Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)

1989-12-15 / 50. szám

- Én egy Bélához igyekszem- magyaráztam a fiatalembernek, aki az előbb Ferinek szólított, odaro­hant hozzám, és előbb megölelt, kétféléi arcon csókolt, Szervusz, Fe­ri!, aztán eltolt magától, jobban szem­ügyre vett, s kijelentette, hogy el­híztam, megvénültem, mióta nem találkoztunk. Tisztáztuk nagy nehe­zen, hogy nem vagyok Feri, de ettől függetlenül továbbra is Ferinek szó­lított, elárulta: öt magát is így hívják, és az apját, nagyapját is; de még az én felmenőim sem különbek. Feri, Feri, Feri. Az a Béla, akihez igyekez­tem, úgy magyarázta valahogy, hogy amint a 27-esnél, ez egy kilo­méterkő, leszállók a buszról - szól­jak előre a sofőrnek, mert egy kicsit bolondikus, nem áll meg, ha senki sincs, aki felülne átvágok a réten, van ott egy ösvény, meg is találtam, jól ki van taposva, utána kiérek a te­mető, a felhagyott régi temető sar­kához, kissé meredek és vízmosá­sos az út, s aztán figyeljem a két nagy cserfát, azok mutatják, hol vágjak neki az erdőnek. Az erdőben két út is arrafelé vezet, de az egyik cseles, bokros, ciheres sűrűn át ka­nyarog, könnyen eltévedhetek. De Béla telerajzolta nekem az egész útvonalat, úgyhogy nem tévedhet­tem el. Valami két órányit bolyong­hattam a ciheresben, egy dögkert mellett is elhaladtam, aztán hirtelen s váratlanul ezen a tarlón találtam magamat, ezzel a ferivel, aki szerint magam is Feri volnék, csak éppen elhíztam, megvénültem.- Nem tudod véletlenül, merre la­kik Béla? - érdeklődtem meg félén­ken, nehogy még meggondolja ma­gát, és rádöbbenve tévedésére, ma­gázni kezdjen. A fiatalember vállat vont. - Itt nem lakik semmiféle Béla- mondta közönyösen. - De ha akarod, elviszlek a házhoz. Már so­kan vannak ott.- Miféle házhoz? - lettem egyre kíváncsiabb.- A Feriékéhez - válaszolta rám­csodálkozva, hogy lám, még ennyit sem tudok. - Csak: ö Fuszulyka Feri, én meg Dádá. Dádá Feri, mi az, nem ismersz meg?- De, de mintha - hebegtem, és magam is kissé eltávolodva tüzete­sebben kezdtem szemrevételezni, hogyhát hol a csodában is láttam már ezt a fiút. Középmagas, sovány, inas legény volt, olajfoltos ingben, nadrágban, lábán teniszcipö. Haja csapzott, sűrű, fekete, szemei állan­dóan valami vad tűzben égtek. Nem lehetett több huszonöt évesnél. Eb­ből azt értettem meg, hogy rá sze­retne gyújtani, de cigarettája nincs, elővettem hát a magamét, előzéke­nyen megkínáltam vele. Kissé szégyenkezve vette el, rá­gyújtottunk, majd rögtön fel is világo­sított: nem azért mondta. Persze, persze, ütöttem el. Kellemetlen, ha az ember ekkora hőségben itt árvál­kodik ebben a nagy mezőben, s rá­adásul bagója sincs. Dádá Feri -kun­cognom kell, mikor kimondom, de- hát ismerek ennél mulatságosabb neveket is - nagyot szívott a cigaret­tából, csinos kis boglyafeneket rög­tönzött a tarlón hagyott szalmából, az egész tábla tele volt szalmával, hosszú sorokban sárgállott, ahogy az aratócséplö kiokádta volt, és ud­variasan hellyel kínált. - Amíg ál­lunk, le is ülhetünk. Leültünk, kész. Nem volt több témám. Bélát nem ismeri, habár, úgy látszik, ritka név a környéken, ha mindenki Feri. Mást meg mi a frászkarikát kérdezzek tőle. Hogy vagy? Köszöni, jól. De Ferinek nem kellett végszó.