Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)

1989-09-29 / 39. szám

Gondolatok a tudományos-műszaki fejlesztés néhány időszerű kérdéséről Napjainkban, amikor a népgazdaság valamennyi területén óriási változásokra kerül sor, a tudományos-műszaki fejlesztéssel szemben is egyre nagyobbak a követelmények. Roppant fontos feladatok várnak arra a közel 63 ezer emberre, aki Szlovákiában a kutatási-fejlesztési alapban igyekszik megvalósítani a kitűzött célokat. Vajon létszámuk - a célokhoz mérten - sok vagy kevés? Munkájuk hatékonysága mennyiben felel meg a várakozásoknak, s akad-e aki kellőképpen hasznosítsa eredményeiket? Ezekre s a tudományos-műszaki fejlesztés még számos más kérdésére kereste a választ a CSKP KB 14. ülése és az SZLKP KB azt követő tanácskozása. A beszámolókban és vitafelszólalásokban a problémák megoldását segítő megannyi hasznos észrevétel, tapasztalat és javaslat hangzott el. Ennek ellenére a feladat nem könnyű, mivel a kutatási-fejlesztési alapot képező kapacitások meglehetősen szétszór­tak, aminek következtében termelési szerke­zetünk skálája már szinte elviselhetetlenül széles. A termelésben túlságosan hosszú az innovációs ciklus (10-12 év), s az is nehezíti a helyzetet, hogy a termelők nem érdeklőd­nek kellőképpen az új termékek és technoló­giák iránt. Óriási tartalékok vannak a találmá­nyok és újítási javaslatok gyorsabb és széle­sebb korú kihasználásában. Ezzel összefüg­gésben a jövőben nagyobb teret kell biztosí­tani a dolgozók alkotó munkájának, s a figyel­met a szakemberek képzésére és továbbkép­zésére kell fordítani. A közeljövőben a kutatá­si-fejlesztési alapban dolgozók anyagi és er­kölcsi ösztönzésének gondjait is meg kell oldani. HATÉKONYABB IRÁNYÍTÁST Az említetteken túl nem kevésbé fontos a tudományos-műszaki fejlesztés irányításá­nak átalakítása. Ez meglehetősen sürgető feladat, mert - miként azt az esetenként kedvezőtlen eredmények is alátámasztják - a műszaki fejlesztés irányításának eddigi módjai nem mindig bizonyultak hatékonynak. Az SZSZK iparában, de a népgazdaság más területein is az volt, s még ma is sokszor az a gyakorlat, hogy a tudományos-műszaki fejlesztés mint kookrét kötelesség, direktív tervfeladat jelenik meg a kutatási-fejlesztési alapban dolgozók és a felhasználók számára egyaránt. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a gazdaságirányítási rendszer átalakítása fo­lyamatában ez a gyakorlat meglehetősen fé­kező hatású. Ugyanis formalizmushoz vezet, csökkenti az új tudományos-múszaki ismere­tekkel szemben támasztott követelményeket és - ami talán a legkedvezőtlenebb - a válla­latokat nem ösztönzi arra, hogy aktívan részt vegyenek a fejlesztésben. Az sem elhanyagolható tény, hogy a fej­lesztés mint kötélesség, illetve tervben meg­határozott feladat, gyökeres ellentétben áll a tudományos-múszaki fejlesztés alapvető jellemzőjével. Miről is van szó tulajdonkép­pen? A tudományos-múszaki fejlesztés a népgazdaság egyik olyan területe, amelyen a legnagyobb igyekezet sem biztosíték a kitű­zött cél elérésére. Ezt az állítást a nemzetközi statisztikák is alátámasztják, amelyek többek között arról tesznek említést, hogy száz fel­adatból öt, esetleg tíz megoldása lesz sikeres. Az elektronika és más progresszív ágazatok esetében viszont ez az arány még rosszabb is lehet. FORMALIZMUS NÉLKÜL Tehát míg az egyik oldalon a kutatás, a fejlesztés és az eredmények gyakorlati alkalmazásának