Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-09-15 / 37. szám
tonnája voltam - segí- *nő az ötvenes évek- következett, mely alatt lint aki azt várja, hogy az és felragyogó arccal is- aradt. am a városba - mentejkérdezte, hogy hová a.-szőr megfordultam ott psot kaptam, va bólogatott. Gyermek- dnházba, a vendégszelték, de így sem emléke- el ezelőtti Cirhalmi Adél- •s csészét az asztalra és ulajdonképpen miért is hogy így talál - kezdte in hozzátette: - Akkor sglepódve, ha színpadon isai után ítélve idősebbit. ott. Ez nem volt valami a stílusod“, ezt mintha ndta volna. „Na, ugye Szkukálek Lajos rajza i majd, ha elmeséli a törgy tragédia, ha lebénul j képzelheti, én mit ros közölte, hogy soha el. Péter könnyeket ik szárazak maradtak, írsom - mondta a nő amiért elcsábítottam, ít gyermeke volt, és - Pillanatnyi szünetet ogy Péter megkérdezze, kérdezte. - Hosszú időn /mást, aztán a Mágnás án beültünk az autójába ígnak. Egy hetet voltunk barátja eldugott villájá- jncogott. - Közben a di- szágot körbetelefonálta, házunk volt, három eló- lani miattunk. - Kortyolt ily lélegzetet vett. - A he- idtam, hogy senki sem jnket. A felesége sem, s akkor lementünk a falu- a színházba, hogy a harmatjuk az előadást. Ne k. - Most, először, Péter- indultunk, nagyon kellett anyarnál lecsúsztunk az radt folyóba... Jó úszó tiban versenyeztem is, ki lasem találták meg. éter, ennyi. Aztán nyom- igy jönnie kell a folytatásíultam le, talán megütöt- i hideg víz miatt. De mit nincs. övetkezett. Most valamit )e mit? él szólalt meg. - Tudja, mondtam el, hogyan tör- i, és talán az utolsó is. lyon ünnepélyes-gyászo- ;sék, a magáé a történet, akar. És most menjen, ft, de most egyedül akaMlanul kiment. Visszabal- ägbe és felhívta a színházat. - Cirhalmi Adél. Mond ez a név neked valamit? - kérdezte Jenőt, aki már az ötvenes években is irodalmi titkár volt.- Semmit - jött a válasz rövid töprengés után mondj valami fogódzót.- Ki játszotta ötvenvalahányban, a Mágnás Miskában a címszerepet?- Brigitai Alex. Várj csak. Hát persze, Mar- csa pedig Cirhalmi Adél volt. Szép nő volt. Jegyszedőként indult és főszereplő lett. Jól tudott forgolódni. Akkor könnyebben'ment az ilyen látványos ugrás. Egy kis tehetség, egy kis ez, egy kis az...- És mi lett vele? - szakította félbe Péter.- Valami zavaros históriába keveredett, öregem, hogy égett az a nő! Nemcsak a rendezőt szédítette meg, hanem Brigitai Alexet is. Az még nem lett volna baj, mert Brigitai Alex általában hagyta magát elszédíteni, ha szép nő volt a csábító, de ezúttal tragikus fordulatot vett az ügy.- Kocsival belerohantak a megáradt folyóba.- Honnan veszed ezt a marhaságot. Az ötvenes években még egyetlen színésznek sem volt autója. Alex alaposan beszeszelt az öltözőben, a tükörre felírta, hogy Adél nélkül nem megy, és a hídról beugrott a folyóba.- Persze, nem tudott úszni.- Dehogynem! Csinált még Alex ilyen hatásos mutatványt. Ám ezúttal átkozott peche volt. A nyári szárazság kiapasztotta a vizet, és egy kiálló sziklán szétloccsantotta a fejét.- És Adél?- Ó eltűnt. Soha többé nem láttuk. De mi ütött beléd, hogy elővetted ezt a sztorit?