Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)

1989-12-01 / 48. szám

A

lekszandra Ernesztovna első ízben egy kora reggel ment el mellettem, tetőtől talpig a moszkvai nap rózsaszínű fényözönében. Harisnyája lecsúszva, lába térdben rogyadozott, kis fekete kosztümje szalonnás és gyűrött. Hanem a kalapja!... Négy évszak - labdarózsa, gyöngyvirág, cseresznye, borbolya - fonódott össze a világos szalmaedényen, amelyet óó-riá-si kalaptű erősített a haj maradékához. A cseresznyék kissé meglazultak, lehámlottak és fahangon kopognak. Kilencvenéves lehet, gondoltam. De hat évet tévedtem. A napfényes levegő leszalad egy sugáron az ódon, hűvös ház födeléről és újra felszalad, fel oda, ahová ritkán nézünk - ahol öntöttvas erkély függ a lakatlan magasságban, ahol meredek háztető van, valamilyen finom mívű kis rács, egyenesen a reggeli égre rögzítve, égbe olvadó tornyocska, toronyhegy, galambok, angyalok - nem, nem látom jól. Üdvözölt mosollyal, boldogságtól elhomály- lott szemmel halad Alekszandra Ernesztovna a napos oldalon, tágra nyitott körző két száraként rakosgatja forradalom előtti lábait. Tejszín, egy kis cipó és sárgarépa a hálójában, húzza a kezét, hozzádörzsölödik nehéz, fekete szoknyája széléhez... A szél gyalog érkezett délről, tenger és rózsák illatát árasztja, a könnyű lépcsőn fel a mennyei kék birodalomba ígér utat. Alekszandra Ernesztovna rámosolyog a reggelre, rám mosolyog. Fekete öltözete, holt gyümölcsöktől zörgő, világos kalapja eltűnik a sarkon túl.

Aztán az átizzott sétányon került utamba: ellágyulva, megindulva egy magányos, verítékező, az izzó városban rekedt kisgyerektől - magának soha nem volt gyermeke. Rémes kis fehérneműje kilaffog maszatos fekete szoknyája alól. Az idegen kisgyerek bizalommal kiönti szegényes kis kincseit Alekszandra Ernesztovna ölébe. Ne pisz- kold össze a néni ruháját! Semmi baj. Hagyja.

Találkoztam vele a mozi fülledt levegőjében (vegye le a kalapját, néne! Nem látok .tőle semmit!). A vásznon játszódó szenvedélyekkel sosem párhuzamban, Alekszandra Ernesztovna hangosan sóhajtozott, csokoládé gyűrött ezüstpapírját zizegtette, összeragacsozva a nyúlós, édes anyaggal törékeny műfogsorát.

Végül a Nyikita-kapu környékének tűzo- kádó gépkocsiözönében vetődött elém, sodródott, irányt tévesztett, belekapaszkodott a kezembe, úgy úszott ki a megmentő partra, egész életre elveszítve annak a néger diplomatának a becsülését, aki egy alacsony, csillogó autó zöld üvege mögött ült, és szép kis göndör gyerekeinek becsülését is. A néger felordított, és kék füstöt eregetve elszáguldott a Zeneakadémia irányába, a halálra rémült, kidülledt szemű, reszkető Alekszandra Ernesztovna pedig rám csüggeszkedett, és elvonszolt társbérleti menedékébe - csecsebecsék, ovális keretek, száraz virágok -, validolszag uszályát húzva maga után.

Két parányi szoba, stukkódíszes meny- nyezet, az ásatag tapétán ott mosolyog, mereng, szeszélyeskedik a mámorító szépség - a kedves Sura, Alekszandra Ernesztovna. Igen, igen, ez én vagyok! Kalapban, kalap nélkül, kibontott hajjal... Ó, milyen... Ez meg a második férjem, ez a harmadik - nem volt valami szerencsés választás. No, de most már minek beszélni róla... "Talán ha akkor rászánta volna magát, hogy Ivan Nyikolajevicshez_ szökjön... Ki az az Ivan Nyikolajevics? Ó itt nem látható, az albumba van préselve, belefeszítve négy karton kivágott résébe, rásimulva egy turnü- rös dáma, körülseregli néhány rövid életű fehér kiskutya, amelyek még a japán háború előtt pusztultak el.

Üljön le, üljön le, mivel kínálhatom? Jöjjön el máskor is, persze, az istenért, jöjjön! Alekszandra Ernesztovna egyszál egyedül van a világon, s annyira szeretne fecsegni!

