Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-09-08 / 36. szám
- Munkában van? Dolgozik...? - lepődtem meg a feleség válaszán.- Igen, jól hallotta - helyeselt a telefonban egy kissé visszafogottan és igen sokat eláruló hanglejtéssel. Szavainak tónusából lelki feszültség, öröm, óvatosság, féltés és bizakodás egyaránt kiérződött. Délután szerencsém volt, maga a keresett, Peter Vereb vette fel a kagylót. - Hogy mikor találkozhatnánk? - ismételte meg a kérdésemet. - Sajnos, holnap sok a dolgom, aztán pedig legalább egy hétig Prágában leszek. Utána bármelyik délután eljöhet. t Megvallom, igyekeztem felkészülni a beszélgetésre, hiszen a téma nem mindennapi. Sót, évekkel ezelőtt még teljesen ismeretlen volt. Vagy legalábbis csak elméletben foglalkoztatta az embereket. Már akit foglalkoztatott, mert hogy nem sokat, az biztos. Még a szakembereket sem igen. Száz évvel ezelőtt például Theodor Billroth bécsi professzor még azt mondta, hogy „az a sebész, aki élő ember szivéhez merne nyúlni, olyan nagyfokú tudatlanságot árulna el, hogy azonnal elvesztené kollégái megbecsülését, és többé nem tekintenék öt orvosnak...“ Billroth tekintélye visszatartotta az orvosok kezét - olvasható az Élet és Tudomány huszonegy esztendeje megjelent egyik számában de 1896. szeptember 7-én Ludwig Rehn frankfurti sebész, mit sem törődve mások véleményével, összevarrta, mégpedig eredményesen Wilhelm Justus fiatal Megújult erővel ápolja a kert fáit, virágait (A szerző felvételei) kertészlegénynek egy kocsmai verekedés közben átszúrt szívét. A műtét után megkérdezték Rehntöl, nem félt-e attól, hogy sebészi tekintélyét kockáztatja. - Ennél sokkal nagyobb kockázatról volt szó: egy ember élete függött a gyors beavatkozástól- válaszolta a biztos kezű sebész. A szívsebészet történetében 1967. december 3-án új korszak kezdődött. Christian Barnand professzor, a fokvárosi Groote. Schuur-kórház sebésze már nem magán a szíven végzett el műtétet, hanem az autóbaleset során halálos sérülést szenvedett 25 éves Darvall kisasszony szívét ültette át a válságos állapotban lévő, súlyosan szívbeteg Washkanskyba. A műtét sikerült,' a fiatal nő szíve egy középkorú férfiban dobogott tovább, és tizennyolc nap múlva csak akkor állt meg, amikor Wáshkansky tüdeje vírusos fertőzéstől működésképtelen lett. így végződött az első szívátültetés- jegyzik a krónikák. ••••••• A minap a Kassához (Kosice) közeli Ruskov község új utcájának egyik takaros házában Peter Vereb fogadott. ZÚ - A feleségem nemsokára megjön, csak ■ az imént ugrott et az üzletbe, viszont a gyerekek valamikor este érkeznek, kiváncsiak voltak a Kassán vendégszerepiő cirkuszra, hát délben buszra ültek és bementek a városba. Nagyok már, önállóan is szerveznek maguknak műsort. A fiam ugyan még alapiskolás, viszont a lányom az idén érettségizett. A házias és igen közvetlen férfitől megtudtam azt is, hogy Martinát az orvosi pálya vonzza. Korábban is érdekelte, ám most még jobban.- Orvos szeretne lenni, csak nem sikerült bejutnia. Ám ö nem adta fel a reményt. Úgy látszik, olyan, mint az apja. Azt morjdja, egy év múlva újból jelentkezik. Addig is bizakodik, reménykedik, no és tanul, készül. Feketekávéval és borral akart megkínálni. Azt mondta, néha-néha, és mértékkel, ö is fogyaszt. Végül szénsavas üdítőt kortyolgattunk beszélgetés közben.- Majd negyvenéves koromig soha nem voltak szivbántalmaim, jóformán azt sem tudtam, melyik oldalon dobog a ,.motorom“ - kezdte a történetet - mígnem 1986-ban egy egyszerű nátha meggyötört, s ,,felfedte“ a bajom. Valahogy nem tudtam kilábalni a betegségből, ézért az üzemi orvosom beutalt a kassai kórház belgyógyászati osztályára. Ott alaposan megvizsgáltak, s rájöttek, hogy a szivem tönkrement. Következett hát a gyógykezelés, jártam egyik helyről a másikra, szanatóriumban is voltam, de hiába. Állapotom tovább romlott. Borzasztó érzés volt hallani a kezelőorvosaimtól, hogy nincs semmi javulás. - Még egy lehetőség talán van - mondták Kassán -, elküldjük a prágai IKEM-be. Azt sem tudtam, mi az az IKEM, de nem tiltakoztam. Nos, így kerültem 1986 őszén a fővárosi kísérleti orvostudományi klinikára. Ott újból megvizsgálták minden porcikámat, s ugyanazt a diagnózist állapították meg, mint Kassán. Azt is tudatták velem, hogy az állapotom eléggé súlyos, a szivem legfeljebb egy fél évet bír ki. A szakorvosok eldöntötték, hogy egyedüli megoldás a szívátültetés lehet, de ahhoz az én beleegyezésem is kell.