Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-10-06 / 40. szám
szú 9. X. 6. • A szovjet háborús veteránok szervezetének székháza Moszkvában alódottan állok a Kalinyin sugárút egyik telefonautomatája előtt. A moszkvai barátaim által megadott számon ugyanis azt mondták, Vakurov elvtárs nincs a munkahelyén, keressem másnap. Tanácstalanul nézelődöm, mit csináljak. Egy idősebb férfi öblös hangja „ébreszt fel“, azt kérdezi, hogy sorban állok-e. Tagadóan rázom a fejem. Tekintetem zakója bal oldalára téved, ahol néhány kitüntetés sorakozik. És ekkor jut eszembe valami: hiszen én Vakurov segítsége nélkül is megoldom a problémát! Megkérdezem a férfitól, harcolt-e nálunk, Csehszlovákiában. Most ó rázza tagadóan a fejét. Mondja, hogy Lengyelországban és Németországban vett részt a harcokban. Én a negatív válasz ellenére is elmosolyodtam, hiszen a sikert biztosnak tartottam. Csak kitartás kell hozzá. Aki járt Moszkvában, bizonyára észrevette, hogy az utcán gyakran látni idősebb férfiakat, akik kitüntetéseket hordanak zakójukon. A pillanat töredéke alatt eldöntöttem magamban: minden ilyen veteránt val- latóra fogok. Néhány perc múlva neki is fogtam a „felmérésnek“, s mindegyikőjüktől csak azt kérdeztem: harcolt-e Csehszlovákiában. így telt el két óra, a kérdést összesen huszonhatszor tettem fel, s ugyanennyiszer kaptam negatív választ. Csak a huszonhete- dik volt igenlő. Másnap, a veteránbizottság központja felé tartva is azon gondolkodtam, hogyan lehet az, hogy ezredek, rancsnok a parancs nem teljesítése, félrevezető tájékoztatás stb. miatt a legszigorúbban is eljárhatott volna. De a Kárpátokban vívott harcok rendkívül súlyosak, a veszteségek nagyok voltak, a katonák a kimerültségtől alig álltak a lábukon. Itt a szigor valóban nem lett volna helyénvaló.-A hadosztályparancsnok hozzám fordult - folytatja az elbeszélést Ivan Dmitrijevics Menj oda te a fiúkkal. Hogy megértse, én a had-, osztály híradósainak parancsnokai voltam. És ha Karpov kérdezné az én beosztottaimat, hogy mi történik, mondjuk azt, minden normális, összeköttetést akarnak teremteni osztály törzsével. A Kárpátokban az ilyen megoldások is fontos szerepet játszottak... Archívumomban több tucatnyi beszélgetést őrzök szovjet veteránokkal, de mikrofonom előtt most első ízben ül egy rendkívül érdekes „frontfoglalkozás“ képviselője, egy híradós. így kihasználom az alkalmat, s megkérdezem, hogyan lett ö specialista Elmondja, eredetileg polgári foglalkozásra készült, ipari középiskolába járt, majd egy gépipari üzemben dolgozott. Csak a sorkatonai szolgálat idején küldték egy rövid tanfolyamra. Közeledett a háború, a hadseregnek szüksége volt fiatal tisztekre. Miután meggyógyult, ismét a frontra küldték, immár egy híradós ezred parancsnokhelyetteseként. Részt vett a kurszki csatában, ahol ezrede a 69. hadsereg kötelékében, Belgorod irányában tevékenykedett. Itt nevezték ki törzsfónök-helyetVendéglátóm nagy hévvel igyekszik beavatni a híradós technika titkaiba, abba, hogyan kell használni a telefonokat, telefonközpontokat, a rádióállomásokat.