.. .Ősz. Esők. Alekszandra Ernesztovna, megismer? Én vagyok! Emlékszik... no, nem fontos, vendégségbe jöttem önhöz. Vendégségbe - ah, milyen öröm! Ide, ide, mindjárt rendet csinálok... így élek csak, egyedül. Mindenkit túléltem. Három férjemet, tudja? És Ivan Nyikolajevics, ó hívott, de... Talán el kellett volna határoznom magamat. Milyen hosszú az élet. Ez itt - én vagyok. Ez is én. Ez meg itt - a második férjem. Három férjem volt, tudja? Igaz, a harmadik nem valami...

Az első ügyvéd volt. Híres ügyvéd. Nagyon jól éltünk. Tavasszal: Finnország. Nyáron: a Krím. Fehér keksz, fekete kávé. Csipkés kalapok. Osztriga - nagyon drága... Esti színház. Mennyi hódoló! Ó tizenkilencben halt meg - leszúrták egy kapualjban.

Ó, persze, Alekszandra Ernesztovnának egész életében voltak szerelmi regé-ényei, hogy is lehetett volna másképpen? A női szív - az már igen! Például három éve egy hegedűs bérelt egy kis zugot Alekszandra Ernesztovnánál. Huszonhat éves, kitüntetett, és a szeme!... Persze, titkolta az érzelmeit, de a szeme - az mindent elárult! Alekszandra Ernesztovna este néha megkérdezte tőle: „Teát?“... az meg csak ú- úgy nézett és sem-mit se szólt! Nos, érti?

Na-agy huncut volt. Csak hallgatott, amíg Alekszandra Ernesztovnánál lakott. De látszott rajta, hogy csak úgy lángol, és csak úgy forr a lelke. Esténkint kettesben a két szűk kis szobában... Tudja, valami volt a levegőben - mindkettőnk számára világos volt... Ó nem bírta tovább, és elment. Kiment az utcára. Késő éjszakáig bolyongott. Alekszandra Ernesztovna szilárd maradt és nem kecsegtette semmivel. Aztán ö - bánatában - megházasodott, elvett egy olyan... szóval, semmi különös. Elköltözött. A házasságkötés után egyszer találkozott az utcán Alekszandra Ernesztovnával és olyan pillantást vetett rá - valósággal megperzselte! És megint csak nem mondott semmit. Mindent eltemetett a lelkében.

Igen, Alekszandra Ernesztovna szíve sohasem volt üres. Három férj, többek között. A másodikkal egy óriási lakásban éltek a háború előtt. Neves orvos volt. Híres vendégek. Virágok. Örök vidámság. Meghalni is vidáman halt meg a férje: amikor már világossá vált, hogy vége, Alekszandra Ernesztovna elhatározta, hogy odahívja a cigányokat. Mégis, tudja, ha az ember valami szépet, lármásat, vidámat lát, még meghalni is könnyebb, nem igaz? Igazi cigányokat nem sikerült keríteni. Alekszandra Ernesztovna - leleményes asz- szony! - nem jött zavarba, felfogadott valami szurtos gyerekeket, leányokat, felöltöztette őket suhogó, csillogó, lobogó holmikba, kitárta a haldokló hálószobájának ataját - és azok zenebonáim kezdtek, üvöltözni,

TATYJANA TOLSZTAJA

orrhangon gajdolni, körtáncba fogtak, hol meg guggolósba, és forgott a rózsaszín meg az arany, az arany meg a rózsaszín! A férjét ez váratlanul érte, ó már oda fordította a tekintetét, azok meg egyszer csak betörnek, kendőiket kanyargatják, visí- toznak: a férje felemelkedett, hadonászott, hörgött: ki innen! - azok pedig még vígab- ban, még vígabban, még dobognak is hozzá! így halt meg, az örök világosság fényes- ked|ék neki. A harmadik férjem nem valami ...

De Ivan Nyikolajevics!... Ah, Ivan Nyikolajevics! Mindössze ennyi volt: a Krím, ki- lencszáztizenhárom, a zsalugáteren beszűrődő napfénycsíkok szeletekre fűrészelik a gyalult, fehér padlódeszkákat... Hatvan év telt el azóta, de lám, még most is... Ivan Nyikolajevics egyszerűen az eszét vesztette: azonnal hagyjam el a férjemet, és utazzam hozzá a Krímbe, örökre. Megígértem. Aztán Moszkvában elgondolkodtam: miből élünk? És hol? Ő meg elárasztott levelekkel: „Kedves Sura, gyere, gyere!“ Itt a férjem a maga dolgaival van elfoglalva, ritkán ül otthon, ott meg, a Krímben, a selymes homokon, a kék égbolt alatt Ivan Nyikolajevics rohangál, mint a tigris: „Kedves Sura, örökre!“ Pedig szegénynek még annyi pénze sincs, hogy jegyet váltson Moszkváig! Levelek, levelek, mindennap levelek, egy teljes éven keresztül - Alekszandra Ernesztovna megmutatja.

