Új Szó, 1990. január (43. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-23 / 19. szám, kedd

A tolerancia útvesztői S

okat töprengek mostanában, vajon filozófiai, etikai avagy történelmi fogalom-e a tolerancia. Mert, akárcsak a hozzá hasonló, nagy holdudvarú fogalmak, úgymint szeretet, emberség, türelem, megértés, és ezek megszámlálhatatlan szinonimái, minduntalan átcsúszik egyik körből a másikba, átfedéseket, egybemosódásokat hoz létre. Tulajdonképpen egy nagy hálóhoz hasonlít, amelynek ha kibomlik egy szeme, oda az egész. S hol az ősök példája, a régi hálószövők tapasztalata, hogy újra kezdhessük a csomók kötését? A történelem durva gépezete, ez a polüphémoszi malom, félő, kisajtolta belőlünk utolsó csíráit is. A nemzeti türelmetlenség küklopszai most is lesben állnak, s lóbálják a bunkót, hová lehessen odacsapni. Búvópatak lett a tolerancia, sőt, valamiféle artézi víztartalék, amely ott kotyog valahol mélyen a földbe rejtve, miközben itt, fent, a felszínen, lassan ketyeg az idő időzített bombája. Ez a bomba pedig legalább száznegyven éves töltet, hisz 1848 óta tiktakol a fülünkben, a tudatunk mélyén, a történelemkönyvek hazugságainak árnyékában, a félrevezetett kis nemzetek kabátja alatt. Ezt a bombát hordoztuk nemzedékeken keresztül a zsebünkben, még más európai népek cinikus egykedvűséggel névjegykártyákat varázsoltak elő ugyanonnan, s elegáns mozdulatokkal tapsifülest és kultúrát házasítottak, mert megengedhettek maguknak bármilyen fényűzést, egzisztencializmust és államtagadást. Míg mi a totalitárius rendszer csizmáját fényeztük, ki-ki meggyőződése és szorgalma szerint, addig ők a személyiség szentsége nevében kongresszusi képviselővé emelték azt a négert, akit kölyökkorában a lincselés réme fenyegetett naponta. Amerika" messzire van, mondhatnánk, de baszkföld itt van a kert alatt, az ír katolikus és az angol protestáns itt veri egymást az udvaron, a görög diktatúra is európai volt, tehát nem többről van-e szó vajon, mint diktatórikus rendszerek póklábairól, amelyek a nagy pánszláv birodalmi álom leple alatt szétszaladtak Európában? Nem egyszerűen nemzetek türelmetlenségéről, népek csipkerózsikás ébredezéséről van szó? Is-is, mondhatnánk. Ismét beköszönőben van a népek tavasza, amely másfélszáz éve lángra lobbantotta Európát, csak a hősöket ma nem Petőfinek, Garibaldinak hívják, hanem Havelnek, Tőkésnek, Walesának. De talán a neveknél is fontosabb, hogy a nép ismét nép lett. Száznegyven éve először nyílik reális lehetőség arra, hogy ez a megnyomorított tudatú Európa ismét élhessen az eséllyel, s rendezze közös dolgait. Ám ez az öt-hat emberöltőnyi tapasztalás óvatosságra is inti az embert, s bizonyos gyengéd félelemmel tölti el. Ott munkál bennünk a szorongás, vajon nem felejtettük-e el időközben, bár két világháború elégséges figyelmeztetés lehetett, hogy az akkori hibák és beidegződések tovább élnek, ma is kísértenek. Századunk Közép-Európájában a tolerancia szónak annyi hitele sem volt, mint egy napi hírnek két zenei adás között. Ha el is hangzott olykor, sanda tekintetek figyelték a mindig ott motoszkáló mögöttes szándékot, a revízió rémét, a türelmetlenséget, a veszélyhelyzet fékcsigorgását, mert egyszerűen nem hittek benne, hazugnak tartották és kiforgathatónak. Ezt diktálta a történelmi tapasztalat, ez ivódott a génjeinkbe. Irtózatos lenyomat az idő kőzetén, századok múltán is előásható, riasztó lelet. Az ember szinte fél bizakodni, látva, az újra és újra megnyilvánuló értetlenséget, s tovább élő előítéletek tobzódását. A bolgár fordulat után ismét, vagy inkább továbbra is, hallatják hangjukat a törökverők unokái, dédunokái, az örmény képviselőket úgy kellett visszaédesgetnie Gorbacsovnak az ülésterembe, miután megunva a cirkuszt, kivonultak a parlament üléséről, ahol tábornokok ágáltak továbbra is, ahelyett, hogy egy meghurcolt nép igazságérzetének