Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-10-06 / 40. szám
alkonyodott, amikor az első versszakot lejegyeztem; a papírlap össze volt firkálva, és több helyen a hajdani beavatkozásom nyomai látszottak. Az ablaknál — az írógép mögött - ültem, s éreztem, hogyan erősödnek a gyomorbántalmaim. Csaknem egy teljes órája fenn voltam már, s a kimerültségből arra következtettem, hogy rövidesen kénytelen leszek újabb morfiumadagot beadni magamnak. Megrendültén bámultam a papírlapot; éreztem, hogy a költemény végérvényesen leíratott, és már nem izgatott, hogy egy perc múlva, egy hét múlva vagy egy hónap múlva halok meg. Még egyszer - fennhangon - szerettem volna felolvasni a verset, hogy megbizonyosodjam róla, minden szó a maga helyére került, majd legépelem, és az öskéziratot elégetem. A gyomorbántalmaim egyre fokozódtak, rémülten az asztal fölé hajoltam, s lassan olvasni kezdtem. A hangom eleinte még remegett, de két-három szakasz után megtelt magabiztossággal, mint hajdan, amikor irodalmi esteken léptem fel. Minden versszakot figyelmesen átgondoltam, s az a meggyőződés kerített hatalmába, hogy ehhez foghatót még nem írtam életemben. Még akkor sem, ha a teljes költemény csupán tizenhárom versszakból áll. Olyan átéléssel, olyan tisztán és határozott hanglejtéssel olvastam, mintha nem is nyolc ikszet hordoznék a vállamon. Csak utólag vettem észre, hogy az olvasás alatt a papírlapot felemeltem az asztalról, s az ablakon beszűrődő fény átvilágította, és a kusza firkálmányai- mat méginkább szembetűnőkké tette. E firkák mivel lejegyeznem a következő módosításokat, és a tükör alatti polcról leemelem Ella szemfestékét, s a térdemen nagy betűket írva jegyzetelek, áthúzok, javítok; láttam magam törött lábbal, s magam mellett Ellát, aki éppen az elektromos csatlakozó alkatrészeit szórja a párnámra, amelyben annyi-annyi dolog volt, hogy senki sem igazodott volna el közöttük, s akkor kezembe kerül az a régi, összegyűrt papírlap, átolvasom a szöveget, és töltőtollért nyúlok, és újabb versszakokat írok le; látom magam, amint a toaletten dokumentumokat égetek el, amelyek kompromittálhattak volna, ha azok az őrült németek betolakodnak a házunkba, s aztán mégis el akarom oltani a megsárgult, lobogó papírlapot, a dolgozószobámba megyek, s ezen az asztalon valamit a margóra jegyzek; láttam magamat a padláson, miközben a papírosok és a könyvek közt keresgélek, és egy régi vadászlapból kiemelek egy égett szegélyű papírlapot, a poros gerendára ülök, és olvasok, és nagy átéléssel - piros filctollal körmölök, s a felhó mögül - a tetőzeten át - behatol a szeptember délutáni gyenge fény; s látom magam, a pici Milán fölé hajolva, aki a telefirkált papírlapra zöld pasztellel képzeletbeli szárnyasállatokat rajzol, s ón kiragadom a papírost a kezéből, még akkor is, ha szája sírásra görbül, nagy ív makulátlanul tiszta papírost adok neki, de ö csak zokog tovább, és én elmélyülök a régi, körülégetett, agyongyűrt és a szinte olvashatatlanságig összefirkált költeményben, s megint csak valamit leírok, ezúttal lila ceruzával, amelyet titokban Milántól csentem el; és láttam magam ma délután kikászáévtizedeken át kerültek egymásra, s most valamiféle pókfonatra emlékeztettek, amelybe én - örült pókként - egy aranyozott szárnyú le- gyecskét igyekeztem becsalogatni. Rémülten tapasztaltam, hogy a gyomorbántalmaim alábbhagytak, ami az utóbbi két hétben, mióta a kórházból hazajöttem, sohasem fordult elő. Nagyon szerencsétlen az emberfia, ha fájdalmak gyötrik, ám mihelyt megszűnnek, sietve megfeledkezik róluk. Egyszerűen nem kívánja beleélni magát abba az állapotba, mely azelőtt megkeserítette az életét. Megkönnyebbülve, a szék karfájára támaszkodtam, s perceken át az ablakból nézelődve pihengettem. „Gyermekem, a felhők vándorolnak, de az ég azúrja megmarad...