Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-09-29 / 39. szám
VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! 39 1989. szeptember 29. XXII. évfolyam Ára 1 korona " ...............................11111....11 > S ok szó esik mostanában az átalakításról, talán több is, mint amennyire valóban szükség lenne, hiszen mindennapi életünkben, a munkahelyen és azon kívül is lépten-nyomon tapasztalhatjuk a változások, változtatások szükségességét. A követendő út alapvető irányzatait eléggé tisztád látjuk, annál is inkább, mert ezek összefüggő rendszert alkotva szerepelnek a gazdasági mechanizmus átalakításának irányelveiben, valamint az eddig jóváhagyott dokumentumokban. A gyakorlati végrehajtás módszereit, a változtatások tartalmát és mértékeit tekintve azonban sok még a bizonytalanság, főleg azért, mert a gazdasági életet formáíó intézkedéseknek ideológiai, eszmei vetületűk is van. Vitatott kémlés például, hogy milyen méretekben és milyen keretek között fogadhatjuk el a piac, az áru- és pénzviszonyok, valamint a nyereség gazdasági szabályozó szerepét. Az árképzés problémája például önmagában is egy hatalmas gordiuszi csomó, márpedig tudjuk, hogy a társadalmilag szükséges ráfordításokból nemzetközi viszonylatban kiinduló, tehát a világpiaci árakat, valamint a keresleti -kínálati viszonyokat tükröző árak a nemzeti valuta konvertibilitásának alapvető feltételét képezik. A konvertibilitás viszont ugyancsak alapvető feltétele annak, hogy szervesen bekapcsolódhassunk a korszerű nemzetközi munkamegosztásba. Ahhoz, hogy ezek a kérdések rendeződjenek, első lépésben a hiány problémájával, valamint a szerkezeti átalakítás bonyolult feladatával kell megbirkózni. Sokéves tapasztalatok bizonyítják, hogy a hiány nem szüntethető meg központi intézkedésekkel, ezért elsősorban a hiányt előidéző' okokat kell feltárni és felszámolni. A közgazdasági kutatással foglalkozó szakemberek, valamint az illetékes állami szervek számára ez méltó feladatot jelent. A szállítói-megrendelői kapcsolatokban, az áruellátásban, a tartozékok, az alkatrészek, a nyers- és az alapanyagok szállításában tapasztalható mindennapi hiányjelenségek helyett olyan keresleti-kínálati egyensúlyt kell kialakítani, ahol a mérleg nyelve a fogyasztó javára billen, ahol a megrendelő igényeit és szükségleteit tartják tiszteletben, s nem a monopolhelyzetével visszaélő termelő diktál. Napjaink gyakorlatát tapasztalva kissé ábrándosnak tűnik az ilyen helyzetkép, de nincs más kiút, bármilyen nehéz is lesz, társadalmunknak el kell jutnia erre a szintre. Az áru- és pénzviszonyok, a piaci feltételek ugyanis csak kiegyensúlyozott gazdaságban gyakorolhatnak ösztönző, serkentő hatást a műszaki, gazdasági és társadalmi fejlődésre. Természetesen a piaci viszonyokat is újszerűén kell látni és értelmezni. Ma már nem elég felkínálni az előállított termékeket, aztán vagy lesz rájuk vevő, vagy nem, s ha nincs kereslet, esetleg olcsóbban adjuk, hanem az előzetes piackutatásra kell összpontosítani a figyelmet, s megtalálni azt a rést a termékek világválasztékában, vagy még inkább a nemzetközi kooperációs kapcsolatok területén, ahová még be lehet illeszkedni. Aztán minél gyorsabban cselekedni kell, mert mások is keresik ezeket a réseket, s megelőzhetnek minket a betöltésükben. A világpiac résztvevői ma már nem építenek az alkalmi keresletre, hanem inkább valamilyen konzorciumba, transznacionális szervezetbe kapcsolódva gondoskodnak termékeik értékesítéséről. ‘ Nem fér hozzá kétség, hogy a világpiaci versenyképesség az átalakítás feladatának fő láncszemét képezi. Mielőtt bármit is felkínálnánk, először azt kell megvizsgálnunk, hogy képesek vagyunk-e olyan termékek