Új Szó, 1990. január (43. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-23 / 19. szám, kedd

A türelem - demokráciát terem Zdenék Mlynár Gorbacsovról, 1968-ról és napjaink égető kérdéseiről Az elmúit év decemberében a Georgij Sahnazarov vezette Politikai Tudományok Egyesületének meghívására a Szovjetunióban tartózkodott Zdenék Mlynár. A jelenleg Ausztriában előadó professzort a Moszkvai Állami Egyetem is vendégül látta. Ismeretes, hogy Zdenék Mlynár együtt diákoskodott az egyetem jogi karán Mihail Gorbacsovval. így az egykori „alma mater" hívó szavának engedve látogatott el az oktatók és a hallgatók közé, s érdekes beszélgetést folytatott velük. Az ott elhangzott kérdés-feleletekből összeállítást készített a most már Svet fejléccel megjelenő hetilap, a volt Svet socializmu munkatársa, Miroslav Tuleja. Az alábbiakban ebből közlünk részleteket. ÚJ SZÚ 1990. I. 23. • Professzor úr, lehet, hogy ön számára ez nem túl kellemes, de mégis pár mondatban felidézhetné több mint két évtizeddel ezelőtti moszkvai látogatását. - Akkor Leonyid Brezsnyevhez látogatóba tulajdonképpen túszként érkeztem. A CSKP KB titkára voltam, s az 1968. augusztus 21 -i beavatkozást követően katonai repülőgépen hurcoltak bennünket Moszkvába. Úgy, ahogyan azt civilizált társadalomban nemigen teszik. Emlékszem, hogy az utastérben egy nagy doboz is „társammá" szegődött. Megkérdeztem az egyenruhás kísérőt: „Vajon mi lehet benne? „Filmdokumentumok, az önök ellenforradalmáról" - válaszolt... Nos, mit mondjak? Ha a hatalom és a demokrácia kérdését így kellett értelmezni, hová is lehetett jutni? Oda, ahová végül is jutottunk. • Itt, az egyetem falai között, miként emlékszik vissza a diákévekre, s főként egykori diáktársára, Gorbacsovra? - Van ebben egy adag érzelmesség is. Voltak ugyanis olyan évek, amikor nem hittem, hogy még viszszatérhetek ide. Természetesen diákéveim Moszkvája 1950 és 1955 között teljesen más volt. Háború után még klasszikusan sztálinista arculatú. A Nyugaton eltöltött évek mellett a moszkvai időszak szolgált számomra a legbecsesebb élettapasztalatokkal. Ha azonban őszinte akarok lenni, szovjet barátaim sokkal inkább a csehovi elbeszélésekben szereplő oroszokra emlékeztettek, mint Fagyejev Ifjú Gárdájának hőseire. S számtalan bürokrata, akikkel naponta kapcsolatba kerültem, Gogol Revizorjának figuráit juttatták az eszembe, nem pedig Lenin Állam és forradalmának alakjait. Bevallom, hogy az idő tájt meggyőződéses sztálinista voltam. Hívő, aki mindenek fölé helyezte „a munkásosztály érdekeit" hangoztató elvont fogalmakat... Számunkra Marx, Engels, Lenin és Sztálin írásai valamiféle tulajdon életünk kérdéseire választ adó útmutatásnak számítottak, míg viszont a szovjet diákok többségének kötelező olvasmányt jelentettek. Ügyészgyakornokként többször jártunk a moszkvai börtönökben, Lefortovóban is. Álmomban sem jutott volna eszembe, hogy ennek egyik szárnyában olyasmi történik, amit később Szolzsenyicin tárt a világ elé. Diáktársam, Mihail Gorbacsov mindig imponált nekem nyíltságával, a másokat meghallgatni tudó nyitottságával és azzal a képességével, hogy a váratlan helyzetekben megoldást találjon. Úgy vélem, mindezeket a tulajdonságokat máig megőrizte. Ma már ismeri őt a világ, nem úgy, mint öt évvel ezelőtt, amikor az olasz Unitában írtam róla. Ekkor még ismeretlen személyiség volt, s aligha hitte valaki is, hogy képes valami gyökeresen újjal előállni. Ma ezt már mindenki látja. Azok közé tartozik, akik számára a politika és a hatalom nem öncél, hanem eszköz, mely bizonyos változások és célok elérését