Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-12-08 / 49. szám
Mindkét fél azt állítja, tíz áldozatból nyolc éppen az említett körülmények miatt veszítette életét. A katonákat gyakran temeti be lavina, vagy szakadékokba zuhannak. Sal- toro szektor északi részén egy pakisztáni tiszt ezt mondja: „Mi bátrak vagyunk és ók is azok. Ugyanazt az ellenséget kell legyóz- nünk: az időjárást és a magasságot." Sorra szedi áldozatait a nagy magasság miatt fellépő tüdóödéma - vér és víz önti el a tüdőt, s lassú fulladásos halált okoz. Az indiaiak, akiknek az -állásai magasabban vannak, mint a pakisztániaké, elmondták, az ödéma naponta egy vagy két katonánál is fellép. Azok élik túl, akiket sikerült helikopterrel gyorsan kórházba szállítani. MEGHDUT-HADMŰVELET Elsőként India küldött egységeket a sziacseni jéghegyek közé. 1984 áprilisában indította el a Meghdut-nadmuveietet, egy-egy szakasz katonát helyezett el Saltoro két legfontosabb hágójánál. Delhiben azt mondják, ezzel csak megelőzték a tervezett pakisztáni akciót, amit viszont Iszlámábádban tagadnak. Pakisztán későn reagált, nem sikerült az indiaiakat kivetni elfoglalt állásaikból, s így elvesztette azt az 1600 négyzetkilométeres területet, amelyre igényt tart. Tekintettel F ülsüketítő a dörrenés, csakúgy, mint a visszhangja. Az ágyúmoraj, a háború hangja azonban hamarosan belevész az égig érő csúcsok, jéghegyek végtelen csöndjébe A katonák, bemocskolódott fehér egyenruhában, újratötbk a 105 milliméteres tarackot, és ismét lőnek. Pakisztániak ők, előretolt állásaikban a Battoro jégmezőn, 5300 méteres tengerszínt feletti magasságban, a hegyvidéki határvonal alatt. A hegygerinc túloldalát lövik, az indiai katonák hasonló állásait az innen tizenegy kilométerre lévő sziacseni jégmezőn, amely a leghosszabb az egép Himalájában. Amikor derült az idő, napi huszonnégy órán át dörögnek az ágyúk. De most az ellenfél nem viszonozza a tüzet, ezért csak néhány pakisztáni katona figyeli a géppuskafészkekból az indiai felderítő hehkoptereket A többiek az éppen kézhez kapott postájukat bontogatják, mások a motoros szánokat javítják, s vannak, akik önfeledten élvezik a néhány órányi perzselő napsütést, hiszen a gyorsan rohanó felhők percek alatt hatalmas hóvihart hozhatnak magukkal. Fennséges látványt nyújtanak a hétezer méteres hófödte csúcsok. A pakisztáni dandártábornok, Saltoro körzet északi szektorának parancsnoka a tájba belefeledkezve mondja: „Gyönyörű ez a hely. Itt sosem szabadna harcolni. “ De harcolnak, már több mint öt éve. A Karakorum magashegyi területei sosem voltak lakottak, csak ritkán járt ember errefelé, a vidék csaknem megközelíthetetlen. Majd megérkeztek a pakisztáni és az indiai egységek, elkeseredett harcot vívnak egymással, anélkül, hogy nagyobb érdeklődést tanúsítanának irántuk hazájukban vagy másutt a világban. A hadműveletekben néhány ezer indiai és pakisztáni katona vesz részt. Egyik fél sem hozza nyilvánosságra, hogy a konfliktusnak mennyi halálos áldozata van. Valószínűleg százak vesztették életüket és ezrek sebesültek meg, s nemcsak a fegyverek által, hanem a zord időjárás, a tengerszint feletti magasság, a nagyon nehéz körülmények miatt. PEDIG BÉKE VAN Igen, a helyzet paradoxona az, hogy Pakisztán és India között béke van, a két kormányfő, Benazir Bhutto és Radzsiv Gandhi arra törekszik, hogy a hűvös visszafogottságnál valamivel barátibbak legyenek a kapcsolatok. Mindketten ilyen értelemben utasították küldöttségeiket az indiai-pakisztáni tárgyalásokon, amelyek az idén májusban kezdődtek Iszlámábádban, s júliusban pedig Delhiben folytatódtak. Májusban a két belügyminiszter megállapodott abban, a Sziacsenböl lótávolon kívülre vonják vissza egységeiket, s júniusban a vezérkari főnökök a részleteket is kidolgozták. Jól tájékozott források szerint született egy titkos megállapodás is: India fokozatosan kivonul Sziacsenböl Pakisztán pedig ellenszolgáltatásként a minimálisra csökkenti a pandzsábi szikh szeparatisták támogatását. A cél nyilvánvalóan az, hogy a jégmező ismét a senki földje legyen, miként az a hatvanas évekig volt. Rendkívül nehéz végleges megoldást találni a kérdésre: miként osszák fel a magashegyi területet India és Pakisztán között? Itt a tét: a nemzeti büszkeség, a hatalmi presztízs