Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-07-14 / 28. szám
A fürdőhelyen azon a nyáron sok volt a méltóságos úr és kevés a borravaló. Ez irányú tájékozódásomat a fóúrtól szereztem, aki megtisztelt azzal, hogy olykor leereszkedett szerény asztalomhoz az étterem sarkában, amely négy ajtón keresztül kapta az üdítő szelet.- Ugye, nincs ennél cúgosabb helyük? - tapogatództam a fóúrnál, igyekezve némi malíciát keverni a hangomba.- El tetszett találni - vigyorgott rám barátságosan, aztán végigpillantotta rajtam gyakorlott szemét. - De, úgy látszik, uraságod- nak az ilyesmi nem árt. Uraságod, nemdebár vándor méhésztanító?- ördöge van, hogy kitalálta - vigyorodtam rá vissza, s ezzel a fidélis hanggal végképp megvettem a szívét. Nem mondom, nem ütött hátba, csak a szemével veregette meg a vál- lamat, s biztosított róla, hogy egy pillanatra se nézett kormányfőtanácsosnak. Minden jel azt mutatta, hogy ezt nem merő hízelgésből mondta, s hogy a személyzet emberismeret dolgában nem maradt mögötte a főúrnak. A sörömet csak harmadik rendelésre kaptam meg; mire az étlapot kisürgettem, akkorára már csak füstölt oldalas maradt rajta savanyú káposztával, ami nyár derekán igazán csak vándor méhészek által élvezhető; s a feketém fele mindig kilötykölődött a csészealjba, mire szembesítették velem. De azt be kell ismernem, hogy nem a cukor szorította ki helyéből a kávét. Én azonban sohase szoktam zúgolódni sorsom ellen, s ez igazán mind nem bántott volna. Hanem az szíven talált, hogy az én asztalomat a virágdíszből is kisemmizték. Minden asztalon állt egy vadonatúj Altwien- váza, azokkal a strandkosztümös istennőkkel, akik koszorús bikákkal táncolják a klasz- szikus tangót, s a vázákba minden harmadnap friss petúniát raktak. Nekem nem jutott se váza, se virág. Gondoltam, hogy előterjesztést intézek a főúrhoz, de idejében kígyóit bennem az, amit Bacon az értelem száraz fényének nevez. A virágigénylés alapján esetleg költőnek néznek, s akkor még annyi becsületem sem lesz, mint egy vándor méhésznek; minden spenótot énvelem etetnek meg. Hát nem kértem virágot, hanem szereztem magamnak. Szedtem a csordajárásban egy nyaláb ökörfarkkórót. Gyönyörű, öles példányok voltak, nagy sárga csillagokkal, valóságos lobogó kéngyertyák. (Lehet is, hogy azok világítanak éjfélkor a csordajárás kísérleteinek, a hazajáró teheneknek. Mert hiszen egész logikus, hogy ha vannak hazajáró gulyások, akkor kell lenni tehénkísérteteknek is. Ezekről csak azért nem szokás beszélni, mert különben ezeket is lefoglalnák adóba. De hiába tagadták, a fürdóvendégek számára szerkesztett tej az én föltevésemet igazolja. Azt csak árnyék-tehenek hozhatják létre.) A vadon virágait beállítottam a söröskriglimbe, megitattam vízzel - sajnos, csak azzal, ami a borban volt, mert tiszta vizet ilyen előkelő helyen rostéit kérni az ember -, s megkértem a pikolót, hogy tűrje meg az asztalon őket.- Krmássan - nyugtatott meg a gyerek előírásosan. A vándorkabaréktól tanulta, hiszen a természet sokszor utánozza a művészetet. Soha életemben még ilyen jól nem esett a füstölt oldalas savanyú káposztával, mint most. Éreztem, hogy egy pillanatra az érdeklődés homlokterébe kerültem. A petúniás asztalok hölgyei mind az én asztalom vidámsárga virágcsillagait nézték.- Kikaptunk ma uraságod miatt a méltóságos asszonytól — vágott a főúr fizetéskor félszemével a tükörrel szemben álló nagy asztal felé -, hogy miért kap uraságod extra virágot. Mondtam, hogy uraságod bizonyosan maga hozta.- Igen - vörösödtem el egy kicsit -, a várkertben szedtem.- A várkertben? - állt meg a főúr kezében a ceruza. - Uraságod? A várkertben?