Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-09-15 / 37. szám
Néhány éve, amikor az új lakótelepi lakásunkba beköltöztünk, még divat volt a tapéta, illetve akár tetszett, akár nem, az építők a szobák, a konyha, az előszoba falát, sőt a mennyezetét is papírral borították be. Nem akarom részletezni, hogy a több mint százezer lakosú városrészben hány teljesen egyforma lakást adtak át, meg azt sem, hogy a lakók nagy része már a beköltözéskor új tapétát vásárolt, hogy ízlésének megfelelően alakítsa otthonát. A mi lakásunkban is csupán az egyik szoba maradt az eredeti állapotban. Nem mintha a papírburkolat túlságosan elnyerte volna tetszésünket, csak akkortájt több energiánk nem volt a tapéták cseréjére. Környezetünkben legújabban új irányzat hódít: el kell távolítani a tapétákat és hófehérre kell varázsolni a szobákat. Vannak akik maguk vállalkoznak az átalakításra, de a legtöbb családban nincs ki elvégezze az egyébként egyszerűnek tűnő feladatot. Érdeklődtem az ismerősöknél, kivel végeztették el a munkát, kivétel nélkül valakinek a valakijére hivatkoztak, aki bevakolta, illetve kifestette lakásukat. Engem viszont nem hagyott nyugton a gondolat: a szolgáltató vállalatoknál biztosan vannak szakemberek az ilyen munkára, miért ne rendelhetném meg náluk az egyik szobánk felújítását. Már csak azért is, mert az utóbbi években lépten-nyomon azt hallom, hógy mennyire alkalmazkodnak a lakosság igényeihez, hányféle tevékenységgel bővítették kínálatukat és hogy egyre jobb eredményeket érnek el. Ráadásul Szlovákia fővárosában élek, itt kell a legnagyobb választéknak lennie ezen a téren is. Ami ezután következett, nagyon is tanulságos, sőt elgondolkoztató ( az illetékesek számára) és bosszantó (a lakosság szemszögéből nézve). Hogy szakszerűen közelítsem meg a problémát, először a fővárosi szolgáltató- vállalatok információs irodáját hívtam fel, s elmondtam, mit szeretnék.- Olyan vállalatunk nincs, amely a tapéták eltávolítását vállalná - hangzott a válasz. - A kőművesmunkákat lehetséges, hogy sikerülne elvégeztetnie, meg talán a festést is, de nem tudok ajánlani egyetlen vállalatot sem. A készséges hölgy ezután „magántanáccsal“ is szolgált: A fia is hasonló munkát végeztetett el, a tapétákat természetesen ő maga áztatta le a falakról, aztán eljött a kőműves, egy-egy szobáért 350 koronát kért, s étellel, itallal kellett megtoldani a fizetést. Legjobb esetben is csak azt tudja javasolni, hogy térjek be az irodájukba, ahol nyilvántartják a nemzeti bizottságok engedélye alapján dolgozó iparosokat, próbáljam meg ezek közül valakivel felvenni a kapcsolatot. Letettem a telefonkagylót és elővettem azt az okos könyvet, amelyben felsorolják a különböző szolgáltatóvállalatokat, ipari szövetkezeteket. A Bratislavai Építőipari Vállalatnál először nem sokat tudtam meg. A megrendeléseket intéző hölgy azt tanácsolta, hogy majd délután megjön a mester, nála érdeklődjem, vállalják-e a munkát. Arra a kérdésemre, hogy körülbelül mennyibe kerülhet egy lakószoba kivakolása és festése, azt felelte - 6 nem árfelelós. Úgy látszik a szolgáltatásokért még kevésbé felel, de akkor miért ó dolgozik a megrendelések részlegén? Nem hagyott nyugton a válasza. A vállalat igazgatójának titkárságán azzal