Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-08-25 / 34. szám
Dr. Alfred M. Lilienthal amerikai politológus, közíró, újságíró, sikeres előadások ünnepelt sztárja eddig huszonnégy alkalommal járt „témája“ színhelyén, a Közel- Keleten. A huszonötödik expedícióra csak azért nem került sor, mert most Kadhafi meghívásának akart eleget tenni, ám az amerikai külügyminisztériumban rideg egyértelműséggel eltanácsolták a líbiai kirándulástól Pedig Tripoli „útbaesett volna“. A professzor Prágában intézte egyik könyve cseh nyelvű kiadásának ügyes-bajos dolgait, néhány napot Magyarországon töltött, majd egy szimpozionra utazott Líbia tő- szomszédságába, Máltára. Kétszer találkoztam vele.- Egy nagyon kicsit közép-európainak is érezhetem magam, hiszen nagyanyám Magyarországról vándorolt ki Németországba Szüleim tovább mentek, én már Amerikában születtem - kezdi a beszélgetést. De, hogy ez mikor történt, arról nem hajlandó beszélni. Egy előadás vázlatához mellékelt rövidített életrajzból próbálom megállapítani, ám a pontos dátum nem szerepel sehol sem. Legfeljebb következtetni lehet valamire abból, hogy Lilienthal a második világháború elején már Palesztinában szolgált. Hetvenen jóval túl lehet, de ezt szinte vigyorogva cáfolja élénksége, sportos mozgása és az a váratlan ajánlata, hogy esetleg a szállodai úszómedencében folytassuk a beszélgetést. Végül is a „part“ mellett döntünk.- Az Egyesült Államok kiemelt szerepet játszik a Közel-Keleten. Megítélése szerint a Bush-korszakban változik-e Washington közel-keleti politikája?-Máris változott. A mai amerikai felfogás szerint a térségben csökkent a szovjet aktivitás, visszafogottabb más hatalmak jelenléte, így megnövekedtek az Egyesült Államok lehetőségei. Véleményem szerint egyébként a közel-keleti politikát nem Baker külügyminiszter tartja kézben, hanem maga az elnök és a külügyminiszter-helyettes, Eagleburger. Akit, mint tudjuk, a „Kis- singerboyok“ közé sorolnak. A volt amerikai külügyminiszter nézeteivel, tanácsaival, nem utolsósorban pedig magas posztokra került híveivel mindmáig befolyásolja az Egyesült Államoknak a térséggel kapcsolatos politikáját. Az persze ismeretes, hogy ez nem arabbarát irányban történik, hiszen Kissinger elkötelezettsége, vonzalma mindmáig nem változott meg. Ám az kétségtelen, hogy az Egyesült Államok kormányának figyelme egyértelműen a térség felé fordult. Ezügyben megváltoztak a prioritások. Az amerikai politikai értékrendben a közel-keleti válság a második helyre lépett elő, közvetlenül az amerikai-szovjet kapcsolatok után. Mondanom sem kell, hogy a harmadik helyen Latin-Amerika áll, ezután más regionális és általános kérdések következnek.- Ez a megállapítás saját elemzésen alapszik, netán egy szakértő csoport következtetésein, vagy közvetlenül, első kézből szerzett információk támasztják alá.- Magam Kennedy elnökkel kezdve valamennyi amerikai elnökkel találkoztam már. Beszélgetésünk úgyszólván mindig a Közel-Kelet körül folyt. Rám mély benyomást tettek az eszmecserék, de önteltség nélkül állíthatom: az én kitételeim, gondolatmeneteim sem maradtak hatástalanok. Persze, nincs szó arról, hogy az amerikai vezetés irányvonalát érdemben meg tudtam volna változtatni. Az Amerikában folyó cionista tevékenység sokkal nagyob hatásfokkal működik, mint mi, akik fellépünk a cionizmus ellen. Bár az én személyes fellépésemnek van bizonyos egyéni pikantériája. Magam zsidó vagyok, büszkén vallom és vállalom a zsidó értékrendet. Ám az is világos előttem, hogy a zsidó vallás, a judaizmus nem azonos a cionizmussal. Ellenkezőleg, a kettő - meggyőződésem - kizárja egymást. Ars poeticámat így fogalmaznám meg: „Isten segítségével azt hiszem, a zsidó vallás az igazságosság elvére épül. A cionizmus sérti ezt az elvet."