Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-08-25 / 34. szám
V. égen elmúlt Mátyás napja. Márpedig a néphit azt tartja, hogy Mátyás megtöri a jeget. Ebben az esztendőben a tél ugyan szembeszállt Mátyás jégtörő szándékával, de nem sokáig! A jég megindult a Vágón, s most a híd alatt, baljós morgással, zavaros víz paskolta a pilléreket. Nekicsapódött a hullámtörőknek, s dühösen tajtékzott. A hídon az őr egyenletes léptekkel járt föl és alá. Vízhatlan, nyúlbőrrel bélelt körgallérjának csuklyáját mélyen sápadt arcába húzta. Reggelenként a folyó két partja csöndesnek, kihaltnak látszott. Amott, a túlsó parton, nem messze a hídtól ütött- kopott épület húzódott meg a reggeli szürkületben; ablakai sötétek, bizonyára lakatlan. Csupán messziről, valahonnan a turanyi gyár mögül hallatszott dübörgés. De az a dübörgés furcsa, titokzatos volt, s inkább tompa doboláshoz hasonlított. A robbanások egymást követték: bumm... bumm... bumm!... Egész sorozat. Aztán csönd következett, de nem sokáig, s a zenebona megint folytatódott. A híd őrének figyelmét egészen lekötötte ez a furcsa dübörgés. Meg-megrándult, mint a nyugtalanul alvó ember, s abba az irányba figyelt, ahonnan a hang érkezett. Biztosan jól ismerte már, hiszen ez a félelmetes dübörgés már régóta követte. Azt is biztosan tudta, hogy a katyusák dörögnek. S ez annyira idegesítette, hogy elöntötte a hideg verejték. Hadd rázza a hideg, akár a lelkét is kirázhatja. Mit keres voltaképpen idegen országokban, miért nem ül otthon? Az is lehet, hogy szívesen otthon ülne, ha tehetné, de nem tehette, mert valamilyen ördögi erő, idegen városok és falvak megost- romlására, kiűzte otthonából. S most a katyusák félelmetes indulót játszottak a hátráló ellenségnek. A rémült őr vasalt bakancsa a hídburkolaton kopogott. Szabályos koppanása mintha a perceket jelezte volna: kopp... kopp.,. kopp... A vízhatlan körgallérba bújtatott őr a híd széléhez ért. Éppen meg akart fordulni, amikor a magas töltés mögül két jól megtermett férfi ugrott elő. Az őrnek nem volt ideje védekezésre, sőt a géppisztolyt sem ránthatta le a válláról. Olyan hirtelen meredt föl előtte a két óriás termetű férfi; az egyik vasmarokkal átfogta cingár derekát, a másik pedig hatalmas tenyerét szájára tapasztotta, úgyhogy lélegezni is alig bírt. Az egész csak pillanatokig tartott. A támadók ismét a töltés mögé rejtőztek. Néhány másodperc múltán az őr újra föl és alá járt a hídon. Rajta a csuklyás körgallér, lábán csizma, vállán géppisztoly. Mintha mi sem történt volna. De ez az őr már nem ment végig a híd teljes hosszán, csupán félig tette meg az utat, s aztán visszafordult. Ám a túlsó parton álló csöndes épületről egy pillanatra sem vette le a szemét. Közben az igazi őrt megkötözték. A távoli dübörgés pár percre elhallgatott.-Jönnek a mieink; a katyusák megtették a magukét! - dörzsölte a kezét Nyikita. Arca ragyogott a boldogságtól. A katyusák hangja eszébe juttatta a szülőföldjét, Ukrajnát, az Urált, Moszkvát. Nyikita már nem bírta ki készüléke mellett, ehhez már nem volt türelme, este maga ajánlkozott Chorvátnak, hogy vele tart.