Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-09-08 / 36. szám
A Szovjetunió Tudományos Akadémiájának folyóirata, a „Rabocsij klassz i szovremennij mir“ (A munkásosztály és a mai világ) tudományos munkatársai részvételével kerekasztal-beszélgetést rendezett, hogy az SZKP KB közelgő, a nemzetiségi kérdéssel foglalkozó ülése előtt áttekintse ezt a problémakört, s megvizsgálja, miért vált korunkban világszerte olyannyira időszerűvé, égetővé a nemzetiségi kérdés megoldása. A beszélgetés szövegét (terjedelmi okokból) rövidítve közöljük. Sz. I. Vaszilcov: Az új politikai gondolkodás koncepciója korunk társadalmi, politikai valósága megismerésének új metodológiai fegyverzetével szerelt fel bennünket, amikor felállította (és legalizálta) a világ egységességéről és sokféleségéről szóló elméletet. Más kérdés, hogy ezt a konkrét megfigyelésekben milyen mértékben alkalmazzák. Azt hiszem, nem eléggé. Különösen akkor nem, amikor olyan eseményekről van szó, amelyek nemcsak komoly elméleti fejtegetésekre adnak okot, hanem érzelmi fellángolásokat is szülnek, s ezek az egyes népeket arra késztetik, hogy a történéseket saját szemszögükből nézve, semmihez ' sem hasonlíthatónak, másutt a világon nem létezőnek tekintsék. A valóságban azonban az ilyen jellegű eseményeket csak az egész világ fejlődésének összefüggéseiben lehet vizsgálni, és külön kell bennük választani az általánost és az egyedit. Ezek közé tartozik a nemzetiségi kérdés, valamint a történelmi tudat keletkezésének és mai állásának ezzel szorosan összefüggő kérdése. A „fájó pontok“ skálája napjainkban - kisebb vagy nagyobb mértékben - csaknem minden országban ismert, függetlenül attól, hogy az a kapitalista vagy a szocialista államok sorába tartozik-e, Ennek oka - korunk társadalmi fejlődésének változó jellege, gmely a különböző szociális-gazdasági és politikai átalakításokon ez idő tájt áteső egész civilizációnkra érvényes. A tapasztalat azt mutatja, hogy ilyen körülmények között az osztály- és politikai orientációt, az ideologizált egyéni és társadalmi tudatot nem ritkán a nemzeti érzés váltja fel. Ez a folyamat olykor zökkenőmentesen zajlik (ráadásul ideig óráig rejtett formában), szervesen beépülve a társadalmi változások folyamatába. De mind gyakrabban éles vagy kevésbé éles konfliktusba kerül a társadalomban meglévő kulturális és politikai berögződésekkel, ideológiai véleménykülönbségeket szül és a bizonytalanság állapotát váltja ki, serkenti a - nyílt vagy rejtett - politikai ellenállást, amely alá idővel a látszatra „öröktől fogva létező“, az évszázados nemzeti hagyományok által is igazolt morális bázis épül. A társadalom eközben (vagy annak egyes csoportjai) mintegy visz- szatér - külsőleg mindenképpen - „köreihez“: az eszmei és politikai fejlődés egykor már túlhaladott stádiumaihoz. S idővel az ilyen-olyan események és mozgalmak nemzeti színezete valójában álcázza, voltaképpen misztifikált változatában tálalja a tömegek teljes mértékben aktuális, égető problémáit, amelyek a szociális megújulás folyamatában keletkeztek. A társadalom legfontosabb feladatává válik elkülöníteni a lerakodott, a mesterségesen kialakult réteget azoktól, amelyeket valóban a nemzeti érzés és a problémák történelmi háttere szült (bármilyen álarc mögé is rejtőztek azok), különösképpen akkor, amikor az a gyökeres átalakítás állapotában van, mely átmenetileg gyengíti a társadalom szerkezetét és immunrendszerét. Ilyen ma a helyzet több nyugati államban, ilyen számos szocialista országban, köztük nálunk is. SZÁZADUNK A „NACIONALIZMUS SZÁZADA“? A. M. Szalmin: Nyugaton a 20. századot már régen „a nacionalizmus századának“ nevezik. De mi is a nacionalizmus és miért van az, hogy hullámai olykor felcsapnak, majd elsimulnak, aztán helyükbe hosszabb- rövidebb időre teljes szélcsend lép? A nacionalizmus természetét bizonyára nem fogjuk tudni megérteni, ha kizárólag a nemzetek közti viszonyra vezetjük vissza és már a kezdeteknél figyelmen kívül hagyjuk mindazt, ami nem kifejezetten a nemzetre, mint olyanra vonatkozik. Mert a nacionalizmus energiája és mozgatóereje távolról