Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-12-08 / 49. szám
i hogy már fogytán van a sö- jgyet? i, szórakozni akar, s valószidta önnel szívesen megia az öreg, s látszott rajta, il elbeszélgethet. Felállt és - Peter Norman vagyok. : öreg kezét, valami érthetet- arra alatt. sört a fiatalembernek! - kiálneghozta a sört, az öreg izetni.- Köszönöm, én is szívesen szórakozom önnel... de bocsánat, egy pillanat és máris itt vagyok. A toalett felé indult, s amikor eltűnt az öreg látóköréből, kiment. „Valami ütlegel kell találnom“, gondolta, s talált is. Egy vékony, rövid ólomcsövet a falnak támasztva. A kabátja alá tette, s kitapogatta, nem okoz-e feltűnést. Csak óvatosan, gondolta visszatérőben. A legkisebb gyanúra sem szabad okot adni. Türelmesen megvárta, míg az öreg megitta a sörét.- Mi volna, ha más kocsmába mennénk - javasolta.- Egyetértek önnel - mondta Norman, és azonnal felállt. Ez igen, gondolta Bili. Az öreg nincs az alkoholjok visszaadni - mondta százdollárost, majd megjertam önnel. Vannak kisebb ővette a pénztárcáját, pénzt hord magánál? - kérdta az öreg. - Ez a jutalom, im a Carouthers cégnél, de ték egy órával és egy száz- ! köszönő szó. sndolta magában gúnyosan il ilyesmivel, ha úgy el volnál i éheznél, ha egy cent nélkül é állnod... Szívesen cserél- im és százdollárosom volna, szóra!“ Ám hangosan csak ki megért. Tudja, nem jártam ■ ez a mai este, ez más. Inni ilte Bili, s úgy érezte, minden retné. - Szívesen szórakoz- nincs pénzem. - És várta, altársa. I van szó, ma a vendégem, ikadtam, akivel elbeszélget- ár senki. / az öreg ezzel a mondatával neki a százdollárost és az hoz szokva, lehet, hogy holnap reggel már semmire se fog emlékezni. De csak óvatosan, bíztatta magát. Elállt az eső, de a szél felerősödött. Az utca gyengén volt megvilágítva. Most valami sötét, elhagyatott helyet kellene keresni.- Elmegyünk a kocsimmal - szólalt meg Norman. - A lakásom mellett kitűnő bár van, bár én még nem voltam benne. - A nyelve kissé akadozott, majd körülnézett. - Hol is hagytam a kocsit? Aha, ott van! Átvágtak az úton. Bili már az ólomcsövet szorongatta, mikor Norman felkiáltott:- Hé, Jack! Itt vagyok! - s az eresz alól egy férfi lépett ki. Régi ismerősként üdvözölték egymást. Az autópark őre volt. „Kis híján csapdába estem - gondolta Bili.- A parkőrrel nem számoltam. Nagyon óvatosnak kell lennem!“ Aztán hirtelen más, újabb terv jutott eszébe. Ő fogja vezetni a kocsit, az öreget beviszi valami sötét mellékutcába, és ott...- Vezethetnék? - kínálkozott, mikor az öreg kinyitotta a kocsit.- Nem - utasította vissza Norman. - Én leszek a sofőr!- Szeretném kipróbálni a kocsiját... Norman gyanakodva nézett rá.-Talán azt hiszi, részeg vagyok?!- Nem, nem. Ez az átkozott parkőr túl közel állt hozzájuk, s őket nézte, így el kellett fogadnia az öreg javaslatát. Bili mozdulatlanul ült, bár ideges volt. „Veszélyes lenne vezetés közben leütni. Inkább várok“.- gondolta. Néhány perc múlva többemeletes épület előtt álltak meg.- Itt lakom, az első emeleten - mondta Norman.- A bár pedig itt van, a sarok mögött. Kiszálltak a kocsiból. Az utca néptelen volt. Norman egyik lábával a járdára lépett. Az ólomcsö lesújtott, az öreg tehetetlenül zuhatél. Bili eszelősen nézte, majd fölé hajolt. Az öreg szabálytalanul és lassan lélegzett. Bilit félelem öntötte el.- Nem! Nem akartam megölni! - morogta, majd fülét az öreg mellkasára helyezte, a szív gyöngén vert. Ebben a pillanatban pajzán hangokat és nevetést hallott, ami hidegzuhanyként hatott rá. Mit tegyen? A kocsi zárva, arra meg nincs ideje, hogy az öreg zsebében megkeresse a kocsi kulcsait. Gyorsan döntött. Az öreg hóna alá nyúlt, s behúzta a lépcsőházija, ahol az öreg lakott. Néhány másodperc múlva vidám fiatalokból álló csoport haladt el a járdán. Valószínűleg a bárból jöttek. A lépcsőházban félhomály uralkodott, csak egy árva villanyógő világított. Csend volt, Bili csak az öreg nehézkés lélegzését hallotta. Sikerült az aranyórát levenni a kezéről, s míg a pénztárcájában matatott, egy női hang szólalt meg az emeleten.