-Tudod, Ondrej, az adó-vevő készülékkel már befejeztem a háborút. Most megpróbálom, vajon nem felejtettgm-e el a géppisztoly kezelését, a kézigránát hajítását. Vigyél magaddal, Ondrej! Chorvát örömmel fogadta Nyikita ajánlatát. Hiszen alkalmasabb embert nehezen talált volna. Most Jozo apja épp azzal foglalkozott, hogy szürke zsinórt tekert a derekára, s ekrazittal megtöltött kis zsákot vett magához. A fia pedig tárgra nyílt szemmel nézte. Az volt az érzése, hogy a szürke zsinór voltaképpen kígyó, amely apja köré csavarodik. De a következő pillanatban apja már el is tűnt a híd alatt; gyorsan kellett cselekednie. Biztos mozdulatokkal kúszott a tartógerendán. "Részlet a szerző A hegyek titka című regényéből A hídon személygépkocsi robogott keresztül. Elöl horogkeresztes zászlócska lengedezett rajta. Onnan érkezett, ahonnan a katyusák dübörgése hallattszott. Az új őr hanyagul tisztelgett. Hiszen annak a hadseregnek a katonája, amelynek most egyenruháját viseli, már nem is tud katonásan tisztelegni. A szabályos tisztelgéshez győzelembe vetett erős hit és rendületlen fegyelem kell, a győzelemnek pedig vége! Ezért nem kell immár katonásan tisztelegni; fütyülni lehet az egészre.- Süllyed a hajó, menekülnek a patkányok - mosolygott az őr. A töltés alján emberek lapultak. Fegyverük készenlétben, ők maguk ugrásra készen, ha majd eljön a pillanat. A reggeli szürkület ritkult. A nap győzedelmeskedett az éjszaka fölött, de nem kellett volna annyira sietnie, legalábbis ma nem. Chorvát gerendáról gerendára, pillértől pillérig kúszott. Meg-megállt, lerakta a robbanótölteteket, s a szürke zsinórral összekötötte őket. Homlokán verejték gyöngyözött.- Igazán befejezhetné már! Nappali világosságban veszedelmes az ilyen munka - aggodalmaskodott Gabriel apja. Jozo pedig izgalmában és türelmetlenségében a körmét rágta. Félt, egyszerre nagyon féltette az apját.- Igen, itt volna az ideje, hogy befejezze - bólintott Nyikita a karórájára figyelve. - Már több mint negyedórája, hogy elkezdte. Negyedóra!- Nekem úgy rémlik, hogy legalább egy órája - motyogta Jozo sápadtan. Chorvát pedig továbbkúszott a gerendákon, rakosgatta a sárga tölteteket, s most már csörgött róla az izzadság. MatúS kinézett a töltés mögül, s jelentette:- Úgy látom, hogy már jön. De Chorvát még nem jött, csak most ért a híd másik végére. Megtette kötelességét, s indult vissza. Közben vigyázott, nehogy észrevegye valaki odaátról. S egyszerre megdöbbenve látta, hogy abból az elhagyatott házból két alak lép ki. Fejükön sisak, egyenruhájuk fölött tereptarka köpeny. A katonák a hidat fürkészték. Chorvát a tartógerendákhoz lapult, szinte rátapadt, s ahogyan csak bírt, az innenső part felé igyekezeti. De a katonák éles szeme észrevette, hogy valami mozog a híd vasszerkezete között. Egyikük vállához emelte a puskát, és célzott. Chorvát két ugrással a híd korlátjánál termett, átugrotta, s menekülni próbált. Alig volt már húszméternyire a rá várakozó társaktól, amikor eldördül a lövés. A folyó túlsó partjáról... A töltés mögött már csak egy éles csattanást hallottak, mint amikor valaki erősen összeüti a tenyerét. Az őrnek álcázott partizán, aki a híd pereméről figyelte Chorvátot, hirtelen eltűnt a töltés mögött. A várakozó partizánok izgatottan figyelték, vajon mi történik, s mit sem törődve a veszedelemmel, kidugták a fejüket a töltés fölé. S íme, mit láttak: Chorvát a hídon fekszik, arcra borulva, az egyik keze alatta, a másik kinyújtva. Az elhagyatott épületből kirohantak az egyenruhás katonák. Riadó!... Riadó!... Egyikükön csak ing volt, egy másik futás közben gombolgatta zubbonyát. Ami ezután következett, mindössze pillanatokig tartott. A töltés mögül fiatal fiú ugrott ki. Chorvát fia.