- Hát persze - tértem magamhoz. - Iskolatársam volt valamikor a herceg. Igazság szerint a nevét se nagyon tudtam a hercegnek. Csak azt hallottam róla, hogy valami olasz indigéna, aki nem barátkozik senkivel, s különös hóbortoknak él a magas kőfalakkal elzárt kastélyban, amelynek padlása bebalzsamozott kutya-tetemekkel van tele. Nemigen kellett attól félnem, hogy az excellence meg fog hazudtolni.-Persze, persze.- tűnődött el a főúr, s most köszönte meg először a borravalót, egy fejbiccentéssel. A méltóságos asszonynak nagyon kecses járása volt, s mindig kilestem rá az újságom mögül, mikor elhaladt mellettem. Másnap azonban meglepetés ért, mikor a lapot az arcom elé igazítottam. A méltóságos asszony hirtelen perdült egyet úgy, hogy az ernyője hegye nekiütődjön az újságnak.- Pardon, /pardon - mondtuk egyszerre mind a ketten. A méltóságos asszony aztán mindjárt rátért a tárgyra.- De bájos virága van a tanár úrnak. Ugyebár, ez orchidea?-1... igen - nyeltem egyet. De csak azért, mert az előkelőség mindig dadogóvá tesz. Azzal tisztában voltam, hogy egy várkertből nem kerülhet ki más virág, mint orchidea. Fogtam az egész marék kórót, és a csepegő szárakat belecsavartam az újságba.- Parancsoljon, méltóságos asszonyom.- Nagyon kedves - bólintott barátságosan -, de talán mégse fosztom meg tőle. Ilyen ritkaságtól.- Ó, van ott több is, ahol ez termett - hajlongtam finom mosollyal. - Négy-öt grupp is tele van az Andalúzia csillagával.- Úgy hívják? - csodálkozott el. - Hát nem orchidea?- De igen. Csak, méltóztatik tudni, sokféle orchidea van. Ez az Andalúzia csillaga. Stella Vandolárum.- Milyen bájos neve van! A petúnia kidobódott az Altwien-vázábóJ, és helyébe került az ökörfarkkóró. Én pedig, mikor másnap délben beállítottam a frissen szedett csokorral a csordajárásból, nem találtam az asztalomat a négy ajtó vidékén.- Emidé tettük - magyarázta kedvesen maga a főnök. - Remélem, öméJtóságáék közelében jobban kegyeskedik magát érezni. Egészen jól remélte a főnök úr. Öméltósá- gáék ugyan még nem vonultak be, de a jobb szomszédom addig is egy aranysörényü oroszlán volt, a bal szomszédom egy fekete párduc. Kénytelen vagyok a hasonlataimat az Andalúzia csillagához mérni, amelyet mindenféle fondorlatokkal elszeretetreméltós- kodtak tőlem - mire az ételhordó, bátorkodott figyelmembe ajánlani a borjúdiót uborkasalátával. A méltóságos asszony ugyan egy kicsit hűvösen biccentett, mikor észrevette, hogy a várkert orchideáiból másnak is juttattam, de én nem mutattam semmi megbánást. Elég hangosan suttogtam el a fekete párducnak valami szerelmi regényt búskomor barátomról, a hercegről. Talán ennek köszönhettem, hogy a méltóságos asszony elmenet megállt az asztalomnál, és alkalmat adott rá, hogy a méltóságos kisasszonnyal is kezet szoríthassak.- Milyen egészen egzotikus illatú ez az Andalúzia csillaga - mártogatta az orrocskáját a molyhos csillagokba, míg egész sárga lett a poruktól. Az ökörfarkkórónak valóban nagyon egzotikus illata van. A nép egyszerű gyermekei azért használják molyúzó szernek. El is ma- ' gyaráztam mindjárt, hogy ez a napsütötte damaszkuszi rétek illata. Onnan hozta a tüneményes virág magját Andalúziába a herceg valamelyik őse még a keresztesháborúkban. Másnap külön tányéron vászonszalvétát szervíroztak az asztalomra. (Addig csak papírszalvétával honorálták társadalmi állásomat.) Egy hét múlva pertu voltam minden méltóságos úrral, és minden hölgynek én fejtettem meg az álmát freudi alapon. A második hét végén búcsúebédet rendeztek a tiszteletemre. Éppen ideje volt, mert a csordajárást már rég letaroltam, s másfél órára kellett elkutyagolnom az Andalúzia csillagáért. Természetesen a búcsúlakomán csupa ökörfarkkóróval volt terítve az asztal. A félig tréfás, félig megható búcsúztatót a méltóságos úr mondotta, gomblyukában ökörfarkkóróvirággal. Indítványára egyhangúlag kimondták, hogy jövő nyáron megint találkozunk mint Andalúzia Csillaga Társaság. Sokáig elfecsegtünk a fekete mellett, s utána utoljára kísértem el sétálni a méltóságos asszonyt. Szokatlanul elcsavarogtunk, s már a napszállta piroslott az arcunkon, mikor visszafordultunk. Megállt a szívem verése, mert észrevettem, hogy a dúlőút egy ökör- farkkórós parlagra kanyarodik.