Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-07-14 / 28. szám
ÚJ szú E E Nálunk kutya csahol, másutt kakas rikolt; így látlak, borús táj, unalmas vak színfolt. De jön az április, és minden más lesz itt; a dombtetőn a szél selyemzászlót repít, kéntől aránylanak szőlők s pillerajok, büszkén kel fel a nap, és a föld nem sajog, a méh ittasan dong a rózsakelyheken, és egybeforr megint a széttört szerelem. így zeng nektek a költő hálaéneket, mert Janus-arcú ő is, mint ti, istenek. (Nálunk kutya csahol - R. O. fordítása) A Világirodalom Kisenciklopédiája ilyen sorrendben méltatja alkotói munkásságát: ,.francia drámaíró, költő, regényíró, esszéista, filmíró, festőművész“. Minden igaz. A festőművészet is. Annyira igaz, hogy 1963-ban bekövetkezett halálakor abban a Milly-la Forét-ban lévő templomkertben temették el, amelynek templomában Cocteau művészi kézjegyét viselik a falfreskók. (De festett, aláírásával ellátva, nyakkendőket és zsebkendőket is, amelyeket már életében szép pénzekért vásároltak meg rajongói, manapság pedig akkora értékük van, hogy meghaladja talán Cocteau összes írói tiszteletdíjainak összegét.) Az irodalomtörténet, mint azt a fenti felsorolás is bizonyítja, mindenekelőtt drámaíróként tartja számon, mégis - elsősorban költő volt. Drámáiban, színműveiben, regényeiben, táncjátékaiban is. Másrészt - 6 volt a két világháború között feltörő francia irodalom „enfant terrible"-je, fenegyereke; nem véletlen, hogy a világhírt a világ minden színpadán máig is játszott - a Les Enfants terribles (1929) című regényéből készült - drámája szerezte meg számára. (A regény, Gyergyai Albert fordításában, előbb Veszedelmes Eden - Vásott kölykök, utóbbi Rettenetes gyerekek címen jelent meg; a színpadon újra Vásott kölykök címmel láthattuk viszont.) Cocteau maga a szavak kötéltáncosának, harlequinjének, hetykébb perceiben polgárpukkasztó klaunnak, gúnyolódó bohócnak minősítette önmagát: kortársai zsonglőrnek, a szavak bűvészének, „a francia szellem mágusának“, s mindenekelőtt „próteuszi“ költőnek tisztelték. Meghökkentő átváltásai, átváltozásai és irányváltoztatásai valóban az átváltozások görög istenét, a „nagy tengeri öreg“, Próteusz alakját idézik elénk; Próteu- szét, aki a görög mitológia szerint tetszésének megfelelően tudja magára ölteni az összes létező és nem létező állatok alakját, de fel tudja ölteni a tűz és a víz minden alakzatát is, s ami a legfontosabb, mindig ő volt az az isten, aki megmondta az igazat. Ez a próteuszi adottság - kidomborodóan cocteaui erény és tulajdonság: Cocteau jellegzetesen az a költő volt, akinek nemcsak költészete, egész élete az agorán, a nagy nyilvánosság előtt játszódott le. Élete minden szakaszában, költői, írói irányváltásainak minden korszakában, hiszen volt parnasz- szista és impresszionista, dekadens és avantgardista, expresszionista és szürrealista, volt szabadgondolkodó és katolikus, volt kábítószeres és moralista. De mindig és mindenben nyíltan és leplezetlenül: kábítószer elvonókúrájának a történetét Ópium című regényében (1930) tárja a nyilvánosság elé; későbbi éveiben, a katolicizmushoz történő megtérését nyílt levélben teszi közzé, s hogy az élet és a kor maradéktalanul kihangsúlyozza próteuszi lényét, Cocteau-t, a minden kispolgári és nagypolgári póz, a minden kölcsönzött és adományozott tekintély kevély ellenzőjét és tagadóját - anélkül, hogy kérte volna 1955-ben beválasztják a Francia Akadémia „halhatatlanjai“ közé. E gyelőre azonban még nem tartunk ott. Hősünk - az első világháborút megelőző évek idején - még ismeretlen, kezdő, fiatal költő, s az éjszakai Párizs utcáit rója bizonyos Gyagilewel. De hallgassuk meg erről egyik legavatottabb magyar méltatóját és ismerőjét, Réz Pált: ...... egy éjszaka a párizsi utcákon kószált Gyagilewel, a világhírű orosz balett igazgatójával, s különféle érdekes történeteket mondott el, terveiről képzelgett. Gyagilev hirtelen nagyot ásított. - Éton- nez-moi, Jean - mondta unottan -, étonnez-moi!