sem merül ki csupán tulajdonképpeni „nemzeti“ formáiban. G. Sz. Sahovcov: A helyzet az, hogy a szovjet tudományban magát a „nacionalizmus" szakkifejezést mind ez idáig szinte kizárólag negatív értelemben használták, mint olyan eszmék, törekvések és tevékenységek megfelelőjét, melyek - tudatosan vagy tudat alatt - két „idegennek“ értelmezett nemzet szembeállítására irányulnak. A nyugati tudományban más a helyzet: a „nacionalizmus“ fogalma ott minden olyan elméletre, eszmére és gyakorlati tevékenységre értendő, az államközi és nemzetek közötti kapcsolatokra - de az - etnoszociális folyamatokra is -, tehát min- denre, aminek köze van a nemzethez, ■ amely egy, az NSZK-ban kiadott filozófiai lexikon meghatározása szerint „államba szerveződött nemzetet“ jelent. Mindamellett a „nacionalizmus“, a „nemzeti eszme“, <. 8. a „nemzeti erő és energia“ Nyugaton gyakorta használatos a történelmi fejlődés ama forrásának megjelölésére, amely az etnoszociális önmeghatározással és önkifejezéssel kapcsolatos. A. M. Szalmin: A nacionalizmus alapja, emelyet csak metaforikusán lehet megjelölni, az önigazolásra és önkifejezésre irányuló akarat, törekvés az „egyediség“ megvalósítására. Ez a törekvés könnyen alakot változtat, képes mindenüvé behatolni, emellett meg tudja változtatni a társadalom szöveteit is. Az ember a legtermészetesebben a család útján él önrendelkezési jogával (a család fogalmának kiterjedése és határai az adott kultúrától függenek), valamint a nyelv segítségével, tehát azzal, amely születésétől fogva adott, vagy a születés által garantált. LÉTEZNEK NEMZETISÉGI GONDOK P. Sz. Romanov: A nemzetek közti kapcsolatok jellegzetességeire a szocializmus körülményei között egészen a legutóbbi időkig úgy tekintettek nálunk, mint a bur- zsoá múlt maradványai leküzdésének egyik formájára. Végcélként az az elképzelés tartotta magát, hogy egy nagyon tág értelemben vett internacionális közösségben lehetséges bármely nemzetiségi konfliktus végleges megoldása. Mintha a nemzetiségi problémák, amelyek elérték a szociális ellentmondások szintjét, gyakorlatilag nem is léteznének. Csakhogy, amint azt a legutóbbi évek eseményei igazolták, ezek a problémák igenis léteznek, érlelődnek a szocialista társadalom körülményei közptt is. A gazdasági és szociális-politikai helyzet kiéleződése esetében ezek éles nemzetközi konfliktusokká fejlődhetnek. A szocialista társadalomban élő nemzetek közti kapcsolatokban - persze megfelelő adag viszonylagossággal - két probléma- típust különböztetünk meg. Az egyik: a sok- nemzetiségű államok nemzetei közti viszonyra jellemző ellentmondások (Szovjetunió, Jugoszlávia). Hiba lenne azonban a többi szocialista országot etnikailag egyneműnek tekinteni. A másik: a nemzetközi viszonylatban kialakult konfliktusok. Ezek tükrözik a különböző országok lakosságának történelmi tudatában megnyilvánuló sajátságokat. (Például: a Szovjetunióban élő németekről vagy a többi-szocialista ország népeinek - például a lengyeleknek - a tudatában az oroszokról kialakult kép). Nem lehet említés nélkül hagyni ez egyes szocialista országokban élő nemzeti kisebbségek helyzetét sem. MEGTALÁLNI A KIUTAT M. O. Karamazov: Mindannyian mélyen átérezzük a társadalomban meglévő nemzetiségi viszonyok kiéleződését, s igyekszünk megérteni ezek okát. Ma robbannak azok az aknák, amelyeket a múltban raktak le, különösen a sztálinizmus idején. A politikus és a kutató ma ugyanolyan óvatosan és szakszerűen kell hogy eljárjon, mint az aknaszedő, amikor egy aknamezőt hatástalanít. A legnagyobb hiba lenne, ha az észtek, oroszok, örmények vagy azerbajdzsánok „rosszakaratában“, vagy akár magában az átalakításban keresnénk a nemzetiségi problémák kiéleződésének okait. Az átalakítás feltárta a legtöbb feszültséggel teli gócok helyét, melyeket eddig gondosan eltitkoltak, de ez nem az átalakítás fogyatékossága, hanem inkább erénye. G. Sz. Sahovcov: Lényegében úgy látszik, hogy a nemzeti folyamatok kutatásakor szükségszerűen újra és újra egyetlen alapvető problémába ütközünk - a szocialista építés koncepciójának nem megfelelő szintű