- Könnyen döntött? Megrázta a fejét. - Nehezen barátkoztam meg a gondolattal. Sokat töprengtem a dolgon. Megkérdeztem néhány ismerős orvost, s mindenki azt mondta, nem tud ajánlani semmilyen más megoldást, ám a végső szó csakis az enyém. Gondolkodtam, s közben elolvastam néhány szakkönyvet, meg újságcikket. Tudtam, hogy hazánkban akkor már hét ember élt hosz- szabb ideje új szívvel, de azt is, hogy Szlovákiában egy sem, s hogy nem minden szívátültetés sikerül. A feleségemet is megkérdeztem. Neki válasz helyett könnybe lábadt a szeme. Éreztem, láttam, hogy az óriási felelősség súlyától nem tud sem igent, sem nemet mondani. Végül saját magamnak kellett határozni. Fontolóra vettem minden érvet, főleg azt, hogy a két serdülő gyermekem még szülői segítséget igényel, s elgondoltam azt is, milyen sors várna rájuk, ha netán... Én pedig mindenáron élni akartam. Élni, és együtt lenni a családommal. Nemcsak néhány hónapig, hanem tovább is. Bíztam, reménykedtem a segítségben, így aztán, ha félve is, bejegyeztem a műtétbe. December 12-én megszületett a végső döntés, s kezdődött az izgalmasabb időszak, a várakozás. Ha nyílt a szobaajtó, mindig azt hittem, elérkezett a döntő pillanat. Sőt, egyszer már a műtőasztalon feküdtem, de valamiért lefújták az egészet. Tudniillik, rendkívül gondos előkészület előzi meg ezt a műtétet, s ha az emberi szervezetben, vagy a műszaki berendezésben valami nincs tökéletes rendben, akkor várni kell.- Melyik volt a nagy nap, az ön második születésnapja?- 1987. január 30-a. Délután négy órakor jöttek értem az orvosok. Gyorsan elbúcsúztam a szobatársaktól és mentem. Közben pedig a családomra gondoltam. Nem telefonáltam haza', nem akartam őket a hírrel felzaklatni. A műtét után másnap délután tériem magamhoz. Elmondhatatlan érzés fogott el, amikor arra eszméltem, hogy magam körül halk neszt hallok és látom a szoba mennyezetét. Élek, futott át az agyamon. Persze, mozdulni, szólni még nem volt erőm. Csak fokozatosan erősödtem. Rövidesen aztán újból a műtőbe kerültem, mert a szakemberek valami rendellenességet észleltek szervezetem működésében, de azóta minden rendben. Jól érzem magam. A műtét menetét is töviről hegyire elmesélte. Nem, nem emlékezetből, hiszen ő akkor mélyen aludt, amikor felnyitották mellkasát és a vértelenített szívet kiemelték belőle, helyébe pedig egy életképesebbet „varrtak“. Az orvosoktól és a szakirodalomból ismeri a szívátültetés ábécéjét. Volt ideje tanulmányozni a dolgokat, meg aztán érdekelte is a téma. Közben a felesége is megérkezett. Hogy ő és a gyerekek hogyan élték át a nagy eseményt, azt elérzékenyülve mondta el:- Lélekben felkészültünk mindenre - vallotta be. - Állandó feszültségben éltünk. Gyakran jártam Prágába, sokszor telefonáltunk egymásnak, s a telefonbeszélgetések után egy kicsit megnyugodtunk. Január 30- án nem hívott. Másnap sem. Sejtettem, hogy valami történhetett, mert különben már biztos jelentkezett volna, megkérdezte volna, milyen volt a gyerekek félévi bizonyítványa. Délután aztán megszólalt a telefon. A kórházból tudatták velünk, hogy megtörtént a nagy dolog, s úgy látszik, hogy a műtét sikerült. Többre már nem emlékszem, csak arra, hogy az emeleti feljárat lépcsőjén ültem és sírtam. Zokogtam. Életemben még soha sem fogott el olyan érzés, mint akkor, örültem, féltem is egyA Vereb házaspár szerre. Március 28-a igen emlékezetes, örömteli nap volt számomra. Pedagógusnap volt, de engem nem érdekelt az iskola, nem izgatott az ünnepség, felültem a vonatra, és alig vártam, hogy Prágában legyek. Másnap együtt utaztunk haza. Igaz, csak egy hetet töltött itthon, de aztán egyre többet... ••••••• Peter Vereb rendkívül hálás az orvostudománynak, illetve Jozef Ponistnak, Mikulás Takácnak, Jaroslav Hejnalnak, Juraj Fábiánnak, Vladimir Kocandrlének és a többi szakorvosnak, egészségügyi dolgozónak, aki segített rajta. S hogy a szakemberek csodát műveltek, azt mi sem bizonyítja jobban annál, hogy a páciensük újból egészséges, s már dolgozik.