Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-11-17 / 46. szám
t \ ÚJ szú 15 * 1989. XI. 17. Egy-egy szovjet-amerikai csúcstalálkozó hetekre, sőt hónapokra elegendő munkát ad a szakértőknek, hírmagyarázóknak - előtte is, utána is. Ez alól a december elejére meghirdetett Gorbacsov -Bush „hajótalálkozó“ sem kivétel, hiába nevezték el nemhivatalosnak.' Annál inkább nagyobb a hírverés körülötte, a „titokzatosság fátyla“ csak ösztönzi a találgatásokat, hiszen azzal mindenki tisztában van, hogy a jelenlegi nemzetközi helyzetre való tekintettel kemény munka lesz az, nem holmi sétahajókázás. M inden ilyen találkozó tartogathat meglepetéseket, a helyzet alakulásától függően előre nem jelzett témák is napirendre kerülhetnek. Volt már ilyesmire példa - Reykjavíkban, akkor szintén azt mondták, hogy a találkozó nemhivatalos, elkeresztelték közbülsőnek is, mégis történelmi jelentőségűnek bizonyult. A decemberiről tudjuk: elsősorban gazdasági kérdésekkel foglalkoznak majd, s természetesen a kelet-európai országokban zajló folyamatoknak is nagy figyelmet szentelnek. Azért természetesen, mert lényegében nincs a szovjet-amerikai tárgyalások hagyományos területeinek olyan vetülete, legyen szó akár a leszerelésről, a gazdaságról, akár az emberi jogokról, amely ezektől elvonatkoztatható lenne. Persze, a csúcstalálkozótól az elvi álláspontok tisztázását is várják, a tengerentúlon legalább annyira, mint az európai fővárosokban. Azt, hogy miként viszonyul Washington a kelet-európai változásokhoz, a Szovjetunióban zajló folyamatokhoz. Talán mondani sem kell, hogy a nemzetközi politikában még sosem volt szükség a koncepciók és taktikák olyan gyors módosítására, mint napjainkban. Kötetnyire rúg azoknak az amerikai elemzéseknek a száma, amelyek azt mérlegelik, támogassa-e az Egyesült Államok a szovjet peresztrojkát, hogyan és milyen mértékben tegye ezt. Persze, az amerikai kormányzaton belül sem egységesek a nézetek, s éppen a decemberi döntésektől vár mindenki valamilyen „eligazítást“. Októberben az USA keleti politikájának a koncepciója volt tehát a legdivatosabb téma az amerikai politikusok, politológusok körében. Talán azért is, mert a kiszivárogtatásokból tudjuk, hogy a csúcs gondolata George Bush nyári európai útja során merült fel először, tehát mindaz, ami ezt követően, s főleg a wyomingi külügyminiszteri találkozó után ez ügyben elhangzott, jelzésértékű is volt Moszkva felé. Másrészt: egyszer már várt a világ hét-nyolc hónapot arra, hogy a mostani amerikai kormányzat kidolgozza saját leszerelési koncepcióját. Ez azonban kevés, hiszen az utóbbi hetekben Európában jelentős változások történtek és történnek, s a helyzet Washingtontól is gyorsabb reagálást követel meg. Baker - háromszor Előzetesen annyit el kell mondani a kapcsolatok általános jellemzéseként, hogy a hivatalosnak tekinthető értékelések rendkívül visszafogottak, s az utóbbi hetekben mindkét fővárosban elismeréssel szóltak a másik fél kezdeményezéseiről. Ez azért érdemel említést, mert a hangnemváltás a konfrontáció elkerülésének a szándékát jelzi. Ritkán fordul elő, hogy amerikai külügyminiszter egy hónapon belül háromszor is szükségesnek tartotta volna összefoglalni az Egyesült Államok Kelet-Európa-politikájának a lényegét. Baker a tengerentúlon folyó vitákra adandó válaszként szögezte le október 5-én, hogy az Egyesült Államok a peresztrojka sikerét kívánja, de ez elsősorban magán a Szovjetunión múlik, Amerika ismeri saját befolyásának korlátáit. Hat pontban vázolta, hogy az USA mit tehet a szovjet átalakítás támogatása érdekében: 1. Együttműködik a regionális válságok megoldásában, egy stabilabb nemzetközi helyzet kialakításában. 2. Együttműködik a fegyverzetkorlátozásban, ami enyhíti az amerikai költségvetésre nehezedő nyomást is. 3. „Nem fenyegető módon“ támogatja a kelet-európai változások folyamatát, ami jótékonyan visszahat a szovjet reformokra is. 4. Együttműködik a Szovjetunióval a humanitárius és egyéb globális kérdésekben. 