Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)

1989-09-15 / 37. szám

Krimi,

kaland,

fantasztikum

A találkozó helye változatlan- ennek a jegyében kezdte meg működését Moszkvában a fantasztikus és kalandfilmek országos szovjet központja.

Egyesek véleménye szerint a Szovjetunióban nem csupán kevés, hanem valósággal katasztrofálisan kevés fantasztikus film készül, ha figyelembe vesz- szük a szovjet közönség roppant érdeklődését és e műfaj más országokban tapasztalható virágzását és népszerűségét. Első pillantásra némiképp jobbnak látszik a kalandfilmek és a krimi műfajához tartozó témák helyzete. Ezekből már sokkal több készül, de ha alaposabban megvizsgáljuk őket, ezek közül is csupán egynéhány látszik figyelemre méltónak. Ezeknek a filmeknek a művészi színvonala többnyire elég alacsony, tartalmuk pedig szegényes.

A Szovjet Állami Filmbizottság és a Filmművész Szövetség együttes döntése értelmében nemrég létrehozott központnak az a feladata, hogy sokrétű propaganda segítségével, továbbá az alkotói és a szervezői folyamatban való részvétel útján előmozdítsa ezeknek a műfajoknak a fejlődését. A központ, mint társadalmi-kulturális szervezet, együttműködik majd azzal a szövetkezettel, amely a kereskedelmi és gazdasági feladatok végrehajtását vállalja.

Úgy tervezik, az egyes filmek bemutatóját nagyszabású kulturális, nevelő és szórakoztató jellegű programok keretében tartják. Ezekben a programokban a filmbemutatón kívül kisebb, esztrád jellegű műsorok, könyvkiállítások és -árverések (természetesen fantasztikus, kalandregény és krimijeilegü müveké), elsősorban pedig viták és beszélgetések kapnak helyet. Ez utóbbiak során a nézők találkozhatnak a művészeti élet jeles képviselőivel - rendezőkkel, írókkal, színészekkel -, továbbá a filmtudomány szakembereivel, szociológusokkal, újságírókkal, pszichológusokkal, a szocialista országokban működő kulturális központok képviselőivel, az ügyészségi, bírósági és rendőrségi szervek dolgozóival és olyanokkal is, akik például már szerepeltek bizonyos dokumentumfilmekben. Eddig 45 ilyen rendezvény terveit állították össze.

Az első ilyen est egyúttal a Krimi, kaland, fantasztikum elnevezésű fesztivál kezdete is volt. Programjában négy új szovjet filmalkotás szerepelt: a Gazember, a Zéró-város, a Gyónás, Az elidegenedés krónikája- ezek mind időszerű társadalmi problémákkal foglalkoznak. A külföldi filmeket bolgár, csehszlovák, lengyel, magyar, valamint amerikai, francia és olasz művek képviselték. (Pravda)

H

áttal a fénynek, résnyire nyitott szemmel, csont- soványán ül a hűvös délutánban, jobb keze a homlokán, úgy néz rám.-Esik... hallom, hogy esik - szól tiszta, meleg hangján.i - Nem baj, igyon csak a föld, elég, ha én vagyok szikkadt. Ennék én, ennék, de a második falat után úgy érzem, jóllaktam, inni pedig kávét tudok csak, abból meg egy is elég naponta. Hogy morog az ég... hallja?

Felerősödik a hang, megremeg a kéz, aztán végigsiklik az arcon, lefut az ölbe, megkeresi a másikat és összefonódnak az ujjak.

Kilencvennyolc év... rózsaszín háziköpeny pici kis foltokkal, papucsok, amelyekben édes a csoszogás, bot a szék mellett, hogy ne kopjon a biztonságérzet. Az egyik percben öröm, lelkesedés, gyerekes rajongás, a másikban ború, lemondás, bocsánatos szeszélyek. Zsörtölődések, váratlan kitörések után bölcs mosolyok, halk nevetések. A végletek. Uzsonnára készülő nagymama, amikor feláll a székből, de agg királynő, amikor ezüstös ruhájában, színes kendővel a vállán kilép a szobájából. Színpadra, kamera elé nem vágyik már. Régi sikereit, emlékezetes szerepeit meg sem említi. Pedig volna miről beszélnie...

