Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-07-21 / 29. szám
ahol bőség van és meleg, de Kivilágítás és zaj van, és füst de mindig ülnek lányok az ndig lóg illusztrált lap a foga- Dová-ban nagyon hazafiasak lítottam, hogy Olaszországban a leghazafiasabbak - és azt ; még ma is. en tisztelték a kitüntetéseimet mit vittem véghez értük. MegMINGWAY* lapokat, melyek nagyon szép , fratellanzá-val és abnegazio- in, ha a jelzőket elhagyjuk, azt jntetésben részesítettek, mert Ezután a magatartásuk kissé /ómban, noha továbbra is i külvilággal. Barátjuk voltam, i nem lehettem közülük való, méltatásokat, mert őket egé- ák el, s nekik egész másféle lezvinniük a kitüntetésért. Az lsültem; csakhogy mindany- sebesülés végeredményben 'égyelltem a szalagjaimat, de ló után, elképzeltem, hogy zt, amit nekik kellett a kitün- zafelé tartottam éjszaka az a hideg szélben, a bezárt eztem az utcai lámpák köze- tam, hogy soha nem teltek 3k a dolgok, nagyon félek an, mikor feküdtem az ágyam- tnyosan, féltem, hogy meghalok, és azon tűnődtem, mi lenne velem, ha újra vissza kellene mennem a frontra. Azok hárman, a medáliások, olyanok, mint a vadászsólyom. De én nem vagyok sólyom, bár esetleg annak néz, aki még sohasem vadászott. Az a három már tisztában volt velem, s ennélfogva távolodtunk egymástól. Csak azzal a fiúval maradtam jó barátságban, aki az első nap sebesült meg a fronton, mert ő maga sem tudta, mi válhatott volna még belőle; nem is fogadták be őt sem soha. Én pedig azért kedveltem, mert azt gondoltam, talán belőle sem vált volna vadászsólyom. Az őrnagy, aki valaha nagy vívó volt, nem hitt a hősiességben, s míg ott ültünk a gépünknél, igen sok időt szentelt annak, hogy nyelvtani hibáimat kijavítsa. Nagyon megdicsérte olasz nyelvtudásomat, s folyékonyan beszélgettünk egymással. Egyszer azt mondtam, hogy úgy látom, az olasz nagyon könnyű nyelv, s épp ezért nem is nagyon érdekel. Mindent olyan könnyű kimondani olaszul.-Ó, hogyne - mondta az őrnagy -, de hát akkor miért nem alkalmazza a nyelvtant? Szigorúan betartottuk a nyelvtani szabályokat, és hamarosan olyan nehéz nyelv lett az olasz, hogy beszélni sem mertem, míg a nyelvi helyességet meg nem fontoltam. Az őrnagy nagyon rendszeresen járt a kórházba. Nem hiszem, hogy elmulasztott egyetlen napot is, bár biztosan tudom: nem bízott a gépekben. Volt olyan idő, amikor egyikünk sem hitt a gépekben, s egyszer ki is mondta az őrnagy, hogy ostobaság az egész. De akkor még újak voltak a gépek, és éppen minekünk kellett volna bizonyítanunk, mit érnek. Hülyeség az egész mondta az őrnagy, éppolyan elmélet, mint a többi. Én nem tanultam meg a nyelvtant, s az őrnagy azt mondta, lehetetlen, ostoba fráter vagyok, ö meg bolond, hogy egyáltalán bajlódott velem. Kis növésű ember volt az őrnagy, nagyon egyenesen ült a széken, jobb kezét a gépben tartotta, s maga elé nézett a falra, míg föl-le jártak a szíjak, rázogatták az ujjait.- Mihez kezd a háború után? - kérdezte. - Ügyeljen a nyelvtanra, úgy feleljen.- Visszamegyek az Egyesült Államokba.- Nős maga?- Nem, de remélem, az leszek.- Amilyen ostoba - mondta, és nagyon dühösnek látszott. - Az ember ne nősüljön meg.- Miért, Signor Maggiore?- Ne szólítson Signor Maggiorénak!