- Nem azért mondtam - kezdte.- Meglátod mindjárt, hogy mért kel­lett a gyufa. Ha adsz egy kicsi segít­séget, hamarabb végzünk, s elvisz­lek a házhoz. Bólintottam, hogyne, szívesen. Nem kérdeztem újra, miért kíván mindenáron elvinni a másik, a Fu­szulyka Feriék házához. Mindegy, hová visz, csak találkozzak már va­lakivel, aki normális és eligazít.- Az a Béla, akihez megyek- majdnem két méter magas, őszül a halántéka, és itt, ä szája jobb sarkán van egy nagy anyajegye- kockáztattam még meg azért. Feri, meglepetésemre, nagyot ütött a vál- lamra. - Ügyé mondtam! - kacagott.- Ismerem jól. Az is Feri. Az éppen Béla Feri. Na. Jól tud muzsikálni, ügyé. Ráhagytam ezt is. Bélát Bélának hívják, és nem Béla Ferinek, hanem Vargyasi Bélának, de mindegy. Var- gyasi Béla életében nem fogott hangszert a kezébe, hacsak kölyök- korában nem. Ám ez már igazán bagatell. Eldobtuk a csikket, én gon­dosan beletapostam a földbe, de Feri a magáét a bog szalma alá tette, azzal a nyilvánvaló szándék­kal, hogy meggyújtsa. Kérdő pillan­tásomra csak legyintett, gyere, hi­vott, ne ijedj meg, ez egy olyan munka, ami szórakozás. Riadtan baktattam vele a tarlón át egy kopár mart irányába, s csak akkor fedeztem fel, hogy a túloldalon mezei út pora fehérük, rajta egy meglehetősen kopott, lehurbolt trak­torral. Feri macskamód kapaszko­dott fel a kabinba, s leadott nekem egy teli, majd egy üres kannát. A te­liből átöntöttük felét az üresbe. Feri huncutul rámvigyorgott.- Ezek szerinted most félig teltek, vagy félig üresek? - célzott meg san, s összehúzott szemmel még mindig a lángokat figyelve. - Ez a hatodik parcellám. Ha látná ezt Tóth Feri. Tóth Feri. Ki az a Tóth Feri. Ja, egy másik Feri. Nem, felelte Dádá Feri, Tóth Feri már nem Tóth Feri. Tóth Feri most egy nylonzsák. Hogyhogy zsák? Hát úgy. Tóth Feri véletlenül nem Fuszulyka Feri?, tu­dakoltam óvatosan. Mert ha igen, akkor a ház. Dádá Feri szomorúan intett igent.- Azt hittem, már mindent tudsz- nézett meg gyanakvóan.- Nem, nem tudok semmit! - siet­tem a válasszal. - Én csak egy Bélát keresek, aki a barátom. Feri legyintett. Ismerjük az ilyent. Aztán mindent kiszedsz az ember­ből, ügyé. Hogy volt, mint volt, ki látta, ki a hibás.- De vélem nem megy a figura, testvér. Belőlem semmit ki nem hú­zol, harapófogóval sem! Ha nem, nem. Akkor megyek, határoztam el. Csak annyit mondj, BÖLÖNI DOMOKOS* a kérdéssel. Hirtelenjében azt vála­szoltam, hogy félig teltek, hiszen most töltögettük ilyenre őket.- Jóemberem vagy - vágott hát­ba barátsággal, hogy csakúgy lódul­tam arrébb. - Szeretem az optimista fejeseket! Hm. Én optimista. És - fejes. De legyen meg az Úr akarata.- Te elindulsz a felső lábból, én az alsóról. Minden sornak a végére cseppintesz egy kicsit. Takaréko­san, mert ennyi az egész. Aztán ahogy jödögélsz előre, minden tíz lépésre megint cseppintesz, minden sorba. Én jövök alulról, így ökörhú- gyosan, amíg összetalálkozunk, jó?- Jó, de miért? - értetlenkedtem.-Jaj, őrmester úr, milyen nehe­zeket kérdez! - kacagott Feri.