Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-12-22 / 51. szám
ÍJ szú 15 Peresztrojka - az utóbb,m^ért^ Ordítás nélkül, s min- szó. A világ minden °r*^bfa0nrduf^fő a szovjet sajtóban is. Az den más szónál ílkbüszkék nagy reményeket fűznek hozzá átalakításra az emberek b^^’na9ytermei6k és a fogyasztók, a politikusok és a közgazdászok, családnak? Hogyan érzi S mit adott eddig egy ®iAbJn a dinamikusan változó magát egy család a Sz°v|e un óban^a^dma^s^ vá|aszt tói kaptunk. Nem volt nehéz találnom egy „egyszerű szovjet családot“ - az újságíróknak széles ismeretségi körük van. Találomra felütöttem a noteszem, s tekintetem Vlagyimir Dub- kovszkijnak, lapunk egyik külső munkatársának telefonszámára esett. Vlagyimir 36 éves, jogász, karrierje az ügyészi szervekben indult, 1975-ben vizsgálóként kezdett dolgozni. Feleségével, Valériával az egyetemen ismerkedett meg. Szintén a jogi karon tanult, a végzős diákok elhelyezésekor egy leningrádi üzembe került jogtanácsosnak. Amikor 1985 áprilisában az országban erőre kaptak a változások friss fuvallatai, és Mihail Gorbacsov először ejtette ki az akkor még szokatlan peresztrojka szót, Vlagyimir Dubkovszkij a leningrádi ügyészség nyomozócsoportjának ügyésze volt, Valeria az egyik városkerület anyakönyvi hivatalát vezette. 11 éves fiuk a középiskola negyedik osztályába járt, s a család a 86 éves dédnagymamával Leningrád egyik külvárosában lakott egy kicsi, 27 négyzetméteres lakásban. Megértésben, de szűkösen éltek. Valami szép ruházatról, bútorról vagy pláne saját gépkocsiról nem is álmodtak - a házaspár jövedelme (380 rubel) alig volt elég a szerény megélhetésre. Az anyagi és lakásgondok miatt nem vállalták a második gyereket sem, pedig nagyon vágytak egy kislányra. Vagyis egy tipikus értelmiségi család voltak, olyan, amilyenek tízezrével vannak Leningrádban.- Húsz évre előre megtervezhettük az életünket - mondja Vlagyimir, visszaemlékezve a nem is olyan régi időkre. - Én, például, tudtam, hogy egy-két év múlva számíthatok a soros előléptetésre és az ezzel járó 30—40 rubeles fizetésemelésre. Eltelik még öt év - jön a következő előléptetés és a következő fizetésemelés. De mivel az árak mégiscsak gyorsabban emelkednek, mint a fizetések, nem számíthattam az életszínvonalunk érezhetőbb javulására. Ugyanez várt a feleségemre is. Nem voltak semmiféle összeköttetéseink, befolyásos rokonaink, sem gazdag külföldi nagybácsijaink. Vagyis csak magunkra számíthattunk. De mit tehet az ember, ha csak egy pici csavar egy hatalmas állami mechanizmusban ? Ugyanígy vélekedtek abban az időben Vlagyimir kortáísainak milliói, mindazok, akiknek már voltak tapasztalataik, energikusak és okosak voltak, de nem láttak maguk előtt semmilyen perspektívát, nem bíztak a holnapban. Minden kezdeményezést, amely azzal fenyegetett, hogy megrendíti a merev bürokratikus rendszer építményeit, kegyetlenül elnyomtak. Nagyon sok embert pedig, aki megkockáztatta, hogy nyíltan szembeszálljon ezzel a rendszerrel, megfosztottak nemcsak munkájától és pártkönyvétöl, hanem szabadságától is. Vlagyimir ezt a helyzetet jobban átlátta, mint mások. Hiszen a nyomozó szervekben dolgozott, és naponta látta, hogy az igazságszolgáltatás masinériája kegyetlenül összetörte az olyan emberek sorsát, akik alig lépték át a megengedett határt. Ugyanez a masinéria üresben kezdett forogni, amint a nyomozás látószögébe magas rangú személyiségek, vagy az árnyékgazdaság nagymenői kerültek. A nyolcvanas évek közepén megerősödött szervezett bűnözésről még csak szót sem volt szabad ejteni - mindenki úgy tett, mintha el sem tudta volna képzelni, hogy a szocialista társadalomban ilyesmi is létezhet. S egyszer csak a televízió képernyőjéről új beszédek hangzottak el, a lapokban új vezetők nevei jelentek meg, s az emberek lelkében remény született - és ha mindez valóban igaz? Igaz a peresztrojka, a glasznoszty, a demokratizálás? Természetesen a beszédektől a konkrét tetteket hatalmas távolságok választják el; a hazugságok, a félrevezetés vagy - ahogy ma mondjuk - a szocializmus torzulásai nemcsak a gazdaságot ásták alá, erősen deformálódott az