Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-12-15 / 50. szám
Az elégtelen tanulmányi előmenetel kérdéseiről A félévi iskolai nagy „megmérettetés", a bizonyítványosztás ugyan még messze van, azonban nem árt jó előre elgondolkodnunk a fő rémről, a bukásról, annak lehetőségéről, körülményeiről. A pedagógiai elmélet régóta ismert tétele: a tanítás-tanulás folyamata kétoldalú tevékenység. A még oly lelkiismeretes tanítói, tanári munka sem járhat eredménnyel, ha a tanuló nem tesz erőfeszítéseket a sikerért. Nem a hátrányos helyzetű, de igyekvő, tanulni akaró gyermekekről van szó, hanem azokról, akik kihasználva a társadalom és a közvetlen környezet jóindulatát, arra számítanak, hogy tanulás nélkül is bizonyítvány kerül a kezükbe. Számos becsületes nevelő küzd ez ellen, mégis rengeteg ilyen eset van. Egyik városunk nagy létszámú alapiskolájában például már évek óta nincs bukás, de ugyaninnen nem egy írni-olvasni alig tudó fiatal kerül a szakmunkásképző iskolákba. Az iskolai-tantárgyi követelményeknek eleget tenni nem tudók (nem akarók) elégtelen osztályzatot érdemelnek, még akkor is, ha emiatt a statisztika romlik. És ezért nem érheti hátrány a buktató pedagógust. A nem álhumánus, hanem reális osztályzás végső soron a diák érdeke. Ha elhitetjük vele, hogy az elégtelen tudás elégséges, ez később más dologban is természetessé válhat a tanuló számára, s olyan veszélyesen hamis értékrend kialakulásához vezethet, amelynek megelőzése több az egyéni érdeknél. Sokan és sokszor leírták már, hogy milyen fontos a család és iskola szoros együttműködése. Régóta ismert tény, hogy a kulturáltabb körülmények között élő gyermekek eredményesebben teljesítik az iskola által támasztott követelményeket, s nagyobb esélyük nyílik a továbbtanulásra. Azt is tudjuk, hogy a szülök ma nem tudnak mindenben segíteni iskolába járó gyermekeiknek. Az azonban mindenkitől megkövetelhető, hogy az iskolával közösen az egységes álláspontig jussanak el. Más szóval ez azt jelenti, hogy ne legyenek túl szigorúak, ne fenyegessék, verjék a gyermekeiket, ha gyenge minősítést visznek haza, de követeljenek tőlük szorgalmat, jó eredményt, iskolai és otthoni rendes viselkedést, azonban csak úgy és annyit, amennyit a gyermek el is tud érni. Nagybaj, ha a szülők kivonják magukat a felelősség alól és a lemaradásért kizárólag bukott gyermeküket okolják, vagy egyoldalúan a pedagógusban látják a hibák eredőjét. Ilyen esetben úgy mondhatnánk: stíluszavar van az iskolai és a családi nevelés között. Az iskola által támasztott követelmények diszfunkcionálisak. De az is igaz, hogy a „szülőt legfeljebb megnyerni lehet valamire, kényszeríteni sohasem". Az elégtelen tanulmányi eredmények témakörben végzett vizsgálatok többsége azt bizonyítja, hogy az értelmiségi apák és anyák gyermekei ritkán buknak, mert számukra értéke van a tudásnak, s a felkészülésben segítséget is tudnak adni. Az a gyermek is viszonylag szerencsésebb helyzetben van, akinek az egyik szülője értelmiségi munkát végez, mert van kitől megtanulnia a tudás szeretetét, értékének megbecsülését. Meglepő adatok kerültek felszínre a munkásság köréből. A szakmunkás foglalkozású apák gyermekei viszonylag magas százalékban szerepelnek a bukottak között. Ennek az lehet az oka, hogy a jó szakmával rendelkezőknek sokféle lehetőségük adódik jövedelmük kiegészítésére, ez viszont elvonja őket a családi együttlé- tektöl. Hiába jut ily módon jelentős