Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-08-18 / 33. szám
P pen most jövök a járásbíróságról, sajnos még ennek is bele kell férnie a nemzeti bizottság elnökének munkakörébe - fogadott Edmár Mária. - Szerencsére nem túl gyakran, de előfordul, hogy a bíróság dönt a lakosság ügyes-bajos dolgaiban. Ha a nemzeti bizottság is illetékes az ügyben, akkor természetesen nekem is jelen kell lennem a tárgyaláson. Változatos, sokrétű a munkája, amint mondotta,'szinte lehetetlen pontos tervet készíteni akár a másnap megoldandó feladatokról. Nehéz kiszámítani, milyen helyzeteket hoz az élet, milyen sürgős ügyet kell elintéznie, miben kell segítséget nyújtani a rászorulóknak.- Nagy előnyöm, hogy itt, Nagy- abonyban (Veiké Blahovo) születtem. Ismerem az embereket és ők is ismernek engem. Tudják, hogy bizalommal fordulhatnak hozzám, de én is meg vagyok győződve arról, hogy bármikor számíthatok rájuk. 1986-ban, amikor a fiatal elnöknőre szavazott a falu lakossága, természetesen azzal az elvárással tette ezt, hogy irányításával tovább fejlődik a település.- Nem volt számomra teljesen ismeretlen a nemzeti bizottságok munkája, hisz 1981-től a Dunaszerdahelyi (Du- najská Streda) Járási Nemzeti Bizottság oktatási szakosztályán dolgoztam, a faluban pedig tagja voltam a hnb-tanácsá- nak. De mikor az irányítással megbíztak, tudtam, nagy felelősséget vállalok magamra. Szép, de nehéz az emberekkel folytatott mindennapi munka. Az irányításnak ezen a szintjén nem szabad, nem lehet hivatalnokosdit játszani. Őszinte, jószándékú kapcsolatot kell teremteni. Ha bárki panasszal, észrevétellel fordul hozzám, kötelességemnek tartom meghallgatni öt. Igyekszem kerülni az adminisztratív módszereket, amit csak lehet, gyorsan próbálom elintézni, orvosolni. Nagyabonyban a nemzeti bizottság fiatal elnöknőjének sikerült a falu népét mozgósítani. Az összefogás egyik szép példája a községháza teljes felújítása, rendbetétele. Csupán a legbonyolultabb szakmunkákat végeztették el másokkal, a többit önerővel, társadalmi munkával hozták létre.- A vízvezeték is elkészült az egész faluban - számolt be az eredményeikről Edmár Mária. - Ravatalozót építettünk, a temetőben utakat létesítettünk. Azt nem mondhatom, hogy már minden kész a faluban és nincs több tennivalónk. Elsősorban a környezet szépítéséért szeretnénk az eddiginél többet tenni. Ahol csak lehetséges, zöldsávokat akarunk létesíteni és sok-sok virágot kiültetni. Szóval nem tagadja meg női mivoltát - mondhatná valaki. De hát miért is volna erre szükség? Igaz ugyan, hogy egy falu vezetőjének lenni nem tartozik a tipikus női foglalkozások közé (bár figyelemre méltó, hogy a Dunaszerdahelyi járásban nyolc helyi nemzeti bizottság élén áll nő), Edmár Mária példája is igazolja, hogy e posztot is nyugodtan rá lehet bízni a nőkre. A falu Marikájáról elismerően szóltak a lakosok: sokat tesz a településért, értünk - mondogatták bővebb kommentár nélkül.- Ha elvállaltam, nem szabad meghátrálnom - vallja ő. - Néha ugyan vannak nehéz napjaim, már az is előfordult, hogy mondtam a mamának: abbahagyom, nem bírom, nem csinálom tovább. De ilyenkor elég egy kis biztatás, lelkesítés, hogy igenis van értelme munkámnak. Aztán mindent kezdek elölről, illetve ott folytatom, ahol abbahagytam. A jó, biztonságos családi hátteret fontosnak tartja ahhoz, hogy teljes odaadással dolgozhasson. Szülei megértőén segítik, de a fivére sem riad vissza attól, hogy Marika helyett besegítsen a házkörüli teendők végzésébe.