Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-12-22 / 51. szám
... Szüleim szigorúan, puritánul neveltek tizenöt éves koromig. Emiatt sokat szenvedtem, mert azt hiszem, túlérzékeny voltam (vagyok is), nem bírom elviselni a korlátokat, melyeket rám kényszerítettek, és melyeket viselnem kellett. Ennek ellenére mindig szerettem őket. Tizenöt éves koromig azt gondoltam, úgy helyes minden, ahogy ók mondják, azt kell mindig tennem, amire ők utasítanak, és fejet hajtva akaratuknak, magamba fojtottam indulataimat. Miután gimnáziumba kezdtem járni, lassan minden megváltozott. A tanítás utáni iskolai, kávéházi, vagy éppen sörözőbeli hosszú beszélgetések, hogy úgy mondjam, kinyitották a szememet, kinyílt előttem a világ... Talán mert jó, összetartó osztályunk volt... A beszélgetések miatt persze mind kísöbb jártam haza, és ezt nem úsztam meg, de nem bántam semmit, mert bár éreztem, hogy a családom aggódik, szeret engem, azt is tudtam, nem értenek engem, és nem tudják megadni, amit én igényelek. Az iskolába járás nem elégített ki, a tanárok magyarázata kevésnek tűnt nekem. Tudni akartam mindent, ami a világban történik, tudni akartam mindenről, miért éppen úgy van, ahogy. Új embereket ismertem meg, és minél több barátot akartam magam körül. Rájöttem, tudni akarni kell, az akarathoz pedig erő. Erőt meg éreztem magamban, a tizenöt év feszültsége rengeteg energiát halmozott fel bennem. Igyekeztem mindent megtanulni a gimiben. Ezért meg kellett küzdenem, de a szüleim kedvéért nem voltam hajlandó lemondani az estékbe nyúló beszélgetésekről, a barátaimról, hiába próbálkoztak szép szóval, zsarolással, veréssel. Arról pedig hallani sem akartak, hogy netán nálunk jöjjünk össze egy-egy alkalommal. Maradt tehát a kávéház, söröző, esetenként némelyikük lakása. De semmit se bánok, mert megtanultam felismerni az egyes dolgok közti összefüggéseket, megismertem a művészetet és „megtaláltam"a számomra azóta is nagyon fontos irodalmat. Közben lázadtunk minden ellen, amivel nem értettünk egyet. Valami mást akartunk, mint amit addig ismertünk. A társaság, amely akkor összejött, jelentette számomra a sze- retetet, a megértést, a biztonságot... a mindent. Itt ismertem meg Őt is, hadd ne nevezzem meg, ez igazán nem fontos! Szeretett, vigyázott rám, rengeteg újjal ismertetett meg. Imádtam. Lelkileg szinte teljesen azonosultunk, kitaláltuk, ismertük egymás gondolatit. Beleszerettem. Olyan szerelmesek voltunk, hogy az már igazán nem számított, szexuális téren nem vagyunk egymáshoz valók. Talán én voltam túlságosan prűd... Persze otthon a helyzet egyre elviselhetetlenebb lett. Napirenden voltak a veszekedések az öltözködésem, a hajam, a késői hazajárások, meg miatta is, ráadásul én egyszerűen nem segítettem a ház körüli munkákban. Szerintem csak azért nem kergettek el hazulról és nem tagadtak ki, mert mindezek ellenére jól tanultam. Egyszerűen szerettem tanulni. Kitűnően érettségiztem és a főiskolára is felvettek, mert akartam, nagyon akartam. Szerencsére kollégiumba kerültem. Ekkora már szüleim megenyhültek irántam, és havonta kaptam egy ötszázast. Hát persze hogy boldog voltam! Végre szabadnak éreztem magam. Rengeteget jártam moziba, koncertekre. Újabb barátaim lettek, újabb éjszakába nyúló viták részese lehettem. O, sajnos, itthon maradt, mert nem sikerült a felvételije. Nagyon hiányzott, de hétvégeken mindig eljött - a villámhárítón, vagy balkonról balkonra mászva jött fel hozzám, miközben aggódtam, nehogy baja essék! Egy üzemben dolgozott. Megint megpróbálta a felvételit, de megint sikertelenül. Aztán Egy leányanya vallomása (Gyökeres György felvétele) bevonult