- Találtam egy régi műsorfüzetet - mondta röviden Péter. - Köszönöm a tájékoztatót- és letette a kagylót, mielőtt Jenő visszakérdezhetett volna. Leakasztotta a fogasról a dzsekijét, belebújt és szinte futva tette meg az utat a házig. Az ajtó félig nyitva volt, így nem csengetett- minek, hiszen nem jöhetnek elébe -, kopogtatott, majd benyomta az ajtót. A félhomályban a tolószék háttal volt a bejáratnak, a benne ülő az ablakon az utcát nézte.- Mondja, asszonyom - kezdte Péter kissé bosszúsan, amikor néhány lépés után a szoba közepén megállt -, miért tréfál velem?- Nem értem, mit akar - mondta a nő, és elfordult az ablaktól.- Nem? - csattant fel Péter, ám az első szó után elhallgatott. A tolószékben nem Cirhalmi Adél ült.- Tessék, mit óhajt? - kérdezte nyugodtan a nő.- ön itt lakik? - próbálkozott nagyon szelíden Péter.- Igen, itt lakom.- Cirhalmi Adéllal?- Nem, a fiammal.- De hiszen jó órája még ebben a toló- székben... - Közelebb lépett. Teljesen ősz, hatvan körüli nő ült előtte. Csak a szemei...- Mit akar, uram?! - csattant fel a háta mögött a kemény hang. Magas, testes férfi állt a küszöbön, jobbjában borotválkozó pamacs, arcán szétkent hab.- Bocsánat - mentegetőzött Péter - újságíró vagyok, az előbb már jártam itt...- Láthatnám az igazolványát? - lépett közelebb a férfi.- Természetesen - nyúlt a zsebébe Péter. Üres volt. Amikor a színház telefonszámát kereste, kivette a levéltárcáját és a szerkesztőségi íróasztalon felejtette. - Sajnos, nincs nálam. A férfi gúnyosan elhúzta a száját. - Tudtam- mondta. - Na, gyorsan hordja el magát!- Valami félreértést szeretnék tisztázni- próbálkozott Péter.- Háromig számolok - közölte egyhangúan a férfi -, ha utána még itt kapom, megismerkedik az öklömmel. Péter ezt nem várta meg. Megfordult és az ajtó felé indult.- Micsoda eszes trükkel jön - hallotta a háta mögött. - Méghogy újságíró! Mondtam, mama, hogy zárja az ajtót. Szerencse, hogy itthon vagyok. Kint, Péter első dolga volt,hogy megnézze a névtáblát. Ugyanolyan típusú volt, mint előző látogatásakor. Csalt most Nagy Endre állt rajta. Kint az utcán megkereste az első telefon- fülkét, a színházat hívta. - A Cirhalmi Adél művésznév volt? - kérdezte, amikor Jenőt kapcsolták-;- Ördögöd van! - nevette el magát az irodalmi titkár. - Ez nekem is eszembe jutott, és miután beszéltünk, megkerestem az akkori fizetéslistát. Csakhogy két jegyszedónk volt, és mind a kettőt Nagynak hívták.- A keresztnevük?- Etelka. A. Nagy Etelka és B. Nagy Etelka. így írták őket a félreértések elkerülése végett. Hogy melyikük lett később Cirhalmi Adél, azt már senki sem tudja.- Nem is számit - mondta Péter és elbúcsúzott. Végeredményben teljesen mindegy, gondolta, amikor helyére akasztotta a kagylót. Kilépett az utcára és megindult a buszmegálló felé. »ooooooooooooooooooeeosooosQooooeoooosoosociooscccooooococcooooooooooooc újságból tudtam meg. ion a feleségemet és nem árulta-e el nász- az amerikaiaknak. idóssal , tehát a felfedezés üszke volt a felfede- lólt hátra karosszéké- s lábait. Ekkor vettem •bb lábáról hiányzik- Professzor úr, és jelenleg miképpen foglalkozik felfedezésével? .