- Nekem nincs munkaidőm. Akkor és annyit kell dolgoznom, amikor és amennyit az emberek elvárnak. És hogy érdemes e? Ha sikerül megvalósítani azt amit elterveztünk, akkor bizonyára. Egy pillanatra mintha azon kezdett volna, töprengeni, valóban érdemes-e ilyen önfeláldozóan dolgozni, aztán elmosolyodott és egy kedves emlékét idézte föl.- Két évvel ezelőtt, amikor télen hatalmas hó volt, az időjárás igencsak próbára tette szervezőképességemet. Az utak eltakarítását, az ellátást és még egy sor, most már kicsiségnek tűnő dolgot kellett elrendezni. Közberí eszembe jutott, hogy a hozzánk tartozó pusztán kisgyermekes családot zárt el a világtól a havazás. Megkértem az egyik hóeke vezetőjét: vigyen ki oda, nézzük meg, mi van velük. Elindultunk. Órákig tartott az út, melyet jó időben kerékpáron bármikor megteszek. Dehogy árultam el, hogy félek! Azt nem tudom elmondani, hogyan fogadott a család és mit éreztem, amikor megérkeztünk. A legmeghatóbb viszont a történet későbbi befejezése volt. A nagy hó elolvadása után egy idős néni felkeresett és reszkető kézzel egy parányi kötött ruhába öltöztetett babát adott át nekem. Azért, mert úgy helytálltál a nehéz napokban - mondotta. Hát kell ennél nagyobb elismerés? Nem várt választ a kérdésre, mert azt ő maga régen megfogalmazta. A téli történetből pillanatokon belül átzökkentünk a mába. A szomszéd helyiségben a hangosanbeszélőbe hirdetéseket olvastak be. Tudatták a falu lakosságával, mikor veszik át a kertészektől a paprikát, a paradicsomot, aztán a kisállattenyésztők szervezetének vezetősége értesítette az érdeklődőket, hogy kirándulást szerveznek Kromérízbe.- Dolgos, szorgalmas emberek lakják a falut, sokat dolgoznak - fűzte hozzá az elhangzottakhoz az elnöknö. - De annak örülök, hogy a munka mellett a kikapcsolódásra, a szórakozásra is telik idejükből. Persze elsősorban télen. A színjátszócsoportunk lelkes tagjai sikeresen szerepeltek az elmúlt idényben. Csallóköz több mint tizenöt falujába kaptunk meghívást, örömmel mentünk. Az éneklőcsoportunk Kiss Katalin vezetésével működik, a gyerekciterásokat pedig Csánó Vilmos irányítja. A sok munka ellenére nyáron is szakítunk időt a közös rendezvényekre. A kisállattenyésztőkön kívül a nőszövetség tagjai is kirándulnak: ők Budapestre mennek, a színjátszók pedig három napra Písekbe utaznak jutalomként. Mozgalmas tehát itt az élet. Annak ellenére, hogy az elnöknőtől megtudtam: öregszik a falu. "A fiatalok megtartásához lakásokra, házakra van szükség.- Több mint 40 telekre van igény a faluban - magyarázta Edmár Mária. - Az 1238 lakosú településünk igen sűrűn beépített. Csak a kertek felszámolásával mérhetünk ki újabb házhelyeket. Tudjuk, ez nem lesz népszerű intézkedés, de reméljük a lakosság megérti, hogy ez a közösség érdeke. Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a kérvényezők közül 35 fiatal kaphatja meg a közelmúltban bevezetett állami támogatást. Úgy érzem, nekünk is kötelességünk segíteni ezeken a fiatalokon. Beszélgetésünk során előkerültek a falu fejlődését megörökítő fényképek, diapozitívok. Mintha emlékei között lapozna, úgy mutatta ezeket az elnöknő. A társadalmi munka, a tömegszervezetek rendezvényei, a nyugdíjasnap, a mi- lovicei szovjet dal- és táncegyüttes vendégszereplése, a Bihari napok rendezvénysorozata és a