Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-12-22 / 51. szám
H irtelen nem is tudom, melyik karácsonyom volt a legmeghittebb. Amikor kisfiúként először rácsodálkoztam a pompás fenyőfára, amikor iskolásként ajándékba kaptam első könyvemet. Amikor kamaszként egy lánnyal számláltuk a hópelyheket, amikor angyalbőrben nyeltem a csomagban érkezett ünnepi falatokat. Megannyi felemelő érzés. Szívem mélyén a karácsonyest arról szól, hogy megtisztul a lélek. Másnap, lehet hogy rosszkedvű leszek, de ezen az estén megáll az idő. Időtlen boldogsággal tölt el, hogy ajándékozhatok, örülök, hogy gondoltak rám. Nincs szeretette vágyóbb teremtény az embernél. Hányféleképp éljük meg a karácsonyt? Gazdag asztalnál, családi körben egyikünk, szürke kis szobában egyedül másikunk. A legtöbben a tévé előtt, kevesebben az erdőben, behavazott, magas hegyek között, faházikóban. A fiatalok lambadázva, az idősek Beethovennel. A szeretet lángja lobog. Megtanuljuk, hogy árnyalata van a mosolynak. Valóban boldogok vagyunk. Nemcsak tettetjük, mint a hétköznapi rohanásban. Karácsony kulisszái megilletödvetünnekfel. A gyertyák, az üveggömbök, a szaloncukor, a csokoládé. A karácsonyfa. Szüleim a másik szobában díszítették fel, majd este, mikor mi a konyhában csontoztuk a halat, a nappaliba lopták. Csengő jelezte, hogy bemehetünk, káprázatos volt. Gondolkodom, mostanában a lakótelepek kockaházaiban miképp szereznek hasonló meglepetéseket, hiszen még az is gond, befér-e a fenyőfa? Gimnazistaként tanárainkat leptük meg papírdíszekkel, almával, sztaniolba csomagolt dióval teleaggatott karácsonyfával. Hogy ne kelljen felelnünk... Régi emlék igéz, egy család, nem jutott pénz fenyőre. A férj orosz hadifogságban, kenyérre is alig jutott. A sokgyermekes édesanya mégis feltalálta magát. Muskátlijaira aggatta fel a pár szem kockacukrot, amit abban a házban kapott, ahová takarítani járt. A gyerekeknek jutott egy szelet boldogság. Egyik ismerősöm meséli, milyen karácsonyfája volt fia osztálytársának. A család elképesztő környezetben lakik, kémény nélküli kis viskóban. A szülők csendes alkoholisták. Nem csapnak ramazúrit, nem verik egyetlen fiukat. Csak rendszeresen elisszák a pénzt. Karácsonyfára sem futotta. A pityergő kisfiút anyja a szoba közepére állította, s kérte, terjessze ki karjait. A kezeire aggatta a karácsonyfadíszeket. Fejére papundekliből kinyírt korongot tett, mint holmi glóriát, és erre rakta a kis gyertyákat. A fiú rezzenéstelenül állt, ki tudja, meddig, élvezte a karácsonyt. Számtalan karácsonyi történetet őrzünk. Egy-egy hógolyócsatát a cinkosan csillogó hóban, a közös bejglisütés élményét az izzasztó konyhában. Nem a mi bűnünk, hogy rendre nincs hó karácsonykor, az se, hogy egyesek inkább cukrászdában veszik a süteményt. (Folytatás a 3. oldalról) ték. Ez egy újkori matriarchátus-igényt s szemléletet alakított ki a maga jelszavaival, dogmáival, melyek szerint „a nő szerepe - főszerep“... Legszemléltetöbb jelképe ennek a szép küldetésétől szinte megfosztott nőnap - minden külsőségével egyetemben, amikor is elsősorban az üzemben, a munkahelyen, majd abban a szervezetben, amelyikben társadalmi munkát, „közéleti tevékenységet" végzett, illett a dolgozó nőt, édesanyát megünnepelni elsősorban. Ne tagadjuk, hogy a nyolcvanas évek közepe felé már rendeletekkel kellett szabályozni ezeket a „nőnapokat“, hogy ne váljanak ivászatokká, olyan üzemi mulatságokká, ahonnan éppen a megtiszteltek és ünnepeltek tértek haza szeretteik körébe spiccesen, sót ittasan. (Persze - mint mindig - tisztelet a kivételnek.) Ekkor már voltak, rendelkezésre álltak más riasztó adatok is. A nők alkoholizmusának növekvő méreteiről s a válások emelkedő „lázgörbéjéről“. De minderről csak az érintettek felől közelítve volt ajánlatos írni, számonkérve a nők, de