-A magszintézis létrehozását szolgáló berendezést készítettük elő. A szükséges nehézvizet intézetünk pincéjéből hordtuk fel, 142 lépcsőfokon. Az általunk használt vödör a vízzel együtt 58 kilót nyomott. A nehézvizet az itt látható hordóba öntöttük. Két gépkocsiablaktörlőt is láthat a hordó belső falán, amelyek a platina-elektródokat helyettesítik. Az ablaktörlőket azelőtt azért hordtam föl a laboratóriumba, hogy el ne lopják őket az autómról. Fölhasználásukra akkor került sor, amikor a parkolóból ellopták a kocsimat.- Fantasztikus találékonyság! Bemutatná, miként működik ez a zseniális szerkezet?- Nem. Hiányzik hozzá egy gumitömítés, amelyet körülbelül 27 év múlva kapunk meg. De sebaj! Addig legalább lesz időm könyvet és filmforgatókönyvet írni a szobahőmérsékletű magszintézis gondolatának születéséről.- Észke professzor úr, köszönöm a beszélgetést és sok sikert irodalmi kísérleteihez! De a professzor már nem figyelt rám. Elgondolkozva vakargatta jobb lábfejét. Olyasmit mormogott, hogy „Vajon hová tettem?". Azután föiragyogtak okos szemei, és a szemétkosárból egy elegáns szürke kalapot húzott elő. Majd föltette a fejére és kisétált a laboratóriumból. soooooooooeocoeooooooc Dzs. Ravasz József a miértek magyarázata napjaimban mérhetetlen ürességben hallgatlak és nicsak átlátok azon a nemmindennapi hegyen fáiban hinnem kell az égbeigyekvést ha egyszer énemből szabadlábra helyezlek s angyallá képezvén lényedet hogy följussál ahol MÁR NINCS TOVÁBB ismételd meg a fohászomat: ó, Uram! nem bízok már szeretőben az ujjak érintésétől tél szakadt rám VERS VAGYOK-e hóborította szülőföldemnek fölsír-e majd egyszer az utód - ahol még álmodni szabad - szíwerdeste ajka fájdalmától ó, Uram?! mérhetetlen ürességben hallgatlak rímtelen és céltalan utamon ÉS JÖSSZ... oly hajlott háttal láthatatlanul megtérsz bennem s az utolsó szó jogán kitaszítasz önmagámból a MIÉRTEK fizetségeként... pár beszéd ön-kegyehnemjmel) az ajakbaharapás a szó végzete némán ülünk le egymással szembe újfent a meghatározatlansághoz hasonlítható e párbeszéd a vers visszaható és megszemélyesül olyanná gyötör a városom boldog(SÁGA) az ismétlődött hamleti gondolat nincs (s lehet-e még ismételni?) elrugaszkodás megérkezni oda ahol már virágba öltöztetett az ABSZOLÚT-ÉNSZABADSÁGom nem kell lemérni a nekifutást zuhanok az áldozatok véglegességébe mindig is lovagolni szerettem volna a bátorító szülőföldemen ostort csattantva s most ő üli meg a mellkasomat és azzá képez ami még VISSZA VÁLT(hat)ó? lent vagyok vakkanthatnék hitelességemként mintha - azzá gyötrődöm... a nyelv-bárd jelenete mesébe illő mosolyok termése hosszú utcasorok kísérnek megszületésem kezdetétől ITT a „vagyogatok“ dölyfös városkában lépéstől lépésig voltak ünneplő madarak s végül a LÉTezés fölé emelkedve szárnyaikkal legyintenek L E fölöttem csattogva-rikoltva EURÓPAISÁGUKAT HIRDETVE minden gyerekköltönek az ívelésre odafigyelést TEREMTve: egy madárnyióra-óhaj határtalanság reménye kísérlet éjszakáról éjszakára megyek hazamegyek Álomhaza örülni s valós ÉNemet mi alól is fölszabadítani? inkább rab vagyok minden hegedűbe beleálmodott ORSZÁG-fia közelkeletról jövet MESEalak teszek is amiről el kell feledkezni ajkamon szavakötvözte erődfal s mindig is az a kitaszított NYELVbárd jelenete...