szolgálja. Remélem, hogy ez sikerül is neki. • ön szerint mit kell tenni azért, hogy a társadalom eljusson a pluralizmus állapotába? - Tulajdonképpen ki kell zárni az önkényes döntéshozatal lehetőségét, hogy senki se hozhasson tekintélyelvű, diktatórikus döntéseket. Akkor, 1968-ban arra a következtetésre jutottunk, hogy a csehszlovákiai hagyományokkal összhangban ez egyet jelent a jogállamisággal, a többpártrendszerrel és a párthoz tartozás szabad választhatósági lehetőségével, de ezt célként, nem pedig kiindulópontként fogtuk fel... Láttuk, hogy a politikai demokráciát valahogy össze kell kapcsolni azzal a demokratikus ellenőrzéssel, amit a vállalatokban dolgozó munkások, az egyes munkahelyi közösségek ' gyakorolnak. Van ugyanis egy világméretű gond, mely egyaránt érvényes a Nyugatra és a Szovjetunióra, ha például a parlament törvényt fogad el, a szavazók többsége az adott problematikában nem ismeri ki magát. Úgy vélem, helyesebb lenne, a döntéshozatalba, a jóváhagyásba bevonni azokat, akiket mindez közvetlenül érint, s akik az adott területen otthon vannak. Ha például főiskolai, oktatási törvényről van szó, akkor a diákok és a pedagógusok nyilvánítsanak véleményt, akár a vétójogot is beleértve. Lehetőséget kellene kapni arra, hogy a jóváhagyandó törvényről demokratikus vitát folytassanak annak megalkotóival. Alulról felfelé irányuló, a miniszterig elérő polémiára gondolok, arra, hogy a munkahelyi közösségek döntsenek önmagukról, hogy beleszólhassanak a politikába. • Hogyan képzeli el, ezzel kapcsolatosan a parlament munkáját? - Megítélésem szerint a többkamarás törvényhozó szervre lenne szükség a területi elvhez igazodva és a politikai hovatartozást figyelembe véve, s ezen túlmenően ipari, kereskedelmi és egyéb kamarákra is gondolok. Mindaddig, amíg nem sikerül elérni azok egyetértését, akiket a szóban forgó kamara képvisel, semmilyen törvény sem válhat hatályossá. Úgy vélem, hogy ez a pluralista rendszer normális működésének előfeltétele. A pluralizmus önmagában semmit sem old meg, amíg híján vagyunk minden reményünket a bevezetésébe vetjük. De ha netalán mindjárt holnaptól kezdve akár már tucatnyi politikai párt színre lépne, azt a fellendülést, ami ma mondjuk Svédországban tapasztalható, rögtön holnap aligha érhetnénk el. A probléma lényege tehát nem a pártok számában rejlik. Mi arra törekedtünk annak idején, hogy a munkahelyi közösségek és az állampolgárok érdekei nagyobb súllyal érvényesüljenek, mint Nyugaton. Erre vonatkoztatva beszélhetünk a pluralista rendszerben jelentkező szocialista elemekről. Hasznos lenne körülnézni, hogy is működik ez másutt, például a szomszédos Ausztriában. Ott a fontos intézkedések meghozatala nemcsak a parlamentre tartozik, hanem más tömörülések is szóhoz jutnak, így a munkások és a vállalkozók, a földművesek és a kereskedők szövetsége is. Ott is van egyfajta szociális partnerség, ha bizonyos kérdésekben nem sikerül megegyezésre jutni, a parlament nem hoz döntést. Ugyanis valamennyien tudatosítják, hogy mindenekelőtt a társulások alsóbb szintjein létrejövő megegyezésre van szükség. • Miként érvényesíthetők viszont a helyi és a regionális önigazgatási szervek jogai? - Sajnos, a mi nemzeti bizottságaink mindennemű propagandisztikus kinyilatkoztatások ellenére szinte semmilyen jogkörrel, még pénzügyivel sem, rendelkeztek. Minden származtatott volt, mindenről „fent" döntöttek. A Nyugaton szinte mindenütt a parlamenten kívül Állami Bizottság is működik felvállalva a kisvárosok és a tájegységek képviseletét. Természetesen ez nem a politikai kérdések megoldásának, hanem a legsajátabb