5. Bizonyos területeken műszaki-gazdasági segítséget nyújt a Szovjetuniónak. 6. Kölcsönösen előnyös, kereskedelmi alapú gazdasági kapcsolatokat fejleszt a Szovjetunióval, de a bizonyos mértékben enyhített COCOM-előírásokat is megtartja. Megfigyelők a Kelet-Európa-politika legteljesebb összefoglalójaként értékelték Baker október 16-i beszédét a New York-i Külpolitikai Társaságban. Néhány lényeges megállapítás: ha az Egyesült Államok realisztikusan lép fel, hogy Moszkvával keresse a kölcsönös érdekeket, akkor meg tudja ragadni a gorbacsovi forradalom által kínált lehetőségeket. Ha viszont nem így lép fel, semmit sem nyerhet, ám elveszítheti a kelet-nyugati kapcsolatok megváltoztatásának a lehetőségét. Baker azt mondta, szerinte a peresztrojka organikus és átfogó program, majd úgy fogalmazott, hogy a kelet-európai reformok mind a Szovjetuniótól, mind az Egyesült Államoktól új válaszokat követelnek meg. Óvatosságra intette azokat, akik Kelet-Európábán és különösen egyes szovjet, főleg a balti köztársaságokban túlságosan nagy és radikális léptekkel kívánnak haladni. Moszkvában nagyon gyorsan reagáltak e beszédre. Geraszimov külügyi szóvivő leszögezte: üdvözlik, hogy a szovjet-amerikai viszony távlatait illetően sok kérdésben megegyezik a két fél véleménye. „A kölcsönös bizalom erősítésével összefüggésben a Szovjetunió nagy jelentőséget tulajdonít annak, amit Baker a kelet-európai változásokról mondott, nevezetesen azt, hogy Washington nem akarja károsítani a szovjet biztonsági érdekeket.“ Méltatta, hogy az USA hajlandó egyes területeken technikai segítséget nyújtani a szovjet gazdasági reformokhoz, mondván, Moszkva kész mélyíteni a párbeszédet az Egyesült Államokkal a gazdasági kérdésekről, úgy, ahogy az Wyomingban elkezdődött. „A Szovjetunió a Baker-beszédet a konstruktív párbeszédre tett erőfeszítések részének tekinti. Október 23-án San Franciscóban a nagyhatalmi kapcsolatok fegyverzetkorlátozási vonatkozásait összegezte Baker, természetesen ezúttal is az amerikai szempontok és kezdeményezések oldaláról közelítve a kérdéshez. Megállapításainak lényege az volt, hogy a kapcsolatokban elért politikai haladást katonai területre is ki kell vetíteni. A változó stratégiai környezetben újra kell gondolni a célokat és eszközöket, s adott esetben ezek változásainak megfelelő mértékben kell módosítani a stratégián is. Különösképpen a Szovjetunió két wyomingi bejelentését méltatta, azt, hogy leszerelik a krasznojarszki radarállomást és azt, hogy a Szovjetunió már nem köti az űrvédelemmel kapcsolatos megállapodáshoz a hadászati rakéták 50 százalékos csökkentését. Négy pontban foglalta össze, milyen elveket követ az Egyesült Államok a fegyverzetkorlátozási tárgyalásokon: 1. Az első csapásra és meglepetésszerú támadásra alkalmas potenciál csökkentése. 2. Kiszámíthatóság a nyitottság alapján. 3. A korábbi atomfegyver-központúság kiterjesztése a vegyi eszközökre és a regionális stabilitás kérdéskörére. 4. A cél a fegyverzetek megsemmisítése, nem csupán a visz- szavonás. Jurij Gremitszkih, a szovjet külügyminisztérium képviselője erről a beszédről azt mondta: bizonyítja, hogy az Egyesült Államok új módon közelíti meg a szovjet-amerikai kapcsolatokat a biztonsági kérdések területén. „A Szovjetunió tudomásul vette az amerikai kormány véleményét, s értékelése szerint a Baker-beszéd fontos és tartalmas.