Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-09-15 / 37. szám
A vonat késó éjjel érkezett meg a városba, s mivel már nem jártak a villamosok, és az éjszakai buszok is csak óránként közlekedtek, gyalog indultam felkeresni barátomat, akinél éjszakázni szándékoztam. Az állomás környékén még találkoztam siető emberekkel, de pár perc múlva már csak egyedül lépegettem a külváros családi házait megvilágító sárga lámpák fényében. Az egyik hangulatos kereszteződésben, ahol megálltam, hogy mélyet lélegezzek a kertek virágillatából, egy falnak támaszkodó alakot vettem észre. Először azt hittem, egy részeg férfi, ám amikor megmozdult, inkább olyan ember benyomását keltette, akit valamilyen komoly betegség kínoz. Hozzáléptem, és megkérdeztem, segit- hetek-e neki valamiben. Idegesen rázta a fejét, és a kezével intett, hogy menjek el, hagyjam magára. Megálltam, és azon tanakodtam, mitévő legyek, mivel a homlokán gyöngyöző izzadságcseppek arra figyelmeztettek, hogy nem lenne szabad magára hagynom. Végre kigombolta nyakán az inget, és levegőhöz jutott. Gorombán küldött el, nincs szüksége semmire, menjek a dolgomra. Kissé sértődöttem indultam tovább, viselkedése azt sugallta, mintha erőszakosan viselkedtem volna, holott egyáltalán nem éreztem magam tolakodónak. Idős férfiról lévén szó, csak korával és a rosszullétével tudtam magyarázni viselkedését, így időnként vissza-visszapillantottam, hátha mégis a segítségére kell sietnem. Így is történt. A férfi az egyik rácsos kerítés tövében terült el. Visszasiettem, és felültetve ót, a fejét a rácsnak támasztottam. Mikor levegőhöz jutott, és kissé magához tért, nagyon halkan megkért, segítsek neki hazajutni. Már nem volt messze az otthonától. Körülbelül százötven métert vihettem a vállamon különböző kő- és sövénnyel takart drótkerítések mellett, míg egy magas kerítés, hatalmas vaskapujához nem értünk. Fejével intett, hogy megérkeztünk. Szétgombolt kabátja jobb zsebére csapott, ahonnan elővettem egy kulcsot, és kinyitottam a kaput. Bent semmit sem lehetett látni, csak a levelek suhogása árulkodott arról, hogy a téglafal árnyékában rengeteg növény lehet. A legkisebb fuvallatra is levelek ezrei válaszoltak. A keskeny járdát, amelyet talán lapos betonlapokból raktak ki, mindkét oldalon számomra ismeretlen növények szegélyezték, és ezek segítettek abban, hogy a ház bejáratáig eljutottam. A férfi ott elengedett, és a falnak támaszkodva a nadrágja zsebéből elővett egy másik kulcsot. Ismét felszólított, hogy most már távozzak, mivel máris jobban érzi magát, és ha beveszi a gyógyszerét, teljesen rendbe jön. A kulcs azonban kiesett a kezéből, és képtelen volt lehajolni, hogy felvegye. Láttam, nem engedhetem szabadjára a dolgokat, megkerestem hát a kulcsot, és kinyitva a nagy üvegezett ajtót, villanyt gyújtottam. Egy szép, ám zsúfoltan berendezett lakás növényekkel gazdagon díszített előterében találtam magam. Kétoldalt ajtók nyíltak, hátul lépcsők vezettek a pincébe és az emeletre. Megkérdeztem, van-e telefonja, hogy szükség esetén a mentőket hívhassam, ám ezt a lehetőséget kereken visszautasította, s csak arra kért, hogy adjam oda neki a szemközti fal mellett álló régimódi szekrény legalsó fiókjából azt a kis