“ - mondta egy alkalommal nagyapám, amikor majdnem tizenhárom évesen megkérdeztem, miért festi le minduntalan azt, ami nem létezik. A felhők most is vándoroltak, átcsoportosultak, és semmivé váltak, de az ég azúrja éppolyan volt, mint hajdan. Csakhogy már alkonyodott. Akkor ismét körülnéztem a szobámban, meglepődve tapasztaltam, hogy az a bizonyos aranyozott szárnyú legyecske - jelképesen mondva: mégiscsak rátelepedett a ragasztópapírosra. A sok tárgy, ami körülvett, az asztal, a bútorok, a könyvek, és megannyi apró holmi az írósztalomon; mintha minden dolognak másmás távlata lett volna, mintha a létrejöttüket is átmentették volna a jelen időbe. Bármit is vettem szemügyre, s számtalan eszköz nemcsak puszta tárgyként tűnt fel előttem, hanem a létrejöttük fázisait is magam előtt láttam. Megrémültem, az az érzésem támadt, hogy a halál angyala kopogtat az ajtómon. Kivettem az asztal mellett fekvő dobozból az írógépet, és elkezdtem a költemény másolását. A szöveget figyelve ügyeltem az egykori módosításokra, amelyeket az utóbbi ötven esztendőben véghez vittem. Beavatkozásaim: tollal, piros és lila ceruzával, örökíróval, filctollal és Ella szemfestékével. Ám ami igazán meglepett, hogy életem megannyi eseményére emlékeztem, azok közepette készítettem el ezt az agyonjavított költeményt. Láttam magam ifjúként a vonaton, amint szorongva a zsebeimben kotorászok, majd a kitépett könyv oldalára, amit éppen akkor olvastam, lejegyeztem az első két versszakot, láttam, amint sietősen keresem azt a papírlapot, amelyen az a két versszak van, s azoknak semmi közük egyébhez, s ahogy sebtében olvasok, rövidke piros ceruzával áthuzigálok és újabb versszakokat jegyzek le; majd az illemhelyet, ahol egy összefirkált papírlapot készülök elhajítani, amelyre írva van valami, s amint elmélázva olvasok, és megint nincs lódni az ágyból, a polcról leemelek egy könyvet, amely kihullik a kezemből, s a szőnyegen kinyílik, és előtűnik egy megsárgult papírlap, hogy mekkora kínnal hajolok le, hogy érte nyúljak, az asztalhoz ülök, és filctollal az utolsó versszakokat írom le, és ez a papírlap még mindig itt van az asztalomon. Megfordulok; a könyv még most is a szőnyegen hever; kiveszem az írógépből a lemásolt költeményt, amely mindössze tizenhárom versszakból áll, csodálkozásomra hibátlanul lekopogtam, ami az én koromban szinte a csodával egyenlő... Aztán érzem, hogy újból remeg a kezem, a gyomromban ismét jelentkezik a fájdalom. Eleinte olyan, mintha nyomást vagy szorítást éreznék, de aztán egyre fokozódik a fájdalom, és olyan érzésem támad, mintha valami belém harapott volna. Rémülten, hogy a roham megint itt ér az asztalomnál, az írógépet eltolom magamtól, és harsányan olvasom a költeményt, ezúttal már a géppel írottat. És újfent megismétlődik minden. p A hangom eleinte még remeg, de a szöveg ritmusa és dallama megszilárdítja, s a hangom