Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)

1989-07-28 / 30. szám

- Kovács Béla órvezetót keresi? - kérdi az ügyeletes. - Szerencséje van, ma nincs szolgálat­ban. Azonnal megkeresem. Az utóbbi hetekben igen népszerű lett. Szerepelt a tévében, újságok irtak róla, de meg is érdemli. Elindul, hogy megkeresse, lépteitől visszhangzik a folyosó. Néhány perc múlva másodmagával tér vissza. Az ágcsernyői (Cierna nad Tisou) fiú tudja, amiatt az esemény miatt jöttem, amelynek fősze­replője volt, de szívesen beszél önmagáról, a bevo­nulás előtti életéről is.- A vasúti járműjavítói szakmát tanultam ki, de távúton elvégeztem a kétéves lakatosi szakiskolát és leérettségiztem. A tanulás miatt később vonul­tam be. A határőrségnél kutyavezető lettem, meg­kaptam a Filo nevű kutyát. Egy hétig a közelébe sem mehettem, de lassan megbarátkoztunk, elfo­gadott gazdájának. Azóta együtt járunk szolgálatba a szlovák főváros szomszédságában lévő cseh­szlovák-osztrák határátkelőhelyre. Gyorsan elsza­ladt az idő, már tíz hónapja viselem a határőrség egyenruháját. Szünetet tart, de mivel nem kérdezek rá a július 17-röl 18-ra virradó éjszakára, így folytatja.- Mielőtt bevonultam, mindenem a motorkerék­pár volt. A pincében műhelyt rendeztünk be, min­den motorkerékpárt szívesen megjavítottunk. Ha a környéken valahol táncmulatság volt, biztos, ott voltunk. Nyáron nagyokat úsztunk a Tiszában. Jó társaságom volt, nem italoztunk, nem cigarettáz­tunk. Lassan szétszóródott a baráti társaságunk, ki katona, ki pedig megnősül. Családunkban hagyo­mányos a vasutasszakma, a húgom is a vasutas szakmunkásképző intézetben tanul. Nővérem, aki a szlovák fővárosban él, gyermekpszichológus, Leningrádban végzett. Szabad időmben súlyeme­léssel foglalkoztam, de itt a katonaságnál nincs erre lehetőség. De annyi baj legyen, most sokat futok. Amikor a határőrség kiképzöegységéhez került, nem gondolta, hogy tíz hónap elteltével újságírók keresik, hogy nevét az egész ország megismeri. Nem gondolták ezt róla a felettesei sem. Tudták róla, hogy rendszeretö, megbízható, munkáját, szolgálatát becsülettel ellátó fiú. Ezért is osztották be a határátkelőhelyre. Feladata a járművek ellen­őrzése. Benéz a motorházba, megnézi az alvázat, hogy nincs-e valahol olyan rejtekhely, ahol csem­pészárut lehet a határon átvinni. Az említett éjsza­kán is ezt a feladatot látta el.- Éjfél tájban vagy tíz kocsi várt kilépésre. A har­madik kocsi lengyel rendszámú volt. Utasait nem vettem különösebben szemügyre, inkább a kocsira összpontosítottam. A benzintartályra figyeltem fel. Alulról túl nagynak látszott, kongott, mintha üres lenne és néhány új csavart is észrevettem, amelyet a rögzítéséhez használtak, A szolgálati szabályzat szerint jelentést tettem Lubomír Benca útlevélel- lenör tisztnek. Van már tapasztalata, három évvel ezelőtt egy osztrák állampolgárnál hárommillió korona értékű órát talált. Amikor jelentettem neki, úgy láttam, nem hisz nekem. Hogy a főhadnagy mit hitt, s mit nem. nem is igen fontos, inkább az, hogy azonnal cselekedett, a kocsit félreállította, hogy a vámtisztek bevonásá­val a szerelőgödör fölött ellenőrizhessék. Némi latolgatás után úgy határoztak, megnézik azt a rej­télyes benzintartályt. Kovács Béla is kíváncsian várta, vajon nem tévedett-e, de hamarosan meg­győződhetett róla, hogy helyesen cselekedett. A benzintartály ugyanis dupla fenekű volt. A rejtek­helyről pénzkötegek kerültek elő: forintok, levák, rubelek és koronák, valamint különböző aranytár­gyak.