Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-09-08 / 36. szám
*>» I Már újra Simon emlékezik.- Apám délután engem és Aló Mayer barátomat küldött magukért a Veporra. Útközben latolgattuk, vajon élve találjuk-e magukat. Hallottuk, hogy ropognak a fegyverek, de nem tudtuk, kire, hol lőnek. A hegyoldalban lévő meddő bányából azt a héttagú zsidó családot egy Ivanic nevű ember árulta el pénzért. A pod- lipai partizánokat is ő adta fel a Ges- tapónak.- Azok a zsidók, két öreg szülő, egy fiatalabb házaspár és három gyerekük már egy hónapja rejtőzködtek a bányában. Egy Lelek nevű l’ubietovai kirabolta őket, még a cipőiket is elvette, most csak rongyokba burkolt lábbal hajtották őket át a falun. A karonülő kisgyereket egy falubeli asszony magához vette, de feljelentették és vissza kellett adnia. De azt az Ivaniőot megbüntették a partizánok. Egy éjszaka rajtaütöttek és elvitték a táborba Knnvörgött L. GÁLY OLGA: lássál még tetöződött. Vadidegen emberek közt maradtam, akiknek jószerével még az arcát se láttam este a fáradtságtól, hajnalban a félhomálytól. Mindegy. A férfiak elmentek. Kint süvített, tombolt a hóvihar. Igazi far- kasorciító idő volt. Vajon hogyan jutnak el a Vörös gödörig a szerpentí- nes ösvényen, amelynek egyik oldalán sziklák, a másikon szakadékok? Eljutottak. A hóvihar azonban három napig dühöngött. És ezen a harmadik napon megszállták Lubietovát a németek. Lefoglalták az iskolát, a községházát, de a lakosság otthonaiba is betelepedtek. Nálunk se szó, se beszéd, bevonult a konyhába két telefonista, fél órán belül felszerelték a vonalakat és már működtek is. Az egyik neve Ottmar volt. Kettejük közül a kevésbé félelmetes. Mint később kiderült (mert én, ha hibásan is, de az iskolában tanult németségemmel szót értettem velük), ő osztrák volt, a másik viszont tipikus porosz, magas, szigorú, vasSimon megmutatja a régi bányát, ahonnan a zsidó családot elhurcolták Simon mesél az életéért, hogy sok gyereke van, de azt felelték neki: Azoknak is voltak gyerekeik, akik miatta meghaltak. És kivégezték. - Ezt Milka tette hozzá, hiszen az asszonyok általában bőbeszédűbbek és a részleteket is fontosnak tartják. Ilyen emlékeket is felelevenítünk, miközben itt ülünk a szépen berendezett nappali szobában a Podlipán és a túlélők tipikusan önző módján képesek vagyunk falatozni a terített asztalra készített sonkából, sajtból, süteményből. Pedig az ember esze megáll, ha visszagondol rá, hogy a most szönyeges padló alatt akkor géppisztolyok, gránátok lapultak... De térjünk vissza a cselekményhez. Jani bácsi utasítására Simon és Aló nem a Vörös gödörbe, hanem le a faluba, a 80 éves nagymama házába kísértek minket, hogy csak hajnalban megyünk vissza a táborba. Ez a nagymama együtt lakott a másik fiával, a fuvaros Ondroval, annak feleségével, Irenával és azok 14 éves lányával, Miladával. A lakás itt is egyszoba-konyhás volt. A háziakon kívül ott volt Jani bácsi és mi, a Veporról érkezők. Valamennyien ott éjszakáztunk. Akkor minden természetes volt, ami ma szinte elképzelhetetlen. Azt a hóvihart viszont nem lehet elfelejteni, ami azon az éjszakán kitört.- Nekünk mindedképpen el kellett tűnnünk - emlékezik Simon. - A németek ugyan egyelőre elmentek, de nem tudhattuk, mikor jönnek vissza. Milkát és engem megfenyegettek, hogy még visszajönnek apáért. Amikor a kerítésen át beugrottak az udvarba, a kutya nekikugrott, mire lelőtték. (Hát mégis jól sejtettük!). - Elhatároztuk hát, hogy a hóvihar ellenére virradatkor mi, férfiak, elindulunk. Vojto úgy döntött, hogy magát egyelőre itt hagyjuk a nagymamánál és az ítéletidő múltán magáért jövünk. Hogyne emlékeznék. Nyomasztó, rossz sejtelemmel vettem búcsút Bélától. Igyekeztem fegyelmezni