eleget téve, a bűnösök felelősségre vonásán munkálkodtak volna. S azóta ismét ropognak a fegyverek arrafelé. A szerbek riadtan nézik a szomszédot, Berlinben újfasiszták fészkelődnek. S amikor Havel elnök meg akarta követni a szudétanémeteket a kollektív felelősségrevonás ügyében, nálunk is magasra csaptak az indulatok. Pedig sejthető, Havel nem a történelmet szeretné „tisztába tenni", hanem leszámolni az előítéletekkel, hogy ez a deformált ország tiszta lappal indulhasson a hosszú betegség után, s lerázza végre a negyvenéves demagógia nyűgeit. Ha másért nem, hogy befogadtatást nyerjen Európában. Senki sem kér a kollektív bűntudatból, súlyosan deformáló, embertelen hatását mi magyarok is „élvezhettük", hála a kassai kormányprogramnak, a gottwajdi, husáki vezetés bűnös, diszkrimináló politikájának. Negyven évig etetett minket a kommunista párt azzal a maszlaggal, miszerint kitelepítésünket a párt negyvennyolcas februári győzelme állította le - mintha nem külső nyomásra történt volna a kényszerű megtorpanás. Utasai voltunk a marhavagonoknak, amelyek a szudétanémet falvakba vittek minket s Szibériába, „málinkij", „háromnapos" munkára. Ám azok a marhavagonok még a közelmúltban is ott zakatoltak a magyar tudat legmélyén, ott himbálóztak az orvosi rendelőben, az orvos dorgáló tekintetében, ha nem tudtuk hibátlanul elmondani bajunkat, a hivatalnokok packázásában, a bolti eladók förmedésében, ha nyelvi hibát vétve ráéreztek, magyarok vagyunk, mert bűn volt magyarnak lenni, s ha nyíltan ugyan nem szidtak minket, sokhelyütt hallgattak rólunk negyven évig, mintha a világon sem lennénk. Hamis bűntudattal, lehajtott fejjel éltük a magunk „fű alatti" magyarságát. Titkolózva, várakozva. S mikor nemrég egy tévévitában a csehszlovákiai magyarság néhány képviselője hangot adhatott bajainknak, ismét felhorkantak néhányan - mi jogon akarunk mi a saját sorsunkról dönteni? Hogyan jövünk mi ahhoz, hogy ugyanolyan polgárok lehessünk mint a szlovákok, csehek! Irredenták vagyunk, mert egyenjogúak szeretnénk lenni, bűnösök vagyunk, mert szeretnénk, ha emberszámba vennének minket, harmincnyolcat és Horthyt kiáltanak a fejünkre, mert a Štúr Társaság szerint a mindenkori kegyosztók privilégiuma a jog méricskélése, s a csallóközi földeken élő parasztnak joga van ugyan dolgoznia, de az általa kitermelt kenyér szlovák kenyér, s örüljön, ha kaphat belőle. Legalábbis a Štúr Társaság szerint. Majd ők eldöntik, kiskanállal kapjuk-e a jogokat, vagy asztalhoz ülhetünk mi is végre, s nem kell cselédként a konyhába kiszorulnunk. IX lenne, ha a Štúr Társaság U U tagjai, a Večerník című pozsonyi napilapban nemrég megnyilvánult dr. Jozef Ambruš, a Nyugatszlovákiai Kerületi Nemzeti Bizottság néhány eltévelyedett ex-elvtársa (akik nemrég levelet küldtek szerkesztőségünknek) tudatosítanák, minden diszkrimináció: diszkrimináció, legyen szó bár a legenyhébb formájáról. Mert a szabad nyelvhasználat, vallásgyakorlás, az anyanyelvi oktatás megkérdőjelezése, a kétnyelvű helységtáblák tagadása csak egy lépésnyire van egy vadabb megkülönböztetéstől. A gettók és koncentrációs táborok rémképe egyaránt megrajzolható a horogkereszt és az ötágú csillag árnyékában. S akik Európában, a mai helyzetben indiánnak, dél-afrikai négernek tekintik a nemzeti kisebbségeket, saját nemzetüktől is elperelik a szabadság jogát, mert a szabadság fogalma nem ott kezdődik, hogy csak a saját szabadságomat követelem, de ugyanazt szeretném a többieknek is. Hogyan lehet szabad az olyan ember, aki korbácsot kénytelen hordozni, akinek örökké résen kell lennie, hogy szomszédja tisztátalan és kiszámíthatatlan reakcióit figyelje, amit épp az ó türelmetlen értetlensége váltott ki? A türelmetlenség disszonáns felhangjait, persze tapasztalhatjuk a másik oldalon is. A magyar pedagógusok nemrég lezajlott nyitrai országos fórumán olyan nézetek is elhangzottak, melyek