Ah, mennyire szeretett! Utazni vagy nem utazni?

Négy évszakra tagozódik az emberi élet. Tavasz! Nyár. Ősz... Tél? De már a tél is mögötte van Alekszandra Ernesztovnának - hát hol van ó most? Hová mered nedvesedé, kifakult szeme? Fejét hátravetve, felhúzva vörös szemhéját, Alekszandra Ernesztovna sárga cseppeket csöpögtet a szemébe. Rózsaszínű léggömbként dereng át a vékony pókhálón. Hatvan évvel ezelőtt ez a kis egérfarkinca borította be a vállát fekete pávafarkként? Ebben a szempárban merült el - mindörökre az állhatatos, de vagyontalan Ivan Nyikolajevics? Alekszandra Ernesztovna köhécsel és bütykös lábával tapogatva keresi a papucsát.- Most teázunk. Tea nélkül nem engedem sehova. Nem-nem! Eszébe se jusson!

De hiszen nem megyek sehova. Hiszen ezért jöttem - teázni. Hoztam süteményt is. Mindjárt fölteszem a teáskannát, ne fáradjon. O meg addig előveszi a bársonyalbumot és a régi leveleket.

A konyhába messzire kell menni, egy másik városba, végtelen fénylő padlón, amelyet úgy felkentek, hogy a cipőtalpon két napig ottmarad a vörös padlóviasz nyoma. Az elöszoba-alagút végén, akár a fény egy haramiás rengetegben, a konyhaablak kis fényfoltja világít. A huszonhárom szomszéd hallgat a tiszta, fehér ajtók mögött. Félúton - telefon a falon. Felirat fehérük, valamikor Alekszandra Ernesztovna tűzte oda: „Tűzoltók - 01. Mentők - 03. Halálom esetén telefonálni Jelizaveta Oszipovná: nak.“ Jelizaveta Oszipovna már régen nincs a világon. Semmi baj..Ezt Alekszandra Ernesztovna elfelejtette.

A konyhában beteges, élettelen tisztaság. Az egyik tűzhelyen magával beszélget valaki scsije. A sarokban még ott a szomszéd Belomor cigarettája szagának fürtös kúpja. Egy bevásárlóhálóban tyúk lóg az ablakon kívül, mint a megbüntetett, himbálódzik a fekete szélben. Egy csatakos, pőre fa lecsügged bánatában. Részeg gombolja ki a kabátját, arccal a kerítésnek támaszkodva. A helynek, az időnek és a cselekvés módjának szomorú körülményei. És ha Alekszandra Ernesztovna akkor beleegyezett volna, mindent itthagy és szalad délre Ivan Nyikolajevicshez? Akkor hol volna most? Már elküldte a táviratot (jövök, várj), becsomagolt a jegyet elrejtette jó mélyre, pénztárcája titkos rekeszébe, magasra fel- túzte pávasátor-haját, s leült az ablak elé a karosszékbe - várni. És messze délen Ivan Nyikolajevics nyugtalankodva, nem híve boldogságában, kirohant a vasútállomásra - szaladgálni, izgulni, rendelkezni, felfogadni, megállapodni, megörülni, kémlelni a homályos hőséggel szegett horizontot. Aztán pedig? Ó estig várakozott a karosszékben, az első tiszta csillagokig. És azután? Kihúzta hajából a hajtűket, megrázta a fejét... Azután pedig? Ugyan, mi az - aztán, aztán? Elszaladt az élet, az jött aztán.

A teáskannában felforrt a víz. Jó erősre főzöm. Egyszerű kis zenedarab a teafözés xilofonján: a kannafödél, a födél, a kiskanál, a födél, a rongyocska, a födél, a rongyocs- ka, a rongyocska, a kiskanál, a nyél, a nyél. A hosszú út vissza a sötét előszobán, két teáskannával a kezében. A huszonhárom szomszéd a fehér ajtók mögött fülel; nem csöppenti-e az átkozott teáját a mi tiszta padlónkra? Nem csöppentettem el, ne izguljanak. Lábammal nyitom ki a gótikus ajtószárnyakat. Egy örökkévalóságig voltam odakinn, de Alekszandra Ernesztovna még emlékszik rám.

