Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-09-08 / 36. szám
Dél-Afrika más lesz az apartheidpolitika egyik legmarkánsabb képviselőjének távozása után, de hogy milyen, azt most még senki sem tudhatja. Augusztus végén, amikor ez a kézirat nyomdába került, még csak a szeptember 6-i parlamenti választások előkészítésével kapcsolatos hírek érkeztek, s mire az írás megjelenik, talán már a részletes eredmények is ismertek lesznek. De bárki legyen is a győztes, számot kell vetnie annak a korszaknak a súlyos örökségével, amelyet kétségkívül Botha-korszaknak nevezhetünk, számításba kell vennie, hogy a fajüldöző politikával szembeni belső ellenállás csak növekedni fog, s nem utolsósorban azzal, ha e politika nem módosul, akkor Dél-Afrika- már ma is jelentős gazdasági károkkal járó- nemzetközi elszigeteltsége még nagyobb lesz. — A POLITIKA CSŐDJE Milyen tehát ez az örökség? Már az év eleje óta teljesen nyilvánvaló volt, hogy Bothának távoznia kell a politikai porondról. Februárban megbetegedett, s pártja, az évtizedek óta hatalmon lévő Nemzeti Párt szinte puccsszerűen új vezetőt választott Frederik Willem de Klerk oktatásügyi miniszter személyében. A világsajtó azonnal arról kezdett cikkezni, hogy a hagyományoknak megfelelően de Klerk az államfői tisztségben is felváltja Bothát. Mindez ahhoz vezetett, hogy a kettejük közötti ellentétek nyílt ellenségeskedésbe csaptak át. Botha minden eszközzel igyekezett megnehezíteni riválisa dolgát, az egyik legutóbbi „nagy“ húzását július elején hajtotta végre, amikor 45 perces magánbeszélgetésen fogadta a több mint 26 éve bebörtönzött Nelson Mandelát. Hiszen csak a kijelölt utód helyzetét nehezíDél-Afrika polgárháborús állapotok uralkodtak. A válságok) fő oka, gyökere az apartheidpolitika. A fehér bőrű kisebbség a faji megkülönböztetésen alapuló jogrendszert épített ki, amely kizárólagos előnyöket biztosít a számára. Érdemes példákat is felsorolni a törvények közül - igaz néhányukat 3-4 évvel ezelőtt eltörölték, de a mindennapok gyakorlatában a hatóságok nemegyszer alkalmazzák azokat. Szegregáció az iparban (1926). E törvény szerint az afrikai őslakos csak olyan munkát vállalhat, amely nem igényel szakképzettséget. Az afrikai őslakosság képviseletéről szóló törvény (1935) kivétel nélkül megfoszt minden fekete bőrút a szavazati jogtól. Mint említettük, néhány törvényt már eltöröltek, pl. a vegyes házasságok tilalmát, a feketék mozgásának korlátozását. De a lényegeseket, amelyek a társadalom perifériájára szorítják az őslakosságot, azokat nem. Továbbra sem szavazhatnak. Vagy például a gazdasági tevékenységgel kapcsolatos rendelkezések, hogy az iskolatörvényt ne is említsük. Nem egy néger vezető látja tisztán a helyzetet, amikor arról beszél, hogy a feketék, ha akarnák, sem tudnák átvenni a gazdaság és a közélet igazgatását, mert - egy nagyon szűk réteget, a fehérekkel kollaborá- iókat leszámítva - a fekete őslakosság szakképzetlen, műveletlen. Verwoerd miniszterelnök 1962-ben kijelentette: „Az európai közösségben (értsd: a déla tette volna, ha a világgal a megbékélés híveként sikerül magát elfogadtatnia. Ez az akciója bizonyítja: ekkor még foggal-körömmel ragaszkodott a hatalomhoz. Jó egy hónappal később, augusztus közepén robbant a politikai bomba: de Klerk bejelentette, hogy Zambiába utazik, ahol Kenneth Kaunda elnökkel kíván tárgyalni. Botha felháborodottan tiltakozott, mondván, az egészet az ő tudomása nélkül készítették elő. A kormányülésen any- nyira kiéleződött a helyzet, hogy a kabinet tagjai felszólították