-Tudja, mi az a zöld sugár? - próbáltam a méltóságos asszony figyelmét a naplementére terelni egy kétségbeesett optikai előadással Jules Verne nyomán. De lehetetlen volt meg nem látnia a napáldozat máglyafényében lobogó virággyertyákat.- Ez szép - mutatott rájuk a méltóságos asszony, aztán hirtelen megállt. - Nini, nézze, hogy hasonlítanak ezek az Andalúzia csillagához!- Hát igen, sárgák ezek is - néztem az órámat -, de ez csak közönséges gyom. ökörfarkkórónak hívják.- Nos, olyan is ez, mint a neve - fordult nevetve a méltóságos asszony a lemenő nap felé. - Hallatlan, milyen otromba neveket tudnak kitalálni a virágaiknak ezek a parasztok. * Az íróra emlékezünk, születésének közelgó 110. évfordulója alkalmából. Móra Ferenc* Andalúzia csillaga, ,, yagy a világ így megyen Esős nyár volt mifelénk, amikor azzal a céllal vágtam neki kéthetes szabadságomnak, hogy elfelejtsem Brúnót. Váratlanul utaztam el, nem érdekelt, hogy rossz az idő. Azt sem bántam volna, ha mindvégig hóvihar tombol a tengerparton, csak ne kelljen otthon maradnom. Elegem lett mindenből, és időre volt szükségem, hogy kilábaljak ebből a hangulatból. Egész nap és egész éjjel utaztam, míg megérkeztem a tengerpartra. Az út kellemesen telt, egy idősödő férfival utaztam egy fülkében, aki hál’ istennek nem törődött a nőiességemmel és nem bókolt, nem akart meghódítani, és nem akart tőlem semmit. Udvarias és előzékeny volt, de ezen túl szinte egész idő alatt csak olvasott. Egyetlenegyszer váltottunk pár szót, éppen két meredek sziklafal között haladt a vonatunk, és ö maga mellé fektette a folyóiratot, amelyet olvasott. Míg elgondolkozva nézett maga elé, én lopva a szétnyitott oldalakra pillantottam, ahol a következő címet olvashattam: Depaysement. A szerző nevét már nem érkeztem elolvasni, mert észrevette fejmozdulatomat, és magya- rázólag szólalt meg: - Sartre. A Depaysement. .. tudja ez olyan... lefordíthatatlan... a mi nyelvünkön azt jelenti, hogy otthontalanság. .. vagy idegenben érzett kellemetlen érzés...- Ismerem ezt - feleltem komoran.- Az egyik nápolyi útját meséli el benne, amikor átélt valami ilyesmit... Közelebb szeretett volna kerülni a városhoz, az emberekhez, beszélni szeretett volna velük, átélni valamit, ami odakötné, ami emlékként ivódna az életébe... Aztán megszólította egy férfi, és elvitte egy - itt elakadt egy pillanatra, kereste a megfelelő szót, s közben olyan meghökkent arcot vágott, mint aki maga sem érti, miképpen került ilyen helyzetbe - olyan házba... ott két nő a Villa de Misteri freskói alapján előadott élőképekkel szórakoztatta...- És ettől megszűnt az az érzése? - kérdeztem.- Ellenkezőleg, éppen akkor élte át! Azt hiszem nagyon egyedül érezhette magát, amikor ezt írta. Persze ez mással is megtörténhet - fejezte be.