emberek tízmillióinak tudata is. Az új eszmék pedig nemcsak lelkes hívekre leltek, hanem heves ellenzőkre is. Kezdetben nagyon lassan, szinte alig érződtek a változások az igazságszolgáltatás szerveiben. Viszont - például - az újságírók azonnal megmozdultak. Az újságokban olyan cikkek kezdtek megjelenni, hogy az igazságról leszoktatott emberek csak a fejüket csóválták. Reggelente az újságosbódék előtt megjelentek a hosszú sorok. Vlagyimir Dubkovszkij megértette: megjelent a választás lehetősége! A választás megtörtént: Vlagyimir hátat fordított az ügyészségnek és fejest ugrott az újságírásba. Cikkei rövidesen megjelentek a leningrádi lapoknál és kétségkívül felkeltették az olvasók érdeklődését. Ez egyáltalán nem meglepő, hiszen Vlagyimir jól ismerte azt, amiről írt. „Hősei“ menő csalók és narkósok, selyemfiúk és prostituáltak voltak, olyan „objektumok", amelyek - úgymond - népszerűsítését a cenzúra korábban kegyetlenül megvétózta. Érthető, hogy az ilyen munka nem szaporította Vlagyimir barátainak számát. Ugyanakkor az olvasói reagálások százai és a cikkek nyomán foganatosított intézkedések meghozták számára az erkölcsi elégtétel semmivel össze nem hasonlítható csodálatos érzését. Nem sokára eljött az anyagi elégtétel ideje is: újságcikkei nem egy dokumentumfilm forgatókönyvéhez szolgáltak alapul, s ezek a filmek nagy sikerrel futottak a televízióban és a mozikban. Lassan beértek a gazdasági változások is. Az állam engedélyezte állampolgárainak a magánmunkát és szövetkezetek létrehozását. És mi lenne, ha kipróbálnám magam ezen az új küzdőtéren - tette fel a kérdést önmagának Vlagyimir. Az ötletet tett követte: szövetkezetét nyitott a lakosság szabadidejének megszervezésére. A szövetkezet találkozókat szervezett a nézők számára az ismert színészekkel és rendezőkkel, koncerteket és show-músorokat rendezett. Az újsütetű üzletember nemcsak azt tapasztalta, hogy jelentősen javult a család költségvetése, hanem azt is, hogy környezete kezd másként viszonyulni hozzá. „A szövetkezeti munka tiszteletet érdemel“ - állt a törvényben. Ezt deklarálta az állam, az emberek viszont már régen hozzászoktak, hogy az „üzletember" kifejezést a „szélhámos“ szinonimájának tekintették. Hiszen a hivatalos propaganda évtizedeken át azt sulykolta az emberekbe, hogy gazdagnak lenni nem jó, s jelentős vagyonra csak tisztességtelen úton lehet szert tenni. Odáig fejlődött a dolog, hogy amikor 1989 tavaszán Vlagyimirt a Szovjetunió népi képviselőjének jelölték (az embereknek eszükbe jutottak a maffiát leleplező éles írásai), a választók szerint mindenekelőtt maga az a tény szólt ellene, hogy szövetkezetben dolgozik... Nem tudni, mivel végózdött volna a választási csata, ha Vlagyimir maga nem lépett volna vissza. Az ok egy olyan esemény volt, amely ismét rövid idő alatt gyökeresen megváltoztatta az életét. Az ország, amely komolyan hozzálátott a gazdasági helyzet egészségesebbé tételéhez, megnyitotta egy résnyire az ajtót a külföldi töke előtt. A Szovjetunióba lavinaként kezdtek özönleni a nyugati üzletemberek, a lapokban szinte naponta jelentek meg hírek új vegyes vállalatok alapításáról. Vlagyimir Dubkovszkij az egyik ilyen, éppen megalakult vegyes vállalat felkérte, vállalja a vezérigazgat ó helyettesének posztját. A vállalat a büszke Ermitázs nevet viselte, s az amerikaiakkal együtt üzleti kiállítások megszervezését tűzte célul, a világhírű múzeum kincseiből válogatva. Teljesen lekötötte őt az új munka, hiszen nemcsak nagy erőfeszítéseket igényelt, hanem új ismereteket is. Vlagyimir a tankönyvek és a lexikonok mellé ült, majd elutazott az Egyesült Államokba, hogy az ottani kollégáktól szerezzen tapasztalatokat. A vegyes vállalat nem szövetkezet. Másak a mércék, a felelősség is nagyon nagy. Az Oithoni dolgokra alig maradt ideje, de a família megértéssel viszonyult a családfő gondjai iránt. Annál is inkább, mivel megnövekedtek a kiadások - megszületett az oly régen vágyott kislány, s Leningrád üdülőövezetében lerakták egy nyaraló alapjait, hogy megoldják a család nyaralási gondjait.