Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-12-22 / 51. szám
Megpróbálunk körképet adni arról, mi minden történt 1989-ben a világ akut válsággócaiban a regionális konfliktusok felszámolása érdekében. Teljességre nem törekszünk. De annyit el kell mondani, az utóbbi egy-két esztendőben született csak a „felfedezés“: ezeket a konfliktusokat békésen is lehet rendezni. Az áttörést 1988 áprilisában az Afganisztánról szóló genfi megállapodások hozták. Megindult egy láncreakció - mindenütt tárgyalóasztalhoz ültek - talán csak Izraelt és a PFSZ-t kivéve - az érintettek. Joggal voltunk tehát tavaly karácsonykor optimisták. Azt hittük, a két nagyhatalom javuló viszonya mindenütt megoldja a gordiuszi csomót. S e bevezetőben fogalmazzuk meg azt is, amit csak összefoglalónk végén kellene. Nem tévedtünk teljesen, talán csak annyiban számítottuk el magunkat, hogy nem mértük fel eléggé: döntő jelentőséggel bírnak a helyi érdekek, a közvetlen szembenállók érdekei. Az idei tapasztalat: a rendezési folyamatok kissé lelassultak. Feladjuk az optimizmust? Dehogy. Ma már az optimizmus sem vész el, csak átalakul: Sokkal de sokkal visszafogottabb lett. AFGANISZTÁN Holtponton Nem hallgattak el a fegyverek, annak ellenére, hogy február 15-én az utolsó szovjet katona is kivonult. Maga mögött hagyva egy gazdaságilag és politikailag szétzilált, polgárháborúban álló országot. Amikor Gromov parancsnok átsétált a hídon, Moszkvában még nem mondták ki: bűn volt a hetven- kilences bevonulás. Azóta megtették. Igaz az, hogy a bevonulás előtt zűrzavaros állapotok uralkodtak Afganisztánban, viszont a szovjet katonai jelenlét nem oldott meg semmit. Nem eredményei voltak, hanem következményei: 1. A szovjet invázió miatt még jobban egymásnak ugrottak a szembenálló felek, a mudzsahidek demonstrálhatták: egy idegen, megszálló hatalom ellen harcolnak. Oly sokszor ragasztottuk az ellenzék legkeményebb magjának neve mellé a „megbékíthe- tetlen“ jelzőt. Tényleg azzá tették. 2. Hihetetlen mértékben kiélezte a nemzetközi légkört, megfojtotta a hetvenes évek biztató enyhüléspolitikáját. Mindennaposak a nagyvárosok elleni rakétatámadások, az emberek értelmetlenül pusztulnak. Nadzsibullah államfő sorozatosan terjesztette elő a nemzeti megbékélést célzó javaslatait, a szovjet diplomácia is nagy erőfeszítéseket tett - de a várva várt béke csak nem köszönt be. Közben az ellenzéket is belső széthúzások, fegyveres konfliktusok bénították meg. Gromov parancsnok gyalog sétált át a határfolyón átívelő hídon. Felvételünkön már a szovjet oldalon, a fiával látható A pakisztáni központú, pesavari hetek alakítottak egy ellenkormányt, amely szerette volna nemzetközileg is elismertetni magát, de ez a mai napig is csak vágyálom maradt. Mert nem tudta afgán területen felütni a székhelyét, hiába folytatott kegyetlen, véres harcot hónapokon keresztül az ország második legnagyobb városának, a történelmi fővárosnak, Dzselala- badnak az elfoglalásáért. Katonai szempontból patthelyzet állt elő. Mindkét oldalon van elég fegyver és ember, úgyhogy a nép szenvedéseit még sokáig lehet nyújtani. Megéri? A központi kérdés a hatalom birtoklása. Az ellenzék Nadzsibullah távozását, az ANDP-nek a kormányzásból való teljes kizárását követeli. Tény, hogy ez így irreális, hiszen az ANDP mögött is jelentős erők, tömegek állnak. Csak egyetlen megoldás létezik: most az afgánoknak afgánokkal kell a tárgyalóasztalnál kompromisszumos egyezségre jutniuk, a két nagyhatalom tavaly Genfben már elindult ezen a úton. Mondom: elindult, de nem vitte végig. A világ kalapot