Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-10-06 / 40. szám
Kolozsvári beszélgetés a hatvanéves Kányád! Sándorral tJSZÚ Lakásából nem maradt meg bennem semmi csak az, hogy első kötetét, az 1955- ben megjelent Virágzik a cseresznyefát keresem. Nem találtam. Mint ahogy a későbbieket, a Sirálytáncot, a Harmat a csillagont, a Kikapcsolódást, a Függőleges lovakat, a Szürkületet sem fedeztem fel a polcain. Másnap kocsiba ültünk és Kolozsvár peremén, egy kerekdombi kis házban beszélgettünk. Délután volt. Meleg, dióérlelő délután. Kányádi Sándor, a romániai magyar költészet legjelesebb képviselője kigombolta mellén a fehér inget.- Legújabb kötetében, a Magyarországon most kiadott Sörény és koponyában azt írja egyik versében, hogy „a nád hajlongott, a fenyő nem adta be derekát a szélnek". Az én szememben éppen ön ez a fenyő.- Én nem érzem magam fenyőnek. Először is: olyan vidéken születtem, Udvarhelynek azon a részén, ahol bükk- és gyertyánfák és mogyoróbokrok vannak, másodszor: a fenyő, mint kép is idegen tőlem, noha elég sokszor használtam; harmadszor pedig: a megkapaszkodás szimbolizálására ma már nem jó a fenyő; nagyon kilátszik és a vihar kettétörheti. Én csak egy eszközfa vagyok. Eszközfa, amelyet a munkástenyerek csiszoltak fényesre. A gyertyán... az kemény, szíjas, szívós fa, fejszenyelet csinálnak belőle és kerékküllőket. Szülőfalumban Nagygalambfalván ebből faragtak szinte minden embert.- Az édesapját is?- Öt is. Mindig elmondom, ha róla beszélek: négy elemijével úgy olvasta a könyvet, ahogy nekünk kellene olvasni. Jegyzetelt. Nagyon tudott haragudni, amikor az újság széles, fehér margóját látta. Mindig azt mondta, hogy „kár annak a papír, aki nem tudja megművelni. Miért nem írtak rá végig? Ha mi a föld végében vetetlenül hagytunk volna egy ekkora sávot, mire megy a világ?“ Fogta az ollót, levágta az üres margót és erre írta fel azt, ami a könyvben tetszett neki. A szép mondatokat, az igazságokat és a szép hasonlatokat. Alkalomadtán beszédébe is vegyítette ezeket. Csodálatos képekben beszélt. Emlegetem is gyakran: neki kellett volna költőnek lennie. Én csak az íródeákja vagyok.- Szomszédaik, ismerőseik mivel foglalkoztak?- A mi falunkban ismeretlen fogalom volt a móriczi értelemben vett szegény ember. Zsírosparasztok sem voltak... az osztályharc éleződése idején erőszakkal kellett „összehozni“ néhányat, de azok is csak nagy tiszteletben álló, jó gazdaemberek voltak. Nálunk csak annak nem volt földje, aki elitta. Ezerhatszáz lakosú falunkban fél kezemen össze tudtam volna számolni a nincsteleneket, azokat, akik a csorda- pásztorságig csúsztak le. Dolgos, tisztességes, olvasó emberek között nőttem fel, nálunk a könyvtári hagyomány a 18. századig nyúlott vissza. Iskolánk már a reformáció idején is volt; fennmaradt egy feljegyzés a faluban 1562-ből, abban szerepel Pál mester, az egyik tanító. Ezek szerint volt egy másik is, így a pappal együtt három értelmiségi. Sosem felejtem el: tizennyolc éves koromban hallottam először azt a szót, hogy analfabéta. Nálunk még a gyepmester, a dögös cigány is tudott írni. Akit le nem nézett senki. Ha eljött hozzánk, édesapám azonnal ugrasztott. „Hozz gyorsan széket a gyepmesternek!“ És nem volt ebben egy fikarcnyi gúny sem, csak tisztelet. Aztán az is a falu képéhez tartozik, hogy négyen- öten összefogtak és úgy fizettek elő az újságokra. Nekünk az Erdélyi Gazda és a Magyar Nép járt a két világháború között, de könyveket is vásárolt az apám. Sokszor csak részletre, a könyvügynöktől. A harmincas évek végén, a negyvenes évek elején, télvíz idején, emlékszem, minden este más és más háznál volt a felolvasás. Kevés volt a petróleum, azért. Még iskolába sem jártam... kaptam egy kakast ajándékba, de eladtam egy kanna petróleumért, azon „vettem meg“ egy egész hónapra a nálunk való felolvasás jogát. Szigorú idők jártak akkor felénk. Magyar iskola csak egy volt; háromosztályos, felekezeti. Minden szülő ábécés