sikerére nincs jóformán semmilyen biztosíték, a másik oldalon a tudo­mányos-múszaki fejlesztés tervutasításos irányítása a feladatok maradéktalan teljesíté­sét követeli meg. Ez az ellentét a feladatok meghatározásában, teljesítésében és az eredmények ellenőrzésében is gyakran for­malizmushoz vezetett. Napjainkban, amikor a népgazdaság minden területén nagyon igé­nyes és fontos feladatokat kell megoldani, a formalizmust maradéktalanul ki kell küszö­bölni. Ennek egyik alapvető feltétele, hogy a vállalatok valódi vállalkozói légkörben dol­gozhassanak, és a fejlesztést a fogyasztók szükségletei minél szélesebb korú kielégíté­sének függvényében saját feltételeik és szük­ségleteik szerint valósíthassák meg. Van azonban ennek a kérdésnek egy meg­lehetősen fontos összefüggése: A vállalkozás megengedhető határok közt való tartásáról van szó, amelyet csak akkor lehet biztosítani, ha a vállalati szféra tevékenységére általáno­san érvényes szabályok vonatkoznak. Nem tanácsos tehát individuális szabályokat felállí­tani - miként az eddig gyakran előfordult mert azok csökkentik a vállalatok érdeklődé­sét és igényét a tudományos-múszaki fejlesz­tés iránt. S ez jelenlegi körülményeink között nem megengedhető. TERVEZZÜK!?!) A KOCKÁZATOT A tudományos-múszaki fejlesztés irányítá­sának némely fogyatékosságáról szólva a tervezés nem mindig megfelelő gyakorlatát is meg kell említeni. Hiszen a tudományos- múszaki fejlesztést a lebontott terv szerint (kötelezően) valósítja meg a vállalat. Munká­ját tehát olyan terv határozza meg, amely nemcsak a vállalkozásnak nem ad jelentő­sebb teret, hanem a kockázat vállalására sem nyújt lehetőséget. Márpedig a kutatás és fejlesztés elképzelhetetlen tévedések, kocká­zatok nélkül. S ne feledjük, sokszor a hiba, a tévedés is fontos útmutató lehet! Ehhez persze az is szükséges, hogy a már említett általánosan érvényes szabályok hosszú tá­von is érvényesek legyenek. (E korántsem teljes elemzésből nyilvánva­ló, hogy a tudományos-műszaki fejlesztés irányításában új, a jelenlegi körülményeink­nek és a jövő célkitűzéseinek megfelelő mó­dokat kell találni. Mindenekelőtt arra kell töre­kedni, hogy a vállalatok teret kapjanak a szükséges méretű vállalkozáshoz.) ÖNELSZÁMOLÁS VAGY KÖZPONTI FINANSZÍROZÁS? Természetesen a tudományos-múszaki ha­ladás sürgető problémáit csak a gazdasági rriechanizmus átalakításával összhangban lehet megoldani, miközben figyelembe kell venni azt, hogy a központ és az önelszámolá­si szféra, valamint a központ és a tudomá­nyos-múszaki, illetve tervező szervezetek közt minőségileg újszerú viszony alakul ki. A tapasztalatok azt mutatják, hogy szükség van a kutatókollektívák gazdasági önállósá­gára és magas fokú felelősségérzetére. Eb­ből kiindulva a következő időszakban meg­változik a tudományos-kutatási alap finanszí­rozásának és gazdálkodásának módja. Ezzel kapcsolatban a kutatás területén nálunk jelenleg két ellentétes vélemény talál­kozik. Az egyiknek a képviselői meglehetősen leegyszerűsítik a kérdést, miközben azt állít­ják, hogy az önelszámolás alapelvei szerint dolgozó kutató munkahelyeknek lényegében a termelővállalat szabályai szerint kéllene dolgozniuk. Saját bevételeikből kellene élni­ük, s akár tönkre is mehetnének. A másik vélemény képviselői viszont vég­képp elutasítják az önálló elszámolási rend­szert. Szerintük az önelszámoláson alapuló viszonyok, ellentétben vannak a tudományos haladás