emelt a gorbacsovi politika előtt, hiszen a kivonulás a régi politika teljes vereségét is jelentette az új hozzáállás demonstrálása mellett. Ugyanakkor a genfi megállapodásoknak fogyatékosságai is vannak. Két év után egyre erősödik az emberben a meggyőződés: hiba volt, hogy csak Afganisztán, Pakisztán, a Szovjetunió és az Egyesült Államok volt jelen, a mudzsahidek képviselői nem, s ezért mondhatják, hogy róluk tárgyaltak nélkülük. És a másik: a genfi dokumentumok nem tartalmazzák a katonai segítségnyújtás beszüntetését. A mudzsahidek Washingtontól, a kormánycsapatok pedig Moszkvából kapják továbbra is a korszerű harci eszközöket. Vap mivel öldökölni bőven! Egyébként az alkudozások folyamán ez volt a legvitatottabb pont, s inkább nem erőltették a probléma megoldását, nehogy az egész folyamat veszélybe kerüljön. Érvek mindkét oldalon vannak. Lehet hivatkozni jogra, érvényes szerződésekre. Csakhogy a jog, a szerződés jogi csű- rés-csavarássá silányul, ha a béke rovására megy. Ide is új gondolkodásmód kellene végre. A felelősséggel tartozó két nagyhatalomnak kellene lépnie. IJ SZÚ 5 LXÍI.22. KAMBODZSA Vérzik tovább Hasonló az alapképlet: innen a vietnami csapatokat vonták ki teljesen szeptember végén, s azóta is dörögnek a fegyverek. Mivel a körülmények mások, Phnom Penh talán még jobban elébe ment az ellenzéknek, mint az előbbi esetben Kabul. Nem hozott eredményt nyáron a párizsi nemzetközi Kam- bodzsa-konferencia, s az azt követő diplomáciai sürgésforgás sem. Hun Sen kormányfő tisztességes játékszabályokat ajánlott Szihanuknak. Szögezzük le: a jelenlegi kambodzsai kormánynak minden erkölcsi joga megvan ahhoz, hogy ragaszkodjon a rendezésnek ahhoz a feltételéhez, miszerint ki kell zárni annak a lehetőségét, hogy a népirtó vörös khmerek vezetői ismét hatalomhoz jussanak. Ezen bukott meg a párizsi fórum és minden más azóta történt erőfeszítés is. Szihanuk a saját pecsenyéjét sütögeti a polpotista vezetők támogatásával, pedig nagyon megpörkölődhet, mivel veszélyes tűzzel játszik. Persze nem tehetné ezt, ha Kína nem támogatná a Vörös Khmert. Voltak ugyan jelei annak, hogy Peking fokozatosan hajlana is az engedményekre. De csakúgy, hogy „ne veszítse el arcát“, vagyis ne érje presztízs- veszteség. Kambodzsa pedig vérzik tovább. A politikában a hiúságot a humánumnak, a nagyhatalmi érdekeket a nagylelkűségnek, a kemény akaratosságot a jóakaratnak kellene felváltania - még mielőtt elvérezne ez az ország. NAMÍBIA Történelmi igazságtétel Igen, a történelem igazságot szolgáltat, egyrészt azért, mert több mint százéves gyarmati uralom után nemsokára kikiálthatják a független namíbiai államot, másrészt azért, mert a faji megkülönböztetésnek is leáldozik lassan. Persze Namíbiában, nem a szomszédban, a Dél-afrikai Köztársaságban - egyelőre. Mindkettőt az tette lehetővé, hogy a novemberi parlamenti választásokon győzött a SWAPO, a legtöbb képviselőt küldhette az alkotmányozó gyűlésbe. E testületnek a jövő áprilisig kell kidolgoznia az alaptörvényt. Sok veszély leselkedik majd a fiatal államra. Az új alkotmány bizonyára deklarálja majd a teljes jogegyenlőséget, de a gazdasági hatalom egyelőre a kisebbségben lévő fehérek kezében van. Őket támogatja a hatalmas szomszéd: Pretoria, amely továbbra is meghatározó szerepet játszik majd tőkéjével a namíbiai gazdaságban. Egy súlyos korszak után és egy bonyolult időszak előtt áll most az ország. Nehéz politikai csatározások következnek, kényes kérdésekre kell válaszokat találni, legalább bizonyos fokig egyeztetni a korábban homlokegyenest ellentétes