“ Vagyis felszólította Cocteau-t, hogy hökkentse meg, döbbentse meg valami meglepővel. Kétségtelen, hogy Cocteau utóbb alaposan megszívlelte ezt a tanácsot. Céltudatosan és következetesen: Az önmagamba út új s új hurokba torkoll Váratlan fordulókhoz ér Merszem kockázatos utamban elhagy olykor s megint előbbre ösztökél (Ki ismeri - Lator László fordítása) Szüntelenül „új s új hurokba“: első verseskötetei, az Aladdin lámpása (1909) és A frivol herceg (1910) még félreismerhetetlenül a szimbolisták és impresszionisták hatását tükrözik, de A frivol hercegben egyidejűleg már formálódni kezd az „újra új hurok“, a szürrealizmus, amelynek tartalmi megfogalmazásával, megszövegezésével és formálásával megelőzte magát a Mestert, az utóbb egyik példaképének vallott és fogadott Apollinaire-t. Apoll inai re-hez eg'yébként későbbi korszakaiban is hű marad, mindenekelőtt képeiben, világszemléletében, az önmagáról és a kinti világról alkotott tudatában: Könnyű e szinte már testemből nőtt nehéz fej S mindig is könnyű volt, Megbúvik mellemen, vak, néma s nem riad fel, Pedig kakas rikolt. A költeményt - Az álom elkerül - amelyből a négy sor származik, Radnóti Miklós fordította magyarra, s rikoltó kakasa azonos a bevezetőül idézett Nálunk kutya ugat című költemény kakasával - nem véletlenül: az utóbbi vers fordítója a kép átvételével nemcsak Cocteau, és Radnóti Miklós egyaránt fémjelzői és őrzői. Cocteau folyamatosságot őrző példaképei közül az első két helyet mindvégig és következetesen a XV. század örökmodern költő-fejedelme; a csavargó-költő Villon, s a XIX-XX. század modern francia lírájának megalapozója, Verlaine foglalja el. A kortárs költészetben és irodalomban Aragon, Eluard, Giraudoux és Mauriac körében foglal helyet; a kor nem irodalmi irányzatú nagy művészei közül, a már említett Gyagi- leven kívül, Sztravinszkij és Picasso barátságával büszkélkedhet. Bizonyára ennek köszönhető, hogy 1919-ben kiadott, immár tudatosan „polgárpukkasztónak“ szánt, rendhagyó műfajú Potomak című regényét tulajdon illusztrációival és karikatúráival színezve adja ki; az is a dolog összefüggéseiből ered, hogy az ökör a háztetőn című színműve, 1922-ben Az Eiffel-torony mátkapárja című szürrealista táncjátéka, amelyhez Picasso tervezi a darab díszleteit. S közben már előre vetíti szándékát és megsejtett vázlatát a Rettenetes gyerekek és a Rettenetes szülők formálódó lélektani rajza is: Cocteau ezekben az években antik mítoszok átdolgozásával foglalkozik - ezekre, az Oidi- posz-motívummal egyetemben, két prózai, illetve drámai remekművében még szükséges lesz -, 1922-ben jelenik meg az Antigoné cocteau-i átdolgozása; 1926-ban a Orpheusz, amelyből 1960-ban majd az Orfeusz végrendelete című film készül; megírja a Gregorián ének című verseskötetét (1923); ugyanebben az évben A párizsi fiú című regényét, amelynek egyes mozzanataival, képeivel, villanásaival majd a Rettene- tesek-ben találkozhatunk, s talán utolsó előkészületként - miután mindaddig következetesen és tüntetőén fittyet hányt minden fegyelemnek -, mintegy az immár nagyon komoly írói munkához szükséges írói önfegyelem gyakorlásaként, rimes, kötött verseket tartalmazó Szótár című verseskötetét (1927). S ezzel elérkezett a próteuszi igazságok kimondásának pillanatához: 1929-ben jelenik meg a Rettenetes gyerekek (Vásott kölykök) című regénye. Mielőtt azonban a regény megjelenése után nyomban felharsanó visszhangról beszélnénk, egyvalamit feltétlenül tudatosítanunk kell: Franciaországban, Franciaország szellemi és politikai