feltöltödik a hajdani erővel és tisztasággal, végül is elhallgatok, és meglepődve tapasztalom, hogy a fájdalmaim megint elmúltak, és ismét pompásan érzem magam. A lélegzetem sem akadozott, a levegő akadálytalanul áramlott a tüdőmbe, a. szívem egyenletes ritmusban kalimpált, úgy, hogy a csodálkozásom közepette kiegyenesedtem, s a szék karfájának támaszkodva a felhőkre pillantottam. Eltűntek, ám az ég kéke megmaradt, de most sötétebb színű volt. Bármit érintettem is meg a tekintetemmel, az menten mesélni kezdte hosszú-hosszú élettörténetét. A szememet lehúnyva szótlanul időztem a sötétben. Ám, alighogy kinyitottam, az asztalomon fekvő írógép azt sugallta, hogy nem csupán egyetlen tárgy, de megszámlálhatatlan részecskék összessége is egyben; egy pillanat alatt elfogadtam e részecskék élettörténetét, majd külön-külön a teljes gyártási folyamatot, egészen addig a pillanatig, amikor a gépet két évtizeddel ezelőtt megvásároltam a sétálóutca papírüzletében. Ezernyi embert láttam magam előtt, akik a gyárakban állnak vagy ülnek, és készítik mindazokat a tárgyakat, amelyek körülvesznek engem; és láttam a föld mélyén nyíló narancsmagot is, majd a növekedését, a virágba borulását, és a tizenhét esztendő terméseit, amióta itt áll, és láttam az egész életét annak az esztergályosnak, és sorsának tragikus végkifejletét, akinek a beporosodott és agyonmatatott koponyája csaknem negyven esztendeje az asztalomon fekszik; és ezernyi erdei munkást láttam, és munkásokat a papírgyárakban, sofőröket, írókat, szerkesztőket, lektorokat, betű- , szedőket, árusokat, és egyéb mesterembereket, akik részt vettek a körülöttem lévő könyvek születésében, mindannyiukat egyszerre láttam, és mégis, valamennyit személyesen, mindent végignézhettem, ami e szobácska alkalmatosságaival mind ez idáig történt. Mindezt láttam, de eközben semmi sem gátolt abban, hogy továbbra is értelmesen gondolkozzam. Ismét behúnytam a szemem, és megint magamra maradtam a gondolataimmal. Tudtam, hogy valami történik velem, és ázt is, hogy ez bolondság. Sőt, jóval riasztóbb ennél, hosz- szú évek óta most kitűnően éreztem magam, mintha az undorító daganat nem is lenne a gyomromban és a tüdőmben, és a májamban lévő átalakulások; teljesen egészségesnek éreztem magam, mintha húsz esztendőt fiatalodtam volna... Hitvány életemben háromszor átkoztam el a felvonót! Mindig elromlik, vagy tudom is én, mi van vele, amikor tejet viszek a vénembernek! Sosem javítják meg időben, s az embernek mindig könyörögnie kell, fohászkodnia, fenyegetőznie, hogy aztán megembereljék magukat, és rendbe hozzák ezt az öreg, likacsos kalitkát, ami mindenféle szagoktól bűzlik. Mindig így kell a lépcsőkön evickélnem, az ö hatodik emeletére hordhatom a vesémet, a szívem majd kiugrik a torkomon, amíg ezzel az átkozott kannával felkapaszkodom őistensége lábai elé! Hogy nem döglik meg ez a vénség! Hogy mennyit kínlódom a könyveivel, a rongyokkal, a képekkel, és egyéb őrületes cuccaival, amelyekre a nyolcvan esztendeje, a megizélt élete alatt fölfigyelt. Amikor azt a koponyát látom az asztalán, teremtöm, ha már egyszer kimúlik az ember, pihenjen is meg a világban! Az öreg Ellán sem csodálkozhatom, hogy a lelkét az úrnak adta. Ha az öregem művelne ilyen szamárságot, már régesrég a töld alól szagolná az ibolyát. Nem mondom, mégha — mint sokan mások - bagózna, a