még inkább a férfiak felelősségérzetét, gyermekekhez való ragaszkodását. Ismét kimondatlan marad az alapvető ok, hogy a család klasszikus modelljét, az apaszerepet, a szülői felelősség kölcsönösségét egész erkölcsi teljességében szinte kitörölték a köztudatból, s betegesen felduzzasztották a nő vélt főszerepét. Felborult így az egészséges egyensúly, ami olyannyira nélkülözhetetlen a gyermekne-. velésben. És mindehhez járult még hozzá, hogy a nagy lendülettel szervezett, széles körűen népszerűsített szolgáltatások egyre inkább akadoztak, a közellátás messze mögötte maradt az elvárásoknak, s a szűk panelházak lakásaiban a lépésnyi szobákban, a mosógéppel s a más háztartási gépekkel telezsúfolt helyiségekben nem lett tok. Kapaszkodót, erkölcsi-etikai eligazítást a szólamok, a szocialista erkölcs meg nem fogalmazott, parancsolatoknak ható kódexei nem jelentettek. Fiatalok rohantak el otthonról, falvainkból (ahol szinte két évtizeden keresztül nem kaphattak építkezési engedélyt) a városba lakni és dolgozni. Maguk mögött hagyva így- rehabilitálásra var több a pihenéssel együtt tölthető szabadidő - hanem kevesebb. Ahogy romlott a pénz vásárlóértéke (s a fizetések maradtak régebbi szintjükön), a korszerű felszereltség, a modern életforma kellékei megszerzéséért egyre többet kellett dolgozni. Egy hagyományos értékrendjétől megfosztott világban találták magukat máig elérve mind az egész, mind a „csonka“ családban élők, amelyben minden előbbre- való volt, mint az emberi, családi kapcsolaegy, még viszonylag biztos és egymásrautaltságból, egymás segítségéből követendő példát adó hagyományos életformát. Úgy, hogy új otthonukban csupán saját igényeikből kiindulva próbálnak maguknak valami mást, újat teremteni, s csupán sejtjeikben, megoldatlan, mindig elintézetlen dolgaikban érzik a hiányt: a nemzedékek egymást támogató erejét, a folytonosság biztonságát. Ezrével ingáznak e mai városivá vedlett falusiak családjai, hétvégeken kojannvAK Mennyi volt belőlük az elmúlt évtizedek folyamán! Csupán a transzparensekre felhasznált vászonból talán az egyenlítőt is néhányszo- rosan körültekerhetnénk. Jelszavak övezték az országutakat, árasztották el á középületeket, a hivatalokat, az üléstermeket és a kirakatokat. Elmúlt évtizedeinket egyáltalán a jelszavak jellemzik. Terveinket, munkánk valós és hazudott eredményeit, egész életünket valahol fent sajtolták jelszavakba. Az évek folyamán a jelszavaknak valóságos rendszere alakult ki. A csúcsszervek fogalmazták meg és hagyták jóvá, a szigorúan irányított sajtó közölte határozatként minden május elseje előtt és minden év októberében. A hatalom kiszolgálói egymással versengve gyártották, kínosan szigorú pontossággal öntötték szavakba őket, ez adta kincstári jellegüket. Külön e célra létrehozott részlegeken készítették utasításra, néha talán magánszorgalomból is a vállalat költségére, tömérdek anyagot pocsékolva rájuk. Annál is inkább, mert a „káderek“ munkájának értékelésekor az ún. politikai szemléltető agitáció terén kimutatott tevékenységük sokszor a tisztségükben elért konkrét eredményeiknél is többet nyomott a latban. De vajon mi volt a sorsuk e nagy igyekezettel fabrikált jelszavaknak? 1967 őszén kárpátaljai utam alkalmával az ungvári szálloda igazgatója szomorú érthetetlenséggel arról panaszkodott, hogy a Csehszlovákiából érkezők csak mosolyognak (gyakran gúnyolódnak) a várost akkor valósággal elárasztó, a legszebb épületek homlokzatát is eltakaró, a nagy évfordulóra készült jelszavakon. A kétségtelenül jóhiszemű vendéglátómat nem akartam elszomorítani azzal, hogy ezeknek a dörgedelmes felszólításoknak, intéseknek szovjet és csehszlovák földön egy a sorsa. Mert hogyne derítette volna mosolyra a munkást olyan jelszó, hogy „túlteljesítjük az ötéves tervet“ (méghozzá