érdekeket. Malinák István KÖZÉP-AMERIKA Csúcsok, kudarok, harcok Sokáig úgy tűnt, hogy az idei két közép-amerikai csúcstalálkozó megállapodásai valódi áttörést hozhatnak a konfliktusban, az év végére azonban a megbékélés reményei ismét szertefoszlottak. Nem a megállapodásokkal van baj, hanem az akarattal. A térség országai képtelenek felszámolni az ellentmondásokat, elismerni egymás jogos érdekeit, és ami a legrosszabb, nem tudnak megszabadulni a „nagy északi szomszéd“ árnyékától. És ennek nemcsak politikai, hanem elsősorban gazdasági okai vannak. Salvador, Honduras, Costa Rica és Guatemala mindig is Nicaraguát ültette a vádlottak padjára a kudarcok miatt, s mindenekelőtt Ortega elnöktől követeltek kompromisszumos lépéseket, amelyekkel a managuai vezetés ebben az évben igazán nem maradt adós. Politikai foglyokat engedett szabadon, 1990. február 25-re előrehozta az általános választásokat, javasolta, hogy a kampány kezdetétől ENSZ- és AÁSZ-megfigyelők tartózkodjanak az országban, párbeszédet kezdett az ellenzékkel. Sikerült végre eloszlatnia azokat a kételyeket, hogy Nicaraguában nincs meg a választások megtartásához szükséges demokratikus szabadságjogok minimuma. Managua cserébe ígéretet kapott arra, hogy rövid időn belül kidolgozzák a hondurasi területen levő kontrabázisok felszámolásával kapcsolatos tervet. Ezúttal még az amerikaiak által „bérelt“ Hondurasnak sem volt kifogása, meg akar szabadulni a nicaraguai határvidék lakosságát terrorizáló „mundéros telepeseitől“. A kontrák maradása vagy menése persze nem annyira a „vendéglátó“ országtól függ, hanem inkább a finanszírozótól - az USA-tól. Washington nem tud belenyugodni a sandinista Nicaragua létébe, ezért tömi a dollármilliókat a politikai ellenzék zsebébe, ezért élesztgeti a kontrákat - a politikai zsarolás eszközét. Tehát ismét megegyeztek valamiben az „ötök“. De most is akadtak olyanok, akik felrúgták a megállapodásokat, megtorpedózták a békefolyamatot. Salvador júniusban új elnököt kapott a szélsőjobboldali Alfredo Cristiani személyében, aki furcsa párhuzamot vont a nicaraguai ellenforradalmárok és Az izraeli és a szovjet külügyminiszter februári találkozója Kairóban. Az akkori remények is szertefoszlottak... a hazai területen harcoló salvadori partizánok közé. Cristiani mindenáron a kontrák végleges leszerelését kimondó és a salvadori békét sürgető augusztusi telai csúcs szétrobbantá- sára törekedett - sikertelenül.' Kénytelen volt legalább látszatra párbeszédet kezdeni a baloldali gerillákkal. A tárgyalások kudarcot vallottak, s az eredmény: egy újabb végeláthatatlan háború. Úgy látszik, a demokrácia játékszabályai nem mindenkire vonatkoznak. Nem tartja be azokat a hatalmát, az amerikai dollárokat féltő Cristiani. Az újabb washingtoni csomagból erőre kapott, a hondurasi bázisokról Nicaraguába átszivárgó kontrák esetében ilyen játékszabályokról már egyáltalán nem beszélhetünk. Mégis hideg zuhanyként hatott a november eleji pánamerikai csúcstalálkozó résztvevőire Ortega bejelentése, hogy a kontrák gyilkos, megfélemlítő akciói miatt felmondja a másfél éve érvényben levő tűzszünetet. Sajnos ismét fegyverek irányítják Salvador és Nicaragua belpolitikáját, s a két ország is a vitás repülógépügy miatt nyílt ellenségként néz farkasszemet egymással. Ez a konfliktus komoly veszélybe sodorta az amúgy is lassan araszoló békefolyamatot, elterelte a figyelmet a kontrák decemberre tervezett leszerelésének kérdéséről. De nézzük, milyen az álláspontja a többi térségbeli országnak. Az időközben választásokat vesztett Jósé Azcona