Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-08-25 / 34. szám
T alán kevesen tudják, hogy a szlovák filmművészet, noha létrejöttét csak a felszabadulás utáni évektől számítjuk, mivel kibontakozására, a folyamatos nemzeti filmgyártás megteremtésére csupán az államosítás után kerülhetett sor, tulajdonképpen már a szlovák nemzeti felkelés idején kezdett formálódni. Egy maroknyi csoport 1944 augusztusában Brezno környékén néprajzi rövidfilmet forgatott, amikor értesült a felkelés kitöréséről. A stáb tagjai - Pa l ó Bielik, Karol Kréka, Jaroslav Richter és Alexander Sekula - felvevő- gépükkel a felkelés szolgálatába álltak, s páratlan értékű, autentikus felvételeket készítettek a partizánharcokról, az ellenállás mozzanatairól. Később ezekből a felvételekből született A szabadságért című dokumentumfilm, a szlovák nemzeti filmművészet egyik legbecsesebb alkotása. A szlovák művészek már a kezdet kezdetén azon fáradoztak, hogy a film sajátos kifejezőeszközeivel valljanak a felkelésről, s vászonra vigyék a harc élményét. Törekvésük 1948-ban öltött testet, A farkasodúk című filmmel. Ez a filmtörténeti szempontból ma már klasszikusnak számító alkotás hazai filmgyártásunkban mérföldkövet jelent, hiszen az első játékfilm, amely a felkelést vetíti vissza, mégpedig az események szélesebb összefüggéseit is vizsgálva. Pafo Bielik ebben a munkájában egy özvegyasszonynak és öt fiának sorsán át láttatja a partizánmegmozdulásokat, s a felkelést - személyes élményeire is támaszkodva - a szlovák nemzet elszánt összefogásaként ábrázolja. Szerzői filmje kiállta az idő próbáját, negyven év után is megőrizte időszerűségét és frissességét, nem csoda hát, ha ma is rendkívül sikeres, nézőinek száma - a hazai filmeket tekintve - rekordot ért el. A felkelés a szlovák filmművészetnek meghatározó és állandó visszatérő témája lett; olyan kiapadhatatlan forrás, melyből az alkotók gyakran merítettek, így a filmek a négy és fél évtized alatt sokat változtak. Míg a felszabadulás után az alkotók a felkelést csak nagy általánosságban, egysíkúan ábrázolták, a hangsúlyt elsősorban az emberek hősiességére helyezték, a hatvanas-hetvenes években a történelmi eseményeket már a tények alaposabb ismeretében vetítették a néző elé, s új összefüggésekre is rávilágítva elevenítették fel a döntő mozzanatokat, vagy az egyént állították érdeklődésük homlokterébe, azt vizsgálva: kiélezett helyzetekben, drámai összeütközésekben hogyan őrizheti meg az ember méltóságát, tisztességét. A felkelési téma a művészi ábrázolást tekintve széles skálájú: az események, a harci megmozdulások hiteles bemutatásától kezdve az egyén és a közösség közötti érdekellentétek lélektani megjelenítésén keresztül egészen az erkölcsi-etikai kérdések elemzéséig, a magatartásformák szemléltetéséig terjed. Ezeket a módozatokat figyelembe véve megállapíthatjuk: míg az ötvenes évek második felétől a művészet többi ágában a felkelési téma feldolgozása megváltozott, s az alkotók szemlélete átalakult (az európai filmművészetben ez az olasz, francia, lengyel, jugoszláv és szovjet háborús filmekben követhető nyomon), addig a hazai filmekben ez a fordulat nem következett be. A felkelési témájú alkotások még mindig csak az élményt adták vissza, a harc egy-egy részletét örökítették meg többnyire regényes elbeszélő formában. Ez bizonyára azzal magyarázható, hogy A farkasodúk és A tizenkettedik órában című film. forgatása között tíz év telt el, s az alkotók ezt a lemaradást képtelenek voltak behozni. Bár Andrej Lettrich és Jozef Medved' munkájában némi újszerűségre való törekvés is felfedezhető, filmjükben azonban túlsúlyba kerül az epikus forma, emiatt a mű veszít drámai erejéből. Hasonló hibát követtek el A félbeszakadt dal alkotói is; jóllehet a szlovák- grúz koprodukcióban készült film középpontjában emberi sorsok állnak, s Nyikolaj Konsztantyinovics Sza- nisvili és Frantisek 2ácek két eltérő mentalitású nép fiainak ellenállási harcát tárja elénk, vállalkozásuk kellő drámai feszültség hiányában vontatott. Túl- részletezö, s művészi ábrázolását tekintve nem hozott újat Vladimír Bahna szerzői filmje, a Tavaszelő sem. Szemléletváltásra csak a hatvanas években került sor. Ismét Pafo Bielik volt az, aki a Dabaő kapitány című munkájával maradandó értékű művet tudott alkotni; a filmkrónikák után, a hajdani események újraidézésén túl a tények mögött a történelem kiindulópontjait, a nemzet sorsának fordulópontjait is kereste. Új színfoltot jelentett e filmek sorában Az utolsó visszatérés, Franti- áek Kudláő lélektani drámája, amely még ma is az egyik legerőteljesebb szlovák film, valamint a Dal a hamvasszürke galambról, amely a téma poetikusan átlényegített megfogalmazása miatt érdemel figyelmet. A legtöbb felkelési témájú film a hetvenes években készült. Egyesek az ellenállási harc valamely szakaszát vitték vászonra, korhű, dokumentumigényú filmkrónikaként (Poéma a lelkiismeretről, Vladimír Bahna szerzői műve a felkelés előkészítéséről, lefolyásáról, a párt illegális harcáról és Karol Smidke szerepéről; Nyomok a Szitnón, egy partizánegység visszaemlékezéseinek krónikája, Vladimír Bahna rendezésében). Ezekben a filmekben a felkelés mentes minden pátosztól, stilizáltságtól, látványosságtól és regényességtól. Mások csak a sokszor elmesélt eseményeket idézték, az ismert tényeket elevenítették fel, a felkelés élményét visszavetítő elbeszélő filmek számát gyarapítva ezzel. Lényegesen meggyőzőbbek és hatásosabbak voltak azok az alkotások, amelyek az embert állították érdeklődésük fókuszába, azt vizsgálták: milyen hatást váltott ki az egyénekben a felkelés, a pusztítással párhuzamosan hogyan acélosodott az emberek akarata és önfeláldozása, milyen körülmények között bontakoztak ki azok a történelmi helyzetek, sajátosságok, amelyek a harcokban, a küzdelemben meghatározták az egyén, esetleg egy csoport cselekvését, magatartását. Ezek a filmek az emberi sors művészi magyarázatait keresik a történelem menetében, a személyiség és a közösség kapcsolatát, szereplehetöségeit elemzik-kutatják. Ide sorolható az Ember a hídon, A fény- keresők, az Éjféli mise, az Orgona, a Szent Erzsébet tér, a Harangszó a mezítlábasokért, a Találkozás, Az elszakítottak, a Ján Nálepka kapitányról a minszki filmesekkel közösen készített Holnap késő lesz, Az utolsó lélegzetig, a Magánháború. Sikeresebb vállalkozásnak tekinthető A völgy (rendezte Stefan Uher), A halhatatlan nap (Martin Tapák), Az ismeretlen vadász trófeája (Vladislav Pavlovié), a Nagy éjszaka, nagy nap (Stefan Uher), a Ha puskám lenne (Stefan Uher), a Szökésben, Menj, ne búcsúzz! (mindkettő Jozef Re- zucha munkája, Ludovít Kukorelli partizánparancsnok életéről), az