regionális gondok orvoslásának a fóruma. A terítékre kerülő problémák kezelésébe így az egyes tájegységek lakosai, illetve azok képviselői hatékonyan beleszólhatnak. • Csehszlovákia Kommunista Pártja elvesztette társadalmi vezető szerepét, válságot él át. ön szerint hogyan alakul majd e párt sorsa? - A CSKP további sorsát illetően hangsúlyozni szeretném, hogy nem vagyok jövőbelátó. Úgy vélem, hogy kikerülünk ebből a nehéz helyzetből. Persze, nem hősként és a korábban teljhatalmú maffiától és azoktól megszabadulva, akik számításból léptek a pártba. Meg vagyok győződve arról, hogy a pártnak becsületes tagjai is vannak, akikre a társadalomnak szüksége van, s akiknek a politikai szerepvállalását hajlandók lesznek elismerni. Nehéz utat kell megtenni, mert az embereket éveken át félrevezették, nem mondták meg az igazat. Valószínűnek tartom, hogy a párt áramlatokra szakad... Egyébként a CSKP történetének ismerete nélkül nehéz értelmezni 1948-at, 1968-at és 1989-et is. Véleményem szerint 1948 februárja egyáltalán nem volt szocialista forradalom, ahogy azt mind ez ideig vallják, hanem egy átmenet, melynek során a szocializmushoz vezető demokratikus utat, mint kísérletet, felváltotta a sztálini út. Végül is 1948 februárja a sztálinizmus kezdete Csehszlovákiában. Februárt megelőzően volt itt valami, amit „demokratikus szocializmusnak" nevezhetnénk, s amiről ma úgy esik szó, mintajövő programjáról. Már 1948 februárját megelőzően a nemzeti jövedelem ötven százaléka az államosított szektorból származott. Hozzátenném, hogy ezt nem olyan állami vállalatok alkották, amilyeneket a direktív irányítás idejéből ismerünk, nem korlátozta működésüket centralizált tervezés. A nemzeti jövedelem 25 százalékát a szövetkezetek adták, és majd 25 százalékát a kapitalista magánvállalkozások. Tipikus vegyesgazdaság alakult ki, ami sok helyütt még elérendő cél. S milyen volt a politikai szféra? A szociáldemokraták és a kommunisták koalíciója jelentette a többséget. S aztán végigsöpört Csehszlovákián a sztálinizmus. • ön a Charta '77 egyik aláírója. Mi késztette erre? -Annak idején Václav Havellal együtt írtam alá. Nem azért, mintha mindenben egyezett volna a nézetünk. Inkább azért, mert mindketten olyan helyzetbe kerültünk, hogy döntenünk kellett: vagy kezesbárányként engedjük kiszolgáltatni magunkat, vagy a tiltakozást választjuk. Mindketten az utóbbit tettük. • Jelenleg mit tart a legfontosabbnak? -Azt, hogy Kelet-Európa valamennyi országában kialakuljon a türelmesség demokratikus légköre. Egy radikalizmus új radikalizmussal való száműzése beláthatatlan következményekkel járhat. Annak is, aki ma vesztes és elvesztette a többség támogatását tápot kell kapnia a reményre, hogy mégsem vesztett el mindent. Hogy továbbra is lehetősége legyen saját igazságának védelmezésére. A Szlovák Hidrometeorológiai Intézet besztercebányai részlegének dolgozói egy olyan új megfigyelőrendszer kiépítésére törekednek, amely bármely pillanatban lehetővé teszi a levegő szennyezésének és a szennyezés összetételének - kéndioxid, nitrogén, arzén, nehézfém-részecske tartalmának - megállapítását, amely alapján az egyes vállalatokban szabályozni lehet a kibocsátás értékét. Felvételünkön dr. Terézia Majlingová a levegőben található por mennyiségét határozza meg. (Peter Lenhart felvétele - ČSTK) Nagyon nehéz feladatok állnak a Szövetségi Munka- és Szociális Ügyi Minisztérium előtt - hallottuk a hétfői sajtótájékoztatón. Petr Miller miniszter és helyettesei a szociális és a létbiztonság szavatolását tartják elsőrendű feladatuknak. Mint programnyilatkozatukból