szerint törölni kell a szlovák nyelv oktatását a magyar nevelési nyelvű óvodákban, s ne legyen kötelező érettségi tantárgy a szlovák a magyar gimnáziumokban. Ergo: fosszuk meg őket egy másik nyelv ismeretének jogától. Itt fordul ellenünk ama negyven évig suhogtatott demoklészi kard az államnyelv kötelező érvényű tudásáról. Pedig minden józan gondolkodású ember számára világos lehet, milyen veszélyeket rejt magában az, ha nem ismerjük egymás nyelvét. Ismét csak a rossz beidegződések munkálnak bennünk, az előítéletek motoszkálnak a tudatunkban. Nem ártana elővenni néhány európai nemzet példáját, ahol már óvodás korban idegen nyelvet, nyelveket tanulnak a gyerekek, igaz, játékosan, korszerűen és nem kényszer, ráerőltetés formájában. Nem ostort suhogtatva, de a kölcsönös tolerancia jegyében, az anyanyelv prioritását szem előtt tartva. (S ha már a kölcsönös toleranciát említjük, érdemes talán elgondolkodni azon, hogy a kicsi Svájcban például a német, a francia és az olasz többség mellett hivatalos nyelv az alig pár ezer lelket számláló rétorománok nyelve is!) Minden józan és munkáját értő pedagógusnak tudnia illenék, mekkora mennyiségű tudást képesek magukba szívni óvodás, kisiskolás korban a gyerekek. Játszva megtanulják azt, amit később, évek múltán döcögve, nehézkesen kell pótolniuk. Mert igenis elképzelhető olyan iskola, amelyben a gyerekek szívesen tanulnak, igaz, nem silány tankönyvekből, nem a porosz módszertan szerint, nem ideológiai súlyfölösleggel birkózva. A régi pozsonyiak tudják, mi az a háromnyelvűség. A néhai Pressburg, Pozsony és Bratislava lakóinak egykor teljesen természetes volt, hogy anyanyelvük mellett a másik két nemzet nyelvét is jól beszélték, s valószínűleg egyikük sem érezte magát megkülönböztetettnek, indiánnak, négernek, eszkimónak. Igaz, nem erőltették rájuk a másik nyelvét, de tudták, a tisztelet és tolerancia valahol az első közös szavaknál kezdődik. S talán mi is szívesebben és megértőbben viszonyultunk volna a szlovák nyelvhez annak idején, ha nem kényszerítenek rá a „válogatott szavak" bemagolására, nem kapunk szekundákat az értelmetlen tantervek miatt, s ha nem lebeg a fejünk fölött a „na Slovensku po slovensky" diktátuma. S ha az egyetemi felvételi vizsgán nem a szlovák tudásunkon lovagoltak volna, hanem a tárgyi ismeret, a képesség lett volna az elsődleges. Mert egy jó agrármérnök magyarul is jó agrármérnök lehet, miként a gyalupad sem nyelvi tudásból, de kézügyességből, munkaszeretetből vizsgáztatja a munkást. xxx S ha már itt topogunk a sokat emlegetett európai ház küszöbén, gondoljuk végig a dolgot: bármenynyire is tetszik Nyugaton a régiónkban lejátszódó tisztulási folyamat, bármennyire is támogatják és tapsolnak neki, azért sejthetően enyhe rémülettel figyelik közeledésünket. Mert tudják, amit mi is tudunk: hozzuk a nyűgeinket, a szegénységünket, évszázados elmaradottságunkat, a gyűlöletünket, a hamis mítoszainkat és kiábrándultságunkat, a monoklikat a szemünk körül és a kisbaltát a kabát alatt. Mit hozhatunk mi ebbe az európai házba? A panelbe nyomorított tudatunkat? A lezüllött filozófiánkat? A porig rombolt munkafegyelmet, az alkotó öröm helyett a belénk sulykolt szolgai alázat sanda pillantásait? A tisztázatlan történelmünket, a génjeinkbe plántált előítéletet? A