Tizenhét éves, amikor diplomával a kezében Miskolcra szerződik. Három hónap - húsz főszerep, köztük Lujza az Ármány és szerelemben. A sok próba és a sok előadás után elveszti a hangját és csaknem öt hónapig szanatóriumban kezelik. Alighogy felépül, már várják is az új szerepek. Pesten, a Vígszínházban. Férje, Márton Miksa, az első magyar színpadi kiadó, ,,a legszellemesebb, a legmulatságosabb és a legcsúnyább emberek egyike“ Molnár Ferenc és Max Reinhardt testvéri jó barátja. Makay Margit pályafutásának meghatározó egyéniségei ók: a Liliom, a Riviera, az Egy, kettő, három és az ördög közös sikerük Pesten. Max Reinhardt, a világhírű német rendező, aki a Riviérában dolgozik vele, így nyilatkozik róla: ,,öröm látni Makay Margitot a kis bolti eladó szerepében, mert nagyszerűen rajzolta meg a figurát.“ Az Egy, kettő, három amerikai lányát már egyenesen róla mintázza Molnár Ferenc, s hozzá úgy, hogy állandóan a nyomában jár, még a fodrászhoz, a szabónöhöz is elkíséri öt.

A háború után a Nemzetiben lép fel Makay Margit. A Bánk bán Gertrudisát és a Hamlet Gert- rudját játssza nagy sikerrel. Igazi élményt a klasszikusok jelentenek számára: O’Neill Amerikai Elektrája és Shaw Barbara őrnagya. De hiteles alakításokat nyújt a habkönnyű francia vígjátékokban is. Sorra kapja és egymás után utasítja vissza a külföldi ajánlatokat, még Max Reinhardt salzburgi színpadi meghívására is nemet mond. Nem vágyik európai karrierre - inkább verseket ír és színdarabot. 1947-ben, a Kis Madách Színházban ő maga rendezi Társszerzők c'\m ű darabját, de a tizéNem félek... (Oláh Csaba felvétele

Lá

togatóban Makay Margitnál

dik előadás után nincs folytatás: beszakad a színház tetőzete és elázik a díszlet. Újabb sikereinek ismét a Nemzeti a színhelye. Vészi Endre és Németh László drámáiban ível még magasabbra a pályája. A csúcs: Karinthy Ferenc Bösendorfere. Kilencvenkét éves, amikor megtanulja a szerepet. Páratlan vállalkozás, páratlan siker. Már a színpadra lépése is lenyűgöző... úgy jelenik meg a színen, hogy érezni: varázsa van ennek a kedves, zongoráját áruló idős asszonynak. Egy karosszékben ülve játssza el az egész darabot, telefonnal a kezében. A szemével, az arcával, a hangjával. A leikével. Amire csak a leges- legnagyobb művészek képesek. A lelkét adta a Macskajáték című Makk Károly-film Paulájának, az Egy erkölcsös éjszaka

Kelepei mamájának és nem is olyan rég a Piroska és a farkas dédijének is, Mészáros Márta filmjében.

Ez a múlt.