felkiáltójellel), amikor nyílt titokként az egész ország már régen tudta, hogy ezeket a terveket csak kellő kozmetikázás után és csak papíron teljesítettük. Politikai (és nem gazdasági) megfontolásból hány vállalat tervét módosították egy-egy ötéves időszak folyamán, hogy kimutathassák e csökkentett tervek teljesítését, sőt túlteljesítését. Vagy vehette-e komolyan a Szovjetuniót járt sok-sok hazánkfia az olyan jelszót, hogy a szovjet mezőgazdaság a példaképünk, amelynek láttán a nálunk járt szovjet turisták is csak a fejüket csóválták? A szocialista haza építését hirdető, messzire világító neonbetűk sem vakíthatták el városaink lakóit annyira, hogy ne szörnyülködtek volna el atakarítatlan utcák, a siralmas állapotú utak és járdák, a fekete méregfellegeket okádó gyárkémények láttán. így szükségszerűen furcsa helyzet alakult ki. Fent tömegével ötlöttók ki a buzdító mondatokat, amelyek némán tűrték a mosolygó vagy megvető pillantásokat, a tömeg predig, amelynek szánták, nem is vett róluk tudomást. Mindenki bezárkózott a maga körülhatárolt világába. Külön-külön. Egymástól egyre távolodva. Ám mi nem történt! Előbb a főváros, majd más városok utcáin is új jelszavak jelentek meg. Nem neon- betűsek, nem végnyi vásznakon. Ezeket nem erre szakosított hivatásosok és nem vállalati pénzen készítették. Szerzőik és kivitelezőik egy személyben kézírással, az épp rendelkezésükre álló papírlapra rótták szövegüket. S micsoda jelszavak! Az utca, az élet szülte őket. És az emberek nem sietnek el mellettük közömbösen. Ellenkezőleg: szokatlan érdeklődéssel olvassák őket. Idézzünk csak belőlük tanúbizonyságul, mennyire tükrözik napjaink közhangulatát: „Köpönyeget csak egyszer lehet fordítani- másodszor már porolni kell!" Régebbi felirat a Csehszlovák Állami Bank bejárata előtt, a Hviezdoslav Színház tőszomszédságában: „ A színészek politizálnak- a pártvezetés szinészkedik!“ Vagy a sikertelen első kormányalakítás után: „A műtét nem sikerült - a páciens éli“ Vagy egy hamisítatlanul csengő emberi hang: „A szeretet győzedelmeskedik a gyűlölet fölött“. Ennyi jelszót, s ennyi azokat olvasó, róluk vitatkozó embert csak 1968-ban láttam. Hitet vallva, másokat közönyből felrázva, állásfoglalásra provokálva szinte még gyermekkezek írták és függesztették ki őket. A mi gyermekeink! Akik a Vencel téren apáikat megszégyenítő elszántsággal néztek farkasszemet a sisakos, védőpajzsos, gumibotos rohamosztagokkal. És a rettenetes hatalom félelmet keltő kiszolgálóinak a legdrámaibb pillanatokban is virágot nyújtottak... A gumibot így is lesújtott. A virággal közeledőt pedig csak az emberségéből kivetkőzött barbár fogadhatja bottal. A virágot nem szabad bántani! A hatalom mégis fezt tette. Ezen a vizsgán emberségből is megbukott. S ha fiataljaink halált megvető bátorsággal még rettegett túlerővel álltak szemben, csupán alig néhány nap kellett ahhoz, hogy csaknem az egész ország felsorakozzon mögéjük. De a lángot ők lobantották fel, és az ő jelszavaikat visszhagozta a Moldva, a Duna, a Vág, a Garam, az Ipoly, a Bodrog völgye és az égbe nyúló Tátra is. Drága gyermekeink! Ma az egész ország és szerte a világon is milliók ünnepük őket. Nemsokára visszaülnek az iskola padjaiba. Szorgos - ne áltassuk magunkat -, nehéz hétköznapok, hónapok, évek következnek. De a történelem számos tanulsággal szolgál, hogy a nagy népi, nemzeti felbuzdulás csillapodását követően sokszor a legnemesebb gondolatokat hirdető jelszavakat is az arra legkevésbé illetékesek sajátítják ki. Gyerekek, óvjátok tisztán csengő jelszavaitokat! ZSILKA LÁSZLÓ Fúj a decemberi szél, elfújja gondolataim, az utcán járok. Ahol néhány hónapja tömeg forrongott, felemelve szavát, hogy szabad legyen az idei karácsony. Hosszú idő után az első. Sokan intettek, hagyjam az álmodozást, nem álmok, tettek kellenek. Mégsem