Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-12-29 / 52. szám
BBílPBUmHBB Illetlenségnek tűnhet személyes dolgaimmal előhozakodni, amikor egy esztendő világpolitikai történéseinek fő áramlatát kellene a legkiemelkedőbb eseményeken keresztül bemutatni. De van egy mentségem: hetedik éve írom szilveszteri számunk külpolitikai összefoglalóját. Amikor a Békepolitika oldal koncepcióját a vezetőség jóváhagyta, javában dúlt a nyolcvanas évek első felének hidegháborús vihara. Ennek megfelelően az Új Szóban is az érvényesült, ami az egész csehszlovák sajtó szemléletében uralkodott. Az adott séma: fekete-fehérben láttatni a világot. Tehát az alapképet - az imperializmus nem tett le a szocializmus felszámolását célzó hiú ábrándjairól, ezért az USA és a NATO rendre elutasítja a Szovjetunió és a Varsói Szerződés pozitív kezdeményezéseit. A megoldás már pofonegyszerű volt, naptári sorrendben tálalni kellett, mi mindent javasolt az egyik fél, s a konklúzió minden esetben az volt, hogy a másik elutasította. Sajtónk soha nem mondta ki konkrétan, hogy mivel érvel a másik. Esetenként egy-egy mondatot - persze már megkommentálva - kiragadtak a nyugati érvrendszerből, ennyi volt az, amit fentről az újságírók és rajtuk keresztül a nagyközönség tudomására hoztak. Most kezdetben le sem mertem írni a főcímet, az ember érzi, a régi koncepció mennyire anakronisztikus mai világunkban, az események szétfeszítették a régi kereteket. Aztán mégis úgy döntök, legyünk hagyományőrzők, nyolcvankilencben is legyen Békepolitika. n Válasszuk alaptételül, hogy a bó- kepolitikát már nem lehet kizárólag katonai szempontokra leszűkíteni, amint a biztonság is sokkal tágabb kérdés. Elsősorban politikai. Egyre növekszik a gazdasági és az ökológiai biztonság szerepe is. Mindinkább stabilizáló hatásuk van a Kelet- Európában kiterjedő emberi jogoknak, vagyis a humanitárius kérdéseket szintén ide kell sorolni. Megszűnt tehát a katonapolitika egyeduralma a kelet-nyugati, a nagyhatalmi kapcsolatokban, bár fontos szerepe ezentúl sem lesz vitatható. Ha mindezt figyelembe vesszük, kimondhatjuk a következtetést is: a Kelet- Európában felgyorsult változások hatása a katonapolitikában is érezteti hatását, amely az elkövetkező években egyre nagyobb lesz. Hogy milyen mértékű, azt esetleg csak találgatni lehetne. De tekintettel arra, hogy átalakulóban van a keleti szövetségi rendszer (például a csehszlovák kormány is tárgyalásokat kezd Moszkvával, a hazánkban lévő szovjet csapatokról), ez óhatatlanul kihat mindkét katonai tömbre. Bár a Varsói Szerződés tagországainak legfelsőbb vezetői még a nyáron deklarálták Bukarestben, hogy e katonaipolitikai szervezetet mindinkább a politikára kell átorientálni, az ósz- szel kirobbant NDK-beli, majd csehszlovákiai események ezt a folyamatot felgyorsítják. Eközben a nézetek tovább polarizálódnak a szervezeten belül is, hiszen a Ceausescu- diktatúra elkerülhetetlenül szembekerül a másik hat tagország általános politikai irányvonalával. Ráadásul a hat reformország számára sem kötelező már a teljes nézetazonosság, közöttük is érvényesül az érdekek és vélemények pluralizmusa. Ha valaki megkérdezné tőlem, mit tartok az esztendő legkiemelkedőbb külpolitikai eseményének, nem tudnék egyértelmű választ adni, hiszen mindent az akkor adott nemzetközi helyzetbe ágyazva kell értékelni. Egy-egy hosszabb történelmi időszak korszakolása - s ha még jelzőket is ragasztunk az egyes korszakokhoz - mindig magában hordozza a túlzott leegyszerűsítés veszélyét. Még inkább így van ez, ha egy évet akarunk „feldarabolni“, mégis ezt a módszert választanám, már csak azért is, mert például szűkebb pátriánkban évtizednyi történelem sűrűsödött néhány hétbe. 