is kitűnik, elsősorban a kisnyugdíjasok és a fiatal családok helyzetén akarnak javítani. Néhány mondatban reagálni szeretnénk ezekre a kérdésekre. A létbiztonság kérdése napjainkban külön hangsúlyt kap. A miértre a válasz egyszerű. A párttapparátus volt funkcionáriusai közül sokan panaszolják, nem tudnak elhelyezkedni. Az üzemek, gyárak vezetői mihelyt megtudják, honnan érkeztek, és párttagok, nem alkalmazzák őket. A miniszter ezzel kapcsolatban is véleményt nyilvánított és az ilyen hozzáállást elítélte. Külön hangsúlyozta, nem azt kell firtatni, párttagról van szó vagy sem, hanem azt, szakember-e a jelentkező. Figyelmeztetett, az ilyen „hajtóvadászat" nem a demokráciát szolgálja. Hangsúlyozta, nem kell tartani attól, hogy munka nélkül maradnak az emberek. Tájékoztatott arról is, jelenleg hazánkban 35 000 külföldi vendégmunkás dolgozik, mert nincs hazai vállalkozó, aki bizonyos szakmunkákat elvégezne. Sürgősen meg kell szervezni a dolgozók átképzésének mechanizmusát. A szociális igazságosság megteremtése nagyon igényes feladat lesz, hallhattuk a minisztérium képviselőitől, hiszen a legrászorultabb rétegeken, a kisnyugdíjasokon és a fiatal családosokon kell elsősorban segíteni. Szó volt az alacsony nyugdíjak emelésének szükségességéről, s arról is, hogy azokat a létfenntartási költségek emelkedése arányában a jövőben rugalmasan emelni kell. Sok nyugdíjasnak a nyugdíj az egyetlen bevétele, amely nem egy esetben nem éri el a létminimumot sem. Gyakran támadás éri a nyugdíjasokat, hogy elfoglalják az aktív korú dolgozók helyét. Mint az a miniszter szavaiból is kitűnik' a hazánkban élő 900 ezer nyugdíjasból 700 ezren öregségi nyugdíjat kapnak, s ha sokan vállalnak is munkát, ott alkalmazzák őket, ahol az alacsony kereseti lehetőségek miatt munkaerőhiány van. Hazánkban 90 000 nyugdíjas dolgozik vezető tisztségben, s csakis az állami vállalatok, üzemek vezetőségétől függ, hogy alkalmazzák őket vagy sem. Arra is gondolni kell viszont, hogy kiváló, tapasztalt szakemberekről van szó. A minisztérium programnyilatkozatából kiderül, a jövőben több változást kíván eszközölni a fiatal családok életének megkönnyítése érdekében. Ennek kapcsán került szóba, hogy mihamarabb meg kell hoszszabbítani az anyasági szabadságot, ami viszont nem lesz könnyű. Nem vitás, a gyerek értelmi, érzelmi fejlődése szempontjából az lenne a legjobb, ha hároméves koráig az édesanyja nevelhetné. Ám azt is figyelembe kell venni, hogy ez nem csupán néhány százmillió korona kérdése. Probléma, hogy ki áll az anyák (150 ezer nőről van szó) megüresedett munkahelyére? A tervezet azzal számol, továbbra is lesznek anyák, akik a bölcsőde mellett döntenek, tehát megszüntetni a bölcsődéket nem lehet. Az elmondottakból kiderült, meghagyják a választás lehetőségét, s a döntés joga az anyáé. PÉTERFI SZONYA Bírálóim a szubjektivizmust választották Két hozzászólás a Korán vagy későn lettem bátor? című cikkünkhöz m?mm Az Új Szó 1990. január 11-kei számában Korán vagy későn lettem bátor? címmel közölt cikkre az írásban megszólaltatottak közül ketten .levélben reagáltak. Csicsay Lajos, a csilizradványi Csilizköz Efsz szállítórészlegének gépkocsivezetője kifogásolja, ő nem mondott olyasmit, hogy „Volt ideje (mármint Raffay mérnöknek) napjában oda-vissza végigolvasni az újságot...". Igaza van, ezt a félmondatot valóban nem ő, hanem Vörös László mérnök, a műszaki szolgáltató ágazat volt vezetője fogalmazta meg. Csakhogy Csicsay úrtól megkérdeztem, igaz-e ez az állítás, mire ő szó szerint úgy válaszolt: - Tehette, ráért egész nap. Ez nem ugyanaz? A másik levelet