Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-08-25 / 34. szám
IÓGRÁDI TALÁLKOZÁS (OR * B & 9 ékművet keresi? Abroncsos köze- ;ettük meg, az elesettek sírja fölött } fel Balázs András, indulunk el. A kocsi már lefelé lejtőn, egy frissen hengerelt köves jpp javítjuk - magyarázta az idős .Valakinek ezzel is törődni kell. j; számban beszélt. Végül kiderült, hépjóléti bizottág elnöke; így a falu [vagy a nemzeti bizottság nevében hég valaki az egykori partizánok érdeztem. ilcon csak ketten. György Lajos Béla. elé jövet szerettem volna fölke- , de György Lajos már beteg, jeteg ember, akinek fáj minden áj a beszéd is. Novákot kórházba ; bedagadt nagyon a lába: hamar illett rajta. úr Gyula elment Magyarországra, irú után. Ott telepedett meg :ta kísérőm. - A fiát, Árpádot itt a faluban iettük el - ismételte Balázs And- izabb tűnődés után sajnálkozó mosoly jelent meg arcán: - Kár lkára termett, erős gyerek volt. [ven visszaemlékezés mintha egy felderítette volna a szemét! - Szendéd játszani. Pigézni is. ozatlan irányba mutatott: öbánya ott volt a Macskalyuk felé. ia is ott dolgozott. Bandúr Gyulának t volna vonulnia. Munkaszolgálatra, igok erősen megbízhatatlannak tar- Esatlakozott Nógrádi Sándor parii- iatához. A fia is vele ment. «mutatott a kocsi ablakán, ott Abroncsos puszta, így legmélyéről apró házak rende- ;orai kapaszkodtak föl a lejtőn. Ott a véres összecsapás. Közvetlenül ny után. Erős, nagy tél volt és n köldökig ód a hó. Aznap esett el Árpád is, Bandúr Gyula fia, magya- alázs András. ssen hengerelt út nekirohant egy i húzódó kőrakásnak. Hátán ezzel rel mégis tovább kanyarodott egé- hegy lábáig. Az út mentén taposott isvényen elédük végre a szürkén szomorú márványtömböt, nyugszanak - mutatta a vasráccsal síd. Födetlen fővel álltunk meg fölöt- éztük a márványt díszítő szerény . Az elesett hős padizánok emléké- jndták a betűk, szlovákul is, magya- négis egy - azonos nyelven. Ivett bennünket a sír és a táj néma- és töprengésünk fölé ágaskodott int hegy és az erdő... illagtunk a lejtőn az első tanyai há- aztán a házakkal együtt fölfelé ka- dtunk a meredek dombnak, emlékműre nem véstek rá egyetlen >e - mondtam. »regember megvonta a vállát, lián nem is illett volna. A Bandúr fiát mettük el a faluban, egy magyaror- a rokonai hazaszállítottak, még az nú megépítése előtt. Maradt a Valou- zvetlik Barna, Lapin Sándor, Kalló Gyula, meg Hónig József. A többit nem ismedük. Alighanem Huszt környéki fiúk voltak. Szlovákok is, magyarok is - mondta hosszabb tűnődés után. - összesen tizenhármán. Elédük a szűk utca túlsó végét. Fölötte már csak hegyet és erdőt láttunk. Hegyet, erdőt és megszomorodott eget.- Itt élt Palecsek Gyuri. Ebben a házban.- A jobb felől eső házat gondolta.-Palecsek, szegény, nagyon elöregedett már. Nyolcvanhat esztendős. Bement Fülekre. Ott lakik most, azt hiszem a fiánál vagy a sógoránál.- Ni csak! A Rozi. Albed Jankó felesége. A takaros szemközti ház udvarából megfáradt, megviselt asszony jött át a szűk utcaközön. Fejkendöben. Kötényesen. Valamelyik szomszédos házba indult talán. Láttunkra odajött a kerítéshez.- Otthon-e a férjed? - kérdezte Balázs András.