2. Két dolognak tulajdonítok kiemelkedő fontosságot az év első, téli hónapjaiban. Január 19-én többszörös hosszabbítás után befejeződött a bécsi utótalálkozó, s megnyílt két fontos fórum. A huszonhármak megkezdték konzultációikat az európai fegyveres erők és hagyományos fegyverek csökkentéséről, a harmincötök pedig - Stockholmra építve - a további bizalom- és biz- tonságerósítő intézkedésekről. A másik: február 15-én az utolsó szovjet katona is elhagyta Afganisztánt, összhangban az egy évvel korábban aláírt genfi megállapodásokkal, amelyek eredményeként láncre- akciószerúen megkezdődött a regionális válságok rendezési folyamata. S bár a mai napig is véres polgárháború dúl az országban, óriási eredmény volt, hogy az egyik nagyhatalom, mint közvetlen résztvevő, „kiszállt“. Közvetve persze mind a két nagyhatalom továbbra is aktív közreműködő a különböző segélyek és katonai támogatása révén. Afganisztán példája bizonyítja a legszemléletesebben: a Szovjetunió átértékelte külföldi kötelezettségei érvényesítésének módszereit és eszközeit. Más szavakkal: elvetette a hírhedt Brezsnyev-doktrínát. Figyelemre méltónak tartom, hogy a „Szovjetunió Vietnamjából“ a másik fél nem próbált a maga számára tőkét kovácsolni, Washington nem kívánta Gobracsovval lenyeletni a brezsnyevi politika legkeserűbb piruláit. Az okos hadvezér is módot ad a legyózöttnek arra, hogy többé- kevésbé tisztességgel vonulhasson vissza. Felgyorsultak az események a tavaszi és nyári hónapokban. Leszerelés: Gorbacsov május 11 -én, Baker külügyminiszter moszkvai látogatásakor ismertette elképzeléseit az európai hagyományos erők csökkentéséről, a hónap végén a NATO-csúcson erre Bush elnök válaszolt. Gyorsított menetrendjét, vagyis azt, hogy már jövőre aláírhassák a szerződést, a kezdeti szkepticizmus és tamáskodás után mára mindenki reális lehetőségként elfogadta. Azóta a huszonhármak körvonalazták a szerződés fő kereteit, háromról hatra bővítették a tárgyalások témáját alkotó fegyverkategóriák számát. Az eredmény: még soha nem haladtak olyan gyors ütemben előre sokoldalú leszerelési tárgyalásokon, mint most a bécsi fórumon. Csúcsdiplomácia: Gorbacsov áprilisban Londonban járt, jó személyes kapcsolatai Margaret Thatcherrel közismertek. Külön érdekesség: az angol királynő most először szorított kezet szovjet főtitkárral. Májusban a Szovjetunió és Kína véglegesen eltemette a haragot, párt- és állami szinten is teljes mértékben normalizálták kapcsolataikat. Amikor Pekingben a diákok Gorbacso- vot éltették, még senki sem gondolt volna június 4-re, a véres vasárnapra. A szovjet vezető júniusi NSZK- beli látogatása új fejezetet nyitott a két ország viszonyában. Ekkor már az is nyilvánvaló volt, hogy Kelet-Európábán valami készül: három nappal később tartották a lengyel választások második fordulóját. A sejtések beigazolódtak: a LEMP totális vereséget szenvedett. A főtitkár Jaruzelski államfő lett, a miniszterelnök Rakowski főtitkárrá (emelkedett?, csúszott le?) változott, s a Szolidaritás - amelynek nevét az év elején még csak idézőjelben volt szabad leírnunk - augusztusban miniszterelnököt adott az országnak, ösztönző hatással volt kontinensünk változásaira Bush elnök júliusi varsói és budapesti látogatása, csakúgy, mint Gorbacsov párizsi tárgyalásai. 