Málnavörös, repedezett csészéket vesz elő, valamilyen csipkés terítővei díszíti fel az asztalt, matat a tálalószekrény sötét koporsójában, kenyér és kétszersült illata lebben elő a szekrény faorcái mögül. Ne mássz elő, illat! El kell fogni és visszaszorítani a csiszolt üvegajtócskák mögé; így ni, maradj lakat alatt.

Alekszandra Ernesztovna csudafinom lekvárt vesz elő, ajándékba kapta, kóstolja csak meg, nem, nem, kóstolja meg, ah, ah, ah, nincs is rá szó, ez valami egészen rendkívüli, igaz, csodálatos? Igen, igen, mióta a világon vagyok, ilyet még soha... jaj, mennyire örülök, tudtam, hogy ízleni fog, vegyen még, vegyen, vegyen, könyörgök! (Az ördögbe, majd megint megfájdul a fogam!)

ön tetszik nekem, Alekszandra Ernesztovna, nagyon tetszik, különösen azon á fényképen, ahol olyan ovális az arca, meg ezen, ahol felveti a fejét és nevet, kivillantja gyönyörű fogait, és ezen ahol durcásnak mutatja magát és a tarkója mögé veti a karját, hogy a csipkés ruhaujja visszacsússzék a könyökén. Tetszik az ön immár senkinek sem érdekes, valahol elviharzott élete, sebesen elfutott ifjúsága, elporladt hódolói, férjei ünnepélyes sorban egymás után elvonultak, mindenki, aki megszólította és akit ön hívott, mindenki, aki átvonult az életén és eltűnt a nagy hegyen túl. El-eljövök majd önhöz és hozok tejszínt, és a szemnek nagyon hasznos sárgarépát, ön pedig, kérem, nyissa fel a rég nem szellőztetett barna bársony albumokat - hadd lélegezzenek nagyokat a csinos gimnazistalányok, nyújtózzanak ki a bajuszos urak, mosolyogjon a daliás Ivan Nyikolajevics. Semmi baj, semmi baj, ö nem látja önt, ugyan, Alekszandra Ernesztovna.... Akkor kellett volna elhatároznia magát. Kellett volna. De hiszen már határozott! Itt a férfi mellette, csak a kezét kellett volna kinyújtania! Itt van, a kezébe veheti, itt van laposan, hidegen, fényezetten, aranycirádákkal a kissé megsárgult Ivan Nyikolajevics! Hé, hallja, Alekszandra Ernesztovna elhatározta magát, igen, utazik, várja, kész, többé nem ingadozik, várja ót az állomáson, Ivan Nyikolajevics, hol van, hahó!

Ezer év, ezer nap, ezer átlátszó, áthatolhatatlan függöny hullott alá az égből, össze- sűrűsödtek, tömör falakként záródtak össze, eltorlaszolták az utakat, nem engedik Alekszandra lEmesztovnát az ő évszázadokba beleveszett szerelmeséhez. A férfi ottmaradt az évek túlsó oldalán, egyedül a poros déli állomáson, kószál a napraforgóhéjjal teliköpködött peronon, az óráját nézi, csizmája orrával félrerugdossa a kukoricacsutkák poros orsóit, türelmetlenül tépdesi a ciprusok kékesszürke tobozkáit, várja, várja, várja a mozdonyt a forró reggeli messzeségből. Alekszandra Ernesztovna nem érkezett meg. Nem is jön. Becsapta. De nem, nem, hiszen jönni akart! Már elkészült, becsomagolt! Félig átlátszó ruháját térdével szorította be a lába szűk sötétjébe, nesszeszerje bőrhangon nyikorog, ezüsttel csillan meg, a szemérmetlen fürdőruhák, amelyek éppen hogy eltakarják a térdét - karja meg váltig csupasz! -, hunyorogva, előre élvezve várják a maguk óráját... A kalapskatulyában - képtelenül mámorító, súlytalan... ah, nincs is szó rá - fehér habos valami, csodák csodája! Legalul, hanyattfektetve, lábacskáit felhúzva, a kis doboz alszik - hajtűk, fésűk, selyemzsinórok, gyémántpor, kis kartonlapra felragasztva- a finom körmöknek; apró semmiségek. Jázminparfóm, kristályüvegcsébe zárva - ó, hogy tündöklik milliárd szivárványként a vakító tengeri fényben! Útra kész már - mi akadályozza? Mi akadályoz mindig bennünket? De hát gyorsan, megy az idő!... Megy az idő, s az évek láthatatlan, vastag rétege mind tömörebb lesz, és megrozsdásodnak a sínek, és az utakat felveri a fű, és egyre dúsabb a dudva a vízmosásokban! Az idő folyik, és hátán ringatja a kedves Sura a csónakját, és ráncokat loccsant ismétel- hetetlen arcára.