könyvet hajtott és még mielőtt iskolába ment volna a gyerek, maga tanította meg őt, úgy, ahogy tudta, írni és olvasni. így lettem én elsős elemista koromban felolvasó. És így voltam az még ősz fejjel is... hathét évvel ezelőtt, amikor édesapám szeme már megromlott, kezembe adta az újságot, piros ceruzával aláhúzta, amit hallani akart és én olvastam neki. Nagyon szerette a betűt. A könyvtárban pótlapot ragasztottak a kartotékjába. A földművelést nem kedvelte különösebben. Szántani, vetni szeretett, de kapálni egyáltalán, mégis megkapáltuk háromszor-négyszer a kukoricát. A hídmérlegkezelő jutott még eszembe a faluból... egyetemista voltam már, tanárnak készültem. Jön szembe velem az utcán, megállít, hogy mi újság Kolozsváron, aztán belekezd egy versbe. Na, ki írta, kérdezi a végén. Berzsenyi. Nem ismered? Nem ismertem. Elég megszűrve tanították velünk a magyar irodalmat.- Édesanyjáról milyen emlékei vannak?- Korán elveszítettem őt. Tizenegy éves voltam, amikor meghalt. Csodálatos, szép hangú asszonyt szeretett benne mindenki, ó volt az első énekes a faluban és színdarabokban játszott. Nem él már az édesapám sem, most már akár el is költözhetnék innen, mégsem megyek. Két évvel ezelőtt, amikor beadtam az útlevéligénylésem, azt javasolta egy magas állami tisztviselő, hogy írjam rá: végérvényesen távozom, s akkor hamarabb megkapom. Nem mehetek, mondom. Hogyhogy nem? Mi tartja vissza? A kert, felelem neki. Ott vannak eltemetve az őseim, és oda akarok feküdni majd én is, a görbe szilvafák közé.- Ezek szerint áll még a szülői ház?- Persze, hogy áll. Két évvel ezelőtt olyan iskola épült a faluban, hogy még ezer évig is állni fog, csak legyen benne gyerek elég.- Érzett valami lelki fájdalmat, amikor végérvényesen elszakadt a falujától?- Meg kell, hogy mondjam: én valósággal menekültem onnan. Rossz kaszás voltam, és a földműves munka sem érdekelt. Édesanyám halála után pedig kemény évek vártak rám. Hencegek is vele gyakran: dolgoztam én fiatal koromban annyit, hogy azt, amit ettem és amit rám költöttek, meg is kerestem. Nem akartam ott maradni mégsem a faluban, mert fizikai munkára alkalmatlannak éreztem magam. S akkor megkaptam a tüdő- és mellhártyagyulladást. Olyan beteg voltam, hogy kiszuperáltak az orvosok. Azt tanácsolták az apámnak, hogy ha esze van a gyereknek, küldje kollégiumba. Csakhogy jött a háború és nem mehettem sehová. Marienbadban volt hadikórházban az apám, onnan került el a nyugat-németországi Coburgba... két évig jött a képeslapja, rengeteg pecséttel és a következő szöveggel: Sándor fiam, ha tudsz, menj iskolába. Nem azt kérdezte, hogy hogy vagytok, megvan-e a fők) és megvan- nak-e a lovak, hanem tanulni küldött. El is mentem a fémiparba, ott érettségiztem huszonegy évesen.- A fémipari után hogyan jött a színművészeti?- Ajánlólevelem volt az egyik tanáromtól, úgy. Én már diákként is műkedvelő voltam, sőt rendeztem is. Mehettem volna Temesvárra, a villamosipariba, de a vasúti elágazásnál úgy döntöttem, inkább Kolozsvárra megyek színésznek. Harag György volt végzős abban az évben, és Tanai Bella is akkor aratta első sikereit. Éltanulóként hagytam ott a főiskolát az első félév után. Kenyérgondok voltak a családban és taníttatni akartam a húgomat. A színpadról jöttem le, amikor odajött hozzám Tamás Gáspár, hogy átvette az Irodalmi Almanachot és engem választott segédszerkesztőnek. Nem volt sok időm a gondolkodásra. A következő szünetben választ kellett adnom neki. Nem sokkal később már tanárnak tanultam a Bolyai Egyetemen, amiben az volt a jó, hogy három évig „mezeizhettem“. Úgy tanulhattam, hogy közben dolgoztam is. Kerestem magamra és a húgomra is. Édesapámnak persze azt füllentettem, hogy mindketten ingyen tanulunk. Akkor nem is olyan sok az, amit elvett tőle az állam, mondta, és belenyugodott, hogy mindenét elkobozták. Amikor aztán belépett a kolhozba, ösztöndíjas diák lettem. Két lehetőség közül választhattam, amikor befejeztem a tanulmányaimat: tanársegédként maradok az egyetemen, vagy elfogadom a kinevezést az Előrében. Egyik lehetőséggel sem éltem. Azt mondtam, inkább szocialista magánzó leszek. Volt ebben nyilván valami megkésett romantika is, mert gyalog akartam bejárni az országot. Amit aztán meg is tettem. Harmincketten végeztünk az évfolyamban, abból huszonötén vidéki iskolába kerültek. Mindegyiknél tartottam egy-egy irodalomórát, aztán mentem tovább. Faluról falura. Egyszer egy fabarakkban, negyvenes körte alatt kilencven munkásnak olvastam Petófi-verseket.