Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-09-22 / 38. szám
t N appal egészen másmilyennek látszott a ház. Wildhagen a járdán állt, a kaput, a homlokzatot, a párkányokat, a balkonokat, az ablakokat és a mögöttük levő függönyöket szemlélte. Közönséges bérház a nagyváros egyik utcájában, erre sétált, mert nem bírt megmaradni otthon. Vasárnap volt, nem esett az eső, voltak, akik elmentek hazulról, egyesek a lakásban maradtak, mások kocsival mentek kirándulni - minden úgy volt, mint máskor. Szeme a második- emeleti ablakokat pásztázta. Úgy, mint máskor? Miért állt meg az előtt a ház előtt, melyről tegnapelőtt még azt sem tudta, hogy létezik? Akkor éjszaka olyan volt minden, mint a varázslat, mint egy külön világ: a bejáratot utcai lámpa fénye világította meg és emejte ki az élőkért bokrai közül, belül a piszkos, tágas lépcső- ház, a kertoszlopokon kosfejekkel díszített gipszamforák, egy lakás előszobája, stuk- kómennyezetes magas szoba, minden ismeretlen, s’ mégsem idegen, mert az a nő haladt előtte, aki kezét öelőtte tette a korlátra, s aki az egyik ajtó előtt megállt, előhúzta kulcscsomóját, elöreengedte az előszobába és a szobába, miközben Wildhagen egyre csak ót nézte, minden mozdulatát magába szívta, s nem tudta megérteni, miképp tudja a környezet idegenségét szinte otthonossá alakítani. Miért nem kérdezte meg, hogy hívják, még a névtáblára sem vetett egy pillantást sem. Talán nem is volt névtábla? Eleinte nem volt fontos tudnia, hogy hívják. Hisz meghittség és bizalom volt köztük, igaz, csak véletlenül és sebtiben, egy éttermi Jürgen Kögel* asztal mellet született érzelmek. A nő egyedül ült ott, és ő odaült hozzá, nem mintha ez szokása lett volna, csak mert máshol nem akadt üres hely. Késő este volt már, vacsorát és italt rendelt magának. A beszélgetés folyamán kiderült, hogy a nő könyvtáros. Jobban megnézte: karcsú volt, kissé csontos, már nem túl fiatal, okos arca volt és nagy orra. Ő az utazásairól mesélt, országokról, ahova hivatása révén, üzletkötőként eljutott, országokról, melyek nevét az itt élő emberek csupán hallomásból ismerik. Az effajta történeteknek mindig sikerük van, tudja jól. Ilyenkor a hallgatóság odaadással figyel. A nő is érdeklődve hallgatta, néha mosolygott, néha csodálkozott, de minden kedvessége mellett is tartózkodó maradt. Az asztalkán egy üveg vörös bor állt. Többször az ajtó felé nézett, mert, mint mondta, egy barátnőjét várja, s ó maga is kénytelen volt beismerni, hogy már nagyon várja azt a barátnőt, titkon abban a reményben, hátha csinosabb és közvetlenebb, mint ez a kissé túl intelligens, száraz könyvtáros hölgy. Különös pillanat volt, amikor a nő azt mondta: az hiszem, most már hiába. Kicsit hanyagabbul helyezkedett el a széken, mintha fel akarná adni tartózkodása egy részét, s a férfinak úgy tűnt, mintha még nem is látta volna azelőtt. A lámpa sápadt narancssárga fénye visszaverődött az arcáról, só egyszeriben a halk magnózenét is meghallotta, mely a terem egyik sarkában szólt. Elkapta a nő pillantását, amelyet kifür- készhetetlennek talált, és amelyet mégis egyszerűen, férfimódon értelmezett. A nő egy ideje szünet nélkül cigarettázott. A beszélgetés jelentéktelenné vált, csupán eszköz lett az idő áthidalására, hangok, amelyekre talán figyeltek, talán nem - nem volt ott-fnás, csak narancssárga fény és lágy zene a háttérben: keret, melyen belül egymást keresték. A hazavezetó út, az utcai lámpák, a csillagok, az idegen s mégis oly ismerős kapu, a lépcsöház, a lakás, minden, mint a mesében, és mintha nem is lehetne másképpen: a nő bekapcsolta az állólámpát és a rádiót, narancssárga fény, lágy és könnyed zene - beszélgetés már nem alakult