- A Kárpátokban így is sokat kellett rögtönözni ahhoz, hogy az hadosztályok, hadseregek, egész frontok, tehát szovjet katonák tíz- és tízezrei harcoltak nálunk, s mégis csupán minden huszonhetedik... Az egyenruhás portás készségesen igazít el, s néhány perc múlva már egy ajtón kopogok, amelyen ez a név áll: Ivan Dmitrijevics Vakurov. Amikor belépek, az asztal mögül középtermetű, sűrű, gesztenyebarna hajú férfi áll fel. Erős kézszorítással üdvözöl, s hellyel kínál. Neki is elmesélem a Kalinyin sugárúton készített magánankétom eredményeit, de ö csak elmosolyodik. Az egyik fiókba nyúl, jegyzettömböket vesz elő, és diktálja sorra azoknak a veteránoknak a címeit és telefonszámait, akik Csehszlovákiában harcoltak. Több tucat ilyen „trófeával" lettem gazdagabb. Csak úgy mellékesen megjegyzi, szerencsém van, mert ö is részt vett a Csehszlovákiai harcokban, s éppen ezért jegyzi fel azoknak az embereknek a „koordinátáit“, akik valami érdekeset tudnak elmondani Csehszlovákia felszabadításáról.-Az én emlékezetemben is sok- sok érdekes epizód maradt meg. Az egyik éppen a Kárpátok térségében folytatott kegyetlen harcokhoz kapcsolódik. Néha valóban furcsa helyzetek álltak elő, amikor a szigorú parancsok helyett a taktika, vagy még inkább a pszichológia került előtérbe. Hadosztályparancsnokunk parancsot adott az egyik falu elfoglalására, amelyet még a németek tartottak kezükben. Egy Idő elteltével jelentést kap: hadosztályparancsnok elvtárs, a falut parancsa szerint elfoglaltuk, szilárdan a kezünkben tartjuk. A parancsnok előveszi látcsövét, de valami nem stimmel. Helyettese is belenéz a látcsőbe, s az eredmény ugyanaz. Mindketten azt látják, hogy az említett ezred parancsnoka a falut nem foglalta el. A házak között németek szaladgálnak, s Karpov ezredparancsnok egységei el sem mozdultak a helyükről. A hadosztáypa• Szovjet tüzérek, valahol a Kárpátokban... (A szerző archívumából) tesnek, majd egy híradós zászlóalj parancsnokának. Prohorovkánál részt vett a legsúlyosabb harcokban. a faluval, amelyet a jelentés szerint egy órával ezelőtt épp ók foglaltak el. Vaszilevszkij ugyanis valóban rátermett hadosztályparancsnok volt, ismerte beosztottait. Persze, amikor Karpovnak jelentették az örök, hogy megjöttek a híradósok, akik az említett falu felé tartanak, kiugrott a lövészárokból és hangosan kérdezte: Hová, hová? Meg vagytok őrülve? Hiszen ott még németek vannak! Csak most értem meg teljességében azt a „zűrös“ helyzetet, amelybe Karpov saját hibájából került.-Híradósaim azt mondták neki: Hiszen nem sokkal ezelőtt azt jelentették, hogy a falut elfoglalták... Karpov csak ezután vezette támadásra ezredét, s a falut valóban elfoglalta, úgyhogy a híradósok összeköttetést teremthettek a had• Előkészületek a veteránok konferenciájára (balról a második Ivan Dmitrijevics Vakurov) A nagy honvédő háború első napjaitól részt vett a védelmi harcokban, először a nyugati fronton, mint egy híradós szakasz parancsnoka. Hosszan meséli azoknak az egységeknek a tragikus sorsát, amelyek Szmolenszknél az ellenség gyűrűjébe kerültek, s a felkészültség hiányában óriási veszteségeket szenvedtek.- Csak november végén törtük át a gyűrűt, de már harckocsik nélkül, ezek ugyanis abban a szörnyű katlanban maradtak széttörve. A megmaradt egységek Rjazanyba vonultak, ahol a 2. lövészhadosztály formálódott, s engem a híradósok önálló egységének törzsparancsnokává neveztek ki. Ezzel a hadosztállyal vettem részt a sztálingrádi csatában, ahol súlyosan megsebesültem. Szibériában voltam gyógykezelésen... Köztudott, hogy Kurszknál játszódott le a második világháború legsúlyosabb tankcsatája, konkrétan éppen Prohorovkánál. Az egyik oldalon 1200 fasiszta tank, a másik oldalon 1200 szovjet harckocsi és önjáró ágyú. Évekkel később Rotmisztrov marsall, a szovjet páncélos hadsereg parancsnoka így emlékezett vissza: „A harctéren késő éjszakáig (1943. július 12-én) nem csitult el a motorok zúgása, a lánctalpak csattogása. Harckocsik és ágyúk százai gyulladtak ki. A por- és füst- felhő eltakarta az égboltot... Azon a napon a szovjet katonák példa nélküli hősiességről tettek tanúbizonyságot. A súlyos tankcsata során kimerítették a náci csapatok erejét, s arra kényszerítették őket, hogy védekezésbe menjenek át“. Azt hiszem, nem kell külön hangsúlyozni azt az igazságot, miszerint híradós összeköttetés nélkül nincs parancsnokság. Tehát nemcsak a páncélosok, hanem a híradósok is hozzájárultak ehhez a történelmi győzelemhez.