nők után koslatna, leinná magát, mint a disznó, vagy mit tudom én, hogy mit csinálna. De ezt! Egész életében poros könyvekkel cihelődni haza, papírosokkal, koponyákkal, mindenféle ócska cuccokkal, amik aztán ott függnek a szobája falán, a rozsdás bárdok és jatagánok, talán holdbéli kavicsok is vagy mik, nyúlfarkak, patkók... Hogy az erkélyén burjánzó gazt ne is említsem! Hej, de megkönnyebbülök, ha egyszer kiterülve találok rá a szőnyegen vagy a fürdőszoba csempepadlóján, s akkor ezeket az átkozott könyveket a kemencébe hajigálom, és az istentelen tárgyait egyenest a trágyadombra szórom, hogy többé ne is álmodhassak róluk! Állítólag hazaengedték öt meghalni! Teremtőm, talán tényleg leszakadt a vesém! Ráadásul, ha a kulcsot most is elfelejtettem, és ha ez ott benn a görcseitől vonít... És ki látott már ilyen parányi kulcsot készíteni, hogy az ember letenni sem tudja valahová. Mindig összekeveredik az aprópénzemmel, és amikor a félhomályban egy ilyen vaksi, mint én, kitapogatom, valamelyik dinárnak mindig ki kell hullania a markomból, aztán hajlonghatok, keresgélhetek, hogy az embert szétveti a méreg! És amíg ezt a kicsi kulcslyukat kitapogatom, mintha a sátánok incselkednének velem...! Na, rendben! Végre már kétszer kattant a zár, és most majd feljajdul az ütött-kopott ajtó, mint amikor az egerek kórusa megszólal! Jaj, jaj! Talán történt vele valami, hogy nem nyikordul. És Ondris a dolgozószobájában van! Ó, én • aranyos teremtőm, gondolom, már elintézte a halál a kaszájával, azzal a sok könyvvel együtt elseperte, és azóta vérszopó vámpírrá változott! Mihez is kezdek majd, ha tényleg vicsorítás közben lelek rá...! Jaj, jaj, jaj, az asztalnál ül? Mint régen! Kezében egy papírlap és olvas. Fennhangon olvas! Talán mégis rámtör a nyavalya, s a veséim tényleg leszakadnak! Úgy olvas, mint a tiszteles úr a szószéken, mint valami ifjonc...! A hangja nem is remeg! És mit olvas, atyámuram! Egyetlen szót, egyetlen sza- vacskát sem értek belőle... Csak az a kántáló hang, az a hullámzás, mint amikor a mező fűszálai hajlonganak a szélben, mint amikor a vízparti tölgyek koronái zúgnak öszidőben, egészen elragadó... megemelő, magával sodró! Látom Ondrejt, amint mellettünk lépdel, de most még nagyon fiatalka, zsenge, mint a harmat, kezében könyv, és átnyúlva a kerítésen, virágot tűz a gomblyukamba, mosolyogva megy, és én is rámosolygok, az utcára lépek, beszélgetünk, a kertbe vagy a rétre megyünk, és az ég olyan kék felettünk, mintha mindig ilyennek szeretne maradni. A felhők szállnak, és az ég ilyen marad, pontosan olyan, mint amilyen azelőtt volt... Aztán váratlan némaság. A hang elcsendesült, az öreg abbahagyta az olvasást. Látom öt felállni, még a bicegéséről is megfeledkezett. Teremtóm, ez mintha tényleg megfiatalodott volna; lehajol, nyitott könyvet emel fel a szőnyegről, az arca derűs, nyugodt. Sóbálványként állok az ajtóban, és egyszerre úgy érzem, hogy a veséim nincsenek a sarkamban, a szívem sem ugrál a torkomban, mint korábban, és bárhová pillantok, bárhová nézek a szobában, emberek tömegét, emberek oszlopsorait látom, és látom... az egész világot látom... VAJKAI MIKLÓS fordítása Kari Mickel* Folyóparti esti Nappalt úsztat, estét úsztat folyt Tükörerdő és erdő közt éles hat Mint késmetszés, vonalnyi véko A szél, erő és gyöngeség tudója Elült a lombban, madár