és Kasmír északi határainak az ellenőrzése India és Pakisztán függetlenségének kikiáltása, vagyis 1947 óta mindkét ország igényt tart Kasmírra A három háború (1947, 1965 és 1971) után meghatározták a túz- szüneti vonalat, azt az ideiglenes határt, amely a többségében muzulmánok lakta Kasmíron keresztül húzódik. Már az első, az 1949-es tüzszüneti megállapodásnak is volt egy lényeges fogyatékossága: a térképen a tüzszüneti vonalat nem húzták teljesen végig kasmír északi határáig, hiányzott az utolsó hatvan kilométeres szakasz. Ez vezetett a konfliktus kirobbanásához, amely mincfltét fél számára nagyon költséges, viszont nem annyira fájdalmas^ hogy be kelljen fejezniük. Az indiai parancsnok véleménye: „Addig maradunk itt, amíg szükséges. Ez az indiai hadsereg számára nem jelent gondot". A pakisztáni ugyanilyen határozott: „Bár Sziacsen nem olyan terület, amelyért érdemes lenne vért ontani, de a haza az haza". A TERMÉSZET ÍRJA A SZABÁLYOKAT Mindkét oldalon teljesen világosak az összecsapások szabályai: felfedezed a célpontot, és meghúzod a ravaszt. A magaslati pontokon elhelyezett tüzérségi megfigyelők éjjel-nappal figyelik az ellenfél utánpótlásvonalát. „Kivárjuk, amíg a karaván nyílt területre ér, ahol nincs semmilyen fedezék" - mondja a pakisztáni dandártábornok. Ott, ahol az indiaiak és pakisztániak fedezékei csak néhány száz méternyire vannak egymástól, gyakoriak a géppuska- és rakétapárbajok. Mindkét fél azt állítja, a harcokban kevesen esnek el: a katonák mélyen beásták magukat, a nehéztüzérségi túz a gerinceken keresztül pedig többnyire pontatlan. Klasszikus értelemben vett gyalogsági támadásra csak ritkán van példa, hiszen ilyen magasságban és a jeges terepen, amely tele van szakadékokkal, ezernyi veszéllyel, még mozogni is nehéz a katonának. ötezer méter fölött, hátán a teljes felszereléssel, kezében fegyverrel még egy teljesen akklimatizálódott férfi is kapkodja a levegőt. „A terep nem enged nekünk sok mozgást. E konfliktus terjedelmének maga a természet szab határt" - mondja egy pakisztáni tiszt a Baltoro jéghegy egyik előretolt állásában. Abban a csatában például, amely idén áprilistól május közepéig zajlott a Csumik jéghegynél, egy héten át ember ember ellen harcolt. Több tucatnyian vesztették életüket, de egyik fél sem tudta a legkisebb stratégiai fölényt sem kicsikarni. A legtöbb áldozat a terep és az időjárás számiáljára írható. Ember még nem háborúzott ilyen magasságban, ahol a levegő oxigéntartalma a felére csökkent, a kegyetlen hidegről és a napokon át tartó hóviharokról nem is beszélve. 7 arra, hogy a legfontosabb magaslati pontok többségét az indiaiak foglalták el, Delhi követeli: a térség legyen természetes határvonal, amely meghosszabbítja észak felé a tüzszüneti vonalat (ez osztja fel Kasmírt, India és Pakisztán között). Persze a konfliktus egyre terebélyesedett, a felek mind több katonát küldtek a Himalájába, újabb és újabb bázisokat és előretolt állásokat építettek ki. A sziacseni jéghegyekben a konfliktus 1987 októberében tetőzött. Szerencsére egyik fél sem vélte célszerűnek a légierő bevetését, vagy a konfliktus kiterjesztését délre. Imran Ullah Hán, pakisztáni hadtestparancsnok Raval- pindiben kijelentette: „Azt akartuk elérni, hogy ez sokba kerüljön nekik. Sikerült. “ Az indiaiak tagadják, hogy sikerült volna. Egyik tábornokuk véleménye: „Ez a mi területünk. Egy lépést sem hátrálunk." Még egyszer az okokról: Brit Indiát 1947- ben osztották fel Indiára és Pakisztánra. Dzsammu és Kasmír állam 136 ezer négyzetkilométernyi területének hovatartozásáról heves viták folytak. Pakisztán még az ENSZ égisze alatt megkötött tűzszünet előtt megszállta a terület egyharmadát. Az 1949- es megállapodás értelmében Kasmír északi és nyugati része Pakisztán fennhatósága alá került, a többi India tagállamává lett. A tüzszüneti vonalat a térképen csak a 9842-es pontig rajzolták meg (Saltoro hegyvidéki övezet déli része). Azért nem tovább, mert a hegyekben akkoriban nem harcoltak, a küldöttségek elégségesnek találták azt a megállapítást, hogy a vonalnak folytatódnia kell észak, a jéghegyek felé. Az 1965-ös és az 1971-es háborúk után végeztek kisebb kiigazításokat, de azt a problémát nem oldották meg. India kezdettől fogva igényt tartott egész Kasmírra. A