többi esemény nem múlhat el a faluban az elnöknő szervező-, irányltómunkája és részvétele nélkül. Ó pedig fáradhatatlanul teszi, amit vállalt. DEÁK TERÉZ Csánó Vilmos évek óta foglalkozik a citerázó gyerekekkel (Archívumi felvétel) Miből telik egyeseknek mindenre? .... teszik fel a kérdést sokan, vagyoni és társadalmi helyzetüktől függetlenül, amikor azt látják, hogy a szomszéd, az ismerős új gépkocsit vásárol, a kolléga autón jár munkába, amikor híre fut, hogy potom 14 ezer koronáért is kapható már valódi kígyóbőrcsizma, amikor lehangolva kioldalognak a Dior-, Lego-, a Benetton-féle luxusüzletekből, melyekben a szappant nem kettő ötvenért, hanem száz koronáért, a kisautót nem hét, hanem százötven koronáért vesztegetik. A minőségnek persze, ára van! De miből telik rá? A válasz könnyű lenne, ha a munka minőségének is meg lenne az ára-bére, de tudjuk valamennyien, mekkora egyenlösdi dívik. így aztán valóban nehezen érthető, az egyforma elosztás, bérezés ellenére létező eltérő mennyiségű és minőségű fogyasztás. Márpedig olyan kérdés ez, amely a közvéleményt két táborra osztja, indulatos, vádaskodó vitákra ingerel, és nem is véletlenül. A munka minőségének objektív (piaci) megítélése hiányában mindenki úgy véli és vélheti, valójában egyedül ő termel ebben az országban minőséget, és dolgozik ingyen is - többet, mint amennyit megfizetnek neki. Mintha mindenki meg lenne sértődve. Az alacsony fizetésekre panaszkodnak a gépkocsivezetők és a mérnökök, a kőművesek és az orvoábk, a kereskedők és a bírák... ám, ha a munka, a szolgáltatások, a termelés, a végtermék vagy akár az ítélkezés színvonalával, minőségével Szemben mégis felmerülnek a kifogások, (márpedig melyik ágazat munkájával kapcsolatban ne sorolhatnánk kapásból is a minduntalanul ismétlődő panaszokat), sablonos válaszokat kapunk; ,,a hiányosságok megszüntetésének útja a ... hivatás, foglalkozás, szakma társadalmi jelentőségének nagyobb anyagi és erkölcsi elismerésén át vezet" a pontozott rész kitöltendő, a nem kívánt kifejezés törlendő!). Magyarán: dolgoznánk mi jobban is, ha megfizetnének. Ezt hallja ma az ember, az újságíró lépten-nyomon. Ha viszonf^mindenki elégedetlen a fizetésével, mégis: miből telik egyeseknek minderre? Mindenekelőtt vegyünk figyelembe két, hivatalosan nyilvánosságra hozott adatot. 1988-ban a népgazdaságban a bruttó - a béradó levonása nélküli - átlagbérek meghaladták a 3100 koronát. Ezt az összeget ki-ki összehasonlíthatja saját fizetési szalagjával. A lakossági takarékbetétkönyveken viszont 324,4 milliárd korona volt. Tudom, ez a szám semmit sem mond, ennyi pénzt még senki sem látott egy rakáson. Némi számolás után azonban eljuthatunk egy értékelhető adathoz: az újszülöttre is több, mint 20 000 koronányi betétállomány jut! A „miből telik" kérdésre ez nyilván elfogadható válasz. Más, bonyolultabb kérdés persze az, hogyan gyűlt össze ennyi pénz a betétkönyveken? A címben is szereplő kérdés felvetése azonban már önmagában véve is sugallja a választ. Az „egyesek" tisztességtelen úton jutottak pénzhez, loptak, sikkasztottak, ügyeskedtek, csaltak, fusiztak, hálapénzeket zsaroltak ki... Az egyes fiatalok költekezése láttán pedig az, hogy ők „csupán“ haszonélvezői szüleik nyerészkedő bűneinek. Őszintén szólva, nem tudnék és nem is akarok vitába bocsátkozni az egyes konkrét esetekről. Tudom, kriminológiai kutatások bizonyítják, hogy még a jogállamban is többszörösen meghaladja a nyerészkedő célzattal elkövetett bűntettek száma az ismertté vált, hivatalosan is leleplezett esetek számát. Nyilván nálunk is szép számmal akadnak ilyen esetek. f Látni kell azonban, hogy az egyenlőnek nevezett egyforma bérezés, az egyenlösdi körülményei között sokakban megzabolázhatatlan indulatokat keltenek a kiemelkedően magas jövedelmek, a rendkívüli bevásárlások. „Nem lenne összhangban a szocializmus alapelveivel...