törvényszerűségeivel, s a tudomány és más népgazdasági területek pragmatikus megítéléséhez vezetnek. Tudjuk, hogy ez az ellentmondás meglehe­tősen kedvezőtlenül hat a kutatási szférára, illetve általában a tudományos-múszaki fej­lesztésre. Ez teszi különösen indokolttá, hogy beszéljünk az önelszámolásról a kutatásban. EGY KUTATÓINTÉZET TAPASZTALATAI Anélkül, hogy bármiféle elméleti fejtegeté­sekbe bocsátkoznánk, szóljunk a bratislavai Ipari Rendszerelméleti Kutatóintézetnek ezen a területen szerzett tapasztalatairól. Az inté­zet csaknem húszéves működése folyamán a megalakulás, az önelszámolás alapelvei szerint dolgozik. Tevékenységét a vállplati szférára vonatkozó előírások szabályozzák. Napjainkban, amikor az önelszámőlás érvé­nyesítése a kutatási-fejlesztési alapban sür­gető feladattá vált, tapasztalatai minden szer­vezet számára fontosak és hasznosíthatók lehetnek az útkeresésben. Az önelszámolás alkalmazása az intézet­ben kedvező eredményeket hozott. Az egyik, s talán legfontosabb pozitívuma, hogy eddig még valamennyi megoldott feladatot haszno­sítottak a gyakorlatban. Ez elsősorban annak tudható be, hogy az önelszámolás szinte kikényszeríti az intézet szoros együttműködé­sét a megrendelővel. Az ellenőrző és tanács­adó jellegű találkozások alkalmával a gya­korlatnak megfelelően pontosíthatják, esetleg módosíthatják a feladatokat, ezért a kidolgo­zott megoldások megfelelnek a megrendelők igényeinek. Ez a műszaki-tudományos fejlesztésben széles körben kívánatos gyakorlat megköve­teli, hogy a feladatok megoldásával foglalko­zó dolgozók ne csak a saját területükön legyenek a szakma magaslatán, hanem járta­sak legyenek a munkaszervezésben és tudja­nak alkalmazkodni a megrendelők által diktált változásokhoz. Természetesen az sem elha­nyagolható tény, hogy a tudományos dolgo­zók és a gyakorlati szakemberek együttmű­ködése a feladatok megoldása és alkalmazá­sa során az ismeretek kölcsönös bővítéséhez vezet. Ugyanis a felhasználó betekintést nyerhet az adott terület elméleti problémáiba, a fejlesztésben dolgozók viszont számos gyakorlati kérdést ismerhetnek rrjeg. Egyébként az intézet egyes szakosztályai, s főként a helyileg elkülönített osztályok, ugyancsak az onelszámolás elvei szerint dol­goznak. Az ilyen jellegű gazdálkodás rugal­masabbá teszi a munkát és növeli a felelős­séget. Az sem mellékes, hogy anyagilag és erkölcsileg fokozottan érdekeltté teszi a dol­gozókat a jobb eredmények elérésében. ÖNELSZÁMOLÁS - MÓDOSÍTÁSOKKAL Az elmondottak alapján az a benyomásunk tamadhat, hogy az önelszámolás érvényesí­tése a tudományos-múszaki fejlesztésben meglehetősen egyszerű feladat. Jóllehet, az intézet az említett eredményeket még. a régi gazdasági mechanizmus keretei között érte el, azonban a jövőre való tekintettel fel kell hivni a figyelmet azokra a tényekre, amelyek az öneíszámolás kutatásban való alkalmazá­sát megnehezítették. A cikk első részében - mintegy a tudomá­nyos-múszaki fejlesztést jellemezve - már utaltunk arra, hogy a kutatás és fejlesztés mindig nagy kockázattal jár. A probléma jobb megértése végett azonban e munka más olyan sajátságaira is fel kell hívnunk a figyel­met, amelyek ezen a területen bonyolultabbá teszik az önelszámolás alkalmazását. Gon­dolunk itt elsősorban arra, hogy míg a terme­lésben egy meghatározott jellemzőkkel ren­delkező termék elkészítése a cél, a kutatás­ban új, eddig még nem létező termékre, technológiára