többlet- jövedelemhez a család, a tanulók iskolai munkájában deficitek keletkeznek. A szakmunkás képesítésű anyák gyermekei viszont nagyon ritkán kerülnek a bukó tanulók listájára, úgy látszik, ők nem „fusiznak“ annyit, mint az ilyen képesítésű apák, tehát eredményesebben foglalkozhatnak gyermekeikkel. A kutatók feltételezései szerint a legmagasabb arányú a bukás a segédmunkások és a mezőgazdasági fizikai dolgozók gyermekeinek körében; mivel a műveltség alacsony fokán állnak, így „újratermelik“ családjukban a tanulás lebecsülését és eredménytelenségét. A vizsgálati eredmények szerint a betanított munkás anyák alsó tagozatos gyermekeinek valóban viszonylag magasabb százalékaránya bukik, ez azonban az 5. osztályra csökken. Az apák esetében s felső tagozaton mintegy 18 százalékkal emelkedik a bukások aránya az alsó tagozatosokkal szemben, ahol még tudtak némi segítséget nyújtani. Legmagasabb a bukások arányszáma a mezőgazdasági-fizikai dolgozó apák esetében, ami érthető, hiszen napi elfoglaltságuk hosszabb időt igényel, s így egyáltalán nem foglalkoznak gyermekeik tanulási nehézségeivel. Viszonylag kisebb a nyugdíjas szülök gyermekeinek bukásaránya; még ha nem is rendelkeznek magasabb fokú műveltséggel, tehát nem is nyújtanak konkrét segítséget a tanuláshoz, legalább zavartalanabb feltételeket teremtenek, jobban odafigyelnek, hogy mit csinál a gyerek, tanul-e egyáltalán. Az otthoni rendszeres tanulást megkövetelő szülő azt sugallja, hogy a tudás fontos dolog, s tanulás útján szerezhető meg. A gyermek tanulása akkor lesz eredményes, ha a szülök következetesen megkövetelik a gyerektől az otthoni tanulást, zavartalan feltételeket biztosítanak erre, s ügyelnek a „hézagmentes“ tudás elsajátítására. Ha a tanuló lemarad a tanulásban annak ellenére, hogy a család is, az iskola is folyamatosan törődik vele, mélyrehatóbban kell vizsgálni a kudarc sajátos okait, körülményeit., Lehet szó a testi fejlődés zavarairól (a test gyöngébb fejlődése, a testi gyengeség, soványság, kövérség, a pajzsmirigy fokozott működése következtéban fellépő nagyobb ingerültség, fáradtság stb.). J. Hvozdík szerint az elégtelen előmenetelnek az alsó tagozatos tanulók kétharmada, a felső tagozatosak 68 százaléka esetében a korai gyermekkorból származó káros befolyás az oka. Ilyenkor a tanulóra gyakorolt fokozott kényszerítő hatás, a negatív pedagógiai intézkedések (büntetés, fenyítés, fokozott szigor) eleve kudarcot jelentenek. Ilyen esetben a tanuló egészségi állapotának a helyreállítása szükséges, mégpedig az egészségügyi szolgálat bevonásával. A tanuló előmenetelét nagyon komolyan akadályozzák a szellemi fejlődés rendellenességei. Az oligofréniával (gyengeelméjűség) főképp az alapiskola alsó tagozatán lehet számolni, amíg nem diagnosztizálják és nem helyezik át a tanulót speciális iskolába. Számításba kell vennünk a neurózist (idegbetegséget), amelynek oka a hajlamosságban (gyenge idegrendszer), de nagyon sok esetben a hibás nevelésben rejlik. Ilyen esetben a biztonság, a szilárd és szeretetteljes oltalom érzésének a kiváltása hozhat eredményt. Egyes tantárgyak (például az idegen nyelvek, matematika stb.) sikeres elsajátítása feltételezi a tanuló bizonyos sajátságos adottságait, melyek hiánya vagy hiányos fejlettsége főképp a középiskolában maga után vonhatja a tanulmányi előmenetel elégtelenségét. A tanuló speciális adottságának objektíve megállapított hiányát bizonyos