hondurasi elnöknek már kevés beleszólása lehet a régió ügyeibe, s az új államfőről, Rafael Callejasról még nem sok mindent tudni. Az eddig „középutas“ Costa Rica az USA nagyvonalú gesztusa után (egymilliárd dollárral csökkentette az ország adósságát) Washington felé kacsingat, s a nicaraguai beavatkozásról szóló salvadori változatot támogatja. És Guatemala? Marad az események passzív szemlélője. Urban Gabriella KÖZEL-KELET Csak tárgyalások a tárgyalásokról Reménnyel kezdődött az év: beindultak az amerikai-palesztin tárgyalások, s bízni lehetett abban, hogy ezek a konzultációk tényleges közeledéshez vezetnek. Nem így történt - legalábbis a hivatalosan közzé tett jelentések szerint. így aztán az a remény is szertefoszlott, hogy Washington végre rászánja magát az izraeli vezetés befolyásolására a tárgyalások érdekében. Tel Aviv makacs elutasítása - ez nyilvánvalóvá lett - már csak a katonai fölény tudatosítására támaszkodik, a politikai légkör nem kedvez Izraelnek, amely belülről is nagyon megosztott. A jobboldali Likud-tömb és a centrista Munkapárt között évek óta patthelyzet van, s a baloldal meg a szélsőjobb sem tudja kibillenteni a mérleg nyelvét, mivel erejük megközelítőleg hasonló. Ezen belül a szövetség minden variációjával kísérleteztek már - nem sok eredménnyel. A kényszerengedmények oda vezettek, hogy az egyes pártok és pártszövetségek között gyakorlatilag összemosódtak a különbségek, a pártvezetők sokat veszítettek hitelükből, mivel mást mondanak például a parlamentben, s valami egészen mást a saját párttagságuk előtt vagy külföldön. Mindez oda vezet, hogy Izrael az egyértelmű lépéskényszerben is csak egy helyben jár, képtelen adekvát módon reagálni a látszólag változatlan, valójában alaposan megváltozott helyzetre. A megszállt területeken zajló népi felkelés már harmadik évébe lépett, s ahelyett, hogy - az izraeli vezetés reményei szerint - gyengülne, a palesztinok egyre elszán- tabbak. Tervek sora van forgalomban a rendezésre, s tény, hogy mindegyiknek vannak általánosan elfogadható kitételei, de az oly fontos részletekben nagyok az eltérések, sőt elvi ellentétek vannak. December második hetében, szinte napra pontosan a népi felkelés második évfordulóján történt egy lépés a helyes irányba. Megállapodás született Egyiptom, Izrael és az Egyesült Államok között arról, hogy két-három héten belül Washingtonban tárgyalásokat kezdenek külügyminiszteri szinten az izraeli-palesztin megbeszélések előkészítéséről, s főleg a palesztin delegáció összeállításáról. Amikor Egyiptom „elfogadta“ a Baker-tervet, akkor valójában Kairó a PFSZ álláspontját tolmácsolta - a tervvel kapcsolatos négy fenntartásával együtt: kerüljenek a küldöttségbe a megszállt területeken és külföldön élő palesztinok egyaránt, legyen nyitott a tárgyalási napirend, legyenek jelen a BT öt állandó tagjának, Egyiptomnak és Svédországnak a képviselői, legyen a megbeszélés a nemzetközi rendezési konferencia előkészítése. Mikor e sorokat írtam, olyan értesülések kaptak szárnyra, hogy a háromoldalú külügyminszteri találkozó január elején lesz. Tehát az elköszönő év mindössze ennyi eredményt hozott a Közel-Keleten. Ha pedig figyelembe vesszük, hogy Libanonnak, amelynek gondjai elválaszthatatlanok a globális arab-izraeli ellentétektől, van egy halott, meg egy halálosan megfenyegetett elnöke, de nincs békéje, akkor tűnik csak igazán kicsinek ez a lépés. Nem is szólva arról, hogy a „szomszédban“, az iraki-iráni fronton sincs béke, csak tűzszünet, ami szintén bonyolítja a helyzetet, a tárgyalások kilátásait. Görföl Zsuzsa