-Tűz! - ordította Nyikita, maga pedig a fiú után ugrott. Néhány hatalmas lépéssel utolérte és visszarántotta. Aztán ismét kiugrott, és görnyedt testtartással, a hídkorlát védelme alatt a fekvő emberhez rohant. A többiek tüzeltek. Föl akarták tartóztatni amazokat, hogy a hídra ne léphessenek, hogy még egyszer ne lőhessenek. Kilenc géppisztoly ontotta dühödt tüzét az ellenségre. Az egyenruhások a túlsó parton megtorpantak. Egyikük furcsa mozdulattal bukott a földre. A többiek védelmet keresetek a golyózápor ellen. Látszott rajtuk, hogy a váratlan támadás meglepte őket, fejetlenül futkostak összevissza. Nyikita minden erejét összeszedte, hogy Chorvátot biztonságos helyre vigye. Az erőtlen ember szokatlanul nehéz volt, de sikerült. Jozo a mozdulatlan testre borult. Minden porciká- jában remegett:- Apám!... Édesapám!... Mennyire félt, hogy a vállalkozás rosszul végződik, s íme, igaza lett! Tprkát sírás fojtogatta, de nem zokogott; némán pergett a könnye szomorú kis arcán. A tüzelés Nyikita vezényletére abbamaradt.- Várjatok csak; maguktól esnek kelepcébel - mondta elfúló hangon. A híd aláaknázása elkészült, már csak egyetlen kis gombot kellett megnyomni... Hát csak merészkedjenek a hídra! Jöjjenek csak!... A híddal együtt röpülnek a levegőbe, s meg sem állnak a magassáqos eqekiq. így történt... A túlsó oldalon az egyenruhások óvatosan föltápászkodtak. Miután a sortúz nem ismétlődött meg, a hídra rohantak. Csizmájuk tompán dongott a hídburkolaton. Körülbelül a híd közepén dübörögtek, amikor Nyikita Hanzelíkra pislantott. A fekete gomb halk lenyomására hatalmas dörrenés volt a válasz. A robbanás majd széttépte dobhártyájukat. A Vág hídja immár nem szolgálta a fasisztákat. A hídból, Szucsány büszkeségéből csupán roncsok maradtak. Mindössze négy füstös pillér meredt ki a vízből, amely elnyelte a vasszerkezet összegörbült maradványait. A partizánok csoportja a mély árkon át gyorsan visszahúzódott a hegyekbe. Rudakból összeeszkábált, fenyögallyakkal bélelt hordágyon feküdt a sebesült. Négyen vitték. Amikor a különítmény már mélyen az erdőben járt, s biztonságban érezhette magát, rövid pihenőt tartott. Nyikita megnézte a sebet. Kicsi pont piroslott Chorvát mellének jobb oldalán. A partizánok folytatták útjukat.- Vigyázzatok a sebesültre! - figyelmeztette Nyikita a négy embert. - Ti pedig, többiek, tartsatok lépést velük. Jozo az apja után haladt. Most érezte igazán, hogy mennyire szereti. Jaj, csak meg ne haljon! - hajtogatta magában. Csak meg ne haljon, mert akkor mihez kezdünk? Arca mérhetetlen szomorúságot és nyugtalanságot árult el. Most a félelem is erőt vett rajta: észbe kapott, hogy ő is közel volt a halálhoz. A partizánok a Bisztrá-völgybe tartottak, ahol magányos vadászkunyhó roskadozott. Rég elfeledkeztek már róla, de most egyszerre visszatért ide az élet. Ebbe a düledezó viskóba költözött a különítmény, hogy közelebb legyen az ellenséghez. Keletről ágyúdörgés hallatszott. Egészen közelről. Közelebbről, mint ahogyan a katyusák dobolása hallatszott. Chorvátékkal türelmetlenül várták a Bisztrá-völgyben. Hallották az erős robbanást; tudták, hogy társaik végrehajtották feladatukat. De azt igazán nem várták, hogy éppen Chorvátot hozzák vissza tehetetlenül, sebesülten. Mindnyájan Vrtiak köré sereglettek.- Mondd meg az igazat, életben marad? - kérlelte Jozo az orvostanhallgatót.- Miért ne maradna életben? A golyó áthatolt ugyan a tüdőn, de a szívét nem sebesítette meg - magyarázta Vrtiak, miközben a sebesültet kötözgette. - Szerencsére a tüdőn sem okozott roncsolást. Ne félj, nem hal meg! Jólestek Jozónak Vrtiak vigasztaló szavai, de nem egészen hitt bennük. Hátha nem is ért még az orvostudományhoz. Kezelés után Chorvát elaludt. Arcába szemmel láthatólag visszatért az élet. A fia nem mozdult el mellőle. Szorongatta apja kemény, tüzelő kezét, nézte borostás arcát: még halvány volt, de már nem olyan színtelen, mint ott, a töltés mögött.