“ Sevardnadze a filozófiáról és a gyakorlatról Amilyen figyelemmel kísérték Moszkvában Baker nyilatkozatait, épp olyan érdeklődéssel fogadták Washingtonban Eduard Sevardnadzenak október 23-án, a Legfelsőbb Tanács ülésén elhangzott beszédét, amely méltán keltett nemzetközi visszhangot, hiszen lényegében a nyolcvanöt óta érvényesülő új külpolitikai filozófia gyakorlatának az összegzése volt, s nem nélkülözte az olyan megállapításokat sem, amelyek talán még egy-két évvel ezelőtt is szentség- törésnek tűntek volna. Illetve hivatalosan, magas párt- és állami tisztségviselők szájából nyilvánosan még nem hangzottak el. Szokatlan volt az a kijelentése, amely szerint miniszterként végrehajtja a törvényes döntéseket, de fenntartja magának a jogot arra, hogy lemondjon, ha e döntésekkel politikai vagy erkölcsi okokból nem ért egyet. Például, szólt az ENSZ Alapokmányának és más nemzetközi dokumentumoknak a tiszteletben tartásáról, s Afganisztánnal kapcsolatban rámutatott: „Hiszen a világszervezet több mint száz tagországa éveken keresztül bírálta akciónkat, s ezért rá kellett volna ébrednünk, hogy szembekerültünk a nemzetközi közösséggel, hogy megsértettük a magatartási normákat és az összemberi érdekekkel ellentétesen jártunk el. Tanulságos az is, hogy amikor csapatokat küldtünk Afganisztánba, a legdurvábban megsértettük saját törvényeinket, a párton belüli, valamint az állam- polgári normákat, etikát.“ Hozzáfűzte még, hogy ö akkor az SZKP KB PB póttagja volt, együtt dolgozott Mihail Gorbacsowal, de a döntésről mindketten csak a sajtóból értesültek. Elvi jelentőségű megállapításokat tett a szocialista országokhoz fűződő viszonyról, kijelentve: „A barátainkkal szemben, akikkel évtizedeken keresztül együtt haladtunk, erkölcsi kötelezettségeink is vannak. A legnehezebb percekben is támogattak bennünket, még akkor is, amikor nem volt igazunk. Hajlandók voltak áldozatokat is hozni értünk. Kapcsolatainkban új árnyalatok jelentkeztek, s most olyan hangokat hallani, hogy fordítsunk hátat régi barátainknak, vagy pedig keressünk újakat. Nyíltan kijelentem: ezek nem okos tanácsok. Egyes országokban új alternatív erők jelentkeznek. Senki sem küldte őket oda, azért jelentkeztek, mert azt a nép kívánja. Ezek az országok továbbra is szomszédaink, szövetségeseink, barátaink maradnak. Csupán egy világos: már nem lehet a múltban kialakult régi struktúrák keretében eljárni. A testvéri országokhoz fűződő kapcsolatainkban vannak nagy és kisebb problémák, de nincs válság.“ Még néhány figyelmet érdemlő megállapítás: „Szégyenkezve kell beismernünk, még nemrégiben az úgynevezett emberi jogokról beszéltünk és azt állítottuk, hogy e tekintetben nálunk nincsenek problémák. A humanitárius kérdések értelmezésében és megoldásában az utóbbi időben igazi lélektani, politikai és jogi áttörést hajtottunk végre... Rendkívül fontos, hogy a külpolitika az egész nép egyetértésére támaszkodjon.“ Sevardnadze reagált azokra a nézetekre, amelyek a Szovjetunió egyoldalú leszerelési lépései miatt aggódnak, hangoztatva, hogy ezek sérthetik az ország biztonsági érdekeit. „Azoknak, akik azzal vádolnak bennünket, hogy hajlamosak vagyunk az egyoldalú lépésekre, tudatosítaniuk kellene, hogy itt voltak más egyoldalú akciók is. Az ameriakiak 1969-ben leállították a vegyi fegyverek gyártását. Mi azzal válaszoltunk, hogy csaknem további két évtizeden keresztül folytattuk a gyártásukat, tekintet nélkül a milliárdos költségekre, a környezetkárosításra, az emberek életének veszélyeztetésére.“ Ezzel kapcsolatban bírálta azokat a washingtoni nyilatkozatokat is, amelyek szerint az Egyesült Államok folytatni kívánja a bináris eszközök gyártását. Koncepcióvázlatok a csúcs előtt Mint mondotta, az átalakítás tekintélye önmagában nem véd meg a hibáktól. Ezeket nem titkolni kell, hanem beismerni és kijavítani. Tipikus példaként hozta fel a már említett krasznojarszki radarállomást, emlékeztetve, hogy négy éven keresztül foglalkoztak a dologgal, s az USA azzal vádolta a Szovjetuniót, hogy megsérti az 1972-es ABM-szerzödést. „Az ország vezetése nem tudta meg mindjárt, hogy mi a teljes igazság. Végül is meggyőződhettünk arról, hogy az állomás valóban nem ott épült, ahol szabad lett volna. Évek óta harcolunk az ABM-szerződés megőrzéséért, hangsúlyozva, hogy az a stratégiai stabilitás alapja. Es erre itt van ez az állomás, úgy magasodik, mint egy egyiptomi piramis, szinte demonstrálja az ABM-szerződés megsértését. De meghoztuk a helyes döntést, kijelentettük, hogy a radarállomást szétszereljük. Erre ismét akadtak olyanok, akik azt állították, hogy feláldoztuk az érdekeinket. A valóságban az említett szerződést védelmezzük, jogi és erkölcsi alapunk lesz ahhoz, hogy követelhessük a Grönlandon és Nagy- Britanniában levő amerikai radarállomások ügyének a tisztázását.