történelmében, az irodalom és az írók mindig az agora, a nagy nyilvánosság nagyon előkelő helyén szerepeltek; feltétlenül hitelük volt a társadalmi és politikai élet porondján és annak irányításában. Ékesen bizonyítja ezt, hogy a Rettenetes gyerekek megjelenése után tíz esztendővel, a második világháború előestéjén Paul Morand volt az angol blokádügyi minisztériumhoz beosztott francia misszió vezetője; Jean Giraudoux a fasizmus ellen mozgósító Franciaország propagandaosztályának a főnöke lett; Paul Cludel, több ízben is, Franciaország rendkívüli, meghatalmazott nagykövetének a tisztét viselte. Cocteau „felülemelkedett“ a napi politikán, de ezt is nyíltan, bátran és önérzetesen cselekedte: csatlakozott a baloldali mozgalmakhoz, s ezekhez élete végéig hú maradt. S most már visszatérhetünk a Rette- netesek-hez, mert a fentiek tudatában érthetjük meg azt a döbbenetes hatást, amelyet Cocteau regénye kora társadalmára - fiatalokra és az idősebb nemzedékekre egyaránt - gyakorolt. A különböző irodalomtörténeti méltatások, elemzések, egymástól függetlenül, de egymással egyetértve megállapítják, s ezt a tételt a magyar Szerb Antal szövegezi meg a legtömörebben, hogy „Cocteau regényének hősei véget érni nem akaró és ezért tragikus gyerekkorban élnek“. Nem hajlandók elszakadni örök gyermeki létüktől. De vajon nem ezt tesszük-e valamennyien? Némi sarkítással: a különböző Titkos Szolgálatok, kémszervezetek és kémelhárító szervezetek előszeretettel nevezik működésüket a Játéknak, a Nagy Játéknak. Gondoljunk Kipling Kimjére vagy az azóta megjelent, hasonló jellegű regények végtelen sorára, többek között olyan szerzőkre, mint Robert Merle, Graham Green, Ronald Downes, H. E. Bates vagy akár Feuchtwanger, Richard Hughes, akinél a párhuzam, a Játék lényege a Szélvihar Jamaikában című regényében egészen szembetűnő. A gyermek élete semmiben sem különbözik a felnőttek életétől; más síkon, más vetületekben, de ugyanolyan érzelmek, indulatok, szenvedélyek forgatagával telített - mert a gyermek is élőlény. Ember. De mert serdülő korú, hosszú évek, évtizedek megszenvedett tapasztalataival még nem rendelkező élőlény, nála a Játék még szenvedélyesebb: A kislány öccse fölé hajolt:- Alszol? Menj a fenébe!- Ejnye, de szeretetreméltó vagy! Te elrepültél - (a testvéri tolvajnyelvben elrepülni annyit jelentett, mint a Játék követelte állapotba helyezkedni- így mondták: el fogok repülni, elrepülök, elrepültem. Az elrepült játékos zavarása megbocsáthatatlan hiba volt). - Te elrepültél, én meg melózok. Szép alak vagy, mondhatom! Undok alak! Add a lábad, hadd fűzzem ki a cipődet. Te, hisz csupa fagy a lábad. Várj egy kicsit. Hadd forraljak egy kis vizet a melegítőbe. Ez is a Játékhoz tartozott. Csakhogy a Játéknak, minden játéknak - mi, felnőttek is tudjuk ezt - van egy álnokul veszélyes tulajdonsága: előbb-utóbb élni kezdi a maga független életét, és akkor már nem lehet többé megszabadulni tőle: így múlt el három év a rue Montmartre-ban, sosem gyöngülő bensőséggel, végig egyforma ritmusban. Mint Paul, mind pedig Elisabeth megmaradt továbbra is gyermeknek, s tovább is úgy éltek, mintha csak két ikerbölcsöben aludnának. Gérard szerette Elisabeth-et. Elisabeth és Paul pedig imádták és gyötörték egymást. G yerekek voltak, örök gyerekek: játszottak. Előbb az élettel, aztán a halállal, mert hiszen a halál is elkerülhetetlenül az élethez tartozik. S ebben az a legtragikusabb, hogy a Rettenetes gyerekek testvérpárjának, Paulnak és Elisabeth-nek kettős öngyilkossága is része a Játéknak. A Rettenetes gyerekek - kegyetlen könyv. (Mellesleg, a könyv első, francia nyelvű kiadását Cocteau mintegy hatvan rajza illusztrálta, s a regény 1971-ben megjelent magyar nyelvű kiadásának borítólapját is egy Cocteau-ecsetrajz