papírdobozt, amelyben az injekcióját tartja. Megtettem, mivel ó ott, a szemem előtt, remegő kézzel feltűrte az inget, és beszúrt magának egy ampullányi gyógyszert. Előtte figyelmeztetett, hogy pár pillanatig pihennie kell, ne nyúljak semmihez, s ha már mindenáron meg akarom várni, míg rendbe jön, akkor foglaljak helyet valahol. A szúrás után még motyogott valamit, ám feje lassan a mellére esett, és halkan szuszogva elaludt. A szobában körülpillantva, rengeteg személyes tárgyat fedeztem fel, és a falon sorakozó egyazon névre kiállított oklevelek mellett olyan bensőséges hangulatú családi fényképeket, amelyek megmagyarázták a házigazda viselkedését. Az egyik szomszéd szoba ajtaját félig nyitva találtam. Bekukkantottam. A félhomályból könyvek tűntek elő. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és felkapcsolva a villanyt, beléptem. Ámulattal szemléltem azt a hatalmas könyvmennyiséget, amellyel az impozáns méretű szoba faltól falig terjedő polcait megrakták. A polcok nemcsak a fal mellett sorakoztak, hanem a szoba közepén is, kisebb részekre osztva a helyiséget. Az egyik ablak alatt olvasóasztalt és kényelmes fotelt pillantottam meg. Végigmentem a recsegő, nyikorgó parkettákon, érdekelt, mit olvashat az a házigazda, akinek ennyi oklevele vain, ám az asztalon csak számomra értelmetlen és érthetetlen görbékkel és megjegyzésekkel teli papírlapokat találtam. Eloltottam a villanyt és visz- szamentem abba a szobába, amelyikben az öregedő férfi pihent. A telefont a másik ajtó melletti kis asztalon helyezték el. Felvettem a kagylót, és kipróbáltam, arra az esetre, ha mégis szükség lenne rá, bár a férfi nyugodt, egyenletes légzése arra engedett következtetni, hogy most már rendbe jön. Magamban nem reméltem semmi jót. Annyi gorombaság után meg voltam róla győződve, hogy nagyon hamar távoznom kell ebből a házból. Annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor pár perc múlva halkan és nagyon udvariasan megköszönte a segítségemet, és a betegségére hivatkozva bocsánatot kért a viselkedéséért. Mivel még. mindig a telefon mellett ácsorogtam, hellyel kínált, és megkérdezte, kérek-e teát vagy kávét. Mivel tudtam, hogy a barátom, akinél már nemegyszer éjszakáztam, és aki késő éjjelig festegetni szokott, mindenképpen megvár, elfogadtam a meghívást.- Akkor viszont megkérem, hogy menjen a konyhába - mutatott a másik ajtóra -, és tegyen föl vizet, mert én még nagyon gyengének érzem magam - felelte. Amíg a konyhában foglalatoskodtam, nem esett szó közöttünk semmiről. Elkészülve a teákkal, és helyet foglalva a másik fotelban, nem álltam meg, hogy rá ne kérdezzek a könyvtárára.- Ne haragudjon, de amíg aludt, bepillantottam a szomszéd szobába. Nagyon szép könyvtára vein.- Igen - felelte mosolyogva, és tekintetét rám szegezte. Ettől az átható tekintettől kissé kellemetlenül éreztem magam. - Nem történt semmi - legyintett. - ön becsületes ember. Nem nyúlt semmihez, a térképekhez meg nem ért. Beismeróen vontam fel a vállamat. - Ne haragudjon - nyögtem ki végül. - Nem gondoltam volna, hogy azok térképek.'- Pedig azok - hajtotta előre a fejét. Még mindig mereven a szemembe nézett.- És' mire szolgálnak? - kérdeztem. Egy pillanatig mérlegelte, mit is mondjon.- Hm... Röviden talán azt lehetne mondani, hogy az emberi lélek ábrázolására Elmosolyodott. Megértéssel és jóindulatú elnézéssel figyelte értetlenségemet. - Nehéz elhinni, igaz?- Talán inkább megérteni nehéz - mentegetőztem.-Tulajdonképpen érthető. Hiszen nem foglalkozott mindezzel annyit, mint ón. Elsősorban rengeteget olvastam. Már gyermekkoromban is mindent, ami a kezembe akadt. Szépirodalmat, tudományos könyveket, még azt is, amit nem értettem. Később ennek nagy hasznát vettem. A pszichofizi- ka, pszichofizológia, pszichobiológia és a szociokulturális tudományok tanulmányozásakor rengeteg időt takarítottak meg korábbi tipológiai jegyzeteim. A művek szereplőit ugyanis már akkor vezettem egy katalógusban, és témájuk szerint osztályoztam őket.- És mire volt jó mindez? - szóltam közbe.- Már akkor hittem abban, hogy az emberi lélek, pontosabban az emberi viselkedés és reakciók feltérképezhető^ és fel- használhatók!- Azt hiszem - vetettem közbe -, ez lehetetlen vállalkozás.- Nem mondanám - hörpintett a teájából. - Akkor a differenciális pszichológiával foglalkoztam, és természetszerűleg nemcsak az egyénihez akartam közelebb kerülni, hanem az egyetemeshez is! Hihetetlenül csóváltam a fejem.- Ne haragudjon, de azt hiszem, ez nekem magas egy kicsit. Amikor azonban a szemébe néztem, elállt a szavam. Ismeretlen érzés lett úrTá rajtam, amelyhez még hasonlót sem tapasztaltam soha. Egy nyilallás volt az egész, ám ez alatt a villanásnyi idő alatt is annyi minden futott át az agyamon, hogy még utólag is csak nehezen tudtam apróbb részleteket felidézni. Először végighasított rajtam, mint a villám, egészen a legeldugottabb, legrejtettebb sarkokba, a legtitkosabb gondolataim- 'ba, és miközben éreztem, hogy „valami“ történik velem, képtelen voltam egyébre, mint kimeredt szemmel bámulni a velem szemben ülő könyörtelen, ám megértő pillantásé férfit. Aztán lassú kavargást, örvénylést éreztem olyan mélyen, hogy beleszédültem. Különösen amikor ez a valami elindult felfelé, zsibogva, és egyre zajosabban, magával ragadva mindent, és csak özönlött felfelé, kiürítve és görcsbe rándítva a gyomromat, kiszakítva egy részt a tüdőmből, a szívemből, és csak rohant tovább, végig a nyakamon, neki loccsant az agyamnak, míg el nem ért a szememig, zsibbasztó remegést hagyva maga után mindenütt. Onnan aztán mintha egy láthatatlan sugárban menne tovább egyenesen az öregember szeméhez, miközben ö a világ legtermészetesebb módján megvizsgált mindent, amit a kitörés magával ragadott. Gondolatok, érzések kavarogtak előtte, olyan titkos vágyak, amelyeket még magamnak sem vallottam be, és most meglepve tapasztaltam, hogy ezek a legfürgébbek, a leghamarabb kerültek a felszínre. Olyan beszélgetéshez hasonlított a jelenet, amelyben mindent elmondok magamról, társam pedig csendesen és megértő bólo- gatással tudomásul veszi mindazt, amit el kell mondanom. Tökéletes volt az egyetértés! Ugyanakkor belőle is megindult az áramlás, feltöltve bizonyos részeket, végül is mégiscsak beszélgetésformát adva a jelenetnek. „Elmondtuk“ a magunkét. Aztán egyszer csak minden véget ért. Valami kattant, és bár ugyanúgy birtokában voltam a képességeimnek és érzékeimnek, ez már más volt. Már