“ állította egy pártfunkcionáriusunk, amikor arról folyt a vita, kifizethetó-e egy feltalálónak több százezer korona a milliós nagyságrendű népgazdasági megtakarítást eredményező találmányáért (a párt elhatárolta magát a véleményétől!). Az egyenlösdihez szokott közvélemény felháborodása vezetett a zöldség- és gyümölcstermesztés újbóli és minden eddigi mértéket meghaladó megadóztatásához. Nemegyszer voltam tanúja kávéházi „politológusok“ olyan vitájának, melyben roppantul nagy „szakértelemmel“ vitatták az egyenlőség, az egyenlő munkáért egyenlő jövedelem kérdéseivel kapcsolatban a fóliázok, őstermelők kiemelkedő jövedelmét, anélkül, hogy akár egyszer is töltöttek volna egyetlen egy percet az egyszerűen leírhatatlan, elviselhetetlenül meleg és a párától szinte cseppfolyós levegőjű fóliasátorban - amely szerintük évente százezres nagyságrendű jövedelmet hoz. Az igazságosság, egyenlőség jegyében követelik sokan a törvénye- sítését annak, ami a legjobb esetben is csak „kaszárnyaszocializmusnak“ nevezhető (Marx kifejezésével élve); számoljon el mindenki hivatalos iratokkal, honnan szerezte bármely vagyontárgyát. A kávéházi „politikus", persze, „bonyolult kérdésre egyszerű választ“ elv jegyében, csak egyetlen, de pofonegyszerű választ ismer: lopta, nyerészkedett! Elképzelhetetlennek tartja, egy olyan kérdés felvetését, mire telik, telhet a többletmunkából? Ó maga ugyanis nem végez többlet- munkát! Egyetlen és egyszerű válasz nincsen. Számos válasz létezik. Mert vannak a mának élő, a napi fogyasztást előnyben részesítő emberek; vannak, akik a napi betevő falaton kívül mindent hitelre vásárolnak; vannak, akik munka, bármiféle ellenszolgáltatás nélkül merítenek a bőség kosarából. És vannak évtizedek óta felhalmozásra összpontosító, beosztóan gazdálkodó családok; vannak, akik napi 8,5 órai munkaidejük után 10 órát dolgoznak háztáji gazdaságokban, s méregerős feketéjüket éjszaka, elalvás előtt isszák meg, hogy néhány órái alvás után fel tudjanak kellni. Vannak, akik a nyugdíjuk mellett is dolgoznak a megérdemelt pihenés helyett, hogy gyermekeiket támogathassák az építkezésben, a lakás berendezésében. Vannak, akik munkahelyükre ebédként egy szelet kenyeret és egy szál virslit hordanak, gyermekeiknek egyetlen fagylaltot sem vesznek, csak hogy megvásárolhassák a kiszemelt bútort, ruhát, megépíthessék a megálmodott családi házat. A mindennapi fagyi, cukorka, rágógumi így válik akárcsak egy légiává az épülő házbap, melynek láttán a szomszédok, munkatársak kimondhatják: „MibőTtelik...?“ Mindezt végiggondolva fel kell tenni még egy kérdést: Felmerülne-e az önmagába véve is elítélő „miből telik" ha népgazdaságunkban természetesnek szám itana a hatékonyság-, az anyagi érdekeltség és a javadalmazás munka szerinti differenciáltsága, és a dolgozón, az igyekezetén és teljesítményén múlna az életszínvonal emeléséért folyó össznépi versenyben elért helyezése. FEKETE MARIAN