- Ez igaz - feleltem csendesen és megpróbáltam mosolyogni. Megérkezve az egyik városba, megszakadt utunk, mivel a hírek szerint, az esőzések miatt, leállta forgalom. A városból sem kifelé, sem befelé nem indulhatott szerelvény, és így nem volt más választásom, mint szétnézni a városban. Csomagomat a megőrzőbe tettem, nem hagyva magamnál mást, csak a strandszatyromat, és miután megtudtam, miképpen juthatok az állomásról a tengerpartra, autóbuszra ültem, és izgatottan vártam, hogy megpillantsam a tengert. Szélesen kanyargó szerpentineken közelítettük meg, a fák iombjai között néha látni lehetett a zöldes felszínt fodrozó hullámokat. Pici sajnálatot éreztem valahol mélyen, de még jobban bántott, hogy nem tudtam őt kiverni a fejemből. Leérve a végállomásra, végigsétáltam a parti sétány játékautomatákkal szegélyezett részén, majd belépve a strand főbejáratán, a térdig érő betonvirágtartókkal elkerített étkezőbódéhoz mentem. Közben több férfi is megszólított, de figyelemre sem méltattam őket. Gondoltam, harapok valamit, mielőtt kifekszem napozni. Mivel csak valami túlfűszerezett kolbászt árultak, beértem egy üdítővel, és az egyik kis márványasztalhoz tartozó, műbőrrel bevont, támla nélküli széken foglaltam helyet. Akkor vettem észre, hogy a bódé ablakán kiáramló zsírszag ellepte az egész környéket, rátelepedett a székekre és asztalokra, még a virágtartók is úgy néztek ki, mint egy hamarjában letörölt konyhaasztal. A szag beleette magát az emberekbe, és úgy csillogott rajtuk, mint az asztalon szétkent zsírfoltok. Úgy döntöttem, megiszom az üdítőmet és azonnal továbbállok, keresek egy másik helyet a napozáshoz, amikor egy magas, tetőtől-talpig szőrös férfi állt meg mellettem színes fürdőnadrágban, és számomra idegen nyelven megszólított. Szavaiból és mozdulataiból azt vettem ki. hogy szeretne leülni. Jeleztem, hogy szabad a szemben lévő szék, mire széles, elégedett mosollyal foglalt helyet. Nem hasonlítottak egymásra, hiszen Brúnó alacsonyabb, másként gesztikulál, más a haja színe, a hangja, mindene, mégis, amikor egy pillanatra összeakadt a szemünk, nekem Brúnót juttatta az eszembe. Talán ahogyan a szemhéját leengedi, vagy a mosolyuk tette őket hasonlóvá. Az emlékezés olyan hirtelen tört rám, hogy elszorult a torkom. Kiittam az üdítőmet és szó nélkül otthagytam a kétségbeesetten magyarázó, mutogató férfit. Talán száz méterrel arrébb, ahol már nem éreztem a kolbászszagot, találtam egy meglehetősen férfimentes helyet, ahol leteríthettem a lepedőmet, és levetkőzve, bekenve magam napolajjal, végre nyugodtan kinyújtózhattam a napon. Az újra rám törő emlékezést azonban nem tudtam visszafojtani. Brúnó emléke sokkal hevesebben ostorozott, hogy- sem nyugodtan heverészhettem volna. Az arckifejezése, ahogyan bejelentette, hogy mégis a felesége mellett marad, erősen belém vésődött... Indulatosan álltam fel és indultam a vízhez, reménykedve, hogy az úszás elvonja gondolataimat Brúnótól. Elvégre azért jöttem, hogy felejtsek. Jó mélyre beúsztam, egészen a vitorlások közé. Eleinte tetszett a dolog, a parton hangya módra nyüzsgő emberek látványa, a magasba emelő hullámok tetejéről, majd esés a hullámvölgybe, melynek mélyéről csak a kék eget és a közeledő újabb hullámot láthattam, elterelték a gondolataimat Brúnóról. Később azonban, amikor kifelé úsztam, és észrevettem, hogy ez- mennyivel nehezebben megy, megijedtem. Úgy éreztem, minél hamarabb ki kell vergődnöm a partra. Azonban minél jobban igyekeztem, valamilyen viz alatti áramlás annál jobban vitt visszafelé. Éreztem, hogy elfáradok, és amikor szúrni kezdett az oldalam és úgy éreztem, a következő pillanatban elsüllyedek, kiabálni kezdtem. Láttam, hogy valaki hatalmas karcsaAz ifjú műimén} érült. A ( lem cső 'agyiknal evezésű- Majd n pedig mondta »eszámol-Jól VI tajd te ii ádról. Megáll: jgással 5 A munl papáne 1 mechar sszes de fe ősztől em ért éltalanul Vágyik Iső művi szerkéz» e ez mit Amikor zások a; észségg iert, azt r- Még nester. Anton amolyan .arakban lenesetre- A r tanszék 1 kát, ipari i/ésbé él A műsze- Nagt gyadtan. god a n gyázz: n< Néhár leg háror tét. Kasir ügyetlen HOGYA GYÖRGY