az államfőt: vagy vonuljon háttérbe, vagy mondjon le. Botha ez utóbbit választotta. Persze a személyes ellentéteknél jóval komolyabb dolgok húzódnak meg a háttérben. Lényegében annak a politikának a csődjéről van szó, amelyet Botha főleg a nyolcvanas években képviselt. Ennek mottója pedig az lehetne, hogy változtatni a változatlanság érdekében. Vagyis: kisebb engedményeket tenni a feketéknek, apró „kozmetikázásokat“ végrehajtani, hogy az apartheid-rezsim, a fehér kisebbség változatlanul uralmon maradhasson. Az igazsághoz tartozik, hogy Botha ezért két tűz közé került: támadták jobbról és támadták balról. Az utóbbi két-három évben megerősödött jobboldal, főleg a Konzervatív Párt ellenez minden engedményt a színes bórűeknek. A liberális politikusok, akik felismerték, hogy az apartheid nem tartható fenn a végtelenségig, továbbá egyes gazdasági körök, a fajüldözés ellen küzdő polgári mozgalmak pedig kevesellték a Botha-féle lakkozásokat. Milyen ember is volt ő valójában? Amikor 1984-ben szerződést kötött (csak később elfelejtette teljesíteni) Angolával és Mozambik- kal, a milánói Europeo szakírója nem kis előrelátásról tanúskodva kétségbe vonta Botha őszinteségét, megállapítva: A Dél-afrikai Köztársaság politikai életének ,, héjájaként' tartották öt mindig számon. Hogy megkülönböztessék a másik Bolhától, a külügyminisztertől, csak nevének kezdőbetűit emlegetik: P. W. De ez már régen nem azt jelenti, hogy Pieter Willem, hanem Piet Weapon - afrikaans nyelven Fegyver Péter. E becenevet a 12 évig tartó hadügyminisztersége idején érdemelte ki, amíg 1977-ben fel nem váltotta a kormányfői székben John Vorstert. P. W. a dél-afrikai kérdést mindig pusztán katonai kérdésnek tekintette. Mindig sikerült a parlamentben elfogadtatnia az egyre növekvő katonai költségvetést, s így kiépítenie a kontinens legerősebb és legkorszerűbb hadseregét. Az ő műve volt 1977-ben az Angola elleni intervenció, kihasználta Vorster határozatlanságát. Semmi jóval sem kecsegtetett, hogy az intervenció után nem sokkal ő lett Pretoria első embere. Olyan revolverhős ő, aki először ló, s csak aztán mondja meg, hogy miért. KIRÍVÓ PÉLDÁK Már nemegyszer megtörtént, hogy a fekete többség elégedetlensége hetekig-hónapo- kig elhúzódó zavargásokba torkollt, szinte A vegyesházasságokat tiltó törvényt 1948- ban hozták. Az egyháznak pedig tiltotta, hogy ilyen párt összeeskessen. A faji tisztaságról szóló törvény (1950) tiltotta a nemi kapcsolatot a különböző bőrszínű emberek - dél-afrikai terminológia szerint „fajok" között. „Nem engedhető meg a különböző fajok vérének a keveredése, meg kell védelmezni a fehér fajt a civilizálatlan vér degeneráló fenyegetésétől.“ Területi szegregáció (1950). E törvény tiltja, hogy az egyik faj képviselője a másik faj számára kijelölt területen lakjon, vagy dolgozzon. A lakosság nyilvántartásba vételéről szóló 1950-es törvényt 1967-ben kiegészítették azzal a szigorítással, amely szerint az a fehér ború személy sem tekinthető fehérnek, aki nem tudja igazolni, hogy mindkét szülője tiszta fehér volt. Egészségügyi gondoskodás (1956). Fehér orvos vagy fehér ápolónő nem nyújthat segítséget egy sebesült afrikainak, indiainak vagy félvérnek. Oldalakon keresztül lehetne még sorolni a példákat, több törvényt a bantusztánokról, a feketék mozgásának korlátozásáról, arról hogy nincs joguk szakszervezetet vagy pártot alapítani, sőt egy 1968-as rendelkezés értelmében faji szempontból vegyes tagságú pártok sem működhetnek. Egy 1964-es törvény betiltotta a vegyes ökölvívó