ékesíti.) Kegyetlen könyv. Holott - az igazságnak még csak az egyik felét tartalmazza. Az igazság másik feléig eltelt kilenc év alatt Cocteau egy időre újra visszatért az antik és a klasszikus témákhoz (A pokolgép, 1934), de - érthetően - tovább foglalkoztatja a Rettenetes gyerekekben kimondott igazságnak az a bizonyos másik fele: bizonyára érezte, hogy „rettenetes“ szülők nélkül nem létezhetnének „rettenetes“ gyerekek. Sót, nemcsak érezte, hanem tudta is: Réz Pálnak a két műhöz fűzött utószavából tudjuk, hogy Cocteau ezekben az években ismerkedett meg Jean Marais-val, a később világhírűvé vált filmszínésszel, aki anyja felelőtlen, önző, féltékeny rajongása következtében hasonló „cirkuszkocsiban“ élhette le fiatalsága éveit, mint a Rettenetes szülők (Örkény István fordítása) Michelje. A gyermekeiket életképtelenné, korccsá dédelgető szülők szeretete öl. S végül megöli magát a szülőt is, az adott esetben Yvonne-t, az Anyát, holott Yvonne - ha nem a fiáról van szó - képes pontosan felismerni az élet törvényeit: „Amit az egyiknek odaadunk, azt a másiktól vesszük el. Ez törvényszerű. “ Yvonne pontosan az élet törvényeivel helyezkedik szembe, s ezen nem képesek változtatni a drámában a józan észt képviselő Léonie hűvös figyelmeztetései, Yvonne lelki vakságba borult szemét felnyitogatni próbáló intelmei sem: „Hallani sem akartál róla, hogy Michel nekivágjon az életnek. Azt akartad, hogy szoknyádon üljön; minél ritkábban hagyja el a cirkuszkocsit, annál jobb... “ Ennyiből is világos, hogy ez a dráma nem végződhet feloldódással, katarzissal, csakis összeomlással - a huszonhárom éves Michel szép, fiatal, Michelnél mindössze három éwel idősebb szerelmét, Madeleine-t, Yvonne féltékeny rosszindulata eleve gyűlölt „vénasszonyként“ fogadja: ,,No, itt a hála. Amiért a szívem alatt hordtalak, megszültelek, babusgattalak, tisztába raktalak, fölneveltelek, bolondulásig szerettelek... Amiért elhanyagoltam az én szegény jó Geor- ges-omat. És mindezt azért, hogy aztán előkerüljön egy ilyen vénasszony, aki elrabol a családodtól, és belekever mindenféle mocskos históriába...“ - s ezzel ő maga rombolja szét a természetellenes légkörű „cirkuszkocsit“, de elpusztítja önmagát, sőt - erkölcsi értelemben - fiát és férjét, Georges-ot is. A Rettenetesek után Cocteau jelentősebb művei között két újabb dráma szerepel: Az írógép (1941) és A kétfejű sas (1946), és egy szépséges megtérés az első szerelemhez, amelynek gyümölcse az örök visszatérés (1943) című verseskötet. P ályája és egész életműve olyan szédítő magasságokba ívelt, amelyekről csakis „háztetőkön lovagolva“ szemlélhette az alatta zajló életet, tudva tudván hogy ha „ nem épült volna házam versekre, leszédülnék róla egy szép napon“. (Harmincéves vagyok, R. O. fordítása) Minden alkotásában költői lénye a meghatározó alaphang, a mondanivaló hömpölygő, zúgó folyamát biztosító metronóm, a színekben és formákban élő képek felvillantója. Cocteau az egyszeri és egyedi, megismételhetetlen képek mestere. Nála a szerelem „Fán kezdőbetűk, párosán" (Szerelmünk egybefont rajzára - Vas István fordítása); a szónak „szövete van“: „Egy korban, mely a szót szétfejteni akarta S magam bontom szét szövetét“ (Egy korban - Nemes Nagy Ágnes fordítása); nála „az éji fény kihunyt bolygókról száll ide“ (A mustnak félretett szőlő tolvajai - Kálnoki László fordítása), s tulajdon életét a „Be és ki ki és be“ örök suhanása szabályozza: „Rázta rám az öklét Bármi sok magány Mégis az öröklét Marad a hazám. “ (Be és ki - Rónai György fordítása) Igen, Cocteau hazája az öröklét maradt: a Párizsi fiú, az Enfant terrible, a Janus-arcú költő, a Francia Akadémia halhatatlanjai közül bevonult a világirodalom halhatatlanjai közé. RÁCZ OLIVÉR 1989. VII. 14. Száz éve született Jean Cocteau