-Annyi pénzt és aranyat még nem láttam az életemben. Csodálkoztam és örültem is. A fiúk, a vámosok gratuláltak, aztán az őrizetbe vett két személyre vigyáztam, a magántaxisra és utasára, a szórmekereskedó asszonyra. Azt állították, sem­miről sem tudnak, a kocsit egy hónappal ezelőtt Ausztriában vették. Az útlevél szerint ez lehetséges lett volna, mivel jártak ott abban az időben, de ki adna el ennyi értéket rejtő gépjármüvet! Közben a vámosok is szorgalmasan dolgoztak, számoltak. Volt mit csinálniuk: 3,5 millió korona volt a szocialista országokból származó valuta értéke és 1,5 millió koronára becsülték az aranytárgyakat, amelyeknek súlya csaknem meghaladta az öt kilót. Mindez Kovács Béla határőr éberségének köszön­hetően a csehszlovák államé lett. Egyébként ha­zánkban az utóbbi években ez volt a legnagyobb értékű lefoglalt csempészáru.- Volt aki megkérdezte, nem sajnáltam-e a két lengyel állampolgárt. A válaszon nem kellett gon­dolkodnom. Ennyi értékre becsületes úton nem lehet szert tenni. Ki tudja, mi rejlik mögötte. Az egység körletébe visszatérve katonatársai gratuláltak a nagy fogáshoz. Azon nyomban soron kívül kétnapi eltávozást kapott, és őrvezetövé lép­tették elő. A Példás Határőr jelvény mellé a SZISZ Szlovákiai Központi Bizottságától is érdemjelvényt kapott, öt nap jutalomszabadságra is joga van, amit tetszés szerint vehet ki.- Mire hazaértem, szüleim, barátaim mindenről tudtak. Azt mondták, büszkék rám, a haverok ugratlak, hogy a tömérdek aranyból nekik is hoz­hattam volna legalább mutatóba. Itt az egységnél is megjegyzéseket tesznek, de én továbbra is igyek­szem a szolgálatot becsülettel ellátni, kiérdemelni a pádba való felvételt.- Ha letelik a tényleges katonai szolgálat, ho­gyan lesz tovább? Sokatmondóan mosolyog, majd némi gondolko­dás után kissé habozva válaszolja.- Az jár a fejemben, hogy útlevélellenőr vagy vámtiszt leszek. Odahaza is közel az államhatár. Ott szeretnék majd szolgálni, természetesen azt s I még el kell döntenem magamban, hogy melyik hivatás felel meg számomra a leginkább. Bármelyiket is választja, az említett eset és a további becsületes szolgálatteljesítés jó ajánlóle­vél lesz a számára. NÉMETH JÁNOS Két fiatal nagyon szereti egymást. Tervezgetnek, összeházasodnak, dolgoz­nak, házat építenek. Telnek az évek, már szinte mindenük megvan, csak a gyermekáldás nem érkezik. Bár gondtalanul szórakozhatnak, kirándulhat­nak, mégsem érzik jól magukat sehol. Ha gyereksirást, -nevetést hallanak, torkuk összeszorul és kerülik egymás tekintetét. Az orvos pedig semmi jóval nem biztatja őket. Egyre gyakrabban jut eszükbe, hány meg hány kisgyerek nevelkedik anya, apa nélkül, szeretetszegény környezetben, intézetekben... Valahogy hasonlóképpen kezdődik valamennyiük története. A Petrécs házaspár Csicsón (Őicov) lakik, egy kétszoba-konyhás takaros házban. Kálmán a helyi szövetkezet növénytermesztési részlegén dolgozik, Jolán háztartásbeli. Lakásuk bánatos csöndjét évekig nem verte föl gyermek­zsivaj. Született ugyan egy gyermekük, de a csecsemőt az orvosok nem tudták életben tartani és kimondták a legször- nyúbbet, amit egy asszony megtudhat: nem lehet többé gyereke. Sokáig nem birtak fölocsúdni a történtek után. Szo­morú nappalok, álmatlan, végigsírt éj­szakák követték egymást. Végül döntöt­tek - örökbefogadnak egy kisgyereket. Hosszú utánajárás, ügyintézés után próbaidőre magukhoz vehettek egy két és fél éves kicsit, akiről csak annyit tud­tak, fejlődésben elmaradt a vele egyko- rúaktól és még nem tud járni. Gondol­ták, talán az intézetben nem törődtek vele annyit, amennyit igényelt, azért nem fejlődött. Kocsit, kiságyat, babahol­mit vásároltak. A kisgyerek két hónapig volt náluk, a körzeti gyermekorvos azonban nem tanácsolta az örökbefo­gadást, mivel a kicsi súlyos agykároso­dásban szenvedett.