.. .Még egy kis teát?

Aztán a háború után visszatértünk- a harmadik férjemmel - ide, ezekbe a kis szobákba. A harmadik férjem egyre siránkozott, panaszkodott... Az előszoba hosz- szú. Gyenge a világítás. Az ablakok udvariak. Minden elmúlt. Meghaltak az elegáns vendégek. Elszáradtak a virágok. Az ablakot veri az eső. Siránkozott, siránkozott - és meghalt, hogy mikor, miben, azt Alekszandra Ernesztovna nem jegyezte meg.

Elővette Ivan Nyikolajevicset az albumból, hosszan nézte. Mennyire hívta ót. Ö már a jegyet is megvette - itt van, ni, a jegy. Egy kemény kis kartonon fekete számok. Ha akarja az ember, így nézheti, ha akarja , megfordíthatja, mindegy: ismeretlen ábécé, elfeledett betúrejtjeles belépő oda, a túlsó partra.

Talán ha megtudná a varázsszót... ha kitalálná... ha leülne és alaposan végiggondolná... vagy valahol megkeresné... hiszen kell lennie egy ajtónak, egy kulcslyuknak, egy titkos átjárónak oda, abba a napba; mindent bezártak, de hát legalább egy kis rést hagytak volna - elbámészkodtak és otthagyták; talán valami régi házban találna rá; a padláson, ha félrehajtja a deszkákat... vagy egy kihalt mellékutcában, a téglafalban van egy rés, ahol hanyagul falaztak, sietve vakolták be, és sebtében keresztbe beszögezték... Talán nem is itt, hanem egy másik városban... Talán ott a sínek útvesztőjében, félreállítva, áll egy beszakadt padlójú, megrozsdásodott, öreg vasúti kocsi, amelyre végül is nem ült fel a kedves Sura?

„Ez az én fülkém... Szabad? Bocsánat, itt a jegyem - ezen minden rajta van!“ Ott, abban a végében - rozsdás rugók, a kupé megvetemedett, vörös bordái, az ég kékje a mennyezeten, a láb alatt a fű - ez az ó törvényes helye, az övé! Azóta sem foglalta el senki, egyszerűen nem volt joga hozzá!

.. .Még egy kis teát? Hóvihar támadt.

Még egy kis teát? Virágban az almafák. Pitypang sárgállik. Orgona. Füh, de meleg van! El Moszkvából - a tengerhez. A viszontlátásra, Alekszandra Ernesztovna! Elmondom, mi van ott, a föld túlsó végén. Nem száradt-e ki a tenger, nem úszott-e el száraz virágsziromként a Krím, nem fakult-e ki a kék ég? Nem hagyta-e el önkéntes posztját az állomáson az ön elgyötört, izgatott szerelmese?

A moszkvai hópokolban engem vár Alekszandra Ernesztovna. Nem, nem, minden úgy van, minden jól van! Ott, a Krímben, láthatatlanul, de nyugtalanul, fehér zubbonyban fel-alá járkál a poros peronon Ivan

Nyikolajev zsebéből, fel-alá jái alacsony I lenül; ész nak rajta lányok, fi átfonva a ma-bumrr döben, S2 fülklipszel öregembe keresztül- de ő nem ö csak vá kedt félútt lőtt a füler vedt a val

Ivan N; dóm neki ó megjön, elszánta r jón ki egy mindent t a csomac esküszöm bedugva < el nyű vödc engedik v menni, v emléksze valahogy; van, igaz tudja, a biztos, bi;

Aleksz tés szól, A lépcsóp házi por könnyeim - a feledt- Kiest

Vagyis De hisze oda és vi

Forró, kriptáját* csapni. \ még el í aszfaltfoll nek a fölt hol? Talá spirál - £ meredezi A kedve: eltörve, <• cókmók - a négy é zott cser orrú kan ellopták. Bolondok nek? A fekete b£ mó belet, Sura, vét annyit mt csíkos, s topolyafa

Mit cs fordulnon a pjort. És vés Sura mölcsökk va, a re mosolyog távoli, tűr ra lebeg délidöbe.

}