magam és nem sírtam, de az előző napi idegfeszültség a váratlan elvátag lencséjű szemüvege mögött mintha örvénylett volna a szeme. Nekünk ott kellett körülöttük járkálnunk, hiszen a konyhában főzni kellett, kijárni az udvarra fáért, vízért, egyéb szükségletek miatt. Kifelé mosolyogtam, bévül remegtem, a fogaim éjszaka vacogtak a rövid gyerekágyban, amit a háziak 14 éves lánya, Milada átengedett nekem. Ók négyen a konyhából kiszorult nagymamával a két házastársi- ágyon aludtak. Már két napja ott laktak a németek, amikor megjött Milka a Podlipá- ról Jani bácsi üzenetével, hogy tartsak ki, Vojtot valami akcióra küldték messzebbre. Ne féljek, én a család tagja vagyok. Fényképet kért tőlem és hamarosan személyazonossági igazolványt küldött nekem a gondoskodó jó öreg, hogy l'ubietovai lakos vagyok. A jegyző jó embere volt. Ez az igazolványom mindmáig megvan. Azt is megüzente, hogy Palo Ernáéknál rejtőzik, mert nem tud járni a fájós térde miatt. Küldött nekem valami pénzt, hogy vásároljak neki cigarettát, vagy dohányt. Én vásároltam is és ebből nagy kalamajka lett. Miladával elég merészen elhatároztuk, hogy elvisszük a cigarettákat a Podlipára. Mikor a két német a konyhában meglátta, hogy kabátban indulunk valahová, megkérdezték, hová megyünk. - Az unokatestvérünkhöz - mondtam.- És hol lakik? - kérdezték. - A nagy réten túl - így én. És nem félnek a partizánoktól? - kérdezték. - Csak nem fognak fényes nappal mutatkozni? - feleltem „mosolyogva“.- No, ami biztos, az biztos, mi inkább elkísérjük magukat - mondták legnagyobb rémületünkre, mi pedig nem mondhattuk, hogy akkor inkább nem megyünk, mert az gyanús lett volna. így nevetgélve vonultunk át a falun a két géppisztolyos katonával a lakosok megdöbbenésére, hiszen fogalmuk se volt, mi a dolog háttere. Az igazi rémület azonban a Podlipán tört ki, mert mi persze nem Ernához, hanem Jani bácsiék házához vezettük őket. Az öreg nem ■■■■■■■■■I vesztette el a lélekjelenlétét, asztalhoz ültette a katonákat, borral kínálta és tört németséggel szórakoztatta őket. Én azalatt Milkával átszaladtam Palohoz. A dohányt elvette, de nagyon furcsa, szűkszavú volt. Meg is bántódtam emiatt.- Ez azért volt - szakítja félbe az én emlékezésemet Simon -, mert a maga férje akkor már nem élt. Palo ezt tudta, de azt tanácsolta, hogy titkoljuk el maga előtt, nehogy lelkileg összeroppanjon. Ezért nem tudta, hogyan viselkedjen magával. - Simon nyugodtan beszél, hiszen mindez már olyan régen volt és az idő enyhítette a fájdalmat. Mi történt? Hogyan történt? Nekem ezt Simon a felszabadulás óta több ízben is elmesélte, de én máig sem tudom felkorbácsolt izgalom és belső láz nélkül hallani, felfogni. Meghalt Vojto, a fenegyerek, aki ha akciókra indult, és az utolsó búcsúnál is azt mondta nevetve, fehér fogait villogtatva: ,,Ne félj, kedvesem, a németek nem tudnak olyan golyót gyártani, amelyik engem eltalálna...“ Hát nem is gyártottak olyat! De hogyan mondja ezt el Simon?-A vihar eláilta utáni reggelen elindultunk a Vörös gödörből, hogy Palot elkísérjük Ernáékhoz, azután eljövünk magáért. Nem tudtuk, hogy a németek megszállták Lubietovát.' Már a Vepor alsó lejtőjén jártunk, amikor hangokra lettünk figyelmesek. Óvatosan fedezékbe húzódtunk és láttuk, hogy egy podlipai suhanc- qyerek valami idegen egyenruhás katonával beszél, vagy inkább mutogat. Vojto rájött, hogy a katona nem németül, hanem angolul beszél és az egyenruhája sem német. A fegyvereinket ráfogva körülálltuk, Vojto, meg Palo valahogyan szót értettek vele. Kiderült, hogy amerikai pilóta, aki a lelőtt gépéből ejtőernyővel kiugrott, már napok óta bolyong az erdőben, átélte a vihart és szeretne biztos fedél alá jutni. Megmondtuk neki, hogy mi