A jelen: fáradt várakozás.-Elmegyek már... érzem, hogy vége. És én magam is azt kérem: jöjjön a vég. Váltson meg minden bajtól, minden súlytól, amely a testemre nehezedik. Szép életet éltem, talán nem kell szégyenkeznem semmiért.- Ha elölről kezdhetné?- Minek? Még egyszer nem adna ennyi szépet a sors. Maradjon csak emlék, ami elmúlt. Ami pedig ezek után jön,annak bátran megadom magam. Nem félek... csak minél hamarabb legyek túl rajta. Nehéz a várakozás, nincs benne öröm, csak sok-sok fájó gondolat.- Az éjszakái ugye, hosszúak és nyugodtak?- Igen, nyugodtak. Lehunyom a szemem és már alsz'om is. Ébren lenni, az a nehéz.- Miért?- Mert roncs vagyok.-A kilencvenkilencedik éve felé közeledik...-.. .de ha tükörbe nézek, sokkal többnek érzem magam.- Hetekkel ezelőtt, amikor felhívtam, unokahúga, Pilisi Gabriella azt mondta a telefonba: elesett és betörte a homlokát. Gyorsan begyógyult a seb.- Elszédültem és nekiestem az ajtófélfának. De már el is felejtettem... az egész életemet szeretném végre elfelejteni.- Elfelejteni? Hiszen sem a színpadon, sem a filmekben nem bukott meg soha.-De a magánéletben igen. Mert ott nem játszottam egyszer sem.-Azt, hogy nem szült...- ... nem bánom. Baba, az unokahúgom mindig, minden helyzetben itt volt mellettem. Voltak évek, amikor ó volt a gyerekem - most én vagyok az övé. Esik még az eső? Csak essen ... odaát már nem fog.

Szabó G. László

I

i

I

úgynevezett Kristályéjszakáról csak kevés eredeti fénykép, felvétel vagy film készült és maradt ránk; Berlinben és a Harmadik Birodalom más városaiban ekkor temérdek üzlet kirakatát zúzták szét, sok boltot fosztottak ki, számtalan embert kínoztak meg, hurcoltak el és gyilkoltak meg. Nem úgy, mint később, amikor a „zsidókérdés“ központilag eldöntött végső megoldása már szörnyű valósággá vált, ami többek között azt is jelentette, hogy a német katonai tudósítók kínos alapossággal rögzítették képekben a zsidók kiirtását - a nemzetiszocialista p)árt ugyanis 1938 novemberében megtiltotta, hogy ezeket az eseményeket képekkel illusztrálják. Ami mégis rendelkezésre áll, illetve feltárható erről, az így ritkaság értékű. Ezek a dokumentumok valóban hitelesek, de a később, a varsói gettóban készült felvételekhez képest, mégsem tükrözik olyan gazdagon és sokrétűen azt a szemléletet, amelynek láttán a nézőknek mindig összeszorul a torkuk. S ez szavakban ki sem fejezhető.

Ez az oka annak, amiért Erwin Leiser nem hagyatkozhatott a ránk maradt, csekély számú képre a novemberi pogromról szóló dokumentumfilmjében - ez tervszerűen megrendezett főpróba volt azon az úton, amely Buchenwaldon keresztül Auschwitzba és Birkenauba vezetett. A rendező, aki tizenöt éves fiúként jómaga is szemtanú volt Berlinben, így azoknak az időknek más tanúihoz fordult segítségért. Ezeknek felvilágosításain és saját visszaemlékezésein alapul a film, amely A túzpróba címet kapta. Erwin Leiser voltaképp két filmet készített: egy rövidebb változatot a televízió számára és egy 80 perces verziót, amelyet Nyugat-Berlinben és más nyugatnémet városokban mutattak be; ez utóbbinak a televíziós filmeknél szokásos feszültségen kívül saját, eredeti hangja is van.

Erwin Leiser 1938-ban menekült el Németországból, és sikerült Svédországba jutnia. Filmalkotóként egész életében mindenkor a Harmadik Birodalom rémuralmával foglalkozott: először a Mein Kampf című montázsfilmet készítette el. A túzpróba mind a két változatában másfajta film,

mint a Mein Kampf - ez a rendelkezésre álló filmanyag történelmi szempontok alapján való osztályozás után alakult ki, és a zsidógyűlölet témáját tárgyalja. A rendező azóta már több ízben feltett kérdéseket másoknak - akiknek élete éveken keresztül voltaképpen pusztán túlélés volt, és akik e túlélés során mostanáig sokféle traumától szenvednek - mégpedig arról, milyen tapasztalatokat szereztek, hogyan élték át szenvedéseiket, miként küzdötték és küzdik le ezeket. A tűzpróbának az az egyetlen pogrom a témája,

Dokumentum a Kristályéjszakáról

amelynek fel kellett volna riasztania és megdöbbenéssel kellett volna eltöltenie az egész világot, mégis csupán keveseket rázott fel közömbösségükből.