mérkőzéseket, sót az ilyenekről készült felvételeket a filmhíradókban sem lehetett lejátszani, akkor sem, ha a mérkőzésre történetesen az USA-ban vagy másutt került sor. Minden normális ember hajlamos arra, hogy ezt megmosolyogja, ha nem lenne annyira tragikus a mögötte húzódó lényeg. Egy fekete még a ringben sem ütheti (ki, vissza vagy meg) a fehéret. afrikai féhérek között) az afrikaiak számára nincs hely, kivéve egyes fizikai munkák elvégzését. Meg kell tanulniuk, hogy az egyenlőség nem nekik termett. Iskoláinkat úgy kell megszervezni, hogy az afrikaiak, amennyiben iskolába járnak, megtanulják: az ő rendeltetésük az, hogy ebben az országban fizikai munkát végezzenek." Mindennek ideológiai alapját talán abban kell keresni, amit még 1942-ben mondott John Vorster, a későbbi kormányfő: „Ami Németországban a nemzeti szocializmus és Olaszországban Mussolini mozgalma, a Dél-afrikai Unióban az a keresztény nacionalizmus. " Kommentárt ehhez nem kell fűzni, de a két idézettel érzékeltetni lehet, mekkora utat kellett megtenni ahhoz, hogy csak kis változások is szülessenek, micsoda óriási erőfeszítéseket kellett tenniük a hazafias mozgalmaknak annak érdekében, hogy a szervezetlen tömegeket szervezett, egységes fellépésre bírják, s hogy ez a tömeg mára összeroppantásal fenyegesse az apartheidet. TUDATOSABBAN, SZERVEZETTEBBEN Lényegében az ötvenes évek végéig nem is volt semmi gondja a pretoriai kormányzatnak. A fajüldözés elleni tudatos harc az afrikai országok többségének függetlenné válásával párhuzamosan lendült fel. 1961-ben Nelson Mandela vezetésével megalakul az addig békés polgárjogi mozgalomnak, az Afrikai Nemzeti Kongresszusnak (ANC) a katonai szárnya, az Umkontho We Sizwe - a Nemzet Lándzsája. Mandeláék már nemcsak udvarias leveleket írnak a fehér kormánynak, hanem az erőszakra erőszakkal akarnak választ adni. (Mandela illegálisan külföldre utazik, Algériában speciális katonai kiképzést kap. 1962-ben visszatér, egy besúgó elárulja a rejtekhelyét. Előbb öt évre ítélik, de 1963-ban újból bíróság elé állítják, hogy példát statuáljanak. Halálra akarják ítélni, de a nagy nemzetközi felháborodás miatt a rezsim visszakozik, s Mandela „életfogytiglanit“ kap.) Új szakaszt nyitott az apartheid elleni harcban az 1976-os sowetói lázadás, ez több volt minden korábbi tüntetésnél, megmozgatta az egész fekete lakosságot. A kormányzat terrorja elfojtotta a lázadást (a rendőrség és a katonaság 35 tüntető diákot megölt, több mint 200-at megsebesített, a kormány elrendelte a rendkívüli állapotot). Soweto után rendszeressé váltak a faji megmozdulások, a feketék mozgalmaiban minőségi változások mentek végbe, szervezettebbé és tudatosab- bá váltak, s ami lényeges: kiterjedtebbé, milliós tömegeket sikerült megmozgatni. A válasz minden esetben: rendórterror. Az apartheid- rezsimnek már nemcsak a belső nyomással kellett szembenéznie, hanem az egyre erőteljesebb nemzetközi tiltakozással, az elítélő ENSZ-határozatokkal, a meghirdetett - de teljesen soha nem érvényesített - szankciókkal is. Botha felismerte: csak úgy mentheti meg az apartheidet, ha megpróbálja a világ számára elfogadhatóbbá tenni, hiszen még az olyan szilárd támogatói, mint Washington és London is arra kényszerültek, hogy esetenként megcsóválják a fejüket. Botha 1983-ban „alkotmányreformot“ hajtott végre, s ennek alapján a nyolcvannégyes választások az addig egykamarás parlament helyett már háromkamarás parlamentbe történtek. Az első kamara a fehéreké 166 képviselővel, a második a félvéreké 80, a harmadik az