- Miért ne nősüljön meg az ember?- Nem szabad megnősülni, nem szabad - felelt dühösen. - Ha úgyis mindent el kell veszíteni, ne önmaga okozza, hogy mindene odavesszen. Ne kerüljön önszántából a vesztes helyzetébe. Olyasmit kell keresni, amit nem veszthet el. Nagyon dühösen és keserűen beszélt, és mereven előre nézett.- De hát mért kell feltétlenül elveszteni?- Mert elveszti - mondta az őrnagy, és a falat nézte. Aztán lenézett a gépre, és kirántotta apró kezét a szíjak közül, s keményen az oldalához csapta. - Elveszti - mondta szinte kiabálva -, ne vitatkozzon velem! Odahívta az ügyeletest, aki a gépeket kezelte.-Jöjjön ide, állítsa le ezt a nyavalyás mi- csoclát. Átment a szomszéd szobába, ahol a könnyű kezelést és masszázst végezték. Hallottam, hogy megkérdi a doktort, szabad-e telefonálnia, és becsukta az ajtót. Mikor visszajött, én már másik gépnél ültem. Köpeny és sapka volt rajta, s egyenesen odajött a gépemhez, és a vállamra tette a kezét.- Bocsásson meg - mondta, és ép kezével megveregette a vállamat. - Nem akartam gorom- báskodni, de most halt meg a feleségem. Bocsásson meg.- Ó - mondtam én igazán megrendültén.- Nagyon, nagyon sajnálom. Állt mellettem s az alsó ajkát harapdálta.- Nagyon nehéz - mondta -, nem tudok belenyugodni. Elnézett mellettem, ki az ablakon, és sírni kezdett.- Lehetetlen, nem tudok belenyugodni- mondta s elfojtotta a sírást. Aztán feltartott fejjel, a semmibe nézve, sirva, egyenes, katonás tartásban, alsó ajkát harapdálva, elment a gépek mellett, ki az ajtón, és két orcáján végigcsorgott a könny. A doktortól tudtam meg, hogy az őrnagynak nagyon fiatal felesége volt, s csak akkor vette el, mikor már frontszolgálatra végleg alkalmatlanná "vált. Az asszony tüdőgyulladásban halt meg. Alig néhány napig volt beteg. Senki sem gondolta, hogy belehal. Az őrnagy három napig nem jött a kórházba. Aztán megjelent a szokásos órában, és fekete karszalagot viselt egyenruhája ujján. Mikor visszajött, a gépterem falán körös-körül nagy berámázott fényképek függtek, mindenféle fajta sebesülésről, gépi kezelés előtt és után. A gép előtt, melyet az őrnagy használt, három kép, három apró kéz, mint az őrnagyé, majd ugyanaz teljesen regenerált állapotban. Nem tudom, hol szerezte ezeket a doktor. Mindig azt hittem, mi használjuk először a gépeket. A fényképek nem sokat számítottak az őrnagynak, mert ö csak nézett kifelé az ablakon. • 90 éve született a Nobel-díjas amerikai író í az ilemízesi vó- még hogy idén áron ótek, igajtáninniszömég szire ibon iataFiala Ilona kon köllött átmennem. Az elsőné meg se átam, az mingyá it vót a falu vígin, nem messze. De mire a másikho írtem, az erdő alá, bizony má jó fáratt vótam, szomjas, melegem vót... Hát leraktam a szatyort egy fa alá, én meg csöppet főfrissítettem magam a patakba. Akkoriba még halak is vótak benne. Ébámó- tam iket egy darabig, de nem marattam el soká. Ugrok a szatyorho, hogy főkapom, hát nem csak az egyik fülit kaptam el?! A bableves mind kidőt, tán ha három kanálra maratt benne. No mos mit? Fordójak vissza, hogy anyám agy- gyon másikot? Vagy micsináljak? De má apámho sokvá közelebb vótam, és azé anyámtó jobban fitem, mind apám- tó. Abba biztos vótam, hogy anyám