ki köztük, csak a néma egymásra találás, lélegzés, és a kétszeresen névtelen TE... Wildhagen tudta, nem véletlen, hogy ebben az utcában sétál. Már továbbment, de szerette volna nappal is látni a gipszamforákat, megérinteni a lépcsőkorlátot, ott akart állni, a lakás ajtaja előtt, igen, a két karosszék egyikében ülni, kávét inni meisseni csészéből, mint akkor, tegnapelőtt éjjel, és ,egy történetet hallgatni, holott tudta, hogy mindez szinte lehetetlen. A nő a nagyapjáról mesélt, aki porcelán- festő volt, tőle kapta a csészéket is. - Érdekes ember volt! - mondta. - Egyik napról a másikra szögre akasztotta a mesterségét, s beházasodott egy pékcsaládba. - Wildhagen ezt különösnek találta, a művészi munkát pékségre cserélni, a nő erre azt válaszolta, ismerni kell a manufakturális munkát, és akkor az ember rájön, hogy nem is olyan különös. Meisseni fánkot sütött. - Tudod, mi az a meisseni fánk? Kávé szép csészékben, erős mennyezetvilágítás, a rádió kikapcsolva; a nő pongyolát vett fel. Miután zuhanyozott, és most rendbe szedett hajjal ült vele szemben az asztalnál, és erről a süteményről mesélt; nem más, mint hólyag, csirizes tésztából készült gömb, ehetetlen, mert semmi íze sincs, turistáknak való haszontalanság, ők veszik, és mert nem tudják, miként kell vele bánni, ujjaik között szétmorzsolódik, és pehelykönnyű, szürkéssárga porként hull az utca kövére. Wildhagen a fejét rázta. Ilyen hülyeségért adja fel valaki a porcelánfestést? Enyhe ingerültséget érzett. A kávé látszólag másodszor is megrészegítette.- Kenyeret is sütött - mondta a nő halkan -, és különben is e fánkoknak valamikor komoly szerepük volt. - Elmagyarázta, hogy azelőtt a szállítmányban, amit a fuvarosok a meisseni gyárból a drezdai udvarba vittek, egy ilyen fánkot helyeztek el, és ha Drezdáig nem tört össze, ez bizonyíték volt arra, hogy a kocsis a porcelánrakományt óvatosan és vigyázva hozta végig az úton, és biztosan nem itta le magát. Anélkül, hogy okát adhatta volna, Wildhagen gyűlölni kezdte ezt a régi, elporladt nagyapát. Megkérdezte, ilyen tehetséggel nincs-e az embernek kedve a péksüteményt például hagymamintával vagy apró virágmintával díszíteni, mire a nő hangosan és szívből felnevetett, de mindjárt utána elkomolyodott, anélkül azonban,' hogy a kedvesség eltűnt volna arcáról. Megkerülte az alacsony asztalkát, és a férfi ölébe ült, két kezével a hajába túrt - a pongyola bő ujjai pedig a vállára hullottak -, s így szólt:- Nem szereted a nagyapát. Milyen kár! Wildhagen zavarban volt. A nő az ölében ült, cirógatta, s ö még a nevét sem tudta. Érezte, milyen fonák helyzet alakult ki köztük, de nem kérdezett semmit. Ostobának találta volna. Olyan visszásnak tűnt az egész. Nevetséges és valahogy veszélyes volt mindez, s tudta, ha ez a TE valamilyen nevet kapna, kiterjedne, gátakat, sorompókat döntene, és a nagyapa iránt érzett harag, aki üreges tésztakészítményeivel a szállítómunkásokat egy-egy jól megérdemelt kortytól fosztotta meg, ez a harag és ez a düh rendőrként őrködött e gátakon és sorompókon, nehogy valaki is romboló szándékkal közelíthessen hozzájuk. És mégis, valami máris megingott. - Nehéz egyedül élni? - kérdezte kicsit később. A kéz a tarkóján abbahagyta a simogatást. A nő rámeredt: - Ezek szerint nem tudod. Gondolhattam volna. Felállt és visszament a karosszékhez.- Nem könnyű, de megoldható - válaszolta. Wildhagen hálás volt neki, mert tovább beszélt. Elmesélte, milyen kellemetlen minden egyes alkalommal, ha elromlik a villanykapcsoló, vagy csöpög a csap, valakit megkérni, hogy segítsen. Ügyetlen vagyok, mondta, ö meg gondolkodás nélkül így felelt: ezek csekélységek, az ilyesmit te is megtanulhatnád. - Megtanítasz rá? - kérdezte lelkesen, majd lehajtott fejjel: - Ne áltassuk egymást, ma vagy itt először és utoljára. Wildhagen meglepően pocsékul érezte magát. Már jó néhány nővel volt dolga, de ez itt centiméterről centiméterre húzta ki alóla a talajt. Legszívesebben felállt és elment volna, de ilyen gyáván mégsem akart megfutamodni.