- Korábban Kassán, a Honvédelmi Szövetség autósiskolájában tanítottam, most viszont, immár hetedik hónapja a helyi egységes földműves-szövetkezetben vagyok raktáros. Visszamehettem volna az eredeti munkahelyemre, ám az orvosokra hallgattam, akik azt ajánlották, hogy legyek óvatos, ne fárasszam magam a sok utazással. Nos, a helyi szövetkezet felajánlott nekem egy napi négyórás beosztást, s én elvállaltam. Otthon sem volt rossz, csupán egyhangúak voltak a napjaim. Itt állandóan emberek között mozgok, s ez sokat jelent. Persze délután sem igen pihenek, otthon, a kertben is van mindig teendő, s én szívesen kertészkedem. A munka dandárját ugyan a feleségem és a gyerekek végzik el, de azért nekem is jut belőle. Kapálok, gyomlálok, locsolok, s néha még ások is. Igaz, nem teljes erőbedobással, csak lassan, nyugodtan, de mindig többet. Fényképek kerültek az asztalra, Prágai emlékek. A kórház és az orvosok, valamint a páciensek képei.- Eddig nem hittem, hogy az egészségügyben ilyen segítőkész emberek, kollektívák is léteznek - jegyezte meg a názigazda. - Nos, 1986-tól teljesen más a véleményem az orvosokról. Prágában úgy éreztem ma- g$m, mint a jó testvérek között. Úgy bántak velem, s a többi beteggel is, mint a legjobb ismerőssel, a legközelebbi hozzátartójával bánik az ember. Mindig türelmesek, készségesek voltak. Nagyra becsülöm őket, s nem értek egyet Billroth professzor egykori kijelentésével. Szerintem az ilyen orvosok megérdemlik a megbecsülést. Megérdemlik, mert emberek életét mentik meg. Mostanában is gyakran találkozom velük, s mindig megszorítom a kezüket, hiszen nekik köszönhetem, hogy élek. Eleinte sűrűn jártam ellenőrzésre, most negyedévenként egy- egy hetet töltök az IKEM-ben. Úgy érzem, s a vizsgálatok eredményei szintén azt mutatják, már semmi baj. Hát kell ennél szebb, értékesebb ajándék? Van annál jobb érzés, mikor az ember naponta szívszorongás nélkül tér nyugovóra és reggel nyugodtan, frissen ébred, s jó kedvvel kelti a családot?! Aligha! ••••••• Ottjártamkor a kertet is bemutatta. Példás gazdaság. Látszik rajta, hog’y olyan emberek művelik, akik szeretik az életet. GAZDAG JÓZSEF FALATOZUNK, FALATOZGATUNK Egyikünk az utcán, másikunk otthon. A következő itt is, ott is. Divat lett az utcán menet közben enni, lecsöpögtetni mustárral, majonézzel, kecsuppal a másikat, jobb esetben magunkat. Sietek, sietsz, siet. Sietünk. S ezért az utcán eszünk: mert mennyivel, jobb íze van egy kormos hot dognak, mennyi eddig nem ismert új ízt fedeznek fel nyelvünk ízlelőbimbói egy kipufogók által kibocsátott ólomszármazékokkal,,megfűszerezett" hám- burger evése közben... Nyugodtan állíthatjuk, hozzánk hamarabb eljutottak az utcán, kapkodva evést elítélő írások, tudományos igényű dolgozatok, mint maga a ,,vétkes", a hot dog, a rósejbni vagy a hamburger. Szinten naponta olvashattuk, hogy gyomorfekélyt, emésztési rendellenességeket stb. okoz a menet közbéni, a kapkodó, az ételre, az ízekre oda se figyelő evés. Ejnye- bejnye, ezek az amerikaiak, ezek az olaszok (stb), hogy mit ki nem találnak! Az utcán enni?... (gondoltuk akkor). Aztán megjelentek nálunk is az első hot dog-, hamburger-, és pizzaárusok, s mi kiéhezett fenevadakként reagáltunk: sikk lett az utcán enni, s közben beszélni meg gondjaink-bajaink. Hiszen sietünk! Rohanó korban élünk! Akad, aki egyszerre eszik, beszél, közben közlekedik, sót, a szabad kezében cigaretta füstöl. Ez ám a világfi!(?) Persze, azért néha eszünkbe jutnak az elolvasott újságcikkek, tanulmányok óvásai, tanulságai: utcán, kapkodva enni egészségtelen, kimondottan káros. Ugyan, vonunk rögtön vállat (lehetőleg duplafunkciós, célirányos mozdulattal, hogy egyben a kezünkben tartott cigarettáról is lepottyanjon a hamu), az újságok már annyi mindent összeírtak: ózonlyuk, meg a Föld pályáját keresztező üstökösök - és mégis élünk! Elünk, igaz. De hogy meddig és hogyan, az rajtunk múlik. Főleg rajtunk! (kajó) <.8.