- Louise, te vagy az? - Bill a falhoz lapult, magával húzva az öreget is, és várt, míg becsukódott az ajtó. „Ez a Louise bármikor jöhet - gondolta -, de jöhet bárki más is. Veszélyes itt állni, de még a pénztárcát nem vettem el. Felviszem a lakására“, gondolta kétségbeesetten. Az öreg zsebében megtalálta a lakáskulcsot. Az első emeleten azonban három ajtó volt, s az ajtókon nem voltak névjegyek! Nem várhatott. A szélső ajtónál kezdte. A kulcsot benyomta a zárba, de a kulcs nem fordult el...- Ki az? - kérdezte egy hang bévülröl. Bili gyorsan kirántotta a kulcsot, s a középső ajtóhoz-cipelte az öreget, miközben az arcáról vastagon folyt a veríték. Úgy érezte, Norman teste egyre nehezebb. Kattant a zár, s amint elfordította benne a kulcsot, az ajtó sarkig kitárult. Sötét volt a lakásban, Bili mégis lábujjhegyen lépkedve húzta be az öreget. „Na végre! Most már biztonságban vagyok“ - gondolta, aztán becsukta az ajtót. Kitapogatta a villanykapcsolót. A csillár minden égője kigyulladt, s erős fény ömlött el a helyiségben, megvilágítva a szobában tartózkodó emberek csoportját. Norman munkatársai voltak. így akarták meglepni az öreget, s gratulálni nyugdíjba vonulása alkalmából. GYÖRGY ELEK fordítása hik, is, értés. itása lllllllillílll!lllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllílllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllll!llllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllll i°swIny Jók legyetek, gyerekek! Janitsári doktor, a kórház igazgató főorvosa, kilépett az irodájából. Ajtaja előtt - immár hetedéve - egy hosszú és keskeny, támlátlan lócán ott ült az öreg Wirth. Az igazgató láttán felpattant, de az észre sem vette. Gondba merülve ment tovább, de egyszer csak megfordult, és végignézett Wirth bácsin.- Jöjjön csak, kérem - intett neki, és visszament az irodájába. Az öregember utánaeredt a tanárnak, és katonásan kihúzta magát az íróasztal előtt.- Tesparancs - mondta szolgálatkészen.- Hogy is hívják magát, kérem szépen? - érdeklődött az igazgató. Ezt mindig meg szokták kérdezni Wirth bácsitól, ha újságot vagy tízórait hozattak vele, vagy átküldték a röntgenlaboratóriumba egy sürgős leletért. Tudták, hogy valaha jobb napokat látott. Számon tartották, hogy az anyja bárólány volt, s hogy ő maga tábornok volt az elmúlt világban; de hét év se volt elegendő, hogy megjegyezzék a nevét. Tudja az öreg, hogy csak kegyelemből tartják. Ez a hét év egyetlen reszketős volt, hogy mikor mondanak fel neki. Szerette volna hasznossá tenni magát, de ez az iparkodás sikertelen maradt. Rengeteg hasznos holmit hordott magánál, annyit, hogy pótzsebet varrt a zakójába; mindig volt nála tü, cérna, olló, öngyújtó, zseblámpa, gumiragasztó, üvegvágó, konzervnyitó és még másféle ügyes felszerelés. De a hét év alatt csak egyszer varrhatta fel egy idegorvos gombjait, örült, ha valaki elejtett valamit, s ő felszedhette, bizonyítván, hogy van valami dolga! Albérletben lakott, a legrosszabb cigarettát szívta, tíz deka franciasalátát evett vacsorára, egy vizeszsemlével és egy csokor retekkel. Se családja, se barátja, se társasága. Az emberi lét legalsó szintjén vegetált, ahol az egysejtűek, a papucsállatkák és a tengeri szegfűk az állatvilágban; de minél zsugoribb az élet, annál becsesebb. Rettegett minden fehér köpenyes orvostól, hátha eszébe jut valamelyiknek, hogy ő tulajdonképpen felesleges itt. De 6 olyannyira felesleges volt, hogy már nem is szúrt szemet senkinek. Most is torkán kalapáló szívvel állt Janitsári színe előtt, aki tűnődve szemlélte szálkás arcát, sovány, magas termetét, melynek csak a legtetejét bírta meghajlítani az idő, mint a fenyőfák csúcsát. A szemle alighanem kedvező eredményt hozott, mert az igazgató biccentett, aztán így szólt:- Nézze, Fürth bácsi. Vagy mit is mondott az előbb?