- Megfigyelhetjük, hogy a cionizmus manapság ,, szalonképesebb“ mindenfelé, mint régebben. Ugyanakkor Izraelben hallani olyan véleményeket, melyek szerint az állam megalapítása után negyvenegy évvel már nincs szükség erre az ideológiára. Mi a véleménye erről annak a politológusnak, aki számos cikket, könyvet írt éppen a cionizmusról? ■ -Az első munkám, amire másutt is hivatkoznak, az amerikai referáló folyóiratban, a Reader’s Digestben jelent meg ezzel a címmel: „Izrael zászlaja nem az enyém". Ebből később könyv lett. Külön tanulmányban válaszoltam arra a kérdésre is, hogy milyen áron született Izrael. Kétkötetes könyvet írtam „Cionista kapcsolat" címmel. Tizenhét éven át adtam ki a „Közel-Keleti Távlatok" cimü havilapot, - ebben is ez volt a fő témám. Csakúgy, mint „Az érem másik oldala" című könyvemben. Ezúttal nem részletezném mondanivalómat, csupán egy fontos mozzanatra hívnám fel a figyelmet. A gyakorlati cionizmus igyekszik kettős kötődést kialakítani a külföldön, tehát nem Izraelben élő eszmetársai között. Nevezetesen, hogy az adott országhoz kapcsolódó állampolgári identitástudat mellett megszilárduljon bennük az Izraelhez tartozás érzete és vállalása, így az izraeli politika figyelembevétele és lehetőleg támogatása. Hatalmas erő ez!- Mondana valamit arról, miként érvényesül ez hazájában, az Egyesült Államokban?- Nálunk hat szövetségi államban és tizenhárom nagyvárosban az elnökválasztást meghatározó létszámban és szervezettségben vannak jelen a zsidó közösségek. Adott esetben ők képesek eldönteni az elnökválasztás eredményét is. Az arab lobby létszáma ugyancsak jelentős, ám szervezettsége gyenge, befolyása érvényesítését pedig megakadályozzák azok a falak, amelyek közte és az amerikai közvélemény, az amerikai társadalom más részei között emelkednek. Ha azt szeretnénk, hogy az amerikai politikát igazságosabb közel-keleti megoldások felé ösztönözzük, akkor az a feladatunk, hogy „átkiabáljunk" ezeken a falakon. Néha sikerül. 1960 augusztusában levelet Írtam az egyik elnökjelöltnek - J. F. Kennedynek. Azt tanácsoltam neki, hogy ezúttal tekintsen el attól, hogy beszédet mondjon egy cionista közösségben. A válasz - már a választás után - elnöki cégjelzéses levélpapíron jött. Egyebek közt ez volt benne: „Teljes mértékben egyetértek önnel, hogy az Egyesült Államok állásfoglalása az izraeli-arab konfliktusban veszélyes az USA számára és a szabad világ számára". t, Amikor Eisenhower elnök felesége átadta könyvemet Nixonnak, ezt fűzte hozzá: „Ezt egy arabbaráttól kaptam".- Hogyan ismerik, mint fogadják önt a térségben az izraeliek és az arabok, a vezetők és az egyszerű emberek?- Jó egy évvel ezelőtt a megszállt területeken zajló felkelés legforróbb napjaiban jártam Izraelben. Mit mondjak a hivatalos illetékesekről? Ók udvariasan és rendkívül taktikusan tudomásul vették, hogy amerikai állampolgár vagyok, eszerint kezeltek, nem rosszabbul', nem érdesebben. Azzal a tapasztalható rosszallással, ami kijár egy zsidónak, aki nyíltan szembefordult a cionizmussal. Arab oldalról pedig ritkán tapasztaltam tartózkodást, ellenszenvet is amiatt, hogy zsidó vagyok. Amikor először repültem Jordániába, Husszein király egy tankot küldött elém a repülőtérre, hogy megakadályozza az esetleges lincselést. Csak érdekességként: a tankban az az ezredes ült, Mohammed Daud, aki néhány napra az ország miniszterelnöke is lett. Nasszer elnök Egyiptomával könnyebb dolgom volt. Az ezredesből, környezetéből, de azt hiszem, népéből is hiányzott az ilyesfajta indulat vagy éppen gyűlölet. Utazásaim során egyébként minden valamit is számító politikust megismertem a térségben! Mindenkiről tudnék valami jellemzőt, figyelemreméltót mondani. A legfontosabb talán az, hogy időközben valamennyien - velem együtt - változtak. Méghozzá - én így látom - jó irányban. Azt hiszem, sokáig nem felejtem el azt a szójátékszerű bókot, amit Jasszer Arafattól kaptam. Nevemet - Alfréd - arab olvasatban így is lehet ejteni: A! Farid. Ez pedig annyit tesz: Az Egyetlen. A Páratlan. Árafat páratlannak tartja azt a magatartást, amely egyszerre tud igazodni az örökölt zsidó értékrendhez és a felismert, helytállónak, időtállónak bizonyult világképhez. KRAJCZÁR IMRE Hová tűnnek a gyerekek?- 73 éves vagyok. Egész életemben keményen dolgoztam, négy gyereket állítottam talpra. Az egyik újságíró, a másik - restaurátor, a harmadik az én nyomdokaimba lépett, nyomdász lett, a legfiatalabb - 24 éves - egyetemista. S egyikük sem ajándékozott meg unokával, bár úgy vélem, jogom van az unokára. Mi történt velünk? - idézte az amerikai Time hetilap cikkében az európai demográfiai helyzetről egy olasz apa keserveit. Kontinensünk demográfiai helyzete valóban szembetűnően változik: az utóbbi két évtizedben csökken a születések száma, méghozzá néhány országban nagyon jelentősen. Míg két évtizeddel ezelőtt Olaszországban ezer lakosra 29,4 újszülött jutott, ma ez az arány már csak kb. 10,2 ezrelék, s az előrejelzések szerint ennyi is marad az évezred végéig. Tavaly az NSZK-ban az elhalálozások száma meghaladta a születések számát. Angliában a hatvanas évek közepén volt a születési „csúcs" 18,8 ezrelékkel, mára megállapodott 13,6 ezreléknél. Nyugat-Euró- pában csak egyetlen ország van, amelyet egyelőre nem fenyeget ez a probléma - Írország. Nem sokkal jobb a helyzet Kelet-Euró- pában sem - itt is folyamatosan csökkenő tendenciát mutat a születések száma. Ebben a helyzetben, amikor egyre kevesebb gyerek születik, s a lakosság egyre jobban elöregszik, az európaiak feltették maguknak a kérdést: ki fog dolgozni a gyárakban és a földeken, ki fogja védelmezni a határokat, s nem utolsó sorban: ki fogja fogyasztani a megtermelt javakat? Angliában már felhívták a munkaadók figyelmét arra, hogy 1995-ig a 16-18 éves fiatalok száma körülbelül egy millióval csökkenni fog. Nem kevésbé bonyolult gondokkal találja magát szemben a szociális ellátás rendszere is. Az országok többségében a jövedelem- adókból finanszírozzák a nyugdíjakat. Ám a lakosság elöregedésével egyenes arányban megbomlik az egyensúly, működésképtelenné válik az íratlan szabály, mely szerint a gondoskodást az előző nemzedékről az utána jövő vállalja magára. Ma az NSZK-ban minden száz dolgozóra 49 nyugdíjas jut, s ez a szám - szakértők számításai szerint - 2000-ig 74-re fog emelkedni. Gondok vannak az egészségügyi ellátással is. A Közös Piac szakembereinek adatai szerint Nyugat-Európában a lakosság 12,4 százaléka 65 évesnél idősebb, s az évezred végéig ez az arány már 18,4 lesz. Ugyanakkor a 60 éven felüliek ellátására fordítják az egészségügyi kiadások 55 százalékát. Míg korábban az a meggyőződés volt az uralkodó, hogy a gyerek - boldogság, mivel a szülök öregkorára potenciális támaszuk lesz, addig napjainkban különösen a középrétegek egyre gyakrabban tekintik a gyereket koloncnak. Valójában egész Európában ugyanaz a tendencia nyilvánul meg: a szülők egyre kevesebb gyereket vállalnak. Demográfiai szaktekintélyek szerint a családok elsősorban gépkocsit szeretnének, utána jönnek az üdülések, a különböző hobbik. A tényleges család valójában csak a különböző javak megszerzése után jön létre. Sokszor túl későn, s egyre gyakoribb a gyermektelen házaspár. Míg Európát az elöregedés veszélye fenyegeti, a harmadik világ fiatal országai a szó legszorosabb értelmében fiatalok - nekik egy demográfiai robbanás következményeivel kell megküzdeniük. Egyiptomnak - például - jelenleg már 54 millió lakosa van (márciusi adat), s a lakosság döntő hányada a termékeny Nílus-völgyben él. Itt az átlagos népsűrűség 1500 fő négyzetkilométerenként. A 11 milliós Kairóban a zsúfoltság szinte már elviselhetetlen: 1 négyzetkilométeren 28 ezer ember szorong. Olyan helyeken is laknak - már ha ezt lehet így nevezni ahol lakni nem lehet: háztetőkön, zsákutcákban, lép- csöházakban, s a „holtak városában", Kairó óriási ősi temetőjében. Hivatalos adatok szerint a „holtak városában" napjainkban 62 ezer család gondoskodik róla, hogy neve csak szimbolikus legyen. Lélegzetelállító a hivatalos adat: Egyiptom lakossága minden 19. másodpercben egy fővel szaporodik... Afrika után nézzünk egy ázsiai példát: Vietnamot. A hatvanas években négy százalékos volt a populáció, ma má csak feleannyi, de - tekintettel az ország gazdasági helyzetére - ez is túl magas. A Vietnami Szocialista Köztársaságnak ma 66 millió lakosa van, vagyis 12 millióval több, mint tíz évvel ezelőtt. Évente 1,3 - 1,4 millió gyermek születik. Ez arra kényszeríti az országot, hogy évente legalább 400 ezer tonnával növelje az élelmiszer-termelést. Figyelembe véve a múlt súlyos örökségét, a korszerű technika hiányát és a munka alacsony hatékonyságát, ez szinte megoldhatatlan feladat, pedig valóban csak a leigfontosabb élelmiszerekről van szó. E beszédes adatokból most le kellene vonni a következtetéseket. A demográfusok ezt már meg is tették: a fejlődő országokban szerintük a magas gyermekhalandóság, a hagyományok, a műveltség alacsony szintje, s nem utolsó sorban az antikoncepciós szerek hiánya okozza a magas népszaporulatot. A fejlett országokban pedig éppen az élet- színvonal állandó növekedése vezet oda, hogy egyre kevesebb gyerek születik, önzővé tenne a jólét? (gzs) Hogy az „egyke“ se legyen egyedül... Csád: éhező gyerekek