3. Egyértelműen Kelet-Európáé volt az ősz. Megdőltek a posztsztálinista, totalitárius rendszerek. Október elején Magyarországon szűnt meg az állampárt. Amikor október 7-én Gorbacsov Berlinben tárgyalt, még nem gondoltunk volna arra, hogy vendéglátója, Honecker, két héttel később már nem lesz az ország első embere, s az már igazán elképzelhetetlen volt, hogy neki és több más korrupt vezetőnek néhány hónapon belül bíróság elé kell állnia. Krenz október 18-án kezdte meg tiszavirág-életű működését, egy hónap múlva át is adta pártvezetői tisztségét Gysinek. Október egyik legkiemelkedőbb nemzetközi eseménye Gorbacsov finnországi látogatása volt, itt hangzott el a Helsinki II megrendezésére tett javaslat. Elfogulatlanság nélkül állíthatom: a prágai november 17-e határkőnek számított a nemzetközi életben is. Azáltal, hogy Csehszlovákiában szintén felgyorsultak az események, egyértelműen Kelet- Európa került a világpolitika fókuszába. Érvényesült a dominóelv. • Minden jó, ha a hangulat jó Lengyelország, Magyarország, az NDK és Bulgária után nálunk is megszűnt a pártállam. Születőben a demokrácia. Történelmi esemény volt az is, hogy a Varsói Szerződés átértékelte a hatvannyolcas inváziót. Kulcskérdés lett a német újraegyesítés, Kohl időzített programja volt a fő téma Gorbacsov római tárgyalásain, a máltai szovjet-amerikai csúcstalálkozón és Mitterrand kijevi megbeszélésein is. Érzésem szerint még jó ideig központi téma lesz ez. Bár mindenki azt hangoztatja (Gorbacsovtól Bushon keresztül Mitterrandig), hogy a keletnémeteknek joguk van dönteni saját sorsukról, egyelőre mégis az összeurópai érdekek, a háború utáni status quo, az európai egyensúlyhelyzet megőrzése a döntő szempont. Röviden: a helyzet sokkal bonyolultabb annál, mint az első pillanatban gondolná az ember. Nem csoda, ha az átlagpolgár a jövőt illetően tanácstalan. Mert tanácstalanok a hivatásos politikusok is. Például az a Nyugat, amely mindig sürgette Kelet-Európábán a változásokat, most óvatosságra int, fél a túl gyors átalakulástól. Tömbök közötti és tömbökön belüli érdekek is ütköznek. A német egyesítés kérdése a nyugat-európai szövetségesek között ugyancsak bonyolult pozícióharcokat váltott ki, s közben arra is ügyelniük kell, hogy ne ártsanak Gorbacsovnak, akinek egyre súlyosabb belső problémákkal kell szembenéznie. Amikor három hete Gorbacsov állítólagos lemondási szándékáról a Reuter brit hírügynökség felröppentette „kacsáját“, a legtekintélyesebb nyugati politikusok mind kötelességüknek érezték, hogy méltassák a szovjet vezető történelmi szerepét, erényeit. Ki hitte volna valamikor, hogy Moszkva első emberének egyszer sokkal több ellenfele lesz odahaza, mint a Nyugaton? Bush is, Mitterrand is azt emelte ki, hogy a gorbacsovi politika nélkül a kelet-európai reformokra sem került volna sor. Nekünk is látnunk kell és meg kell értenünk, hogy ebben a súlyos gazdasági gondoktól és nemzetiségi viszályoktól terhelt hatalmas országban bonyolultabb a helyzet, mint a kisebb kelet-európai államokban. Figyelemmel kísérve az eseményeket, úgy tűnhet, hogy a változásokat kezdeményező Szovjetunió a társadalmi és gazdasági peresztrojkát illetően vesztett lendületéből, lemaradt a többiek mögött. Hiszen például Moszkvában még mindig jelentős erők ellenzik, hogy a párt lemondjon alkotmányosan rögzített vezető szerepéről. A Gorbacsov köré tömörült vezetők sem látják jónak, hogy most kezdjék el az alaptörvény módosítását. NeoM, nehéz azonban megjósolni, hogy ar új alkotmányban ez a kitétel már nem fog szerepelni. Kelet-Európábán tehát már csak a Ceausescu-diktatúra tartja magát. A román pártkongresszus alkalmából a lapok éppúgy közölték címoldalaikon a vezért dicsötő „verseket“, mint tavaly vagy tavalyelőtt. Nicolae, Elena és a „kis Nicu“ pedig építgeti tovább Déva várát. S végezetül ne feledjük el 1989- ről elmondani; vége a hidegháborúnak. Ez bekerül az annalesekbe, így fogják jellemezni azt az esztendőt, amelyet most búcsúztatunk. MALINÁK ISTVÁN • Moszkva: ez is pluralizmus • így harangozta be a máltai csúcstalálkozót a Sunday Times rajzolója • A tévedhetetlen (A Die Presse rajza)