- Sokáig nem tudtam kiheverni azt a fájdalmat, azt a csalódást - mondja halkan Jolika. - Pedig a kicsi két hónap alatt, segítséggel ugyan, de valahogy mégiscsak megtanult járni...-Aztán újra kilincselgetés, ide-oda utazgatás következett - folytatja Kál­mán. - Hét teljes évig tadott, míg végre, mint nevelőszülők, két éve magunkhoz vehettük Istvánt és Péted.- Bizony, nagyon lassan intéződött a dolog, de én nem adtam föl. Azt mondtam: az nem lehet, hogy olyan sok gyerek nevelkedik árván és én egyikü­kön sem segíthetek! Végigjádunk min­den hivatalt, amit csak lehetett és szinte minden gyermekotthont. A legtöbb aka­dályt a helyi nemzeti bizottság elnöke gördítette az utunkba, med egy régi sérelmén úgy akad elégtételt venni, hogy nem adta beleegyezését ügyünk­höz. Sose tudom neki ezt megbocsáta­ni, med ezzel nemcsak nekem tett rosz- szat, hanem a gyerekeknek is - meséli Jolika. - Szerencsére a járási nemzeti bizottságon sokan támogattak bennün­ket, úgyhogy végül is a hosszú várako­zás után elmehettünk Pistáéd és Petiké- éd. Amikor az intézetben megláttuk őket, nyomban úgy éreztük, mintha a saját gyermekeink lettek volna. A nyári szünidőre hoztuk őket magunkhoz, pró­baidőre, de azóta itt vannak nálunk. Amikor hazaédünk, a gyerekek már pár perc múlva azt mondták, soha nem mennek el innen... István és Péter testvérek. István ősz­szel lesz hetedikes, Pétiké pedig máso­dikos. Két lánytestvérük is nevelőszü­lőknél van, velük Petrécsék leveleznek és meg is látogatják egymást, de két kisebb testvérükről még nem tudnak semmi biztosat. Igyekeznek őket is megtalálni, velük is szeretnének kap­csolatot teremteni, hogy a testvérek tud­janak egymásról, ne szakadjanak el egymástól. Annyi bizonyos, míg édes- szüleiknél voltak a gyerekek, nagyon sokat szenvedtek. Amit Pista el- elejtett szavaiból megtudnak, szörnyűséggel tölti el az embert... A két kisfiú jöttémre bevonul a szobá­ba televíziót nézni, ám nemsokára már ott sündörögnek körülöttünk. István ha­mar megbarátkozik velem, .megmutatja rajzait, játékait. Pétiké szorosan anyu­kához bújva figyelget bennünket. Aztán ő is hozza ajándékait, a kisautókat, melyeket nemrég kapott névnapjára.- István és Péter „megérkezése“ óta mennyiben változott az életük?- Szinte mindenben: Átépítettük a la­kást, az ebédlőt gyermekszobává alakí­tottuk. Most éppen új ágyakat készülük vásárolni nekik. Napjaink sokkal vidá­mabban telnek. Együtt járunk kirándulni és nagyon sokat beszélgetünk. A szere- tetet, amit irántuk érzünk, nem lehet szavakban kifejezni. Senki sem veheti el tőlünk, med azt nem tudnánk elviselni. Mi most már igazi család vagyunk. Amíg Jolika beszél a kisebbik fiú megint hoz­zábújik. Aztán Kálmán elmeséli, hogy amikor a két kisfiút hazahozták, szinte lehetet­len volt Pétiké beszédét megérteni. Most már az idegen is tudja, mit mond a kicsi. Azért a múltjuk még kísérti őket. István hallani sem akar édesszüleiről, a kisebbik pedig - szerencsére mosta­nában sokkal ritkábban - éjszakánként fel-felsír, sót kezdetben sikoltozott is álmában. - Ha megkérdeztük tőle, mi baj van kisfiam, mindig ugyanazt mond­ta: az a másik apu el akad vinni.