biztattak, talán eleget tudnak tenni kérésemnek, de hívjam az illetékeseket, és már mondták is a telefonszámot. A kőművesmesterek keresése közben a hívást vevő előadónál megkockáztattam a kérdést, szerinte milyen esélyem van a szakembereknél? - Nem nagy - mondotta. - A tapétázást még csak- csak elvállalják, de a vakolást nehezen. Bonyolult az anyagszállítás, szűk helyen kell dolgozniuk a lakásban. Mi is a férjemmel ketten vakoltunk, pedig ő sem szakember - hangzott a telefon túlsó végéről. A kőművesekkel végül is nem sikerült összeköttetésbe kerülnöm, de a következő hívásomra jelentkező hölgy válasza tömör volt a megrendelést biztosan nem fogadják el, egy szobával nem érdemes foglalkozniuk, de jöjjek el hozzájuk munkaidő után és egyezzek meg valamelyik kőművessel, biztosan elvállalják. Szóval vakolás nincs. És festés? Folytatom a vadászatot. A festők részlegén megtudtam, hogy 70 szakemberük van, ha a kőművesek elfogadják a megrendelést, akkor ők hajlandóak eljönni, bár egy szoba miatt nem nagyon érdemes... De volt még egy tanácsuk, forduljak a Bratislavai Építőipari Szövetkezethez, ók talán elvállalják ezt a munkát. Szótfogadtam, tárcsáztam.- A tapéták leszedéséről szó sem lehet, a vakolást idén már nem vállaljuk, festetni esetleg egy hónap múlva tudnánk jönni - hangzott a rövid válasz, s amikor elégedetlenkedni kezdtem, az előző „konkurens“ vállalatot ajánlották megoldásul. Szóval egészséges az együttműködés köztük! Most már végigtelefonálom a szóba kerülhető vállalatok listáját - öntött el a düh.' Drustav - gyors, egyértelmű válasz: vakolni nem jönnek, de a festést esetleg vállalnák. A sorban utolsónak maradt a Bratislavai Ipari Kombinát. Az illedelmes férfihang gúnyossá vált, amikor a tapéták leszedéséről kezdtem beszélni. Számára ez a kívánság nevetségesnek tűnt, a vakolást teljes mértékben elutasította, a festéssel kapcsolatban adott felvilágosításnak alig akartam hinni: decemberben vagy januárban tudják vállalni. Nem részletezem, milyen gondolataim támadtak a szolgáltatásokkal kapcsolatban, de a hófehérre tervezett szobában ülve elhatároztam: mindennek ellenére a falakról lekerül a tapéta. Átmentem a szomszédba, elkértem a korábban náluk dolgozó kőművesmester telefonszámát. Igen, jön, és 900 koronát kér - jelentette ki. Elég erősen fogtam a kagylót, nem esett ki a kezemből. Aztán nagy eltökéltségemben még a szomszéd által ajánlott festőnek is telefonáltam. A víkendem a megúnt tapétával való búcsúzás jegyében zajlott. Nem mondom, jól odaragasztották a szakemberek, de végül is megbirkóztam vele. Hétfőn nyolc órára megjött a mester a segédjével, az általunk előkészített malterral szépen elegyengette az itt-ott lyukacsos, csúnya panelt, s két óra előtt már bottal üthettem nyomukat no meg a 900 koronámét is. Bevallom, ebédet nem főztem nekik, mert úgy gondoltam, ebből a délelőtti keresetből a Fórumba is betérhetnek. A friss falakat nézve azon töprengtem, hogy órabérben vagy négyzetméter szerint számolta ki ezt az összeget? Most már mindegy, az a lényeg, hogy elkészült. A festőért autóval mentem, a munka végeztével hazászállítot- tam, de a szomszédok ismerőse lévén ő csupán két százast kért a kétórás munkáért. És most következhetne a tanulság: ha magad nem tudót megcsinálni, amit elterveztél, fizess. Ez rám és a hozzám hasonlókra vonatkozik. Az pedig, hogy az ilyesmi a szolgáltatóvállalatok tehetetlenségére vall, azt vezetőiknek kellene megszívlelniük. Méltatlankodásom mintegy „ellensúlyozta“ az az adat, melyet a Szlovák Nemzeti Tanács kereskedelmi, szolgáltatási és közlekedési bizottsága élé terjesztett az illetékes tárca képviselője: Szlovákiában a helyi gazdálkodási és szolgáltató vállalatok az első félévben a lakossági szolgáltatásokért 1,1 milliárd korona bevételre tettek szert. Úgy látszik, ennyi elég nekik, a többit meg fizesse a lakosság az ügyes mestereknek, akiknek kifizetődik a szabadságukat is feláldozni az ilyen keresett munkák elvégzésére. DEÁK TERÉZ N em kedveljük őket igazán: gyanakvást kelt bennünk sajátos, „nomád" életmódjuk, mentalitásuk, harsányságuk, nem ritkán felháborító árképzésük (lásd. céllövöldék), áruik minősége és még sorolhatnánk. De nem is ismerjük őket igazán: mit tudunk róluk azon kívül, hógy a búcsúkból, illetve vásárokból élnek, hetente költöznek? Szinte semmit. Az alábbiakban egy mutatványoscsalád életébe nyújtunk a lehetőségeinkhez mért bepillantást. Sojka Oszkárt, a lévai (Levice) mutatványos Sojkák immár nyugalomba vonult doyenjét pillanatok alatt megkedvelem: tartása hatvanhét éve ellenére délceg, szinte királyi, tekintete meleg-huncut, beszéde a már kihalóban levő öreg mesemondókat, helyenként pedig a már sokat megélt, „csőbe“ egykönnyen be nem húzható diplomatákat idézi. Kérdéseimre szívesen, ám némelyikre módfelett megfontoltan válaszol.- Gazdag hagyományokkal rendelkező mutatványos-családból származom - kezdi a beszélgetést Oszkár bácsi. - Már a nagyapám nagyapja is ezt csinálta. A szakma, a hozzáállásunk az idő folyamán mit sem változott - mindig is a közönség szórakoztató sa volt és marad a cél - csupán a repertoár szezonkezdésig. És télen különben sem pihenünk, elég munka van a felszerelés karbantartásával, újrafestésével. Minden szezon elején technikai ellenőrzésen megyünk keresztül, addigra mindennek rendben kell lennie.-Ez a havonta új iskola nem is olyan rossz, amilyennek hangzik, - teszi hozzá Klára Finková, Oszkár bácsi egyik lánya, aki ugyan már kilépett a „cégtől“, de a nyarakat rendszeresen a nagyapánál tölti az unokákkal. - Csak az első szezon kellemetlen, aztán már ismerősök közé tértünk vissza mindenhol. Ezek még ma is meglátogatnak, ha falujukba érkezünk. Mintegy végszóra érkezik unokájával a bajkai (Bajka) Bahorec Ferenc, öreges mozdulattal ad kezet mindannyiunknak, majd minden átmenet nélkül az Oszkár bácsi apja által vetített némafilmekről kezd beszélni, ifjúkorának búcsúit és a maiakat hasonlítgatja. Az ő idejében is élményszámba ment egy- egy mutatványos-család érkezése, akkor ugyan kevesebb pénze volt a gyerekeknek, s a körhintát maguk hajtották, de a hangulat a maihoz hasonlóan jó volt.- Én akkor vagyok a legelégedettebb - mondja Oszkár bácsi -, ha azt a sok MUTATVÁNYOSOK és a hozzá való technika lett más. Őseink között akad cirkuszos, apám a néma filmezésbe is belekóstolt. Az ő kocsijait még pónilovak húzták, mi már teherautókkal járjuk a járást. Amit itt lát, azt mind magunk teremtettük elő: szüléimét a környéken, Újbarson (Novy Te- kov) érte a front, és mindenük tönkrement, az egész felszerelést szétbombázták. Végigpillantok a nagysallóiak (Tekovské Luzany) által rendelkezésükre bocsátott, a sok-sok gyereklábtól keményre döngölt füves téren, a jó tucatnyi lakókocsin, körhintán, teherautón: nem mind a miénk, közli rögtön Sojka Oszkár, a sallói búcsúra a járás mindegyik mutatványos-családja eljött, ez a legnagyobb falu a környéken, s most nincs is máshol búcsú. A cshládokat egyébként rokoni szálak fűzik össze, jó a kapcsolat közöttük.- A háború után elég nehéz volt újrakezdeni, előteremteni a kellékeket. A közületek labdáztak velünk, sokáig nem akadt igazi gazdánk. Egy darabig magánzók is voltunk, jelenleg a Nyitrai (Nitra) Művelődési és Pihe- nöparkhoz tartoztunk, nekik adózunk, tőlük kapunk fizetést. Sokan óriási jövedelmeket gyanítanak tevékenységük mögött, erre ^rgednek következtetni a vadonatújnak látszó teherautók, utánfutók, a frissen mázolt körhinták is. Nem vállalnák ezt a vándor életmódot, mondják, ha nem lenne kifizetődő. Nyaranta ugyan dolgoznak, de télen csak költik a sok pénzt, teszik hozzá irigyen.- Erre csak azt mondhatom, hogy csináljanak végig velünk egy szezont. Költözzenek hetente faluról falura, gyerekeiket írassák havonta új iskolába. A pénzről annyit, hogy az árakat központilag képezik, és van jó szezon, meg van nagyon rossz is. Előfordult már, hógy a fiaimnak télen alkalmi munkát kellett vállalniuk, hogy valahogy kibírják a következő visongó gyereket látom a körhintán. Még meg sem érkeztünk, szét sem pakoltunk tisztességesen és már körülvesznek minket. A falvakban többnyire a kocsmán kívül nincs hová menni, nincs igazi kulturális élet, Így mindig eseményszámba megy az érkezésünk. A fiatalok addig sincsenek kocsmában, míg nálunk vannak, és itt zene is van: pop, rock, magyar nóta, cseh polka és Lagzi Lajcsi. Mindenki kiválaszthatja a neki tetszőt. Ha Oszkár bácsi önmagukról - elmenetelükről, érkezésükről - beszól, következetesen kultúrát emleget. Hogy kultúra vagy sem, amit évről évre körbehordanak a járásban, annak találgatásába ehelyütt nem kívánunk belemélyedni, egy mondat erejéig mindenesetre jelezzük, hogy manapság már faluhelyen sem tartja mindenki a kultúra csúcsának Lagzi Lajcsit, vagy egy kör megtételét a körhintán.- Akik szerint mi közvetlenül nem a kultúrát képviseljük, azoknak csak azt tudom mondani, hogy akkor közvetve mindenképpen képvi- seljük-támogatjuk: a nyitrai központnak a múlt évben két és fél millió korona bevétele volt a mutatványosaiból. Ez az összeg feltételezhetően a ,,magasabb" kultúra támogatására, illetve kulturális létesítmények építésére, fenntartására megy el, így hát valahol - közvetve vagy közvetlenül, kinek-kinek az ízlése szerint - mégiscsak a kultúrát képviseljük. Oszkár bácsi egy picit dühös lesz, így elterelem a beszélgetést a kultúra veszélyes vizeiről. Beszélgetőpartneremről kiderül, hogy műkedvelő történész is: röpke előadást tart a nagysallói csatáról, szól Rákócziról és Zrínyiről is. S míg mi alámerülünk a történelem mélységeibe, a többiek visszatérnek megszokott délelőtti foglalatosságaikhoz: főznek, takarítanak. Készülnek, erőt gyűjtenek az esti munkára. Este ugyanis, mint minden nap, újra beindul a körhinta. KLUKA JÓZSEF (Gyökeres György Illusztratív felvétele)