katonának. Szenvedtünk és hosszú-hosz- szú leveleket írogattunk egymásnak. Negyedikes főiskolai hallgató voltam, mikor leszerelt. Megint sokat járt hozzám, de valahogy már megtört a varázs, pedig azt hittem, a mi szerelmünk véget nem érő. Talán túl igényes voltam... Megtörtént, hogy véleményét kérdeztem és olyan választ adott, amit tőle egyáltalán nem vártam, vagy egyáltalán nem volt véleménye. És inni kezdett. Engem a szexuális problémáink is egyre inkább bántottak. Ő meg csak azt hajtogatta, hogy feleségül akar venni. És közbejött, amire a legkevésbé számítottam: teherbe estem. Hidd el, meg se fordult a fejemben, hogy a magzatot elvetessem, de az se, hogy férjhez menjek! Amikor megtudtam, hogy várandós vagyok - egyszeriben végtelen nyugalom árasztott el. Olyan lelki nyugalom, amilyet azelőtt soha nem éreztem. A barátaimról persze nem mondtam le, és ók nagyon rendesek voltak hozzám. Ö pedig újra és újra eljött, újra és újra „megkérte a kezemet“. Soká tartott, míg megértette: mindennek vége. Csak a babával törődtem. Úgy éreztem, arra születtem, hogy őt kihordjam, világra hozzam, fölneveljem és sok-sok dologra megtanítsam. Minden mozdulata külön eseménynek számított akkor az életemben. Szüleim? Tudomásul vették a dolgot. No, persze, faluhelyen nem ilyen egyszerű az egész ...De engem ez sem érdekelt, öthónapos terhes voltam, mikor államvizsgáztam. Azt talán mondanom se kell, micsoda kálváriát jártam végig, míg munkahelyet találtam, de hidd el, mindent türelmesen viseltem, még a legmegalázóbb megjegyzések sem hoztak ki a sodromból! A nyugalom már ott volt bennem. A főiskola után haza kellett költöznöm, mivel sem lakást, sem albérletet nem találtam. Itthon figyelmesek voltak hozzám, éreztem, hogy megbocsátottak, hogy szeretnek. Aztán elérkezett életem legcsodálatosabb pillanata. A három napig tartó iszonyúan fájdalmas vajúdást, a kimerültséget azon nyomban elfelejtettem, amint Emese felsírt! Az első dolog, amit megtudtam róla, hogy három kiló ötvenegy deka, negyvenkilenc centi és - egészséges. Csak néztem, néztem könnyezve, amint megfürösztve, bepólyázva odahozták... Aprócska, gyűrött arcú, máris dühöngő emberke! Gyönyörű volt! A csoda azóta is tart. Minden megváltozott, hiszen már nem vagyok egyedül. Minden elcsitult körülöttem. Bár most is ugyanúgy öltözöm, ugyanazt a zenét hallgatom, ugyanannyit olvasok, mint azelőtt - persze nem Emesétől, hanem magamtól lopom el az időt - én is megváltoztam. Nem hiszem, hogy már „ felnőtt“ lettem, aligha, de talán úgy kell ezt mondani: megtaláltam lelkem nyugalmát, megtaláltam önmagamat, megtaláltam az életet. És ezt Emesének köszönhetem. Igen, kérdezheted, neki vajon jó-e, ha apa nélkül nő fel? Nem tudom. Biztos, hogy hiányozni fog neki, sőt, máris hiányzik, hiszen apámat, azaz nagyapját rajongva szereti. De, tudod, amikor megtudtam, hogy egy kis emberkét hordok a szívem alatt, azonnal az élet mellett döntöttem. És Emese meg fog érteni... PÓDA ERZSÉBET V elem is folytathatnál már végre párbeszédet ahelyett, hogy állandóan a tévé előtt ülsz, gondolta, esetleg mondta is az elmúlt hetekben nem egy gyermek, házastárs. Persze, a diáknapi tüntetés szétverése után valóban annyira kiéleződött a helyzet, hogy hosszú órákat töltött a tévé előtt még az is, aki akár még csak két hónapja is úgy vélte, végképp elfásult közéletünk egyhangúságában, a kinyilatkoztatásként ismételt frázisok hallgatásában. A helyzet kivételes volt, figyelni kellett a hírekre, percrekészen követni az eseményeket. Ugyanakkor ezekben az órákban és hetekben nemcsak a közéleti felkészültségünkből vizsgáztunk, hanem emberiességből