- Kint van az erdőn. Dolgozik.- És Palecsek? Kijön-e még néha közétek?- Úgy hallottuk, beteg. És a ház is egészen üres már, csak a függönyök maradtak itt, meg a hasznavehetetlen lóca. Balázs András arca elkomorodott. Mintha azt akada volna mondani, hogy a kor az igazán gyógyíthatatlan betegség, végül egészen mást mondott: - Annak idején Palecsek fogadta be Nógrádi Sándod és törzskarát. A padizánparancsnok az Alacsony-Tát- rából jött le néhány emberével. Nagy kerülővel, erdőkön, hegyeken át vonult Rázós- mulyadig, Bagolypusztáig, végül a karancs- berényi vadászkastélytól egészen idáig. Pariizánegysége közben néhány emberről négyszáz főre növekedett. Balázs András rámutatott a roskadó ház fehérre meszelt falára. A ráhulló napfény bronzszinű kis emléktáblát világított meg rajta. Ebben az épületben tadózkodott 1944- ben Nógrádi Sándor padizánegységének parancsnoksága. Ennyit, csak ennyit mondott a tábla. Még egyszer rávillant a nap fénye. Hidden közismed nevek bukkantak fel emlékezetemben. Szamszojenko Tánya! Dékány Éva! Jósé Sandoval! A spanyol szabadság- harcos neve.- Százan jöttek le hozzánk a hegyekből. Valahogy december közepe táján - mondta az asszony. - És karácsonykor... Megtöd a hangja. Arcát könnyek borították el, míg lefelé bámult a házakig kapaszkodó útra.- Épp karácsony napján három lovaskatona téd be a pusztára.- Elfogták őket - mondta Balázs András. Az asszony köténye sarkával megtörölte arcát és szemét.- Balsejtelemmel töltött el az a rövid tusa. Elteltem félelemmel és szorongással. Egy szoba-konyhánk volt és tíz padizán hált nálunk éjjelente. István napját békességben akadam eltölteni. Átmentem a sógorékhoz. Balázs András kezével a fák koronái mögött rejtező távoli házak felé mutatott:- Córé pusztára.-Azt hittem - folytatta az asszony a férjem utánam jön. Már meg is vacsoráztunk, de az.én emberem csak nem érkezett meg. Gondoltam, valami ügye akadt, med ő is a padizánokkal tadott, mint minden férfi. Késő éjszaka mégiscsak rászántam magam, hogy hazamegyek, de már nem tudtam visszajönni. Az utakat és ösvényeket német katonák zádák el. Akkor éjszaka nem hunytuk le a szemünket. Sem én, sem a sógoromék. Vádunk, csak várakoztunk. Jaj, mi lesz velünk! Hajnal felé eldördültek az első lövések. Este, ha kitekintek a fáik közé, még most is látom a torkolattüzek villanását.- Csak harmadnap kerültem haza. Micsoda újesztendö volt. Micsoda újév napja. Az uramat elhurcolták, öccsét, Andrist is. Palecsek bátyót, Muránszky Pistát is. Vet- rák Jancsit, Földit, a két Kudinákot is. Vagy húsz embed, mindenkit, kit otthonkaptak. Csak két hét múlva keveredtek haza. Néhá- nyan elszöktek, a többieket a szovjet katonák mentették meg. Palecsek bátyó házának két ablaka némán meredt a szomorú udvarra, és a szemközti pici házra.- Ott, ott esett el Bandúr Árpád. A szemközti ház ajtajában. Már nem volt ideje elmenekülni.- Négyszáz német töd rá Abroncsos Pusztára. A Macskalyuk felől - magyarázta Balázs András, s az egykori kőbánya és az erdők felé mutatott. A törzs és a parti- zánegység kiverekedte magát a német gyűrűből. Egy szakaszra való németet lőttek le azon az éjszakán... És a mieink, a mieink. .. Merev, szomorú szemmel az emlékmű felé bámult. , ^- Azt már tudja - mondta komoran.