területen adott tényként, annak tudatában kell tudomásul vennünk, hogy ezáltal még nem csökken a tanuló emberi és társadalmi értéke. Meg kell óvnunk a tanulót attól, hogy az egész tanulási tevékenységhez nagatív viszonyt alakítson ki. Ennek legjobb eszköze a más területeken mutatkozó speciális adottságainak a fejlesztése, a kompenzációs törekvés, ami fokozza a sikerélményt. Az elégtelen előmenetelő alsó tagozatos tanulók 95 százalékánál megtalálható ez a tényező Hvozdík szerint. Ezen csak úgy lehet változtatni, ha megjavítjuk a gyerekek objektív helyzetét az osztályban, vagyis segítünk nekik az iskolai követelmények teljesítésében. Ebben az összefüggésben a tanulónak az iskoianoz, az iskolai munkához való viszonya nemcsak tanulmányi eredményeinek egyik alapfeltétele, hanem annak következménye is. Nagy hibát követ el az a pedagógus, aki nem fordít kellő figyelmet a pozitív beállítódás kialakítására, hanem azt a hagyományos séma szellemében természetesnek véli: az iskola megköveteli - a tanuló köteles tanulni. Az az igazság, hogy az iskolához, a tanuláshoz való pozitív viszony magától nem alakul ki és nem fejlődik továbbI A tanulás eredményességét nagymértékben elősegíti a tanuló érzelmi kiegyensúlyozottsága, szilárdsága. A követelmény teljesítése kellemes érzelmi átéléssel szövődik át, a sikertelenség viszont levertséget, szorongást, magábazárkózottságot, érzelmi eltompultságot, beletörődöttséget vált ki, ezek huzamosabb érvényesülése feltétlenül gátolja a tanuló tanulási igyekezetét, eredményeinek színvonalát. A kudarctól betegesen rettegő tanulók sokszor minden eszközt megragadnak annak elkerülésére (csalnak, lemásolják a mások által kidolgozott eredményeket, vitába szállnak a pedagógussal az osztályzat miatt), csakhogy ki ne derüljön hiányosságuk. Eredménytelenség miatti félelmük szinte „elhomályosítja elméjüket“, és túlzott feszültségük, lámpalázuk következtében akkor is kudarcot vallanak, amikor az anyagot tulajdonképpen jól megtanulták. A pedagógusnak feltétlenül meg kell őriznie jóindulatát az ilyen tanulókkal szemben is, hogy belső biztonságérzetük megteremtésével javítsa teljesítőképességüket. Bármily ok vagy okok sorozatának következménye is a tanulmányi előmenetel elégtelensége, mind az iskolai nevelők, mind a szülők számára az egészséges pedagógiai derűlátás megőrzése alapvetően fontos, ennek szellemében kell az okokat feltárni és a javítás módját keresni. Az elégtelen előmenetelt ne elszigetelt jelenségként (s különösen ne úgy, mint a tanuló szellemi képességeinek következményét) kezeljük, hanem a tanuló egész személyisége válságainak kicsúcsosodását lássuk benne. Ezért nem lehet kellőképpen hangsúlyozni annak fontosságát, hogy ismerjük jól gyermekeinket, tanítványainkat, neveltjeinket, pozitív irányba terelgessük motivációikat, attitűdjeiket az iskolai tanulmányi munkát illetően. SZEBERÉNYI JUDIT ezdhetném akár egy jelképpel is: türelmetlen ez az ősz. Ideges és arrogáns. Indulatok feszülnek benne, felülről lefelé és alulról felfelé. De ez így nem is igaz. Egyrészt mesterkélt, másrészt egy jelképre nem húzhatom rá a képet. Kezdem inkább a képpel, amely szinte idilli, melankolikus, békés. (A bevezetőre tulajdonképpen csak a figyelem felcsigázása okán van szükség, mert ha történetesen így kezdem: Állok a megállóban és várom a buszt, mindenki tovább lapoz, félrecsapja a lapot, vagy a mellékhelyiségre gondol. És okkal, mert mifelénk