- De tényleg, kapitány úr, miért is? - vettem a lapot. Feri azonban már el is indult a maga helyére, csak a válla fölött vetette hátra: Parancs, parancs! A dolog valóban hamar és köny- nyen ment, főleg amint szép lassan ürülni kezdett a kannám. Mégsem találkoztunk a közepén, a táblának, már jóval előbb kifogyott az üzema­nyag. Feri a fejét csóválta, káromko­dott. - Megmondtam annak a nagy- fejűnek, hogy nem lesz elég, a hun­cut istenit a pofájának! Az istent is meglopná, aztán ebből sajnál két rendes kannával adni! Hogy operál­nák ki az agyát, éjjel, s vegyék el a villanyt! Mint később kiderült, a főnökét dicsérte. Egy darabig még dohogott, aztán csóvákat csavart, engem a magam posztjára dirigált, de előbb egyet a csóvákból meggyújtott, úgy rohant, az alsó vég felé.- Csak akkor adsz tüzet neki, amikor én már vissza leszek jőve. így tettem. Néhány perc múlva lángban állt az egész tarló. A tűz ropogva marta végig a soro­kat, de még a közök is égtek, úgy kellett sietve keresztülugrálnunk raj­ttik, hogy elérjük a traktort. De a per­zselő hó idáig is elért, izzadtunk kegyetlenül. Ferinek a szemei még jobban kigyúltak, egy piromániás szenvedé­lyével gyönyörködött a lobogásban, kapkodva szedte a levegőt.- Ez mi volt? - kérdeztem, amikor kissé lehiggadva újabb cigarettát kért. Végigtörölte arcát, fejét levetett ingével, inkább elkenve magán az olajat s az izzadságot, aztán felsó­hajtott.- Ez volt a hatodik - mondta las­merre jutok ki ebből az égetett világ­ból. Meg akarom keresni Bélát.- Ha én tudnám - ingatta a Fejét Feri. Ült és nézett maga elé, már azt hittem, semmi sem ránthatja ki ebből a letargiából, felálltam, és a keze felé nyújtottam. - Hát akkor: szer­vusz, Feri! Felugrott, mint akit kígyó mart meg. - Azt már nem! - kiáltotta. - Amit én megígérek, az meg van ígérve! Ha azt mondtam, elviszlek, akkor elviszlek, ha vénasszonyok s kapacsákányok szakadnak is. Mit tehettem eZzel az őrülttel. Visszatelepedtem melléje a kiaszott fűre, néztük a tüzet, vártuk, hamvad­jon már el a szalma. Feri behunyta a szemét, úgy tet­szett, el is szunnyadt kissé, én is elpilledhettem, mert mikor ismét fel­eszméltem, már csak az ide-oda tekergőző kis füstkígyócskák ma­radtak a nagy túzból, a tarló feketén izzott, mögötte haragoszöldben re­megett az erdő fenyegető karéja.- Silóztuk a törökbúzát - szólalt meg váratlanul, nagyon vontatottan Feri, mintha csak imént hagytuk vol­na félbe a csevegést. - Ez egy hétfő délelőtt volt, előtte vasárnap a Gyu- rica Feri lakodalmán mulattunk, s ez a Tóth Feri, ez a Fuszulyka nem bírja az italt, vagyis nem bírta, na. Azt mondta, ledől egy kicsit, amíg az első remorka megtelik. Volt ügyé előbb este a pálinka, arra jött a bor, s mire már majdnem becsiptünk, mondta Gyurica Feri, hogy meg van véve hat hordó sör is, arra, ha nem lenne elég, ha nem járná ki a bor. Menjünk, segítsünk, hozzuk fel a pincéből. Borra sör, meggyötör.- Sörre bor: mindenkor - kedé- lyeskedtem, hogy lássa, értem ám én is a dörgést. Feri elengedte a füle mellett, én nem is számítottam, tu­lajdonképpen önmagának mondta, ki tudja, hányadszor, csak ezúttal hangos szóval, a történteket.