is. Abból, mennyire tanultuk meg, menynyire vagyunk képesek meghallgatni, végighallgatni egymást, s persze van-e valódi mondanivalónk egymásnak. Tömören, hallgatósága figyelmét lekötve, a lényegre törve beszélt, akinek volt közlendője. Sajnos, nem mindig ilyen vitapartnerek ültek egy asztalhoz. Kertelt, hallgatósága türelmével visszaélve, akinek nem volt mit mondania, a másik szavába vágott, ha nem akarta meghallgatni annak véleményét, és nemegyszer lehettünk tanúi annak is, hogy a vi- tázók demagóg módon tudatosan félrehallották, elferdítették, kiforgatták az elhangzottakat. Vizsgáztunk - a nyilvánosság előtt abból, amit az elmúlt évtizedekben tanultunk, esetleg felejtettünk. Azokból az alapvető emberi, erkölcsi értékekből, amelyek társadalmi rendszerektől függetlenek: türelemből, egymásra figyelésből, az ember, a más gondolatokat, más nézeteket valló, tőlünk különböző ember iránti tiszteletből. És ,,levizsgáztunk“. Olyan jelenségekből, amelyek évtizedek óta jelen voltak társadalmunkban, csak éppen nem voltunk hajlandóak tudomást venni róluk (miként sok más dologról sem). Furcsa, de a legtöbb öngyilkossági kísérlet a hét végén történik, mondta évekkel ezelőtt egy orvosszakértő. Megállapítása valóban meghökkentő volt, sőt, valószínűtlennek tűnt számomra. Hiszen a hétvége a „meghallgatás ideje", a családé, amikor a hétköznapi kötelességeitől felszabadult emberek kipihenhetik magukat, megbeszélhetik végre azokat a gondokat, amelyekkel nem jutott idejük hétközben foglalkozni, amikor konfliktusaikat csillapíthatják, egymásnak élhetnek. Jóval később, saját lakótelepi lakáshoz jutva értettem meg a meghökkentőnek és valószínűtlennek tűnő jelenség okát - a hangokat nem hogy áteresztő, de egyenesen vezető falaknak köszönhetően. A hétvégi családi idill többnyire illúzió. A szombatok itt csendesek. Vasárnap délutánra viszont sokaknak elfogy ünnepi türelmük. Ingerült ajtócsapkodásokat, családi háborúkat közvetítenek a falak. A háromnapos, összevont ünnepeket pedig jobb nem is említeni. Az ember melegségre, megértésre vágyik. Vagy legalább arra, legyen, aki meghallgassa őt, legyen, akinek elmondhatja gondját, baját, akitől véleményt, tanácsot kérhet (ha nem is szándékozik azt elfogadni). Egyszerűen arra vágyik, hogy legyen valaki, aki figyel rá. Egy nemrégiben elhunyt, az ún. régi iskolához tartozó orvos- professzortól hallottam, „alapelvem, hogy A körzeti orvos, az ügyvéd? Akiket - talán nem véletlenül - szintén köt egyfajta gyóná- si titok! Az orvosi rendelők zsúfolt várótermeit, az örökké elfoglalt ügyvédeket látva ezt talán nem is várhatjuk el tőlük. Szakt hagyni kell a beteget, beszélje ki magát. Az már fél gyógyulás“. Az ügyvéd valamikor ugyanúgy a lélek orvosa volt, mint a pap. A jó ügyvéd megértőén, türelmesen hallgatta végig azoknak panaszait is, akiket egyetlen hivatalba^ sem voltak hajlandók végighallgatni, mei¥ezzel is segített rajtuk, emlékezett vissza pályájára egy idős ügyvéd. De ki az, aki manapság hajlandó az embert meghallgatni. A pap? Ószintén szólva, nem tudom. Nem ismerek embereket, akik ilyen tapasztalataikról beszélnének. szervezeti gyűlés, pártgyülés, termelési értekezlet? „Gyónni“ bármiről, ugye, ott sem lehet.- Azért szerettem meg, s vettem feleségül - mondja élettársáról boldog házasságban élő barátom -, mert mindig elpanaszolhattam neki bánatomat, megbeszélhettem vele apró kis örömeimet, sikereimet, kudarcaimat. Meggyőződésem, boldog házasságunk titka az, hogy mindig jut időnk egymásra. No, de ritka az, akinek ilyen szerencséje van. Szinte kötelező erkölcsi szabály, íratlan magatartási norma szintjére emelkeújsa 8 1989. XII