- Pedig akkor már a sajátjait is olvashatta volna.- Igen, akkoriban már én is írtam. Sót, már korábban is. Tíz-tizenkét éves lehettem, imádtam a történelmet és annyira meghatott az aradi vértanúk sorsa, hogy verset írtam Damjanich tábornok tiszteletére. ötvenkettőben „elhallgattam“. Fel is emlegetik mostanában gyakran, hogy milyen becsületes, karakán fiú voltam, mert nem írtam Sztálin-verseket. Nem írtam, mert nem tudtam. Mint ahogy „osztályharcos“ verseket sem, mert valahogy nem stimmelt nekem ez az egész. Mást olvastam az újságokban, és mást láttam az életben. Azt írták a szovjet fejtókalapácsról, hogy kitűnő, nálunk meg nem tudták használni. Én ezt szóvá is tettem, de figyelmeztettek, hogy vigyázzak, mert ezt a párt jobban tudja. És én akkor halálosan meg voltam sértődve, hogy miért lehet baja az embernek, ha kimondja az igazat. Taktikázzak? Nem tudok. Igazságügyben sosem voltam „szédülés“. Ez egy adottság. Kiszolgáltatottnak sem éreztem magamat soha. Ha kell, hazamegyek, és édesapám kertjét fogom művelni, és abból tartom el a feleségemet és a két gyerekemet, de akkor sem hagyom, hogy „betörjenek“. Azt szoktam mondani: szabadnak születni kell. „Az igazi költemény nemcsak sorokból áll, hanem igazságokból“ (Forgács Károly felvétele) Én nem hiszek a felszabadultnak és a felszabad ítottnak sem. Szabadnak születni kell. Ezt a génjeiben hordozza az ember.- Egyetért-e azzal a megállapítással, hogy a költői lét választás. Erkölcsi és filozófiai értelemben egyaránt. Választás beletörődés és szembenállás között.- Nem tudom, hogy van ez, mert sosem gondolkoztam rajta. Én az elméletet ismerem, de azt is tudom, fakó minden teória, de zöld az élet örök fája. A választás? Nem is biztos, hogy költőnek születtem. Említettem már: édesapám egészen biztosan az lett volna. Persze, a közösség is formálja, mintázza az embert. Ha olyan alkatú, filozofikus verseket ír, ha pedig olyannak születik mint' én, megmarad vándorköszörűsnek. A forrást betemetni nem lehet. Ha betömik, új utat keres magának és másutt tör fel, lehet, hogy erecskékre szakad, csermelyekre, az is lehet, hogy patak lesz belőle, egy biztos: útját nem állhatja semmi. Filozófiai fogékonyságom, gondolom, nekem is van, csakhogy nekem az volt a fontosabb, hogy az édesapám is megértse azt, amit írok. örülök természetesen annak is, ha a vájtfülúek is találnak a versemben valamit. A költészet demokratikus voltát azonban mindig szem előtt tartottam. Ezért is érzem vándorköszörűsnek magam. Faluról falura járok, ahogy a köszörűs járt vásárról vásárra, kést, ollót élesítve, s úgy érzem, talán életreszólóan köszörülök meg kicsorbult igéket, névszókat. Jó harminc esztendeje végzem már a dolgomat, ennyi ideje vagyok a kolozsvári Napsugár című gyereklap szerkesztője is. Ha irodalmi folyóiratot készítenék, akkor mesék helyett talán novellákat és filozofiku- sabb verseket írnék. Bár meggyőződéssel állítom, nincs külön gyermekvers és felnőtt- vers. Van asztal, és van kis asztal. A kettő között csak annyi a különbség, hogy a kisebbhez gyereket ültetünk. Ha pedig a na- gyobbnál csinálunk helyet neki, párnát teszünk alá. Döntse el valaki Arany János Toldijáról, hogy kinek szól. Bartók Mikrokozmosza ugyanolyan értékes, mint a Di- vertimentója. Ha nem igazi költő írja a verset, hanem „gyerekköltő“, akkor csak gügyögés a vers. Én a találkozókon is akkor örülök igazán, ha a karon ülőtől a botra támaszkodókig, iskolai végzettségre való tekintet nélkül, minden olvasómat meg tudom fogni. Ha nem sikerül, bennem a hiba, nem bennük. A költészet: népszolgálat. A legnemesebb népszolgálat. Ami nem jelenti azt, hogy szájbarágóan kell írni. Illyés Gyula nyilatkozta sokszor: „Én elvárok az olvasótól annyi erőfeszítést a megértés érdekében, mint amennyit én fejtek ki a megértetés érdekében. Csodálkozom azon, aki a mélységhez mindjárt liftet is igényel.“ Igen, ez kitűnő mondás. És arról sem feledkezhetünk meg, hogy a nemzetiségi létben mentő szerepe kell, hogy legyen az írónak. Itt nem babra megy a játék. Ha egy írástudó tisztességgel végzi a dolgát, annak erre óhatatlanul gondolnia kell. A szónak és a tettnek egybe kell esnie. Nem lehet interferencia a kettő között. Petőfi Sándor, költői példaképeim egyike, huszonnégy évesen azt írta, „az utókor elmondhatja, hogy gyönge poéta voltam, de azt is el fogja mondani, hogy szigorú erkölcsű férfiú valék“. Úgy szeretnék én 20. század végi verset írni, ahogy ő írt korszerű verset. Vagy ahogy Csokonai, Ady.- Mi a véleménye: kellőképpen figyel ma a világ a költői szóra?- Rotterdamban jártam tavaly egy nemzetközi költőtalálkozón. Harmincán voltunk a világ minden tájáról, és a hazaiak, szép válogatásban, akik a verseinket fordították. Hazajövök, rögtön azt kérdezik: volt közönséged? Volt. Minden este annyian voltak, mint a szomszéd faluban lennének, ha bejelentés nélkül mennék, és az utolsó percben hirdetnék csak ki, hogy héttől ott vagyok a könyvtárban. Száz, kétszáz ember mindig összejött. Pedig Rotterdamban inkább hajózni szoktak az emberek és nem annyira a költészettel foglalkozni. Arrafelé, úgy tűnt, sokkal kiegyensúlyozottabb a világ. Nálunk, különösen a nemzetiségi létben, sokkal nagyobb szerepe van a versnek, hiszen a könyv, csúnya biológiai kifejezéssel élve, talán az egyetlen szellemi anyagcsere-lehetőségünk. Igen, tudom, sokat beszélnek mostanában a vers válságáról. Erre én azt szoktam mondani, hogy a válságba jutott társadalomban virágzik a leginkább a vers. Az igazi költemény ugyanis nemcsak sorokból áll, hanem igazságokból. Igazságokból, amelyekbe kapaszkodni lehet. A vers fogantyú, amelyet hirtelen fékezésnél vagy váratlan kanyarban kell elkapnunk. A fogolytáborokban milyen nagy szerepük volt a verseknek! Ady sorai vajon hány magyar zsidót tartottak életben? Talán még a gázkamráktól is ez mentette meg őket, lelki tartást, erőt kaptak Adytól, így tudtak ellenállni fizikailag is.- S a költő vajon mibe kapaszkodik? Melyek számára a kikezdhetetlen értékek?-Természetesen az erkölcsi értékek. Egy csomó, tiltó formában, benne van a tíz- parancsolatban. Annál jobbat sehol sem tudtak összehozni, bár ezeket sem tartják be az emberek. Ne hazudj, ne lopj, ne ölj... hiábavaló felszólítások ezek, igék, amelyek örökös erkölcsi értékeket visznek tovább. Nem olyan nagy sajnos a költészet tere, mint gondoljuk. Születés, élet, szerelem, szabadság, halál - ezekből táplálkozik kezdettől fogva. Voltaképpen egyetlen nagy monológ az egész világköltészet, és mindenki a maga hangjával kapaszkodik bele. Kollektív alkotás, közösségi mondanivalóval, amelyet mindig egy-egy ember visz tovább. Akinek kihallatszik a hangja a tömegből, aki egy maradandó strófát ír, aki vezérmotívumot alkot, az már kapaszkodót adott. Egy Rilke-verset fordítottam nemrég, egészen pontosan: magyarítottam. így kezdődik: „Oszd a szépséget, pazarold szótlanul, számolatlanul. Hallgatsz? Megszólít, nézd, vagyok, s végül mindenből rád ragyog, ezernyi árnyalatban.“ Lehet, hogy ez túl szép kicsit, de a szépség egyben igazság is. A kettő együtt jár. Még akkor is, ha azt mondják: ez csúnya, tragikus igazság volt. A sors sajnos, megtanította velünk, hogy a tragikus igazságok a legszebbek.- Hatvanadik születésnapja alkalmából, ha megkésve is, erőn, egészségen és alkotókedven kívül mit kívánhatok?-Verset, verset és még egyszer verset. SZABÓ G. LÁSZLÓ 1989. X. 6.
