokon belüli politikai funkciójából elsodorta Gyurcsót és e sorok íróját, az említett kezdeményezések támogatóit, de a rendezvények időközben annyira megerősödtek, és olyan mélyen gyökereket eresztettek, hogy jelenleg is élnek, £s ma is jelentős szerepet játszanak kulturális életünkben. A Szőttes húsz éve fáklya. Természetesen, az útkeresés buktatói, az együttesen belüli művészi színvonal hullámzása stb. az ő munkájukban is kimutathatók, de a néphagyományokhoz, azok tisztaságához, rpely művészi hitvallásuk alapját képezi, mindvégig hűek maradtak. A néptáncmozgalom reneszánsza kapcsolódik a nevükhöz. Az együttes mindig tudott újítani. Ha az eredeti hagyomány tökéletesebb megismerését kellett szolgálni, akkor azt tette. Ennek a szellemében születtek például a Tűznek nem szabad kialudni (1969), A Mezőkapuban (1971), az 1974-ben szőttük, az Ugorjunk a táncba (1982), a Hej révész, révész... (1985) és részben a mostani műsoruk, az Ünnepeink is. Ha a néptánc színpadra fogalmazását kellett úgy megújítani, az alkotói skálát úgy színesebbé tenni, hogy az a táncnyelvezet tisztaságát is szolgálja, akkor azt tették. Ilyen műsoruk például a Szerelmek és nászok (1976), a Tavasztrilógia (1979), a gyerekek számára készült Mese, mese mátka (1981), a Nyugtalan ének (1987), az Ünnepeink egyes koreográfiái. A Szőttes - lévén központi együttes - igyekezett mindig példamutató is lenni, s eme igyekezetét siker kísérte. A húsz év alatt színpadi fellépéseivel, gondosan megfogalmazott tánc- és zenekompozícióval szinte töretlenül kihirdette a 68-as megújhodás eszméjét: hűség a néphez, a nemzethez, a nemzeti jellegzetességek tisztaságához. Úgy ápolni a nemzeti kultúrát, hogy az egyben az emberiséget is szolgálja, a népek egymás iránti tiszteletét, megbecsülését erősítse. TAKÁCS ANDRÁS