sem kiái Ha arra kérsz most: mondj hát \ Megmondhatom: az út keskeny, Az erdő csendes, és nedves a v De ha azt kérded, mért nem mo> Semmi, elfordulok, s ezt gondol Ha erdőnket szél nem moccantj, Mozdul az erdő. Nézd meg a föl; A tó Tó, csorba tál, haltestekkel telített, Te ellen-ég hajónk alatt, levált kopony Hydrocephalos nagyúré, ösideink élőt Földkéregbe nyomódott, vad zuhanás Fölpattanás emlékműve: engem nem i Nem fölfelé, le, ha alábukom a fojtó m Hol ócska bakancsok laknak a puhán) Tenyészik még a holt! Partok varas st Tovább él, nő koponyán serkedt hajzs Sörtés dzsungel, tunyább, mint a holt (Egy év: egy lépés, tíz év: üledék a ví: Egy évszázad: már réteg). Ezt kutasse És a kétéltűek. Mit egykor tisztára nye Csöppenként mocskolják tele, örök-él Hullának, halnak. Nincs hát más mód, csak kiinni Fenékig, mint Tamerlán, ki ellenség-ki Használt kupaként („Nem gondolkodil Mondja az edény, „ne gondolj rá!“ mi Megmarkolom hát a fákat („Csak a gy Föltépem a medret az égbe, ferdén a I Rántom föl a tavat, és iszom, szétpatt De iszom és iszom és iszom - hová It Tó, csorba tál, haltestekkel telített: Rajtam át most már, hajlékaitokon átli Fekszem és emésztem a halat ' NDK-beli költő JACQUES JOSSELIN Valahol nagyon messze, Délen, távol a monoton utaktól, melyek Észak, Gabes, Kairouan vagy épp Tunisz felé futnak. A Da- har-fennsík száraz okkerje, köves holdbéli táj, az Algéria és Líbia közti pusztaság határa. Holt homok és bódító borsillat. Az öregasszony déltájt érkezett a faluba egy nagy amerikai kocsival, amilyeneket a gyarmati időkben használtak, harmincnegyven évvel ezelőtt. A kék különböző árnyalataiban játszó, nehéz, krómozott üt- közöjű kocsit finom por borította. Ó, az asszony, sok-sok fekete és piros szoknyát, alsószoknyát viselt, és strasszdiszítésú kendőt. Nyakán néhány sor hamis gyöngy csillogott. Bokáján aranykarika, mellére egy szál fehér szegfű tűzve. Akár egy andalú- ziai.- Ki vagy? - szólította meg Nyassa, a falu kölykeinek legbátrabbika.- Én vagyok, aki képeket hozott nektek - felelte az asszony. Nyassa vállat vont, és kipukkasztotta ajkai közt a rágógumi-gömböt. Aztán belerúgott egy, lába alatt ténfergő tyúkba.- Van egy laterna magicám - folytatta az asszony.- Itt senkinek sincs tévéje. Nincs villany. Távol vagyunk mindentől. Ha vetíteni jönnek, akkora elemeket hoznak magukkal, hogy olyat te nem is láttál!- Nekem varázsvetítőm van.- A régi erőd nagytermébe padokat állítanak. Ott szoktak vetíteni. A tanító engedélyével, akinél a kulcsok vannak. Nyassa elrohant a tanítóért, a kezénél fogva vonszolta oda. Jóképű, élénk férfi volt, napfény-csillogású szemekkel.- Hány gyerek van a faluban? - kérdezte hidegen az asszony.- Olyan húsz.- Kulturális missziót teljesítek. Filmet vetítek, órák utáni szabad idejüket kitöltendő.- Milyen filmet? - kérdezte a tanító nehezen szuszogva.- Gyerekeknek való film, természetesen. Egy a legendáinkból, népi hagyományainkból ihletödő film.- Milyen legendák? Ezeknek a csavargóknak nem tetszik semmi...- Nassim legendája.- Milyen bolond ötlet! Olyan vészterhes legendát...- Ez nem tartozik rám! Tuniszból küldtek, fogai bői v szól' a rác téne álmc öreg mel álmc el a; tuca veze elha tóvá niva! a fel re, h A dara akn; Is a ré miut hazr N áss/ a fal pet csat dájá a gy R Nya löse a fill A óráji L eróc a ta A kék nyoi gyei tUCc gén