gyártására, amelyeket az egyre igényesebbé váló világpiac befogad, s amelyek megtisztelő és nem megalázó helyet biztosítanak számunkra a nemzetközi munkamegosztásban. Ehhez elsősorban a világpiaci feltételek és követelmények ismeretére van szükség. Abból kell kiindulni, hogy a világpiac telített piac, s elsősorban a fogyasztók, a megrendelők uralják, a termelők pedig rá vannak kényszerítve, hogy állandóan fejlesszék, tökéletesítsék a kínálatukat, mind a fogyaszási cikkek, mind pedig a termelőeszközök, a nyers- és az alapanyagok területén. A vevők érdeklődését ugyanis csak nagyobb használati értékű, in- novált vagy új termékekkel tudják felkelteni. Ez azt jelenti, hogy az újabb termékekben állandóak növekszik a tudományos kutatás és a fejlesztési munka részaránya, ami egyúttal a termékek használati értékét, valamint a kutatási-fejlesztési tevékenység ázsióját, társadalmi megbecsülését is növeli. Mindebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy csak akkor lehetünk versenyképes, elfogadott partnerei a műszaki színvonakat meghatározó külföldi cégeknek, ha mi is ezt a gyakorlatot fogjuk követni. Ezen az úton kell tehát megtenni az első lépéseket. Arra nem várhatunk, amíg nálunk is kialakul egy olyan társadalmi-gazdasági közeg, amely spontán módon kényszeríti a termelőket a tudományos-műszaki fejlesztésre. Néhány alapvető feltételről azonban már most is gondoskodhatunk. Az egyik a kádermunkában rejlik, vagyis abban, hogy az irányítás minden szintjére, s különösen a vállalatok élére és a vállalaton belüli felelős beosztásokba csak megfelelő szakismeretekkel rendelkező gazdasági vezetők kerüljenek. Ez a termelési folyamatok hozzáértő, célravezető irányításán kívül nélkülözhetetlen feltétele annak is, hogy a műszaki fejlesztésre, a technológiai, főleg a számítástechnikai berendezések, a szükséges mikroelektronikai részegységek és alkatrészek beszerzésére fordított központi és vállalati források ésszerűen legyenek felhasználva, optimális mértékben megtérüljenek, s termékeny kooperációs kapcsolatok alakuljanak ki, elsősorban a KGST-országok hasonló irányban fejlődő vállalataival. A másik feltétel az, hogy a műszaki értelmiség ne a munkaterületén kívül, különböző szakköri tevékenységekben, társadalmi szervezetekben, mintegy hobbiként élje ki természetes alkotási vágyát, hanem elsősorban a munkaidőn belül, közvetlenül a termelésben. Ebben a vonatkozásban a vállalati vezetés még sok mindennel adós, nemcsak hogy nem teremtik meg az alkotáshoz szükséges anyagi-műszaki és szervezeti feltételeket, de nem is igénylik az ilyen „felesleges gondokat okozó“ tevékenységet, s legjobb esetben csak elnézik a mérnökök, technológusok, konstruktőrök egyéni „hóbortjait“. Természetesen itt is tisztelet adassék a kivételnek. Az a tény azonban, hogy napjainkban százezerre tehető az egyéni tulajdonban levő, a műszaki haladás iránt érdeklődők kedvtelését szolgáló személyi számítógépek száma, s ennek a mennyiségnek csupán az ötödrésze, vagyis mintegy húszezer van jelen a termelési-gazdasági szférában, nemcsak arra figyelmeztet, hogy a gazdálkodó szervezeteknél lemaradás mutatkozik ezen a téren, hanem arra is, hogy léteznek olyan szellemi kapacitások, amelyeket hatékonyan be lehetne vonni a termelési folyamatok céltudatosan szervezett tudományos-műszaki fejlesztésébe. Az előbbiekkel szoros összefüggésben' a világpiaci versenyképesség harmadik feltétele a műszaki értelmiség szerepének megfelelő társadalmi elismerése, s az alkotó munka értékarányos javadalmazása. Úgy látszik azonban, hogy ezen a területen is gyökeres szemléleti változásra lesz szükség ahhoz, hogy az alkotó munka értékét megfelelő mércével mérhessük. MAKRAI MIKLÓS