“ Egyetemes és nemzeti érdek Sevardnadze terjedelmes beszédéből azokat a részleteket idéztem, amelyekben a legkirívóbb és legsürgetőbb problémákat ecsetelte. Azért, mert ezek egyrészt a legjobban érzékeltetik, hogy a közeledés nagyon is kétirányú utca, másrészt pedig azt, hogy a szovjet külpolitika már nem méricskéli centiméterekkel, ki mennyit tett meg ezen az úton, s nem ehhez igazítja jövőbeni lépéseit. A külügyminiszteri expozé még valamiben adott újat: ez az egyetemes emberi érdekek és a nemzeti érdekek ötvözése. Már itt sem az a mérce, hogy addig lehet az összemberi érdekek elébe menni, ameddig az nem sérti a vélt vagy valós nemzeti érdekeket. Véleményem szerint ez az, amivel Sevardnadze lekörözte amerikai kollégájának az elképzeléseit. A kritérium, amely képes az említett érdekeket közös nevezőre hozni, az, amit Sevardnadze úgy fogalmazott meg, hogy szerinte az új gondolkodásmód az olyan örök értékek megőrzését jelenti, mint a becsületesség, a hűség, a tisztességes magatartás. Ezt szolgálják a nyíltság kiterjesztését célzó törekvések, ennek nagy feltűnést keltő példáját szintén október folyamán tapasztalhattuk. A Mezsdunarodnaja Zsizny című külpolitikai folyóiratba Zbigniew Brze- zinski amerikai politológus, korábban Carter elnök nemzetbiztonsági főtanácsadója, olyan cikket írt, amelyben közös kelet-nyugati nyilatkozatot (garanciarendszert) szorgalmazott az európai stabilitás biztosítása érdekében. Brzezinski külön e folyóiratnak írta a cikkét, s a korábbi gyakorlathoz képest szokatlan volt, hogy ezt a lap minden kommentár vagy vitacikk nélkül közölte. Egy nem éppen kommunistabarátként elkönyvelt amerikai politológus egy szovjet lapban is fejtegette, hogy szerinte a belső gazdasági és politikai válság hosszú időre leköti majd a szovjet vezetés figyelmét. A válságjelenségeket taglalva megállapítja, ezek a folyamatok nem változtatnak azon a tényen, hogy a Szovjetunió katonailag világhatalom marad. Kifejti, hogy a Szovjetuniónak szüksége van a Nyugat gazdasági segítségére, viszont a Nyugatnak sem szabad kihasználnia a helyzetet. A közeljövő európai folyamataiban helyet kapó keleteurópai változások nem bolygathatják meg az európai erőegyensúlyt - ez Brzezinski egyik tézise, s hozzáfűzi, hogy Európa biztonságának megerősítése egyidejűleg kell, hogy végbemenjen az Egyesült Államok és a Szovjetunió stratégiai biztonságának megszilárdításával. Leszögezi: sem az európai biztonságot, sem a kelet-nyugati kompromisszumot nem erősítené az olyan kísérlet, hogy a Varsói Szerződést feloszlassák, vagy hogy mindkét katonai tömböt megszüntessék. Brzezinski olyan kelet -nyugati garanciarendszert, közös nyilatkozatot képzel el, amely egyfelől biztonságérzetet adna a Szovjetuniónak, másfelől kötelezvényt jelentene a „Brezsnyev-doktríná- ról“ való lemondásra. Felnőttként kezeli olvasóit a szovjet lap, bízva abban, hogy el tudják dönteni, mi a helyes és mi nem. Ráadásul az elméleti síkon megfogalmazott tézisek mögött esetenként nagyon nehéz a gyakorlatot is felfedezni- Tudatosítani kell azt is, hogy a mai világban az új folyamatokra már nemigen lehet a régi, stabil receptek szerint választ találni. Esetleg többféle választ is lehet találni, s csak nagyon nehezen dönthető el néha, hogy melyik a maradandóbb. Csupán egy dolog vitathatatlan: a nemzetközi fejlődés kulcsa most Európa. A decemberi csúcs előtt segíthet az eligazodásban, ha csak vázlatosan is, de felvillantjuk, miként tekintenek erre a térségre az Egyesült Államokban. Hiszen ahhoz, hogy megfelelően tudjunk reagálni, válaszolni, ezt ismerni kötelességünk. Elfogadni persze nem. MALINÁK ISTVÁN