A film rövidebb változatának megvan az az előnye, hogy a televízió képernyője előtt ülő, a tapasztalatok szerint türelmetlenebb nézőnek legalábbis valamiféle fogalmat nyújt arról, ami azokban a vészes időkben történt. A mű hosz- szabb verziója nem ad ilyen tömör áttekintést, ez saját dramaturgiáját követi: erre a kortárs tanúk kijelentései nyújtanak módot, mind a zsidók, mind az „árják“ nyilatkozatai; ők ugyanis szóról szóra elmondják, mi történt a novemberi pogrom után azokkal, akik a Weimar környékén levő buchen- waldi koncentrációs táborba és onnan Auschwitzba kerültek. Aki nem figyel oda alaposan, hogy tulajdonképpen mit mondanak a megkérdezettek, közöttük azok, akik túlélték Auschwitzot,

úgy gondolhatja, ezek a beszámolók megismétlődnek, megegyeznek. Ez természetesen nem igaz. Erwin Leiser ezeket a vallomásokat a „végső megoldás“ történelmileg hiteles kibontakozásával összhangban iktatta be filmjébe.

Elsősorban a filmnek a buchenwaldi táborral foglalkozó, terjedelmes része érteti meg, hogy a szörnyűségnek ebben a folyamatában milyen sok, látszólag igazolt, úgynevezett törvényszerűség volt hatással. A film alkotójának érdeme ezen a téren a diszkréció; Leiser tiszteli azokat az emóciókat, amelyek a tanúskodókon úrrá lesznek, ha belemelegednek beszédjükbe, jól tudja, hogy a megaláztatásnak, a rémületnek, az emberi méltóság lerombolásának traumáját milyen kevéssé sikerülhet leküzdeni. Empátiája is érezhető, mivel nem szolgáltatja ki a bizonyos modorosságukba, vagy esetleg rögeszmékbe belefeledkezett szemtanúkat.

Georg Stefan Troller, Simon Wiesenthal olyan tanú, akinek neve ismert. A többiek nem, bár a pogrom és a későbbi holocaust történetének szempontjából szereplésük szükséges. Például elengedhetetlenül fontos volt annak a Rudolf Róbertnak a szerepeltetése, aki manapság a náci önkényuralom áldozatait támogató alapítvány ügyvezető igazgatója, vagy Oscar Winteré, aki politikai fogoly volt ugyan, Buchenwaldban azonban ő készítette elő a barakkokat a magukat zsidónak valló foglyok részére, vagy például Eric Wolffsberg muzsikusé, aki ma is szenved attól a daltól, amelyet akkor kénytelen volt előadni: „Buchenwald, nem tudlak felejteni“.

Vajon fennmaradt-e a gonosz? Erwin Leiser ebben nem kételkedik. Két idézett „árja“ hölgy visszaemlékezik arra a „jóra", ami Hitler nevéhez kapcsolódik, például az autópályák építésére. Tehát nem csoda, hogy az ilyen nyilatkozatokat tömör képek követik, amelyek azt igazolják, miként követeltek 1986-ban egyesek újabb Kristályéjszakát, az 1987-ben egy nyugat-berlini iskolaépület falára pingált mázolmányok pedig ismét az elgázosítást. Csupán tünetek volnának ezek? Igen, bizonyára tünetek - egy másféle túlélés tünetei. (Neue Zürcher Zeitung)

14

1989. IX. 15.