- Olyan finom sör volt te, olyant nem ittál, s én se, mióta erre a világ­ra nyögött az anyám. Feri odalett valahova, azt hittük, a remorkája mellett alszik, az árnyékban. Láttál már szecskázást? Hirtelen elsírta magát. - Tudod, mi maradt belőle? Amit be lehet szépen tenni egy műtrágyás zsák­ba... Egy műtrágyás zsák, annyi... Újra végigtörülte arcát, szemeiből a tűz kihalt, tekintete üresen meredt a semmibe. - Na gyere, elviszlek a házhoz - mondta végül. - Ha olyan kíváncsi vagy, megnézheted.- És ez itt? - mutattam körül.- Nem gyúl meg tőle az erdő?- Nem, komám nem. Egy erdő nem gyúl meg olyan könnyen, s az­tán egyet se félj, amíg engem látsz. Mert addig nem vagy vak. Én va­gyok az önkéntes tűzoltóalakulat pa­rancsnoka, úgy nézzen rám, őrnagy úr! És ismét a régi gúnnyal kacagott, kis lidérckék táncoltak a tekinteté­ben. - Engem bíztak meg ezzel a magasztos feladattal - intett a fe­kete tarlóra. - Ez már a hatodik, szakszerűen csináltuk, nem? Te vagy a tanúm rá. Mire a nap lemegy, vége. Szalmaláng, tudod; mint a köl­tő szerelme. Ekkor néztem meg másodszor, sokkal figyelmesebben. Ismerem valóban valahonnan? Honnan tud­hat effélét egy traktorista, még ha önkéntes tűzoltóparancsnok is? Sürgősen revideálnom kell előítéle­teimet az ilyen falusi legényekről. De hát miért kell felégetni a szal­mát, ágaskodott bennem mégis a kérdés. Nem mertem kimondani. Ehelyett az Ady-kétsorost mondtam jó hangosan, nehogy azt higgye, nem vagyok méltó a bizalmára.- Költő szerelme: szalmaláng. Azért olyan véres és falánk. Szeretettel nézett rám, mint apa jól felelő gyermekére az esti lecke­felmondáskor. - Nem tudom, miféle Bélát keresel - szólalt meg aztán.- De ha akarod, elviszlek a házhoz.- Vigyél ahová akarsz, Feri- egyeztem bele rezignáltam - Csak vigyél már valahová. Kiengedte a féket, a traktor elin­dult a lejtőn, aztán beindult a motor is. Nincs önindítóm, kiabálta Feri. Kanyargós mezei úton rázkódtunk lefelé, megkerülve az erdőt. Feri állandóan magyarázott, de csak minden második-harmadik szavát ha értettem. Annyit mégis kihámoz­tam kiabálásából, hogy mióta Fu­szulyka Feri olyan szerencsétlenül járt, sokan járják a házat, jönnek, kérdezősködnek, szimatolnak. Jön­nek a főnökeik is, a nagyobbacskák. Aztán már rég be kellett volna hor­dani a szalmát s felszántani a tarlót, bevetni csalamádéval. A többi ötöt már felszántoták, csak ez a tábla maradt, este ezt is rendbe kell tenni. Holnapra minden készen lesz. Felszántva, bevetve, elboronálva. Minden el lesz szépen boronáivá. A Feri ügyében sem hibás senki, de a baleset az baleset, a halál az halál. Idegesek ők, bántja mindeniküket a dolog. Méternél magasabb a kuko­rica és sűrű, mint a fene. Hogy lehetne hát egy alvó embert benne észrevenni. Azóta nincs nyugalom a faluban, mindig jönnek, kérdeznek, nyomoz­nak, azt hiszik, szándékosság volt.- Meg tudnád nekik magyarázni?- kiáltotta.- Mit magyarázni? - tartottam oda a fülemet. * Hogy nem vagyunk gyilkosok. Hogy nem tehetünk róla. Fel tudnád támasztani?! Szomorúan ingattam a fejemet.