Aranyidők (Stefan Uher), s Ivan Bukovcan drámájának filmváltozata, a Mielőtt a kakas megszólal (Martin Tapák). Pal'o Bielik örökbecsű műve óta több mint harminc játék- és megannyi dokumentumfilm (a tévéfilmeket és a barran- dovi-produkciókat nem számítva) készült a felkelésről, az ellenállási mozgalom kibontakozásáról, de a sornak bizonyára nincs vége, hiszen a felkelés, az ellenállás témája ma is élő és időszerű. A történelmi eseményeket felelevenítő filmkrónikák helyett azonban mindinkább azok a művek kerülnek előtérbe, amelyek a múltat idézve a jelen életformáinak a változatait is ábrázolják. TOLGYESSY MÁRIA MAGYAR PARTIZÁNOK A SZLOVÁK NEMZETI FELKELÉSBEN VIERA POLAKOVICOVÁ rövidfilmjéről Budapest, 1989 tavasza. Pillanatfelvétel a Dunáról, a Parlamentről, a Lánchídról, aztán egy arc: Bernáth György arca. Partizánorvos volt, a szlovák nemzeti felkelés önkéntes résztvevője. Élményeit Konsztantyin Szimonovnak, a neves szovjet írónak is elmesélte annak idején, be is került egyik regényébe; 1948-ban pedig a Fehér sötétség című cseh film ifjú orvosa éli át az ő felkelésbeli megpróbáltatásait. „A bátyám is részt vett a felkelésben - emlékezik Bernáth György -, neki már megvolt a diplomája... én másodéves orvostanhallgató voltam. Sosem felejtem el: Pohorelská Masán mi ketten, ő meg én szerveztük meg a súlyos sebesültek elszállítását. Sliacra, a reptérre vitték őket, ott vártak rájuk a szovjet repülőgépek, Zverovkában azt a parancsot kaptam, hogy jelöljek ki egy kórházat a hegyekben. Ott éltem át életem legdrámaibb pillanatait. Könyörtelen helyzetek sora várt rám. Megvolt a kórház, de nem kaptunk, nem kaphattunk semmit, amivel műteni tudtunk volna, mert körbevettek bennünket a németek. Ruhára, ágyneműre vártunk, amikor ingekből, kellett kötszert csinálnunk. A gyógyszerünk is elfogyott, öt gramm hipermangánom maradt és a meleg víz, ami nagyon fontos volt. Élelem semmi. Vártuk, hogy majd csak kapunk valamit... Operálni zsebkéssel és kisfúrésszel operáltam. Nem ment könnyen, de sikerült. Volt egy fiú, akinek amputálnom kellett a lábfejét... irgalmatlan műtét volt. Később írt egy levelet, hogy megnyert egy kerékpárversenyt. Mostanában is kapok még üdvözlő sorokat... sok szlovák barátom van, de írnak nekem teljesen ismeretlen emberek is, köszönik, hogy segítettem rajtuk. Hogy megmentettem az életüket. Medikus voltam, ezt kellett tennem.“ Pillanatnyi csend után Bernáth György szlovákul folytatja: „Medikus voltam, de nem lettem orvos. Pályát változtattam. Szláv nyelveket tanultam a bölcsészkaron.“ Ezzel a vallomással kezdődik Viera Polakovi- öová most bemutatott munkája, a Kötelék, amely a bratislavai Kokba rövidfilmstúdió és a budapesti Hadtörténeti Múzeum összefogásával és Alexander Simko egykori partizán szaktanácsadásával készült a szlovák nemzeti felkelés 45. évfordulója alkalmából. Tizenöt perc, ötszáz méter - ennyi a film; hat ember életének egy-egy felejthetetlen fejezete, féltve őrzött dokumentumfotókkal hitelesítve.- Ezt a filmet, még ha rövidfilm is, csak olyan valaki készíthette, aki maga is részt vett a felkelésben.