megverne, hát inkább továbbmentem, az aratók felé. Ippen ebídötek mind, mikor odairtem, apám má csak nízegetett, hol lehetek. Vígre meglátott, elindót nekem szembe, minden nap így csináta, mindig elvette tőlem a szatyrot, mer én má aggyigra nagyon húztam maga. Most is gyütt szembe velem, má nagy büszkén mosolygott, hogy az ő fija má hozza neki az ebíggyit, de én nem mertem rá se níz- nyi. Látta, hogy valami baj van, a szájam is görbén át má. Aszongya: — Mi van gyerek, kidöntötted az ebídet?- Maga meg ászt hunnan tuggya?- Mindha csak rád vóna írva.- Kidőt... a leves. De a dedelle az megvan!- Nem baj, gyerek, nem is vagyok máma nagyon éhes. Osztán leütünk a többijek mellé a fák alá, és apám nekifogott a mákos dedel- lének. Olyan jóízöen ette, el köllött lordónom, mer csurgott vóna a nyálam. De híjába fordótam el, akkor is csak láttam, hugyan nyeli ászt a finom dedellét. Csak úgy, hátvast, mondon neki:- Apu, nem anna kőcsön egy csepp dedellét? Este majd othon megadom!- Isz észt má neked hattam. Odafordólok, apám má hányát fekütt a fűbe, a tálba meg ot vót mellette vagy öt-hat szíp kövér dedelle. Hát ilyen ebídhordó vótam én úgy öthatéves koromba. De olyan dedellét, bizony, azóta se ettem, a ízit azótta is itt érzem a szájamba, és nincs az a finomság, ami jobb vóna anná, amit az én szegíny jó anyám főzött, meg amit az én szegíny apám nekem othagyott. DÉNES GYÖRGY Híd a Dunán Itt áll a híd, e beton állat, e vad kolosszus. Itt áll, fülel. Kinőtte sorsunk, terhe ránk csap, de álmunk már nem ejti el. Mintha tenyéren gyufaszál: átível egy roppant tenyéren. Vas-bordái közül kiszáll lelke. FölcsillámHk a fényben. Meghitten int. Föltámadott vasból, izomból, koponyából. Megtörnek lábán a habok, ahogy a jövőbe gázol. Szeretnék elrejtőzni Asztal lapjára hajtom le fejem, tudván, ittlétem törvénytelen, szeretnék elrejtezni az éj elől, mert a sötétben házam összedől, házam és hazám, mikro-otthonom, megszenvedett lelki tulajdonom, anyám, apám, élők és holtan élők, csöpp életüket szépen elfecsérlök, rokon lelkek, akik tovatűntek útján a kimódolt s megélt födelemnek, már csak árnyékuk leng át az éjszakán, benépesítve kőből rakott tanyám, melynek falán salétrom virágzik, s ablakában egy vézna csillag játszik. Lépegető virág Lám, ez a virág! Lábszára gyönyörű, bokáján pipiskedik egy parányi szivárvány s remegve sóhajt. A férfiak kihajolnak magukból, éhes szemükben dárda. Rácsudálnak a karcsú nagy virágra. A járda alá fekszik, a nap hajában delel, sövénybokron hús szél énekel. Neki is tetszik. Ő csak lépeget. Kezében sárga táska, meg sem rezdül a nagyváros virága, hogy a vének is utána néznek... Kiitta borát minden szenvedélynek. Elalvás előtt Fáradt a lélek, becsukja szárnyát, fészkére tér, pityeregve megpihen, panel-erdő ringatja az árvát, csillagfények becézik szelíden. Tűnt nyarakra gondol, egy leányra, akivel büszkén sétált a réten, remegett a galagonya ága, édes illat lebegett a szélben. Hallgatózik a sűrű éjen át, de csak egy késő villamos zörög. Milyen avítt kölönc az ifjúság emléke, ha leszáll az őszi köd. ............................................ Ho gyan nem lett belőlem szenátor :se. Akko- yatyámtól más talá- •n néhány ínül tekin- a tavaszi nem do- •káromko- ís eredeti- iellényben [losowski- mben tá- leltek. endülettel e kapcso- jyűjtöttem lintéztem, isútra és emnelyek ) aláírása fejében megígértem: küzdeni fogok érte, hogy e létesítmény igénybe vevéséért alkalmanként húsz zlotyt fizessenek - nekik. A vasúton fennhangon hirdettem: minden igyekezetemmel azon leszek, hogy a vasúti hivatalnokok az első osztályú étkezökocsikban ebédelhessenek. A diszkón pedig elegendőnek bizonyult néhány táncot ellejtenem, kezemben egy lemezzel, kinyilatkoztatva: elszántan küzdők érte, hogy az opoli fesztiválon a szórakoztatóipar köreihez tartozók feleségei, menyasszonyai, fiai-lányai is részt vehessenek. Ezt követően választási alapot hoztam létre. A feleségem egy ezrest adott. A gyerekeim fejenként ötszázat adtak. Az anyósom száz zlotyt. A kollégáim kalapba gyűjtötték a hozzájárulást, de ennek a felét - majdani győzelmek reményében cseppfolyósítottuk. Mindössze néhány doboz zöld festékre, pemzlire meg a propagandakampányhoz szükséges tervezetre futotta - ez utóbbit egy ismerős vállalati grafikus* készítette tusiban. A plakát engem ábrázolt, háttérben egy úthengerrel, szigorú szenátort arckifejezéssel, keresztben a jelszó - Ellene vagyok! - középen pedig egy szélkakas. A festékkel saját kezűleg befestettem a házunk előtt a padokat - a szomszédok szavazatait megszerzendő. Kivéve egy asszonyét; ö rátelepedett a frissen mázolt padra és iszonyatos haragra gerjedt. Idővel a hitelem egyre feljebb ment - én pedig választói gyűlésekre mentem. Az emberek kérdeztek, én pedig válaszoltam.- Mit kíván tenni az emelkedő árak ügyében?- Ellene leszek.- Mit tesz az ifjúságért?- Mellette leszek. De nem mindig.- Mit tesz a nyugdíjasokért és a járadékból élőkért?- Adakozni fogok a számukra. A legtömörebben beszélő szónokként tartottak számon a vajdaságban. Erről volt szó - a választók a tettek emberét látták bennem. Az ellenfeleim természetesen igyekeztek lejáratni, azt állítva, hogy a padmázolási akció házmesteri képességeket sejtet, nem pedig szenátorit, de ez nem rendítette meg a pozíciómat. Viszont annál szorgalmasabban igyekeztem túllicitálni az ellenjelölteket.- Tiszta folyókat! - hirdették például ők.- Több folyót! - mondtam én.- Modern mezőgazdaságot! - követelték.- Banánkampányt! - ragadtam meg az alkalmat.- Le a halálbüntetéssel! - követelték.- Le az életbüntetéssel! - helyeseltem. Nem mentek rosszul a dolgok, bár a választások előtti héten már akkora volt a zűrzavar, hogy nem lehetett tudni pontosan, ki kinek a jelöltje, ki a független és ki nem az, kinek a fényképe kinek a programját ékesíti, s hogy ellenzi-e egyáltalán valaki, hogy az országban jobb élet legyen és olcsóság. Én magam is elveszítettem az orientációt - már nem tudtam, hogy gyűlésről jövök-e vagy gyűlésre megyek, ugyanazt mondom-e ma, amit tegnap, vagy éppen az ellenkezőjét. összezavarodtam. A választások napján a szavazás titkosságát biztosító fülkében a saját nevemet húztam ki, mert rápillantásra túlságosan elcsépeltnek, agyonreklámozottnak, elkoptatottnak tűnt... Egy szavazattal vesztettem, így hát elfogadtam a házmesteri állást. Pillanatnyilag az én padjaim a legszebbek a lakótelepen. Csak nézzék meg a többit... KOPASZ CSILLA fordítása