szegény rokonok özöne mindig riasztóan hatott a jóléti társadalmakra. Ne higgyük, hogy feltétel nélküli örömmel, tárt karokkal várnak minket, s nem számoltatnak el bennünket gyarmatiságunkkal! A közös ház politikai kultúrát, előítéletektől mentes társakat feltételez, akik nem marakodásukat cipelik, nem a régi és vélt sérelmeiket fogják egymás fejére kiabálni a vacsoraasztalnál. Ideje lenne hát végre leszámolni az előítéleteinkkel, türelmetlenségünkkel, s helyettük olyan szavakat tanulni újra, mint tolerancia, egymás megbecsülése, türelem, emberség. KÖVESDI KÁROLY U ni 1 w nn \m Vásárlói jogok O. L.: 1988 szeptember 15-én vásároltunk egy színes televíziót, amely már 1989 januárjában elromlott. Két hónapig kellett várnunk, míg megjavították, mert nem volt alkatrész. Júniusban a tévé ismét elromlott. Ezúttal szerencsénk volt. Csak egy hónapig tartott a javítás. Októberben harmadszor is meghibásodott a készülék, sőt harmadszor is ugyanazzal a hibával. A javító vállalta a javítást, s újabb kéthavi várakozás után december 22-én átvehettük a készüléket. A javításért viszont ezúttal már fizetnünk is kellett (650 koronát), amit a javító azzal indokolt, hogy a garancia 1989 szeptember 15-én lejárt, vagyis a harmadik javítás már nem esett bele a jótállási időbe. Nem tudunk ebbe belenyugodni, úgy érezzük félrevezettek minket. A drága színestévé eddig negyedévenként meghibásodott. Ha ez így folytatódik, negyedévenként kell 650 koronákat fizetnünk egy és ugyanazon ismétlődő hiba kijavításáért. Nem követelhetjük a készülék kicserélését? A levél megválaszolásához elsősorban a jótállási (garanciális) idő tartamát kellene ismernünk. A Polgári Törvénykönyv 248. §(1) bekezdése szerint a jótállási idő hat hónap, a második és a harmadik bekezdés azonban lehetővé teszi hosszabb jótállási idők megállapítását is (pl. a jótállási levélben). Inkább csak feltételezhetjük, hogy az ön esetében is ilyen hosszabb - mégpedig egyéves - jótállási időről volt szó, illetve van szó) erre utal a javító dolgozójának kijelentése is, miszerint a garancia szeptember 15-én járt le). A továbbiakban ebből a feltételezésből indulunk ki. A jótállási időt rendszerint attól a naptól kell számítani, amikor a vásárló átvette az árut. Kivételesen számítják egy későbbi naptól, ha a kerekedeimi szervezettől vásárolt árut egy másik szolgáltató szervezetnek kell üzembe helyeznie (a törvény indoklása szerint ez főként a színes televíziók, automata mosógépek és más, igényesebb műszaki cikkek esetében jön számításba). A jótállási idő ebben az esetben az üzembe helyezés napjától telik, ha a vásárló az áru átvételétől számított három héten belül megrendelte ezt a szolgáltatást és az elvégzéséhez időben és rendesen hozzájárult (pl. kivárta otthon a vállalat dolgozóit). A jótállási idő kezdetének és végének meghatározása rendkívül fontos, mivel a vásárló csak ebben az időszakban érvényesítheti vásárlói jogait (követelheti például az ingyenes javítást, az áru kicserélését stb.). Annak alapján amit a levelében leírt, egyáltalán nem vagyunk bizonyosak abban, hogy az egyéves jótállási idő már véget ért volna. A jótállási időbe ugyanis nem szabad beszámítani a javítás idejét (pontosabban azt az időt, amely a jog érvényesítésétől, a javítás megrendelésétől telt el addig a napig, amelyen köteles volt a készülék átvételére - lásd a Ptk. 255. § (1) bekezdését). A javításról egyébként a javítónak igazolást kell adnia (rendszerint a garancialevélen tüntetik fel, hogy az áru javítóban volt és a javítás időtártamát is). Levélben azt írja, hogy az első két javítás három hónapot vett igénybe. Amenyiben tehát egyéves jótállást kapott készülékére, a jótállási idő három hónappal, azaz megközelítőleg december közepéig hosszabbodott meg. Ezért a harmadik javítás (illetve az erre vonatkozó jog érvényesítése) a jótállási időben történt (októberben), sót újabb két hónappal (a javítás idejével) tolódott ki a vége. A javító követelése (hogy 650 koronát fizessen a készülék megjavításáért) jogtalan volt. Ezt az összeget jogalap nélküli gazdagodásként visszakövetelheti (perelheti) a Polgári Törvénykönyv 452. paragrafusa értelmében, mert jogi indok nélkül teljesített (fizetett). Ami az egyes konkrét vásárlói jogokat illeti (pl. az áru kicseréléséhez való jogot) a Polgári Törvénykönyv a hiba jellegétől függően állapít meg jogokat. „Ha eltávolítható hibáról van szó, a polgárnak joga van ahhoz, hogy azt ingyenesen, időben és