pakisztáni követelések bonyolultabbak: Iszlámábád támogatja az ENSZ 1949-es felhívását, hogy rendezzenek népszavazást Kasmír hovatartozásáról (India ezt elutasítja), azzal érvel „a 9842-es ponton túli északi területet teljes mértékben Iszlámábád ellenőrizte. Szerinte a hegymászók is mindig a pakisztáni szervektől kértek belépési engedélyt. Hangsúlyozza továbbá, hogy 1963-ban a sziacseni jégmezőktől északra lévő 2470 négyzetkilométeres területet szerződésben átengedte Kínának, ezt viszont India nem hajlandó elismerni. Róbert Wirsingnek, a Dél-karolinai Egyetem államjogi professzorának a véleménye szerint a felhozott érvek közül egyik sem jó semmire. „E jogi formaságokról sosem fog dönteni semmilyen bíróság. A valóságban tisztán hatalmi kérdésről van itt szó." KI FÁRAD BELE? Vagy pedig arról, hogy ki unja meg hamarább az egészet. Jelenleg mindkét fél azt állítja, a végtelenségig tudja tartani pozícióit, katonáik harci lelkesedése töretlen. Egyes indiai tisztek szerint a sziacseni tapasztalatok rendkívül hasznosak a hadsereg számára. „Ez a hadművelet olyan tűzkeresztség volt, amilyenben sehol másutt nem részesültek volna a katonák. Ott minden ember megtanulta, hogyan kell önállóan dönteni. “ Az indiaiak sikerét bizonyítja ebben a háborúban az a nagy katonai bázis, amelyet csaknem négyezer méteres magasságban építettek ki, mintegy 120 kilométernyire Pratapurtól, ahol a 102-es dandár főparancsnoksága van. A bázis elsősorban nagy raktárakat jelent, élénk forgalommal. Naponta több tucat helikopter szállítja innen a fegyvert, lőszert és élelmiszert az előretolt állások felé. Itt képezik ki az újonnan érkezett alakulatokat. A katonáknak hat hét alatt akklimatizálódniuk kell, s megtanítják őket, hogyan kell megmászni egy jégfalat, egyáltalán életben maradni a kegyetlen hidegben. Osztrák gyártmányú hegymászó cipót és Svájcban készült ruhát kapnak. A tábor közepén emlékművet emeltek azoknak, akik a Himalájában elestek. Hozzá kell tenni- s ezt az indiai tisztek mondták -, még a legmelegebb vidékeken szolgáló ezredek is elküldik zászlóaljaikat a Himalájába. A táborból hat-nyolc napig tartó rendkívüli, fáradságos - és veszélyes - menetelés után érik el az előretolt állásokat. Hetvenöt ilyen állásnak és egy dandárnyi embernek az ellátása ilyen körülmények között valóban gigászi feladat. „Annak az elvégzésére, amihez más hegyekben tíz ember elegendő, itt minimum húszra van szükség"- mondja az egyik kiképzőtiszt. A Ghjari támaszponton a pakisztáni katonák amerikai overallba öltöztek, lábukon magas szárú amerikai hócsizma. Ugyanúgy élnek, mint nem is olyan messze tőlük az A fekete négyzet a vitatott területet jelzi indiai katonák. Ghjarinak a pakisztáni katonák rendkívüli jelentőséget tulajdonítanak, itt áll az a mecset, amelyet állítólag a XIV. században épített maga Ali Hamada- ni, a baltisztáni síita iszlám atyja. Szerintük ez bizonyítja, hogy milyen régóta él e területen az iszlám vallás, s ebből adódóan Pakisztánnak van rá joga. Radzsiv Gandhi és Benazir Bhutto is nyomást gyakorol saját tábornokaira annak érdekében, hogy találják meg a sziacseni zsákutcából kivezető utat. Rendkívül sokba kerülnek ugyanis azok az erőfeszítések, hogy megtartsák azokat a területeket, amelyekből semmi hasznuk, pusztán a nemzeti büszkeségről és valamilyen absztrakt stratégiai megfontolásokról van szó. Az indiai katonák sikerei ellenére ,,számunkra ez nagyon drága dolog, kellemetlen helyzetben vagyunk" - mondta Gandhi egyik tanácsadója. A pakisztániak - persze nem hivatalosan - hasonló véleményt hangoztatnak. Az iszlamabadi hadügyminisztérium egyik magas rangú tisztségviselője ezt így fogalmazta meg: „Az indiai katonák már torkig vannak a Himalájában vívott harcokkal, s a mieinknél ugyanez a helyzet. Az egésznek semmi értelme." Pakisztán azt követeli, az indiaiak vonuljanak vissza a sziacseni hegyek között elfoglalt állásaikból, s azután tárgyalhatnak arról, hol húzódik.a határ. India tűzszünetet javasolt, s azt, hogy a katonák maradjanak eddigi állásaikban mindkét oldalon, és számukat fokozatosan csökkentsék. Pakisztán nem megy bele, attól félve, hogy ez véglegesítené az indiaiak pozícióit. Ki fog engedni? (A 100+1 nyomán, rövidítve) Délutáni Ima a pakisztáni oldalon Pakisztáni tüzérek