- Szojkát is lelőtték - hallottam ismét az asszony hangját. Fáradt, sírást leplező hang volt, mintha harminc év távlatából éd volna el hozzám, egy átvirrasztott, szorongással és rettenettel zsúfolt éjszaka után.- Szojka idevaló volt. Majorságbeli - magyarázta az idős ember. Az asszony arcát újra elborították a könnyek.- És Marikát! Marikát is.- Kézigránát ölte meg - mondta Balázs András. Kudinák - lányka volt. Egészen pici gyerek. Az asszony felé pillantott.- Ő is Kudinák-lány. Elnéztem a két embed. Az asszony fej- kendője alól szomorú ősz hajszálak ezüstje csmámlott elő. Balázs András feje már csaknem egészen ősz volt. Ott álltak a bronz fényében villámló emléktábla alatt, és én arra gondoltam, hogy egy nap fehérebb lesz a fejük, mint a decemberi hó. Mint a decemberi hó! Körültekintettem a májusi napfényben föltündöklő távon. Az asszony ott állt az egykori hadiszállás udvarát körülölelő kerítésnek támaszkodva. Síri. És még akkor is síd, mikor az idős emberrel együtt lefelé ballagtunk már a dombra kapaszkodó meredek úton. Fölériünk újra a faluba és ellátogattunk a temetőbe. Bandúr Árpád fehér sírkövét vörös művirágokból font koszorú borította. A fiú neve alatt két évszámot pillantottam meg: 1926-1944.- Tizennyolc éves volt - mondta Balázs András. A sírkő még többet mondott: A szabadságén esett el. Padizán számára ez a legszebb halál. A koszorú piros virágainak színe föllángolt, meglobogott a felhők alól kibukkanó nap fényében. (1974) JÚLIUS LENKO Ősz 1 944 Halált hozott az ősz állkapcsa között kondorkeselyű szarvastehenet hegyeinkből a sötétbe fény szökött harcba ment ki férfi volt s mehetett S mint akinek nincs már vesztenivalója egy lapra tett mindent: a hazára visszatérni nem volt többé módja csak menni s tenni szívét az oltárra S mint az ég ha sötét felhőit széthányja s felöltözik újra tiszta kékbe aképpen zúdult a gyűlölet árja a kormány: az árulók fejére akik már a tőkéket is előgörgették s szóltak a hóhéroknak: hajnalhasadáskor... Visszatérni nem lehetett többé csak menni s a nemlétbe hullni inkább százszor csak sós vizet hörpölni sós pohárból s az ügyért odaadni a lelkünket új dal kellett mely új módon lüktet golyókkal a rímek helyén A szabadság nem megkopott tallér mit az úr ejt a vak tenyerébe a szabadság ifjú nő s nem pénzt kér akkor mond igent ha harcolsz érte KULCSÁR FERENC fordítása ANDREJ PLÁVKA Az anya parancsa Völgyeinket vérengző vad karma tépi, izzó nyálát kertjeinkre fújja - poklos orrával ajtónkat cserkészi, az élőt vak félelem béklyózza. Felénk inog már ezernyi temetőből, a trófeája: pusztaság s a rom, pofáját nyomva már küszöbön dörömböl, mérges nyálát fröcskölve vastagon. / Gyilkos stigmájával: a csapott kereszttel ajtónk sarkában kúszik már a vad - hogy földünk dermedjen sivataggá, leskel, zúzzunk keresztjére, míg szét nem szakad! Föl, testvérek, minden hű férfi szíve, lendüljön acélos öklöd, üss hát! Anyád parancsolja, sürgeti most egyre, védd a tűzhelyed, gyermeked boldogságát. DÉNES GYÖRGY fordítása Orest Du bay: ŐRJÁRAT