kidolgozottságába. Ma persze senkiben sem támaszt kétségeket, hogy a nemzetiségi problémákat azok kölcsönös összefüggésbe hozatala és a társadalmi kérdések minden spektrumával való összehasonlítása nélkül (gazdasági, szociális, kulturális, politikai stb.) lehetetlen kidolgozni. A nemzetiségi kapcsolatok marxista elméletének kidolgozása csak az adott viszonyok, a nemzetek közötti érintkezés, mint állandó és sokrétű folyamat - amely az egész emberi társadalom történelmi haladásának szerves részét képezi - szisztematikus és átfogó tanulmányozása által lehetséges, csak ez nyitja meg az ezen a téren fölmerülő kérdések helyes megközelítésének lehetőségét. Miközben bármely nemzetiségi kérdés megoldásának folyamatosnak kell lennie, hiszen a végleges - egyszeri és egyértelmű - megoldás kidolgozása (az eddigiek alapján ítélve) lehetetlen. Úgy látszik, a szocializmus építése sokrétűségének elveit a nemzetiségi problémák megoldásának útjaival és módszereivel is ki kell egészíteni, s ebből logikusan következik a problémák különböző úton történő megközelítésének szükségessége. Egy soknemzetiségű állam körülményei között, mint amilyen a miénk is, megkülönböztetett jelentőséggel bír a problémák feltárása, a nemzeti érdekek intézményesítése (amelyek ütközése sok problémát szül). Ennek megfelelő formái politikai rendszerünkben eddig nem voltak meg. A Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Nemzetiségi Kamarájának munkáját aligha nevezhetjük kielégítőnek a nemzetiségi problémák megoldását illetően. Hiszen a politika csak a kellő formába öntött, intézményesített érdekekkel, köztük a nemzetiségi érdekekkel számolhat reálisan, tehát azokkal, amelyek elég határozottan kifejezésre jutnak programokban, követelésekben, különböző politikai, társadalmi és egyéb szervezetek, mozgalmak beadványaiban. Most aktívan folyik nálunk a nemzetiségi érdekek meghatározása. Sz. I. Vaszilcov: Egészen a 80-as évek közepéig bizonyítottnak látszott az a tézis, hogy a nemzetiségi kérdés általában „megoldott“. A felmérések nem jelezték, hogy a lakosságnak bármiféle igénye lenne a nemzeti és kulturális elkülönülésre. És egyszer csak, a külső szemlélő szemszögéből nézve, alig néhány hónap leforgása alatt megingott és felborult ez a nagyszerű kép. A kutatókat lelkiismeretlen munkával vádolni - túlságosan naiv álláspont lenne. Mindent a peresztrojka számlájára írni - megint csak a kérdés lényegének megkerülését eredményezné. Azt hiszem, ennek egészen más a konkrét oka: társadalmunk mai helyzetének alkalmasságában keresendő az előre nem látható - különösen, ha szegényes tudományos ismereteinkre gondolunk - változásokban, fordulatokban, amelyek, sajnos, nem ritkán komoly kiéleződésekhez vezetnek. Egyenesen meg kell mondanunk, hogy a hazai nemzetiségi viszonyokról készített egységes szociológiai kép elkészítése nélkül, amelyet a politikai gyakorlat tovább nem nélkülözhet, nem lehet helyrehozni a mulasztásokat, nem lehet megtalálni a valamelyest is reményteljes kiutat a megújulás folyamán hol itt, hol ott egyre gyakrabban felbukkanó zsákutcákból. KIK LEGYENEK A NEMZETISÉGI ÉRDEKEK SZÓSZÓLÓI? G. Sz. Sahovcov: Arra is fel kell készülnünk, "hogy a társadalmi-politikai élet demokratizálódása és pluralizálódása mértékével arányosan, a nemzeti érdekek ilyen vagy olyan formában, a legkülönfélébb szervezetek platformján fogalmazódnak NYÍLTA! A GONDOKRÓL IIA TENNIVALÓKRÓL A nemzetiségi kérdés korunk politikai fejlődésének tükrében meg. (Olyanokén, mint mondjuk a nemzetiségi kultúra megőrzését és ápolását szolgáló szervezetek). Ez nem kell, hogy zavarjon bennünket. Hiszen a nemzetiségi érdekeket kifejezésre juttatók körének kiszélesítése megfelel az átalakítás érdekeinek, mert társadalmunk politikai rendszere alanyainak sorába ily módon a lakosság egyre szélesebb rétegei kapcsolódnak be. A szocializmus építésének folyamatában igy kialakulhatnak a különböző nemzetiségű csoportok törekvéseinek egyre teljesebb összegzésére, koordinálására és integrálására alkalmas feltételek. J. P. Jemeljanov: Természetesen, bármely soknemzetiségű közösség legfontosabb