- Mostanában egészen más a közérzetem- kapcsolódik be a beszélgetésbe Valeria Dubkovszkaja. - A változások hatalmasak, s természetesen nemcsak a mi családunkban. Számos barátunk élete is megváltozott. Hiszen a fiatal, energikus férfiak reális lehetőséget kaptak képességeik kihasználására, vagyis hogy normális jövedelemhez jussanak. Tudja, amikor a férjem fizetése az ötszörösére nőtt és éreztem, hogy ez még nem a „plafon“, nagy lett a biztonságérzetem, mintha kóbástyák védenének. S egy asszony számára ez nagyon fontos.- Miért van továbbra is állásban? Hiszen a kicsinek jobb lenne a mamával, mint a nagymamával.- Természetesen - ért egyet Valéria.- Most már megengedhetném magamnak, hogy otthon üljek. Annál is inkább, mivel a közelmúltban törvényt hoztak a gyermeknevelési szabadság meghosszabbításáról, egészen a kicsi 3 éves koráig. De én nem akarok bezárkózni az otthoni mikrovilágba. Szeretem a munkámat és megszoktam, hogy az élet sűrűjében legyek. Tehát minden csodálatos?- Nem, távolról sem könnyű és egyáltalán nem csodálatos - mond ellent Vlagyimir.- A Szovjetunióban a vegyes vállalatok működését még nem biztosítják kellően a tön/é- nyek. Ez pedig azt jelenti, hogy a különböző hivatalnokoknak még tág terük van a tilalomfák felállításához. Hát mondja, milyen józan ésszel fogható fel az a helyzet, hogy a vegyes vállalatoknak nincs joguk a Szovjetunióban belül a kormány speciális engedélye nélkül valutáért kereskedniük? S miért nincs még mindig törvény a külföldi beruházások védelméről? A legmegterhelóbb a stabilitás érzésének hiánya; az ember nem lehet biztos a holnap felől. Sok nyugati üzletember nyíltan bevallja, fél beruházni tőkéjét a szovjet gazdaságba. Mert mi van akkor, ha a vegyes váltatokkal szemben is úgy fognak eljárni, mint a szövetkezetekkel, amelyeket már minden oldalról a tilalmak hálója vesz körül? Szavait a statisztika is bizonyítja: a több mint ezer bejegyzett vegyes vállalat közül alig több, mint 250 működik, a többi csak papíron létezik. Úgy vélem, ha a külföldi töke számára nálunk is olyan kedvező feltételeket hoznának létre, mint annak idején Kínában, Törökországban és egy sor más államban, egy ilyen politika gyümölcseit nagyon gyorsan élvezhetnénk.- Nekünk, nőknek is bőven vannak problémáink -jegyzi meg Valeria. - Én, mintakeriHe- ti nóbizottság tagja, igazán jól ismerem ezeket. Sok a gond a gyerekek elhelyezésével a bölcsődékben és az óvodákban, az élelmiszerek és a fogyasztási cikkek hiánya arra kényszeríti az asszonyokat, hogy naponta órákat álljanak a sorokban, a hiánycikkek listája pedig egyre hosszabb lesz. Szomorú beismerni, de én örültem, amikor Leningrádban a teára, a cukorra, a szappanra bevezették a jegyrendszert... Legalább valamilyen garancia lett arra, hogy meg tudom venni ezeket a fontos dolgokat.- Milyennek látják a jövőt? - kérdeztem a házaspárt.- A jövőnk teljes mértékben azoktól a változásoktól függ, amelyek a társadalomban fognak lejátszódni - véli Vlagyimir. - Ha a radikális reformok útján fogunk haladni, nagyobb mértékben fogjuk figyelembe venni más országok tapasztalatait, akkor stabilitásra és fellendülésre számíthatunk. Ha pedig a konzervatívok kerülnek túlsúlyba... Erre inkább nem is akarok gondolni. Magamról még annyit elmondhatok, hogy az Ermitázs szovjet-amerikai vegyes vállalatnál végzett munkát nem tekintem életrajzomban az utolsó állomásnak. Nemrég ajánlatot kaptam egy nagyon szolid cégtől, hogy legyek leningrádi képviselője. Ezt a képviseletet, igaz, még létre kell hozni, de a lehetőségek egyre nagyobbak...- Engem is mindenekelőtt az foglalkoztat, milyen társadalomban fognak élni a gyerekeink - mondja Valéria. - Ezért szeretném, ha reformjaink deklarációkból minél előbb realitásokká válnának, az életünk részévé. Még csak az első lépéseket tettük meg, de már ezek is felfigyeltetóek. S el tudja képzelni, mekkora a már alvó potenciál?... Búcsúzóul egy fényképet kértem a Dubkovszkij családtól. Sokáig válogattak a felvételek között, s csak nehéz szívvel váltak meg egy fotótól, amelyen rajta az egész család.- Olyan ritkán vagyunk Így mind együtt...- panaszolták. MARINA LISZOCSKINA, a Lenyingradszkaja Pravda munkatársa 89*XII. 22.