mozdítani tudtam a fejemet, és megéreztem, valamit abból a mérhetetlen ürességből, ami „ott lenn" támadt bennem. A legfurcsább azonban az volt, hogy ezek után sem váltottunk egy szót sem. Ó csak nézett rám, mereven mosolyogva, mégis barátságosan, én pedig letettem a teáscsészét, amelyet addig a kezemben tartottam, és felállva azzal a mérhetetlen együttérzéssel búcsúztam el, amely feleslegessé tett minden szót. A nyitott ajtón kicsapó fényben felismertem a járdát szegélyező bokrokat. Estikék voltak. Néha megtörténik, hogy a városnak abba a részébe vetődöm. Ilyenkor hiába csengetek, hiába verem a nagy vaskaput, senki sem nyit ajtót. így csak állok egy percig, és hallgatom a levelek susogását. H átul az udvarban; az utolsó volt a kere- - A sz sett ajtó. Barnaságát már fakóvá szív- tett alig h. ta a délelőttönként odatúzó nap, csak a név- ben. - Re tábla virított élénken, mintha valaki újrafestet- úgy nézeti te volna, így akarván megőrizni a Cirhalmi „ahá!“ fe1 Adél név fakótlanságát. merjen rá Péter már kopogtatásra emelte jobbját, -Jóvá amikor balra, a fejével egy magasságban getözött I felfedezte az apró csengőgombot. Meg- Cirhali nyomta. való. Pél- Nyitva! - hallatszott bentról a berregés - Szé ■ után. - Tessék bejönni! is a trupp Péter lenyomta a kilincset és belépett az Péter el előszobába. Üres volt. A nyitott ajtókon ke- korában s< resztül balra a konyhába, jobbra a szobába repléseket lehetett látni. zett a jó hí- Erre jöjjön, kedves - jött hang a szoba ra visszat felől. Péter becsukta maga mögött a bejárati ránézett í ajtót és megindult a hang irányába. A helyi- kellett idejí ségben félhomály volt, ami a délelőtti nap- - Lehet, fényből belépve még sötétebbnek tűnt. Za- . Adél, máj vartan pislogva állt meg néhány lépés után. lenne csak - Már vártam, kedves. - A lefüggönyözött látott voln; ablak előtt egy nő ült. - Jöjjön, ide üljön! nek képzel - Maga mellé, a pamlagra mutatott. Amikor Péter el Péter közelebb ért, megértette, miért nem nagy bók. fogadta vendéglátója az ajtóban. Tolószék- már Brigit ben ült. Megpróbálta a világ legtermészetesebb TOMPi dolgának tekinteni, hogy a szobába lépve egy rokkant nőt talál (bár erről a főszerkesztő egy szót sem szólt). Leült, ám nyomban eszébe jutott, hogy be sem mutatkozott. Egy pillanatra átvillant az agyán, hogy felállva pótolja a mulasztást, aztán mégis ülve maradt. Most már mindegy, gondolta és a legszívesebben kimenekült volna ebből a fojtott levegőjű szobából. „öregem, van egy jó témám számodra, mondta reggel Gábor, a főszerkesztő, menj ki erre a címre, holnapra facsarj belőle egy jó riportot. Száz sorod van.“- Magára gondoltam - szólalt meg a nő -, megmondU maga meg tudja írni az életemet. A műfajt ténetet. Ha magára bízom, bár én színdarabot szeretnék, _ Minder az áll a legközelebb hozzám. - Biztatóan _ jött a te Péterre mosolygott. Színdarabot? Nem is éreztem, ar rossz, gondolta Péter és akaratlanul is elhúz- többé ta a száját. - No de - folytatta a nő - mindé- a hang I nekelőtt hozok egy kávét. v£rt, ám a t Péter inteni akart, hogy nem, ám a kezek -Minder már lenyúltak, forgásba hozták a kerekeket, _ meg kelí< és a tolószék megindult a konyha felé. Egy Elvégre ak pillanat az egész - mondta a nő és átdöccent a feleségét a küszöbön - már odakészítettem, csak tartott, talár a gázt kell meggyújtanom. kiről van S2 Péter felállt és a mozgó szék után indult. keresztül n- Segíthetek? - kérdezte már kint a kony- Miska berni hában. és nekivágt-Hagyja csak, már megszoktam, hogy a hegyekét mindent egyedül kell elvégeznem. - A szék ban. Hét m ide-oda gördült. Tálca, csészék, cukortartó rektor az i került az asztalra, majd kifolyt a kávé is. Péter Mert háronr közben a nő arcát nézte. Valamikor szép adást kellel lehetett, a ráncok alatt bájos vonások hú- a kávéjából zódtak. tedik napo-Megkérhetném, hogy hozza a tálcát? választhat - mondta a nő, miután csészébe töltötte a gyermeke a kávét. ba, és teleti Visszatértek a szobába. A szék újra az madik este ablak mellé gurult. Péter a tálcát a kisasztalra mondják le, tette, majd visszaült a heveröre. * re nézett. - Dohányzik? Nyugodtan gyújtson rá, nem hajtania. A; zavar a füst. útról, bele Péter nem cigarettázott. Fogta a csészéjét voltam, kisl; és hátradőlt a pamlagon. Várta a szívszagga- tudtam jönr tó történetet a magatehetetlen, elhagyott nő- Vége, gc ről, a hűtlen gyermekekről, a kilátástalan ban eszébe életről, s végül a kérést, hogy mindezt hatá- nak is. sós tárcában, színdarabban megírja, termé- - Igen, a szetesen a valós nevek említése nélkül, a fő- tem magan szereplők úgyis magukra ismernek majd. számít ez, I Mindegy, essünk hamar túl rajta... Hosszú !- Maga még nagyon fiatal - szólalt meg mondania k a nő az első korty után, csészéjét kezében Újra Ciit tartva -, nem emlékezhet rám. - Péterre még senkin pillantott, s halkan, mintha súlyosan bizalmas tént, maga titkot közölne, folytatta: - Cirhalmi Adél va- - Péter nyel gyök. san hangzó Péter ivott a kávéjából, közben azon gon- csináljon ve dolkozott, honnan kellene ismernie Cirhalmi" Bármikor vi: Adélt. Nem ment. Cirhalmi Adél csak az rok maradni a tolószékben ülő nő maradt, akinek a kávéját Péter felé a félhomályban kortolygatta. lagott a szét ooooooooooocooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooocoooo&o Éjfél után tizenegy óra volt, amikor Észke Jenő professzor dolgozószobájába léptem. Észke professzor éppen kutatott. Fiókot húzott ki és nagy érdeklődéssel mélyébe bámult. Nem vitás - a professzor kutatása mélyreható. Félénken köszöntöttem:- Jó napot!- Jó napot! Mindent tudok. Maga újságíró. Üljön le! öt kérdésre van időm.- Bocsánat, nem értettem, hány kérdésre?- Már csak négyre. Folytassa kérem!- Professzor úr! Kié az elsőség a szobahőmérsékletű magszintézist illetően! öné vagy az amerikaiaké?- Természetesen az enyém. Egyértelmű bizonyítékom van. Tíz évvel ezelőtt a nászéjszakámon feleségemnek a következő - Ezt nemrí mondatot súgtam: „Olyan vagy, mint egy Rögtön hívtan vulkán, sőt - mint egy hidrogénbomba!“ megkérdezten Megjegyzem, szobánkban akkor 22 Celsiu- éjszakánk ré PÁLSZEGI TIBOR Interjú a nagy fok volt. Az esetből világosan kitűnik a szó- Beismerte, ho bahómérsékletü megszintézis alapgondo- elsősége enge lata! Észke profé- Zseniális! Professzor úr, mikor tudta zésére, öntudí meg, hogy az amerikaiak megelőzték önt ben, és kérész e zseniális gondolat gyakorlati megvalósítá- csak észre, I sában? a cipó.