- Miért nem maradtok ti férfiak a feleségeteknél meg a gyermekeiteknél? - Úgy tűnt, mintha magában beszélne. Meséljen neki a feleségéről? Mondja el, hogy nem éppen a legkarcsúbb, nem is a legbarátságosabb, hogy általában fáradt, ha ö otthon van, de amint elutazik, egyszeriben nem az? Mondja el talán, hogy házassága már csak papírforma szerint áll fenn, de hogy ez igen fontos papír, mért nélküle nem utazhatna el azokra a vidékekre, amelyekről annyi érdekeset mesélt? Válasz lenne mindez a kérdéseire? És van-e egyáltalán válasz? Vajon mindaz, amit mesélhetne, nem csupán egyszerű kifogás? Ne kérdezz, gondolta magában, okosabb, ha nem kérdezel. És aztán, noha előre tudta, hogy butaság, azt mondta: - Hisz te akartad. Ha most ott lennék, nem lehetnék itt. A nő elgondolkodva bólintott. - Én akartam, mondod, csakis én. - Aztán majdnem élesen: - Tudod is te, mit akarok én. Igen, letagadhatatlanul a nagyapja unokája volt: ami nem tetszik, azt röviden elintézni, eldobni, lenézni, valami mást kezdeni, valamit, ami ugyanolyan gyorsan sikerülne, mint ahogy vele, Wildhagennel sikerült. Ez az elképzelés rendkívül elkeserítette. Wildhagen tudta, hogy már képtelen logikusan gondolkodni. Meg volt bántva, és szükségesnek tartotta, hogy igazolja magát, egyben legszívesebben mindent szétvert volna, az állólámpát, a rádiót, a meisseni készletet, az asztalt, amin az edény állt, majd erőt vett magán, s arra gondolt: miért is vesztem el a fejem miatta, tehetek én róla, hogy egy kissé maradi - és noha tudta, hogy ezzel megbántja, azt mondta: - Úgy viselkedsz, mintha először történt volna. A nő összerezzent, halk hangot hallatott, egy kis kiáltást, mely hirtelen félbeszakadt, őbenne pedig fagyos, dühös büszkeség áradt szét. Milyen egyszerű is minden. Egyszeriben mindent visszahódított, amit a nő az elmúlt negyedórában lépésről lépésre elvett tőle. Minden újra rendben volt, a kávéskészlet ott maradhatott az asztalon, az asztal, a lámpa, a rádió sem zavarta már. Az alkohol sem hatott, az erős kávé jót tett. A nő halk felszólítása - Kérlek, menj el!- éles kis lövedékként érte. Először nem is érzékelte, csak amikor észrevette, hogy ostoba diadalát miként hasítja ketté. Ó, a nő az, akié itt az utolsó szó. Mondhatná azt is, hogy „Maradj“, vagy „Gyére vissza“, és akkor ennek a lakásnak megmagyarázhatatlan családiassága megőrződhetne számára. De azt is mondhatja: „Menj!“ Wildhagen itt nem egyéb, mint közönséges betolakodó. Nemcsak a nő, hanem maguk a tárgyak is egyszeriben idegenné váltak e magas stukkómennyezetes helyiségben, eltaszították öt. Megpróbálkozott valami mentegetőzésfélével, de úgy hangzott, mint a halálraítélt utolsó, reménytelen kegyelemkérése.- Jó, jó, rendben van, megértelek- mondta a nő. Wildhagen úgy érezte, e szavakkal újra felvértezi magát, ama páncélzat darabjait ö>ti egyenként magára, amelyben órákkal ezelőtt már látta. Elérhetetlenné vált számára. És szinte a távolból, a vértezet védelme alatt majdnem gyengéden, így szólt: - Eszedbe sem jutott, hogy először történt? Veled először. És most menj, kérlek! Wildhagen megfordult a vasárnapi utcán. Vajon mennyi gyengédség maradt még meg a páncélzat alatt? Visszament az élőkért bokrai közt a kapuhoz, kinyitotta, a lépcsőt kettesével vette, á korlátot és a gipsz amforákat figyelmen kívül hagyta, s csak egyet keresett: egy bizonyos