- Wirth Ottokárnak hívnak, parancsolatjára.- Jól van, Wirth bácsi. Akkor maga lesz a Mikulás.- Tesparancs? - kérdezte Wirth bácsi, attól félve, hogy nem jól hallott.- Majd Fonónéval beszéljék meg a ruhát - mondta az igazgató, és útjára bocsátotta az öreget. A Szülészet és az Ideggyógyászat pavilonja között, a kórház egykori kápolnájában - ahol személyzeti ebédlőt rendeztek be - zajlott a Mikulás-napi ünnepség. Annyian eljöttek, hogy mozogni sem lehetett. Megjelentek az összes gyerekes orvosok, műtősök, ápolónők, tisztviselők és takarítóasszonyok. S ebből a zsivajgó sokaságból két fejjel emelkedett ki a Mikulás. Wirth bácsi jól megállta a helyét. Nemcsak termete illett a szerephez; a hangja is mély, messze zengő hang volt, igazi mikulási hang. Méltóságteljesen lépkedett, sorban szétosztotta az ajándékokat, s minden gyereket szigorúan megfenyegetett az ujjával, mondván:- Most aztán jók legyetek, gyerekek! Piros süveg volt rajta. Vattából ragasztott, hosszú szakáll. Fehér szemöldök, szintén vattából. Érződött rajta, hogy csillagpor tapad köpenye szegélyéhez, s hogy rénszarvasok húzta szánkóval utazott a kórházkapuig. A gyerekek álmél- kodva nézték, vizes szemmel, de még a felnőttekben is megborzongott valami. Mert Wirth bácsi néha a felnőttekre is rámutatott - különösen, ha osztályvezető főorvos volt az illető -, s megrázta fehér cérnakesztyűbe bújtatott, hosszú mutatóujját:- Most aztán jók legyetek, felnőttek! A tréfát szívesen fogadták, mosolyogtak rajta, de közben mintha hangyák mászkáltak volna a hátukon. S másnap reggel, amikor Janitsári bement a kórházba, odamormolt egy köszönést Wirth bácsinak:- Jó reggelt, Wirth bácsi. Mások is emlékeztek a nevére. Több ízben kértek tőle tüzet. Rábíztak egy iratot, hogy vigye el a minisztériumba. Néhány nap múlva Wirth bácsi kiszuperálta a kényelmetlen lócát, s attól kezdve egy kiérdemesült hordszéken ült az őrhelyén. Ebéd után megivott egy szimplát a büfében, s a franciasaláta helyett sonkát vagy kolbászt vagy tíz deka ementálit vitt haza. A fizetése nem lett több, de ő vasár- naponta selyempapírból egy szelet Lúdlábtortát evett meg ebéd után - ki tudja, hogy van ez. líílllllllllllllillllHllllHllllllllllllllillllllilillllllllilllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllll!llllllllllllllllllllllilllllllllllll|||ill||||lilllllllll|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||| Z. NÉMETH ISTVÁN Mit lát a lány Mit lát a lány mikor az utcára lép s az aszfalt égeti arcát Kinek kiált segítségért ha hajáig szalad a szél s kitágult szemébe hullnak a nedves rózsaszirmok Mit lát a lány mikor becsukja szemét s a holdfényben megadja magát Mit gondol a fogasra akasztott magány a bőréhez tapadó csendszilánk eszébe jut-e a vízcseppnek hogy azért született mert egy lány könnycseppért kiált Mit lány isten ő hisz szaván függnek a kiteregetett ruhák s parancsát lesik tankok lánctalpáról levált ezüst sárdarabkák * Mit isten a világegyetem ő csillagot fog szülni mert nem hiszi el hogy kékszemű a halál Néha a fák is II. Néha... Néha a fák is beszélnek rólad magányukat árulják kinn a parton talpig acélban nap-imádatban s a sziklák morzsolják neved Néha a fák is szeretnek téged s a süllyedő csónakok felnevetnek telefonkagylók bugyognak a mélyből s a víz átmossa hangodat Néha a fák is elindulnak érted gyökerükkel felszántját az utakat álmos reménnyel csillag-kötényben egészen arcodig lopakodnak Roxána Roxána halk szelíd távolba néz rózsát keres végig fekszik a csillagokon s most látod csak felhőfodor szoknyája alatt mohó vágy lapul a vörös villámok után már rózsát sem keres nem vonzza a távol nem halk nem szelíd a neve sem Roxána s vihar vagy magad is az édenkert zászlói alatt bukfencezik hozzád és szeretni hív