tudom felejteni, mennyire kell a romantika. Fegyver lehet a nehéz napokban. Emberke született, hirdeti a kevély felirat, halleluja! Adassék meg neki, hogy ne ismerje a mi gondjainkat, legyenek vele emberségesebbek. Ne ismerje még a szót sem, bürokrácia, ne kényszerítsék önmutogató tervek megvalósítására. Becsüljék meg munkáját, adjanak teret gondolatainak. Nem enged a fojtogató érzés, lesznek majd, akik sírnak karácsony este. Újra és újra rám tör Transsylvania, a szégyen, a megalázónak imái meg az otthontalanok keserve. Fenyőfámon értük is égnek majd a gyertyák. Hangokat hallok, messziről, a csengő hangjait. Nálunk szép lesz az ünnep. Kerül a fa alá hintaló, játékbaba, mesekönyv, kazettás magnó. Déligyümölcs és videó. Gazdagságunk tükörcserepei. Hadd higgyem, nem szemfényvesztés. Ha körülüljük az asztalt, meleg költözik szívünkbe. Sóhajtunk azokért, akik már nem lehetnek köztünk, koccintunk a nagyfiú egészségére, aki épp a hazát védi, felhőtlen ünnepünket. Nagyanyóra gondolunk, aki a nyugdíjasotthon fenyőfáján gyújt gyertyát. Ha körülüljük az asztalt, megfeledkezünk mindennapi kicsinyességünkről. Az anya megbocsátja lányának, hogy tegnap elvitte rúzsát, nem perlekedünk a szomszédasz- szonnyal, hogy fia miért oly hangosan hallgatja a magnót. Ha körülüljük az asztalt, önmagunkat adjuk, megnyílik lelkünk, másképp látjuk a világot. A minap hazafelé tartottam, meg kellett állnom, sokkolt a látvány. Középkorú férfi tolta tolókocsiba kényszerült édesanyját. Közben csendesen, mosolyogva beszélt az asszonyhoz. Az autók is megálltak, utat adtak a furcsa párnak. A békesség gondolata kötött össze bennünket, mert a férfi a tolókocsival hétköznapi békességet hirdetett. Talán az a legfontosabb, üzenet. A béke. Hogy ha elmúlik karácsony, ne szűnjünk meg emberségesnek lenni, vigyük tovább a szere- tetet. Ne hulljon le a karácsonyfa Júleveleivel együtt a boldogság. Melyik volt hát a legmeghittebb karácsonyom? Élmények kavarognak bennem. Amikor először loptam egy stampedli rumot az ünnepi asztalról, amikor édesanyám elsírta magát az ajándékom felett érzett örömében, amikor az első karácsonyt töltöttem egy lánynyal, amikor húgommal elénekeltük a kiskarácsony nagykarácsonyt. Mégis remélem, idén lesz az igazi. Senki se legyen szomorú, mindenki kapjon ajándékot! Aki úton van vagy szolgálatban, érezzen valamit a fényből! Ha karácsonyest kigyúlnak a gyertyák, lebegni kezdünk. Hideg rögökkel játszanak az angyalok. BÁRÁNY JÁNOS esik karavánja indul vissza a falvakba, hogy legalább két nap nyugalmat nyerjenek, hogy megpihenjenek. Fordítva a zarándok- lás szinte lehetetlen: a szűk, levegőtlen panellakásokban alig bírják ki néhány napig a falusi nagyszülők, vágyakoznak vissza a meghitt házak, utcák csendjébe, a szomszédok közé, ahol a kert, a kút, az udvar köré képzelik a már csak vendégként, néha érkezőket: gyermekeiket. Városi otthonukban - hiába igyekeznek - egymásnak is olyan idegennek tűnnek. Korunk népvándorlása mindenütt fellazította és elbizonytalanította az emberi kapcsolatokat. De itt, nálunk egy szűk látókörű, dogmatikus szemlélet még fel is gyorsította és tovább torzította azokat, amikor nem nagycsaládban tervezte meg sem a városi lakótelepeket, sem a falvak településfejlesztését, sem az új munkalehetőségek teremtését. Hogy lesz-e úgy még valaha, hogy egy fedél alatt éljenek a nemzedékek? Ki láthat a távoli jövőbe... S hogy apa, anya szerető gondoskodásában nőnek fel a gyermekek, nem csonka családokban ?... Ha igaz, amire annyi esztendőn keresztül hivatkoztunk, hogy a társadalom legfontosabb sejtje a család, akkor az legyen a legfőbb gondunk, működéséhez, teljességének megóvásához találja meg végre a szükséges feltételeket. H. MÉSZÁROS ERZSÉBET (Az idézetek Milan Rúfus Intés a felnőttekhez című írásából valók)