- De legalább egy-két szót mondani az asszonynak? A gyermekeknek? Az öregeknek... Hogy ne átkozód- janak... Kiértünk a dombok közül, zöld lapály következett, egyszerre isme­rősnek tűnt a táj. A távolabban meg­pillantottam az országút kanyarját a kilométerkővel, ahol letett a busz. Megrántottam a karját. - Légy szí­ves, állj meg, Feri. Elkísért egy darabig, megkereste nekem a réten átvezető ösvényt.- Biztosan nem akarsz eljönni a házhoz? - kérdezte hitetlenkedve. Mosolyogva szabadkoztam.- Én egy Bélához igyekeztem- mondtam halkan. Feri megállt, kezet ráztunk, mint csakugyan régi ismerősök.- Az nem az - mondta. - Itt mindenki Feri. Béla is az, Béla Feri. De nem kétméteres, és nincs anya- jegye. Alacsony és hat gyermeke van. Ö ült a gépnél, mikor... Abból gondoltam, hogy...- Nem, nem, ne gondolj semmit. Szervusz, Feri! Lassan, görnyedten botorkált vissza a traktorálhoz. Sokáig inte­getett, és ö is így búcsúzott: Szer­vusz, Feri. Erdélyi magyar író I rén izgatottan mesélte barátnőjének az ( fonókat.- Drágám, én már megőrülök! Márta nyugodtan hanyatt dőlt a puha karó tudja, hogy Irén szóáradatát egykönnyen me egy kis türelmet erőltetett hát magára.- Azelőtt is előfordult néha, hogy az éjsz felcsörgetett valaki, de most szinte mind« rettegek, ha jön az este. Persze, Feri alszik, rr ta, de én úgy megijedek mindig. Egy időbér a kagylót, de aztán figyelmeztettek a távkö: kikapcsolják a telefonunkat, ha így foglaljuk Amikor nyaralni mentünk, előtte való éjszak godtan kialudjam magam, egy ládába tette a ládát kibéleltem mindenféle ruhadarabbal, i tam, amikor éjfél felé csörgött. A nyaralási tudtam meg, hogy otthonról hívtak, a falumbc közölni, hogy meghalt a keresztanyám, s bi sértődött a család, hogy nem mentünk el A távirat csak másnap érkezett, de mi már mi Pedig esküszöm neked, szegény keresztany miatt lemondtam volna az utazást, nagyon S2 Már magam sem tudom, mit csináljak azz készülékkel. Csak tudnám, ki járatja velem Már mindenkit számba vettem, akit esetleg megbánthattam az utóbbi időben. De hisz isr nek se tudnék ártani...- Azt mondd el, Irénkém - szól közbe Má is zajlik le az a kellemetlen éjszakai ébreszti - Hát, nagyon érdekesen. És szinte mine Elég későn járok aludni. Jó tizenegy után aztán elvégzem az esti kozmetikát, és zs ágyba! Amint lefekszem, máris elalszom. É: szólal a telefon! Rögtön az első csörrenésre fi úgy megijedek mindig, hogy legalább három-i tés elhangzik még, mire magamhoz térek. A az ágyból, kirohanok az előszobába, s a nyúlnék a telefonhoz, elhallgat. Mire fölvesz« ték. S ez idegesít a legjobban. Kezdetben az valaki leskelódik a szomszéd házból. De m gyújtok, úgy megyek a telefonhoz, mégsem ti a telefonálót, hogy legalább egyszer kedv házzam. Jakoby Gyula: BESZÉLGETÉS Híres emberek aforizmái 0 Az új törvények rendszerint azoknak az-: dalmát fejezik ki, akik a társadalmat irányítja azonban a régi törvényekhez ragaszkodnám még inkább bizonyítaná ezt az aggodalmat. (Montesc A régi levelek egyik előnye, hogy már nei válaszolni rájuk. ([ A világon és a világon kívül sehol sincs eg; olyan dolog, amelyet teljesen jónak tekinthe -a jószándék kivételével. i-------------------------------------------------------------------------------------------------------y—

Next

/
Thumbnails
Contents