- örültem is nagyon, amikor felkértek a rendezésre, csak éppen úgy éreztem: tizenkettő előtt egy perccel foghatok munkához. így is lett. Nagyon nehéz volt felkutatni azokat a magyarországi embereket, akik fegyverrel a kezükben harcoltak nálunk. Sokan meghaltak már közülük, akik pedig élnek, azokat az ország, sőt a világ legkülönbözőbb pontjaira vetette a sors. Dr. Godó Ágnes, a budapesti Hadtörténeti Múzeum igazgatója sokat segített nekem: évtizedekkel ezelőtti dokumentumokat, levéltári adatokat, címeket kerestünk együtt, és ez azért sem volt könnyű feladat, mert én nem akartam egy és ugyanazon partizánegységből két embert megszólaltatni. Ágnes kedves volt és megértő: addig kutatott- keresgélt, amíg csak azt nem mondtam, hogy elég.- Előtte, gondolom, itthoni dokumentumokat lapozott fel.- Negyed évig jártam az archívumokat, negyed évig mást sem csináltam, csak erre a tizenöt perces filmre készültem. Minden számot, minden adatot ellenőriznem kellett; nem hagyatkozhattam csupán az élők emlékezetére, tényekre, bizonyítékokra volt szükségem.- Ha már itt tartunk: van-e pontos adat arról, hogy hány magyarországi résztvevője volt a szlovák nemzeti felkelésnek?- Pontos adat? Én csak azt tudom, hogy fegyverrel a kezében körülbelül 800 magyarországi harcolt, közülük százan kaptak kitüntetést.-S a dél-szlovákiai magyarok hányán lehettek?- Én csak a magyarországiakkal foglalkoztam, így ezt a kérdést nem tudom megválaszolni.- Egyáltalán: hogy született az ötlet, hogy filmet forgassanak a felkelés magyarországi partizánjairól?- Mint ismeretes, a szlovák nemzeti felkelésben több nemzet fiai vettek részt. A franciákról és a bolgárokról már készült egy-egy rövidfilm, csupán a magyarok és a lengyelek voltak hátra, érdekelt a dolog mert szívügyem a téma.- Ha jól sejtem, a húszat sem töltötte még be, amikor kitört a felkelés.- Tizennyolc éves voltam, a harmadik szemesztert kezdtem volna el Bratislavában, a köz- gazdasági főiskolán... körülbelül százhatvanan jelentkeztünk, hogy segítünk, ha szükség van ránk. Engem az építőkhöz osztottak be... naivan azt hittük, hogy a hegyekben repülőteret építhetünk, de el sem kezdhettük. Arról is egy érdekes filmet lehetne készíteni... Most a Kötelék kockái peregnek. Bernáth György után Lencsés Ferenc és Komáromi Ferenc ül a kamera előtt. Mindketten a magyar hadsereg katonaszökevényeiként vettek részt a felkelésben. Szabó Károly úgy került a szlovák partizánok közé, hogy otthon nem akart fegyvert fogni a Vörös Hadsereg katonái ellen. Burján Viktor nyolc hónapig aknaszedö volt Szlovákiában. öt férfi után egy nő: László Éva, aki 1941 -tői a pesterzsébeti illegális mozgalom tagja. Huszonnégy éves, amikor egy rimaszombati (Ri- mavská Sobota) szabósegéd átszökteti a csehszlovák határon. Babinecben mindketten a Petőfi Sándor partizánegység tagjai lesznek, vezetőjük Grubics Zoltán, komisszárjuk Fábry József. „Amikor negyvennégy decemberében átléptem a határt - emlékezik László Éva - kömény tél volt. Rengeteg hó hullott és a hegyekben irgalmatlan fagy várt ránk. A veszélyről, az izgalomról nem is beszélek... egyszer a hitleristákkal, máskor az áruló Vlaszov tábornok katonáival kellett megküzdenünk. Sok fiatal veszítette el akkor az életét. Amikor Vician Ede sírjára viszem a virágot Rimaszombatba, rájuk is gondolok, az összes egykori harcostársamra.“ Kötelék. Tizenöt perc, hat emberrel. Sebek, amelyek közös múltat idéznek. Emlékek, amelyek összekötnek két szomszédos nemzetet. Igazak a szavak, tiszták a képek. SZABÓ G. LÁSZLÓ A nagy találkozó (Peter Sutovsky felvétele) ÚJ SZÚ 14 1989. Vili.