ázsiai (főleg indiai) származásúaké 40 képviselővel. E két utóbbi még csak véletlenül sem tudná leszavazni az elsőt. A lakosság 75-80 százalékát kitevő feketék semmilyen jogi képviselethez nem jutottak, nem is szavazhattak. (A lakosság összetétele: 27-29 millió fekete, kb. 3 millió félvér, 900 ezer ázsiai). Ez a választás a rezsim számára azért jelentett óriási presztízsveszteséget, mert az indiaiak és félvérek 17-18 százaléka járult csupán az urnákhoz, hiszen jól tudták: ezután sem lesz beleszólásuk a politikába. A belpolitikai kozmetikázások mellett Botha megpróbált a külpolitikában is lépni (a frontországok felé), de minden ilyen akciója a szélsőjobboldal heves tiltakozását váltotta ki. Az 1985-ös év az appartheid elleni tiltakozás éve volt, a sztrájkok, tüntetések az egész ország területére kiterjedtek. A nemzetközi szankciók is szaporodtak, jelentős külföldi tőke menekült el az országból. Mindez alaposan megnehezítette Botha helyzetét, az egyik oldal az engedékenységéért bírálta, másik a keménységéért. Mindez a belpolitikában is az erőviszonyok módosulásához vezetett. Két választás eredményeit kell itt említeni. 1987 májusában az “előrehozott választásokon a parlament fehér kamarájának mandátumairól döntöttek. Botha pártja, a kormányzó Nemzeti Párt fölényesen győzött, a 166-ból 125 helyet szerzett meg. Előretört a Nemzeti Pártból 1982-ben kivált szélsőjobboldali Konzervatív Párt (20). S itt tudni kell hogy ez a párt már eddig is az arányánál sokkal nagyobb befolyással bírt a kormányzatra. Még nagyobb volt a konzervatívok előretörése a tavaly őszi helyhatósági választásokon, például Transvaal tartományban 19 városi tanácsból 13-ban megszerezték a győzelmet. Igaz, az országos átlagot tekintve a Nemzeti Párt döntő fölényben volt. Mindez tanúsítja: a jobboldal bizonyos térnyerése és radikalizálódása mellett a fehérek túlnyomó többségéhez az óvatos, apró lépések politikája áll közelebb, érzi a változások • Frederik Villem de Klerk (Archívumi felvételek) szükségét, de nem kíván túl gyors és radikális változásokat, nem akarja feladni kiváltságos helyzetét. A Nemzeti Párt ezt megérezve idei rendkívüli kongresszusán „demokratikus rendezést“ kitűző programot fogadott el. Eléggé homályosan azt ígéri, hogy öt éven belül a feketék is választójogot kapnak. Homályosan azért, mert még mindig nem fogadja el az „egy ember, egy szavazat" elvet, hiszen a feketék száma többszörösen meghaladja a fehérekét. Ugyancsak az általánosságok síkján esett szó egy új alkotmány kidolgozásáról is. E felemás ígéretek érzékeltetik a lényeget - ez a faji megkülönböztetés politikájának átmentése. Ami ha nem megy az apartheid klasszikus eszközeivel, akkor az eszközöket korszerűsítik. Lényegében ezt jelenti a Botha-féle örökség, csak az utódok feltehetően rugalmasabbak lesznek nála. Hogy minderről miként vélekednek a haladó mozgalmak, az ANC? A szerdai választásokat megelőző nagy tiltakozó megmozdulások adták meg a választ. De Klerk pár hete „az apartheidpolitika lényegét érintő változásokat“ ígért, ugyanakkor nem volt hajlandó az ANC-t politikai szervezetnek elismerni, a tárgyalások lehetőségét is elutasította. Úgy tűnik, egyelőre mindenki felé a szebbik arcát szeretné mutatni, de ez nem megy. Lesz-e korszakváltás? A címben is feltett kérdésre nehéz válaszolni. Az apartheid- -ellenes mozgalom Bothát, a kemény „héját“ is engedményekre kényszerítette. Egy igazi korszakváltást is csak ez a mozgalom harcolhat ki. MALINÁK ISTVÁN IX. 8. • Botha egy katonai egységnél • Nelson Mandela