rendesen eltávolítsák. A szervezet a hibát legkésőbb abban a határidőben köteles eltávolítani, amelyet a nemzeti bizottság állapított meg az ilyen fajtájú szolgáltatásokra. .." (lásd a Polgári Törvénykönyv 250. paragrafusát). Ezeknek a maximális határidőknek a joggyakorlat nagy jelentőséget tulajdonít. A határidő eredménytelen eltelte ugyanis az egyébként „eltávolítható hibát" átminősíti „szubjektíve eltávolíthatatlan hibává . A garanciális javításokra megállapított határidő hiábavaló elteltét követő napon ezért a vásárló további jogokat érvényesíthet (elállhat a szerződéstől és visszakövetelheti a vételárat, követelheti a készülék kicserélését stb.) Az eladó illetve a garanciális javításokat végző szervezet) nem mentesülhet kötelességei alól arra hivatkozva, hogy nincs alkatrész. Az olyan eltávolíthatatlan hibák előfordulása esetén, amelyek „akadályozzák, hogy a dolgot rendesen és hibátlanként lehessen használni a vásárlónak az áru kicseréléséhez vagy a szerződéstől való elálláshoz van joga (a vásárló dönti el, melyik jogát érvényesíti). Ugyanezek a vagylagosan megállapított jogok illetik meg akkor is, ha eltávolítható hibákról van ugyan szó, de a vásárló ugyanazon hiba javítás utáni ismételt előfordulása vagy több hiba miatt nem használhatja rendesen az árut (lásd a Polgári Törvénykönyv 251 .§ (1) bekezdését). Az idézett rendelkezés értelmében önnek legkésőbb októberben jogában lett volna követelni a készülék kicserélését (esetleg már korábban, a garanciális javítási határidő hiábavaló eltelte indokából), mivel ugyanaz a hiba fordult elő harmadszor is. Utólag, a hiba eltávolítása után már nem érvényesítheti ezt a jogát, csak akkor, ha a jótállási időben negyedszer is ugyanolyan módon hibásodik meg a készüléke. Ha ez megtörténik, a színes televíziót vigye vissza az üzletbe, s ott érvényesítse valamelyik jogát (követelje a készülék kicserélését, esetleg álljon el a szerződéstől). Az eladó nem követelhet ilyenkor semmiféle térítést a készülék használatáért, esetleg értékcsökkenéséért. A választott jogot az érvényesítésétől számított három éven belül perelheti a bíróságon is. Ha érvényes módon, időben, indokoltan és a kellő helyen érvényesítette jogát, követelheti a jogérvényesítéssel kapcsolatos szükséges kiadások megtérítését is (lásd a Polgári Törvénykönyv 236. § (2) bekezdését). Ilyen szükséges kiadásnak tekinthető például a készülék viszszaszállításának költsége. Gyermekgondozási segély H. /.; Az első gyermekem 1987 december 22-én szüíetett, a második pedig 1989 júniusában. Hat hónapig kaptam az anyasági szabadság idejére járó anyasági segélyt. A munkáltatóm most kezdte folyósítani a gyermekgondozási segélyt a kisebbik gyermek harmadik életévének betöltéséig. Én azonban azt olvastam egy újságban, hogy a gyermekgondozási segély 800 korona összegben jár, ha a két gyermek születése között nem telt el két év. Rám ez nem vonatkozik? A gyermekgondozási segély havonta a) 600 korona, ha a nő egy olyan gyermekről gondoskodik, akire gyermekgondozási segély jár, b) 800 korona, ha a nő olyan gyermekről gondoskodik, akire gyermekgondozási segély jár, s ugyanakkor két további gyermekről is gondoskodik, akik például még iskolába járnak, c) 900 korona, ha a nő két olyan gyermekről gondoskodik, akikre gyermekgondozási segély jár, d) 1300 korona, ha a nő három vagy több olyan gyermekről gondoskodik, akikre gyermekgondozási segély jár. Az ön első gyermekére csak annak második életévének betöltéséig járt volna a gyermekgondozási segély (ha nem kapott volna addig az időpontig anyasági segélyt), mivel 1988. január elseje előtt született. Ha néhány nappal később születik, pontosabban 1987. december 31-e után, a gyermekgondozási segély a harmadik életévének betöltéséig járna (mint a kisebbik gyermekére is), s a gyermekgondozási segély havi összege 900 korona lenne. (m-n.) ÚJ SZÚ 150 1990. I. 20.