- Jozef! Nyikita szólította meg a fiút. Ott állt kis barátja háta mögött, kezét védence vállára rakta. Jozo megfordult, s úgy találta, hogy Nyikita valamiféle ünnepi kijelentésre készül.- Megérdemelted volna, hogy szétverjem a fejedet! - mondta Nyikita látszólag szigorúan, de meleg, baráti hangon. - Azért legény vagy a talpadon! Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan is tudsz határozni. Nyikita lehajolt, s a fiú magas homlokára két nagy csókot cuppantott. Jozo még sokáig érezte homlokán a szakáll csiklandozó simogatását. Sírva fakadt. Sokáig nem jutott szóhoz. Nyikita dicsérete jóleső érzéssel töltötte el. Boldog volt, nagyon boldog. \ Éjjel csaknem az egész különítmény az országút közelébe vonult. Jozo az apja mellett maradt. Lelkes izgalommal hallgatta a szakadatlan dörgést, amely áthatolt a fából ácsolt falakon. Ez a dübörgés a közelgő szabadság előhírnöke volt. Aztán lehunyta a szemét. Álmodott. Azt álmodta, hogy az anyja simogatja, s így szól hozzá: Fiacskám, te kis hősöm! Még sohasem látta anyja arcát ilyen szépnek. Erről az arcról büszke fény sugárzott, s az anyai szem úgy csillogott, mint a gyémánt.- Édesanyám!... - rebegte félálomban a fiú. Igen, az ő jóságos édesanyja simogatta őt dolgos, kérges kezével. A fiú felriadt. Anyja keze helyett, amely álmában simogatta, Villám nyalogatta az arcát meleg nyelvével.- Menj, te haszontalan! Az apja még aludt. Fejét félrehajtotta, s Jozo most már biztosan látta, hogy arca egyáltalán nem sápadt. Kint tovább tartott az ágyúdörgés; a lövöldözés is egyre közelebbről hallatszott. A fiú úgy látta, hogy a lövedékek egészen közel csapódnak be. S amikor feldördült a robbanás, ösztönösen összehúzta magát. A tüzérségi harc zajába repülőgépek zúgása keveredett, egész éjszaka köröztek az égen. Chorvát hirtelen felnyitotta szemét. Meglepetten nézett körül; egészen magához tért, s feszülten figyelt. A visszhang hatalmas dörrenést vert vissza, amely gyöngülő robajban halt el.- Ezt is megértük!... - suttogta a sebesült, s megnedvesítette száraz ajkát. Nagy erőfeszítéssel fölemelte a fejét, végigsimított csapzott- haján. Amikor észrevette a fiát, megragadta vékony kezét, és férfiasán, erősen megszorította:- Ezt is megértük, fiam! Arcát ismét eltorzította a fájdalom, behunyta szemét, és zihálva lélegzett. Másnap, amikor a nap sugarai fölragyogtak a Lisza fölött, a vöröskatonák felszabadították a falut. A község megmenekült az utcai harcoktól, mert a visszavonuló ellenséget az éjszakai csatában a fölrobbantott híd előtt - éppen amikor a pontonhídon át próbált menekülni - megsemmisítették. KARDOS OSZKÁR fordítása MILAN LAJŐIAK Partizánok éjszakái Az átvirrasztott éjszakákra, a fagyra, rettenetre, mikor az embereket harc s árulás tizedelte - a feledés fátylát borítni nem lehet. Nem szabad. A világ vére egyre hull, míg új gyümölcsöt ad. És vonultak a partizánok fagyban és rettenetben. Hazát hódítani: fasizmus s éhség ellen! Letörni a bilincseket, ha kell, hát puszta kézzel. Fényszórók fénye robbant a tompa sötétségben. Az átvirrasztott éjszakákra - az égből toluol hullt, mikór a halál kaszált, s mi mégis együtt voltunk - a feledés fátylát borítni nem lehet. Nem szabad. A világ vére hull, míg új gyümölcsöt ad. L. GÁLY OLGA fordítása Szabó Bfi l< g ú e h n s; ki é: re Sl ei s; Sí m te rá sz ér pil rei Ap be AI tot zái zel tör kar csé Bai ráz i ho: a t sze gye ere kér te, felír nek rul i k ság a re L zaki pás. nevi A fönt szác eml< sek.