- A későbbi harcokban is az események középpontjában tevékenykedtünk, hiszen a híradósok alkotják minden egység központi idegrendszerét, minden hadmozdulatnál felelősségteljes feladatot töltenek be. Tudja, összeköttetés nélkül valóban lehetetlen egy korszerű háborúban parancsokat adni a csapatoknak. Ezért mi, híradósok Dukla előtt, de általában a Kárpátokban is rengeteg feladatot kaptunk. De gyakran előfordult, hogy gyalogosként, felderítőként vagy más katonai „szakmákban“ kellett bizonyítanunk. összeköttetést fenntartsuk a többi, völgyben harcoló egységgel. Büszke vagyok rá, hogy ez a nehézségek ellenére mindig sikerült. Arról is beszélgetünk, hogy az archívfelvételeken gyakran látni a telefonok, az adó-vevő készülékek mellett nőket, ők is valóban becsületesen teljesítették feladatukat. De nemcsak a híradósoknál dolgoztak nők, hanem például a felderítőknél is. Ivan Dmitrijevics épp egy ilyen lánnyal ismerkedett meg, s a fronton házasodtak össze. Ez nem volt olyan szokatlan dolog. A háború azonban mindenki egészségét megviselte, s vendéglátóm felesége nem sokkal a háború után meghalt... Másodszor már nem nősült meg. Emlékei ma is gyakran kínozzák. Feláll a székről, s a mögötte levő könyvek közül elővesz egyet, amely röviden az ő harci útját ecseteli. Megtudom, hogy Vakurov őrnagyot a Kárpátokban vívott harcok során számos kitüntetéssel illették, s Ostrava felszabadítása után maga Lud- vík Svoboda tábornok tűzte mellére a Csehszlovák Hadikeresztet.- A duklai hadművelet során csehszlovák híradósokkal is együtt dolgoztunk. Emlékszem, az ő parancsnokuk egy magas főhadnagy volt. Fellépése határozott volt, s szakemberként is sokat bizonyított. De nevetnem kell, ha a köztünk levő különbségekre gondolok. Én őrnagyként gyalog vagy lovon jártam a hadosztály körletében, míg ö főhadnagyként mindig és mindenhova egy terepjáró gépkocsin. De ez mellékes. Közösen hoztuk létre a telefonösszeköttetést törzseink között. A csehszlovákokkal a Kárpátok térségében vívott harcok első pillanatától kezdve meleg, szívélyes, baráti kapcsolatokat tartottunk fenn. Nem emlékszem, hogy valamilyen nézet- eltérésre, vitára sor került volna. Észre sem vettük, s a közeli téren már felgyújtották a neonokat, tehát sötétedik. Ivan Dmitrijevics elbeszélése számomra rendkívül érdekes volt, így érthető, hogy megfeledkeztem az időről. Lassan neki is mennie kell, de Ostrava felszabadításáról még egy történetet elmesél.-Az egyik kis falu lakosai virágokkal, apró ajándékokkal köszöntöttek bennünket. Mindenütt megállítottak bennünket, a házba invitáltak, hogy reggelizzünk meg nyugodtan. Én és néhány társam egy fehérre mázolt házba mentünk, ahol egy kerek asztal mellé ültettek le bennünket. Az asztalon egy üveg boro- viőka állt. Mi voltunk vagy húszán, s a háziak is voltak egypáran. Nézem azt az árva üveget. Mit tegyünk vele? Mondom a sofőrnek: menj a kocsiba, hozd a kannát. A háziakat pedig arra kérem, adjanak nagyobb poharakat, hiszen azok a gyúszúnyi pohárkák nem illettek egy ilyen nagy esemény megünnepléséhez... LADISLAV TAKÁŐ