partizánok vagyunk és ha akarja, elkísérjük Kalicsenko kapitány nemzetközi brigádjához a Gerincre. Persze, hogy akarta. A suhanc gyereket, aki rozséért járt az erdőben, haza menesztettük, ráparancsolva, hogy hallgasson a dologról. Egyébként tőle tudtuk meg, hogy németek vannak Lubietován. Apám lement Paloval Ernáékhoz, mi meg Vojtoval és Aloval visszafordultunk a Veporra, a Gerinc irányába. A maga kiváltása egyelőre elmaradt. A pilótát kellett biztonságba juttatni. — El is jutottunk vele a Gerincre. Kalicsenko nagyon örült, dicsért minket, hogy milyen „gerojok“ vagyunk. Étellel, itallal kínáltak. Sajnos, sok itallal. Bögréből ittuk a vodkát. Csakhogy Vojto nem szokta az ivást és elég kábult volt, amikor ebéd után elindultunk a Vörös gödörbe. Onnan még sötétedésig le akartunk menni a Podlipára is, hogy megszervezzük a maga kiszabadítását. Ez a németek jelenléte miatt nehézzé vált, ám Vojto leleményes és vakmerő volt. De hol volt most Vojto esze? A Vörös gödörbe meglehetősen hangoskodva érkeztünk meg. A parancsnok. is előjött és ránkszólt, hogy miféle viselkedés ez? Vojto azonban visszafeleselt, hogy a parancsnok tartsa inkább a száját, mert ő tud az ékszerügyleteiröl a bujdosó zsidókkal.- Itt van minden feljegyezve - csapott a zsebére Vojto. - A háború után majd számolunk. ' - A parancsnok csak elképedve bámult, mi hárman pedig sarkonfor- dultunk és elindultunk lefelé a hegyről- beszél tovább Simon. - De a parancsnok hamar magához tért. Volt néhány bizalmas embere, azokból kettőt utánunk menesztett, nyilván azzal a paranccsal, hogy Vojtot élve vagy halva vigyék vissza. A két ember utolért minket és megállított. Alot és engem felszólítottak, hogy adjuk át a fegyvereinket. Mit tehettünk? Átadtuk. Azután Vojtot is felszólították, ő azonban nem akarta átadni a fegyverét. Nem is vette komolyan a dolgot, talán azért, mert még mindig nem volt józan. Elindult lefelé. A parancsnok emberei ráfogták a fegyverüket, hogy álljon meg, vagy lőnek. Ó erre futni kezdett, cikcakkban, de tényleg utánalöttek, egész sorozatot adtak le rá és ó fekve maradt. Mi sóbálvánnyá dermedve néztük, de a két partizán, az egykori társak, ránkparancsoltak, hogy azonnal tűnjünk el és tartsuk a szánkat, mert mi is Vojto sorsára jutunk. Simon lehajtott fejjel elhallgat. Engem ismét lelkem mélyéig felkavar a már ismert történet. Micsoda fatális véletlen! Ha nem találkoznak az amerikai pilótával, Vojto talán még most is élne, hiszen alig 30 éves volt. Egy hullarabló hallgattatta el, hogy a saját bőrét mentse. Hát igen. Ez is megtörténhetett. A szabadságért harcoló bátrak mögött megbújt ^néhány ilyen is, aki haszonlesésből még gyilkolni is képes volt.- De nem mentette meg az irháját- felel az én háborgásomra Simon.- Sok ellensége volt kétesen szerzett gazdagsága és fennhéjázása miatt, s nem sokkal a felszabadulás után kiesett egy magas ház balkonjáról és szörnyethalt. Megérdemelte. Nem maradt titokban, hogy Kalicsenko óriási botrányt csapott, amikor megtudta, mi történt Vojtoval. Lejött a Gerincről a Vörös gödörbe és revolverrel hadonászott a parancsnok orra előtt. A megdöbbent Palo bicegett fel Kalicsenkót tájékoztatni az esetről. De a bizonyítékok eltűntek, a feljegyzések éppen úgy, mint Vojto jegygyűrűje, karórája és iratai. Én magam láttam, hogy neki is, Palonak is volt olyan igazolványa, amely szerint köteles őket a feladatuk végzésében minden szerv segíteni. így csak az a narancssárgával hímzett vörös zászló maradt meg utánuk, amit karácsony előtt lehoztak a Podlipára és apám elrejtette a padláson. A felszabadulás után átadta a besztercebányai múzeumnak. Hát így történt. Milka Filadelfi-Pohorelcovának nehéz élete volt (Lőrincz János felvételei) u a I