- Hogyan fogadták a falubeliek az önök döntését?- A nézetek megoszlóak, de a döntő többség mellettünk áll és sokan támo­gatnak bennünket. Hallottunk olyan vé­leményt is, hogy mindezt csak pénzéd csináljuk. Nem tudom, hogy juthat ilyes­mi az emberek eszébe, med az én fejemben ez még soha meg nem fordult. Talán ezek az emberek nem képesek megédeni, hogy mi Pistát és Petit úgy szeretjük, mint sajátjainkat, mintha csak születésük óta velünk lennének. A jövő­jüket is tervezgetjük már. Szeretnénk, ha Csicsón telepednének le és velünk maradnának, ha felnőnek is.- Szomszédaink nagyon sokat segí­tenek. A szövetkezetben pedig, ahol dolgozom, kezdettől fogva, amióta csak Pistát és Petit magunkhoz vettük, meg- édőek és segítőkészek mindenben. Rögtön megítélték a családi pótlékot és a gyerekek is kaptak beutalót az üzemi üdülőbe.- Csak az iskolában vannak még problémák. A gyerekek a helyi magyar nyelvű alapiskolába járnak és néhány tanító szinte kiközösíti a két kisfiút. Az iskolaévben sorra jöttek haza az édesí­tők, hogy Pisti, de legtöbbször Peti, ezt meg azt csinálta. Mi mindketten tudjuk, milyen az intézetekben a gyermekek közti viszony. Az erősebbek törvénye, vagy a ,,szemet szeméd, fogat fogéd“ elv uralkodik. Az is igaz, hogy ha Petit csúfolták, azonnal ütött. Így válaszolt a sédésekre és sokan hajlamosak vol­tak egyedül öt hibáztatni. Végül aztán úgy alakult, ha bármi tödént is: ki tette? Hát Peti! És már akkor is ő volt okozója mindennek, ha csak az események kö­zelében tadózkodott. Csak példaként említem: először az iskolában azt aján­lották, adjuk be Petikét a napközibe, pedig én is tudtam volna vele itthon foglalkozni. Beleegyeztem. Aztán meg ,,kizádák" Petit, med ,,veszélyeztette társai testi épségét". Számomra felfog­hatatlan, hogy egy pedagógus miéd nem képes megédeni, ezek a gyerekek mások, sokkal de sokkal érzékenyeb­bek, sérülékenyebbek, mint a többiek. A nevelőszülők méltatlankodása jo­gos. Még szerencse, hogy a gyerekek osztályfőnökeivel jó a kapcsolatuk, a problémákat megbeszélhetik velük és ők valóban segítenek Petrécséknek a nevelésben.- Kezdettől őszinteségre és becsüle­tességre oktatjuk őket, minket is erre tanítottak szüléink. És tudjuk, hogy nem hazudnak nekünk, med hiszen a kölcsö­nös bizalom alapja az őszinteség. Mi megbízunk bennük, hogy tudják, ők is bízhatnak bennünk. Elevenek, virgon­cok, néha rossz fát tesznek a tűzre, de hát gyerekek! Nem ülhetnek naphosszat a sarokban... A gyerekek már nem figyelnek be­szélgetésünkre. István nagy igyekezet­tel Donald kacsát meg Mickie egeret, házat, fákat, virágokat, madarakat, gye­rekeket rajzol. Péter kimegy az udvarra, ennivalót szór a kiskacsáknak.- Pistát a rajzolás meg a spod érdek­li. Hetente kétszer jár futballedzésre. Pétiké inkább az állatokkal foglalkozik. Ügyes gyerekek, szívesen segítenek a ház körüli teendőkben is. A nagyfiú pedig már egyedül jár bevásárolni - büszkélkedik az apuka és megsimo­gatja István fejét. Aztán együtt kisérnek ki a megálló­helyre, együtt búcsúznak el tőlem, együtt integetnek a távolodó busz után. Kálmán, Jolika, István és Péter most már egy család. Szinte érezni, mennyire szeretik egymást, hogy együvé tartoz­nak. Már megtalálták életük értelmét. Jó lenne, ha ezt mások is tudatosítanák! PÓDA ERZSÉBET • Kovács Béla Filo kutyájával • „Annyi pénzt és aranyat még nem láttam az életemben,“ (Peter Pleva felvételei)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents