Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-12-22 / 51. szám
VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! 51 1989. december 22. XXII. évfolyam Ára 1 korona SZLOVÁKIA KOMMUNISTA PÁRTJÁNAK NAPILAPJA K lem igazán kedvez az idő a ka- IV rácsonyi gondolatoknak, legalábbis ma, december tizedikén nem, amikor ezeket a sorokat írom. Kissé fáradtan, kissé égetten, kialvatlanul, a politikai események sodrában; hogy azt ne mondjam: a pátosztalanság végső stádiumában. A késő éjjeli órákban, „éjfél előtt öt perccel“ a vasárnapi első oldal nyomdába küldése előtt. Karácsony, béke, a keresztény világ legszebb és legtisztább ünnepe. Minden más fontosabb volt az elmúlt napokban. Alig pár órája lehettünk tanúi az új kormány megalakulásának, lemondott az ország elnöke, a Vencel téren Václav Havel személyében talán az új elnököt láttuk beszélni. Hogyan jön ide a karácsony? Hogyan jön ide a szeretet, amikor ezekben a napokban egy húszéves korszakot kellene lezárni, sebeket betakarni, miközben óhatatlanul új sebek nyílhatnak. Mert könnyű azt mondani: gyógyuljanak a sebek, csituljanak az indulatok, próbáljunk meg higgadtan nézni a múltra. Most, amikor Európa új arca készülődik, egy humánusabb, emberibb és türelmesebb arc, bozontos szemöldökök árnya nélkül, tankok recsegő lánctalpa, határokon feszülő szögesdrót nélkül. Most, amikor megvan a remény, hogy új karácsony köszönt ránk, hazánkban, Közép-Euró- pában, kontinensünkön. Igen, gyógyuljanak a sebek, de másik gondolatunk az aggodalomé, mert még ebből is kijut nekünk, akiknek rokonai a Kárpát-medence délebbre fekvő völgyeiben, lankáin, városaiban, halálra ítélt és még meglévő falvaiban élnek. És reménykednek. Talán már csak a remény, ez az utolsó cérnaszál köti őket Európához, ahhoz a földrészhez, amelynek ók is letéteményesei voltak évszázadokon keresztül, s amelyből, mint didergő, éhes juhokat a karámból, kizárta őket egy eszelős kondukátor. Pilinszky báránya, Nagy László báránykája, Mikszáth cukri kis báránykája bizony áldozati bárány Európa egyes szegleteiben még ma is. Gondoljunk rájuk is. Tudom, első olvasásra nem éppen karácsonyiak ezek a gondolatok. Legalábbis nem olyan értelemben, ahogyan megszoktuk. A karácsonyt eddig a szimbólumok, a jelképek és körülírások jelentették. A hóesés, fenyóillat, szeretet, népszokások. Az idei karácsonyt azonban nem kerüli el a politika. Észrevétlenül beszivárog a karácsonyfa alá, rideg ujjaival megzörgeti a papírmasékat, eleimotoz az ajándékcsomagok között. Mint a hívatlan vendég. Most az egyszer azonban szívesen fogadjuk, mert részesei lehettünk valamennyién, ki kezdeményezóen, ki csendestársként, ki megfigyelőként. Ami eddig fárasztóan és- leveröen hatott, amit naponta fejünkre olvastak, ezúttal szívesen látjuk. Itt van velünk az ünnep napjaiban is. Azt mondhatnék, megzavarta békénket, de vajon mennyivel volt békésebb az az ünnep, amelynek díszletei között indulatok feszültek a lelkek mélyén, amikor a kará-1 csony előtti készülődés, rohanás, a zsúfolt üzletek előtti ácsorgás már szinte fásulttá tette az embereket, s alig várták, legyen már vége, pihenjünk rá egyet, de jó, hogy ez is elmúlt. De hisz valameny- nyien tudjuk, nem is igazán a készülődés, vásárlás, sütés-főzés, takarítás, a felhalmozódott gondok keserítették meg olykor a szánkat, hanem az a légkör, amely ünnepeinket is szorongatta: a megrekedtség, a kilátástalanság érzése, hogy az ünnep után minden visszaáll a régi kerékvágásba, kezdődik minden elölről. Mint egy vége sincs alagútban. Reméljük, ez a karácsony igazi lesz, s ezentúl minden ünnepünk. Remélem, ezentúl nem ennek-annak hívjuk, fenyőünnepnek, miegymásnak. Remélem, ezentúl nyugodtan leírhatjuk, hogy ád- vent, nagypéntek, szenteste, s ezeket az évszázadok által kialakult ünnepköröket és neveiket nem tologatjuk át a néprajz régiójába, amolyan megtűrt nevekként. Talán végre minden megkapja a maga nevét, s nem formálunk előjogot egymás hitére. A marxista marxista lesz, a hívó hívó. S a karácsony a reménység ünnepe valamennyiünk számára. Azt mondtam az elején, kissé elhamarkodottan, hogy most nem igazán kedvez az idő az ünnepi gondolatoknak. Soha jobban nem kedvezett. S nekünk, e honban élő magyaroknak is, akik megéltünk békétlen karácsonyokat. Ez, a háború utáni negyvenötödik, amely meghozta az európai népek nagykorúságát, remélhetően felnöttszámba vesz minket is. Persze, ha mi is úgy akarjuk. Miként az ajándékozásban a kölcsönösség a legszebb, legemberibb, ha nem a türelmetlenség szavára hallgatunk, hanem a békés, megfontolt szóra. Ez legyen a mi karácsonyi ajándékunk. KÖVESDI KÁROLY Lörincz János felvétele \ I HEUIIIL