csengőt. Megállt a nő ajtaja előtt. A csengő alatt a fémtáblán ez állt: Ilse Grapenthin. Váratlan, mázsás teherként zúdult rá. Ha most becsenget, mindent magára kell vállalnia, a rossz villanykapcsolót, a vízcsapot, a nő gyakorlati dolgokban való jártasságát, meisseni porcelánját, nagyapját és öt magát, aki most már nem lenne csupán véletlen ismeretség, hanem egy bizonyos személy, akinek neve és saját élete van. Wildhagen lassap visszafordult, lement a lépcsőn, most azonban egyesével véve a fokokat, átment a piszkos bejárón, ki az utcára, el a háztól, anélkül, hogy még egyszer megfordult volna, miközben egész idő alatt a nő nagyapjára gondolt, annak különös tésztájára, amely az értékes, kényes, veszélyben forgó szállítmánynál az óvatos fuvarozás mércéje volt: aki nem tudott vele bánni, annak csak szürkéssárga, pehelykönnyű morzsalék maradt belőle. KOPÁCSY LÍVIA fordítása * NDK-beli író \ I- Akkor hát igazán elmegyünk, készülődjek? - kérdezte az asszony izgatottan.- Nekem mindegy - felelte a férj, fel sem nézve az újságból.- Hogyhogy mindegy? Te javasoltad, hogy vacsorázzunk ma vendéglőben, ott ünnepeljük meg az évfordulót. Most meg mindegy? A férfi hanyatt dőlt a kényelmes karosszékben, úgy folytatta az olvasást. Az asszony a hálószobába vonult. Még csak fél hat, bőven van ideje, hogy elkészüljön. Ki is festi magát. Csak egy ici-picit. Egy kis szemfesték, egy kis rúzs... Sosem rúzsozta a száját, de a gyerekektől azt kapott nőnapra. Akkor kipróbálta, a fia is, a lánya is bizonygatta, hogy nagyon jól áll neki. Megígérte, hogy alkalomadtán használni fogja. Nos, itt az alkalom. Azóta szemfestéket is vett, olyat, mint a barátnőjének van. Most azt is felavatja... Mit is vegyen magára? Hogy jól érezze magát, s a férjének is tetsszen. Ámbár.. . A férjének olyan mindegy. Nem is * érti, hogyan lehet valaki ilyen. Akár egy hetvenéves öregember. Néha elmordul, de semmi lelkesedés nincs benne. Nem is élet ez így... Ugyan! Meg lehet szokni! Vagy ha megszokni nem is, azért ki lehet bírni. Ki kell bírnia, mit tehet? Fejet is mossak? - tépelődik. - Két napja mostam. Az is igaz, nincs minden nap házassági évforduló. S bőven van még időm. Gondosan elkészíti a frizuráját. Szép, hullámos haja engedelmesen omlik a vállára. Az összes növel ellentétben, mindig is elégedett volt a hajviseletével. S milyen jó, hogy a múlt héten levágatta egy kicsit, a friss vágás mindig jót tesz a hajának. Jöhet az öltözködés, utána a kence- fince. Vagy mi is a helyes sorrend? Ezt még meg kell tudakolnia a munkatársnőitől, barátnőitől. Hiába, e téren tapasztalatlan. Ám legfőbb ideje, hogy adjon magára. Múlnak az évek, mindegyik hagy maga után egy-egy ráncot az ember arcán...- Apjuk, gyere, ké- Hagyj békén! - a férj.- Gyere, csípd ki i peljünk méltóképpen-Té már kész is- s csak nézi, nézi ; hogy más, mint egye rájönni, mi teszi ily« szólal:- Mióta rúzsozod- Én? Mindig is nevetve az asszony.-Tényleg? Hát... Ezen talán illenék meg is lehetne sértői jól tudja, semmi értei a szépnek ígérkező jó a kedve, inkább tr- Hát a kalapor- s magasra tartja szemmel a férjére pi- A kalapodhoz?- Igen, a kalapom- Kalap van a feje Máskor dühbe gu gyúságon, de most c- Ha nagyon állít van a fejemen, te- mondja kacagva. - nád, hogy egészen j- Akkor ne hülyíts közbe a férj, de hant gorombaságnak. Fel gyón ragályos, s bá igazi jó hangulatot, í gát tompítja valamel A férfi nekifog az c újabb öltönyét szedi Az asszony elége lám, a férje is jele a mai napot. Szép nyújt felé, az nagyor höz is illik.- Nem bokszoltac- Most már nen összekenném a ruhí A férfi nem hajlani a szép öltönyhöz, de magát a kijelentését kitisztítja a cipőjét m Ferdics Gábor: Toalett