összpontosítják a figyelmet. A másik sajátosság, hogy a termelésben egy- egy termelési ciklus sokszor ismétlődik, a ku­tatásban viszont valamennyi feladat egyedi. Ez a kutatás számára azt jelenti, hogy a kol­lektívák összetétele szinte feladatonként vál­tozik, s tevékenységük jellege megnehezíti a teljesítménynormák, az anyag- és energia- fogyasztási, valamint a kapacitásnormák megállapítását. (Ezek, mint tudjuk, az önel­számolás alkalmazásának egyik alapvető fel­tételét képezik.) Szólhatnánk még a két terület más eltérő jellemzőiről. Ám ez a néhány kiragadott példa is utal arra, hogy az önelszámolást a kutatás­ban és fejlesztésben csak akkor lehet sikerrel érvényesíteni, ha alapelveit a szervezetek az említett sajátosságok szerint módosítják. (Napjainkban a tudományos-műszaki fejlesztéssel kapcsolatban számos megoldatlan prob­léma merül fel. Mi ezekből csupán kettőt, a kutatás és fejlesztés irányítását, valamint az önelszámolás bevezetését próbáltuk megvilágítani. Ez a két kérdés önmagában véve is roppant bonyolult, ezért a megoldást nehezítő és segítő tényezők közül csupán néhányat volt módunkban felvillantani. Mintegy útravalóul azonban emlékeztetni szeretnénk a CSKP KB állásfoglalására a tudományos-műszaki fejlesztéssel kapcsolatban, mely szerint: „Az intenzív típusú fejlesztési orientációt illetően: továbbra is a tudományos-múszaki fejlesztés meggyorsí­tását kell meghatározónak tekinteni. Arra kell törekedni, hogy az e téren született eredmények tükröződjenek a bővített szocialista újratermelés minden területén, a gyártási eljárások színvonalában és szerkezetében, s az előállított termékek minőségében és használati értékében. A fejlesztést következetesen össze kell kapcsolni azokkal a szociális, gazdasági és ökológiai célokkal, amelyeket a társadalom tűz ki... Az átalakítás céljaival összhangban meg kell határozni és folyamatosan pontosítani kell az állami tudományos-műszaki politika stratégiá­ját, s következetesen kell irányítani kidolgozását és megvalósítását. “) KOVÁCS EDIT r A Nővé Zámky-i Szerszámkutató Intézetben megkezdődött a mérnöki munkák automatizá- ciójának második szakasza, amely az AIP 2000 kormányprogram része. A program szerint népgazdaságunkban 1990-ig kétezer ilyen munkahelyet kell létesíteni. A kutatóintézet azon szervezetek közé tartozik, amelyeknek az adatbankhoz tartozó programrendszereket kell kidolgozniuk. Ezeket majd más vállalatok is igénybe vehetik. Az intézetben már 1981 óta a számítástechnika segítségével tervezik a szerszámokat. A felvételen automatizált konstrukciós munkahely látható. Utólagos módosításokkal automata üzemelésűvé lehet átalakítani azokat az innovált anyagmozgató gépeket, amelyeket a (levocai) Gépipari Fogyasztási Cikkek Kutatóintézeté­nek piestanyi üzemében fejlesztettek ki. A konstruktőrök az egyes részek olyan mértékű unifikációjára törekedtek, hogy azokat mind a kilenc fajta, különböző teherbíró képességű gép esetében fel lehessen használni. Az automatizált termelési rendszerek anyagmozgató gépeinek innovációjával gazdaságosabbá vált üzemelésük, s megnövekedett emelési és menetsebességük. Az automatizált üzemrészlegen egy irányítórendszer három anyagmoz­gató gépet üzemeltet. A felvételen Lubomír Suttor (balra) és Gabriel Gondkovsky mérnök, a műszaki fejlesztési osztály vezetője a gép gyártásának egy részletét beszéli meg. (A CSTK felvételei) ÚJ K 1989.

Next

/
Thumbnails
Contents