a cikk főszereplője, Raffay Zsigmond mérnök írta. Ebből idézzük: „Elismerem, hogy az írás, amely a hallgattassék meg a másik fél is elv alapján született, korrekt. Most azért fogok mégis tollat, mert én igyekeztem a puszta tényekre szorítkozni, a rólam nyilatkozók viszont a szubjektivizmus útját választották, s ez eleve gyanússá tesz néhány dolgot. Beringer Árpád nyilatkozatát egy kis jóakarattal még korrektnek is vehetném, ha nem volna egy apró szépséghibája. Leváltásomat a kollektíva akarataként igyekszik feltüntetni, holott az ő döntése volt, melyre a vezetőség csak utólagosan bólintott rá. Ezt igazolja Vörös László mérnök kijelentése is, mely szerint még őt, a közvetlen felettesemet sem kérdezték meg. Csémi Zoltánnál azt találom furcsának, hogy miközben az előző elnököt bírálja, megfeledkezik egy apróságról. Nevezetesen arról, hogy az ő színre lépése szintén a bírált időszakra esik. Mint üzemgazdász, miért nem figyelmeztetett a fenyegető csődre? A gépkocsivezetők megnyilatkozása érthető is, meglepő is. Érthető, hisz új gazdát szolgálnak s „illik" haza beszélniük. Ugyanakkor meglepő, mert bár konkrét példákkal igyekeznek érvelni, a lényeges dolgokat illetően azonban mintha cserben hagyná őket az emlékezetük. Elfelejtik például, hogy ók voltak a legtöbbet foglalkoztatott gépkocsivezetők. Még akkor is volt munkájuk, amikor üzemanyag szűkében több kocsit félre kellett állítanunk. Pedig akkoriban még nem volt „magasugró" diszpécserünk, aki megoldotta volna a gondjaikat. Csicsay Lajos elfelejtette volna, hogy ki hozta ki a szerelőműhelyből és ültette gépkocsira, csakhogy többet kereshessen? Az is visszataszító, hogy Lukovics Rudolf a régi szövetkezeti elnököt „vágja", elhallgatva, hogy családi kapcsolatai révén éppen az egykori elnök protezsálta be a szállítórészlegre. Nem emlékszik Lukovics úr 1981. december 29-ére sem, amikor felelőtlenségével két gépkocsi összeütközését okozta? Nagy volt a kár, de őt az elnök, akit most dörgedelmesen kritizál, megmentette a felelősség revonástól. A legjobban volt főnökömnek, Vörös László mérnöknek a szavai leptek meg. Azzal vádol, hogy nem tettem többet, mint amennyit a terv előírt. Tudtommal nálunk tervgazdálkodás folyik, van bérkeret, a közelmúltig üzemanyagkeret is létezett. Amikor az utóbbit bevezették, éppen az ő utasítására kellett leállítanom a más vállalatok részére dolgozó gépkocsikat és földgyalukat. Egyik napról a másikra mintegy hatvan ember maradt munka nélkül, mind tőlem várta a megoldást. Vörös mérnök segítség helyett a vállát vonogatta, oldjam meg a problémát, ahogy tudom. Ha sikerült néhány kocsira megrendelést szereznem, éppen a főnököm ellenezte legjobban a kezdeményezést. Hát lehetett így a teljesítmény növelésére törekedni? Tizenöt év alatt minden bizonnyal én is elkövettem hibákat, de kérdem én Vörös mérnöktől, hányszor figyelmeztetett erre? Ideig-óráig el lehet nézni a mulasztásokat, de tizenöt évig funkcióban hagyni egy alkalmatlan személyt! Azt mondja, valahogy ottmaradtam. Ó vajon hogyan maradhatott az ágazat élén? Milyen példát mutatott ő a beosztottainak, hisz kétszer is bevonták a gépkocsivezetői jogosítványát ittas vezetés miatt. Az a szerencséje, hogy mindig is szeretett a tűz körül sündörögni. A jövőre nézve azonban megszívlelhetné a régi mondást, mely szerint: akinek vaj van a fején, ne menjen a napra!" A fentiek közreadásával eleget tettünk olvasóink kérésének, s még mielőtt belebonyolódnánk a személyes vádaskodások szövevényébe, részünkről lezártnak tekintjük az ügyet. (dek) Szociális biztonságot Egy sajtótájékoztató margójára