feladata a nemzetek együttműködését célzó érdekek optimális összegzése és kultúrájuk megőrzése. Azzal, hogy megteremtjük a nemzeti formációk fejlődésének remélhetően optimális feltételeit, nem akadályozzuk a nemzetek közötti együttműködést - ellenkezőleg, a széles körű két- és sokoldalú gazdasági és tudományos-műszaki kapcsolatok kialakítása, információs és kulturális cserék megvalósítása ennek elmélyítését szolgálja, s ez korunk nemzetközi gyakorlatában - korparancs. Hasonlóképpen lehetne megközelíteni a soknemzetiségű állam belső viszonyainak kérdését is. NEMZETKÖZI VISSZHANG P. Sz. Romanov: A tapasztalatok azt mutatják, hogy a szocialista társadalmi rendszerben élő nemzetiségeket nem fenyegeti okvetlenül az asszimilálódás, még akkor sem, ha olykor bizonyos adminisztratív intézkedések ez irányban hatnak. Ezenfelül a nemzetiségi kérdés bármilyen erőszakos, voluntarista „megoldására“ való törekvés odáig vezet, hogy a kisebbség körében a történelmi azonosságtudata ellen történt meréQyletre való törvényszerű reakciójaként - afféle „preventív“ nacionalizmus alakul ki. És még egy megállapítás: Az első látásra lokálisnak tűnő nemzetiségi kérdések ma óriási nemzetközi visszhangra találnak. A társadalmi tudat a nemzeti-állami formációkban nagyon érzékenyen reagál a határokon túl élő, a hozzá vér szerint közelálló kisebbséget érintő, bármely adminisztratívpolitikai jellegű korlátozó intézkedésre. Az ilyen intézkedések nemcsak hogy lényegesen kihatnak a szomszédos országokról kialakult képre, de kedvezőtlen hatással vannak az államközi kapcsolatokra is. így egy nemzetiségi „jelentéktelen apróság" könnyen „nemzetközi üggyé“ válik. G. Sz. Sahovcov: Nem szabad figyelmen kívül hagynunk még egy körülményt. Azt, hogy a marxista tudományban oly csekély figyelmet szenteltünk a nemzetiségi problémáknak, miközben túlzott hévvel foglalkoztunk az osztálytényezövel, s szinte automatikusan ennek prizmáján keresztül néztünk kivétel nélkül minden társadalmi problémát az egyes országokon belül, de világméretekben is. Pedig egy nemzeti közösség, csakúgy, mint bármilyen más, kétségtelenül csakis akkor eszmélhet önmagára, saját „egyediségét“ csupán akkor tudatosíthatja, ha összehasonlíthatja - vagy ha úgy tetszik - párhuzamba állíthatja magát más hasonló közösséggel. Egy kis túlzással azt hiszem, elmondható, hogy az ellentmondás, a bizonyos értelemben vett „anta- gonizmus“ a nemzetiségi párbeszédben, annak alapjaiban egyáltalán benne foglaltatik. Ez maga után vonja, hogy más nemzetnek a „saját" nemzet irányában történő cselekedeteit az igazságnak nem megfelelően fogadják be. Elég visszagondolnunk az örmények egy részének reakciójára akkor, amikor az országhatáron túlra vitték (a megmentés szándékával) a gyerekek néhány csoportját a földrengés sújtotta területekről. Annak a veszélye, (még ha csak látszólagos volt is), hogy ezek a gyerekek elveszíthetik nemzeti hovatartozásukat, az örmények szemében majdhogynem szőr- • nyűségesebbnek tűnt, mint maga a földrengés. J. P. Jemeljanov: Fenntartani azt a véleményt, hogy más nemzetek képviselőinek értékorientációját és viselkedésformáit erőfeszítések nélkül is meg lehet érteni, csak az irántuk való felületes vagy bürokratikusformális viszonyulás esetében lehetséges. A gyakorlati tapasztalatok és a nemzetiségi kapcsolatokkal foglalkozó elméleti kutatások eredményei egyaránt bizonyítják, hogy jelentős különbségek vannak abban, ahogy az emberek a környező világból származó külső ingereket befogadják, de különböző az emberekkel való kapcsolatteremtés módja is, amely a nyelvi és a kulturális közeg által meghatározott‘különbségekből adódik. E különbségek figyelmen kívül hagyása kölcsönös meg nem értéshez, a más nemzetekkel szembeni ellenérzések kiéleződéséhez vezethet. M. O. Karamazov: Tény, hogy a nemzetiségi kérdés tudományos kidolgozása új módszertani megközelítéseket igényel, s azt, hogy a történelmi és a mai kor, a jelen által meghatározott körülményeket összefüggésükben vizsgáljuk, hogy figyelembe vegyük a szovjet társadalom valóságát éppúgy, mint a világban zajló folyamatokat.