minden tárca, glossza, jegyzet, már ha van ilyen, ezzel a mondattal kezdődik.) Tehát: Állok a megállóban és várom a buszt. Veröfényes, szokványos őszi délelőtt. Kicsi a társaság: rajtam kívül egy idős néni, egy overallos munkásember és egy fiatal anyuka a csemetéjével. Ez utóbbit nézem. Mármint az apróságot. Úgy egy-másfél éve nyílhatott ki a kukucskálója. Mint a csík. Bizonytalan tipegésével, amely át-átcsap futásba, szinte betölti a teret maga körül. Rohan, ökleli az anyucit, góbés szemvillanás, trappolás. Fékelés, félfordulat, átöleli az oszlopot, ellöki magától, pár méter galopp. Lehuppan, beletúr az avarba, ismerkedik a füstös, városi világ legalsó rétegével. Elhemperedik, élvezi a puha falevelek simogatását. Belémarkol a barna takaróba, szagolgatja. Na most! Most fogja megkóstolni, gondolom, s szinte már mocorog bennem a kacagás az öntudatlanság ártatlan játékát figyelve. Meggondolja magát. Inkább hemperedik még egyet, hogy a háta is megismerje az izgalmas, számára új szőnyeget, amely, csodálatos módon, ha akarja, darabokra esik, nem úgy mint odahaza a szobai. Az is puha, de másképp. Ez illatosabb is. Valahogy más, izgatóbb. Magáról megfeledkezve ismerkedik a kis nebuló a lenti világgal; hisz arra való a kéz, hogy markoljon, tapogasson, az orr, hogy szimatoljon. Amíg hagyják. A boldogan hempergözó gyerek megfeledkezik az anyukáról. Aki most elindul. Tekintetében felháborodás, szemrehányás, léptei láthatóan nem az anyai szeretet indulóját kopogják, önkéntelenül megfeszül a gyomrom, a szinte kiáltanám a kicsinek: bújj el gyorsan! S már pufognak az ütések az apró fenekén a szidalmak áradatával megideologizálva. Az erősebb, a hatalmasabb, akinek védenie kellene és irányítania a nyiladozó értelmet, a nevelés könnyebb módját választja. A „makarenkót“, mondaná pedagógus ismerősöm, sátáni vigyorral a pálcára gondolva. Hát igen: a pálca, a tenyér, a harsogás, a fenyegetés. A tehetetlenség pozíciójából kiosztott ütlegek. Az elmélázott figyelem feleszmélő verekedése. A gondatlanság, a lustaság, a megvékonyodott szeretet türelmetlen kapkodása. Az előjogokat sértő önfeledtség letörése. Hogy mi a pláne az ilyen gyerekpüfölés- ben? Az ösztönök szintjére történő leala- csonyodásban, az értelem pallérozása helyett? A nevelés álruhájába bújtatott terrorban? Talán csak arról van szó, hogy az anyuci rosszul értelmezi a szülői előjogokat. S majd egy pár év múlva, mikor szidalmai és ütíegei kevésnek bizonyulnak, tovább „fejlődik“ a módszer: Majd ad neked az apád, csak jöjjön haza! S az apuci, akinek erős kéz adatott, s feltétlen kiszolgálója az anyuci szeszélyeinek, odacsap. S ha leszáll az éj, az anyuci méltón megjutalmazza fáradozásaiért, amellyel ,,összetartja a családot, pallérozza a kis közösséget“. Eddig szólna a mese, amelyben mindenki megkapja a nekivalót, s még az anyuci keze is tiszta marad. A gyerkőc pedig, akit így ,,megneveltek“, ijedten, bepisilösen, elfojtott és növekvő agresszivitással kezdi szemlélni a világot, amelyben a nevelni képtelen szülő nem hagyta megmártózni, meghemperedni. Gyáva és zárkózott lesz, társa orrát betöri az iskolában, s ha követésre méltó példát lát, irigy féltékenység és kisebbrendűség marcangolja, nem az öntudatos és egészséges vágy, hogy ő is vigye valamire. Es majd ö is veri a gyerekét. Most még csak az avarban szeretett volna hemperegni, ebben az ideges őszben. 1S89. november 22-én (kövesdi k.) Méry Gábor felvétele
