Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-08-04 / 31. szám
VAJKAI MIKLÓS Thorn Henrik a pályaudvar piszkos peronján találta magát. Tisztában volt azzal, hogy időben távoli eseménysor első pillanatait éli újra. Igen. Eltévedt üstökösként átszakította a múlt idő falát. Persze, nem nagy dolog a jelen időt a múltba átmenteni. Délután volt. Néhány ösztövér perc híján négy óra. A vasútállomás peronján sokan, nagyon sokan tolongtak. Látszatra mindannyian azt tették, amit éppen tehettek. Thorn pedig úgy állt az embertömegpépben, hogy a bölcsek kövét alighanem nélküle lelik meg. Azok közt volt, akiket felnoszogattak az ütött-kopott - de újramázolt - vonatszerelvényre. Még tartott a lökdösődés, a személyes invázió a nyugalmasabb helyekért, amikor így szólt mögötte valaki:- Amarja is itt van... Neki nem volt ismerőse az utazók közt, sem pedig barátja. A szó igazi értelmében nem is volt barátja. Azok közé tartozott, akikből láthatatlan és kiszámíthatatlan aktivitású csápok nőttek ki. Eleinte még maga sem tudott a csápokról. Persze, ez nagyon régen volt. E csápokkal, mint hátrányokkal nőtt fel Thorn. Igen. Amarja is velük utazik... - hallotta Thorn a mögötte álló férfi hangját. S amint Amarja úr neve elhangzott, a helyi vasútállomás látképe általánosodni kezdett. A helyiérdekű színek és díszítések megváltoztak. Az épületek elveszítették jellegzetességüket. S már nem lehetett a várost és a pályaudvart egyetlen napon emliteni. Az efféle átváltozásoknak pedig nincs, aki határt szabhatna. A pályaudvar egyszerűen kiindulási ponttá lényegült, de Thorn Henrik borzong- va örült annak, hogy még idejében feljutott a nagyon is valóságos vonatszerelvényre, amely most megmozdult, és másodpercről másodpercre fokozódott a sebessége.- Amarja? - kérdezte mögötte valaki fátyolos hangon.- Itt van... - mondták. Óvatosan hátra pillantott. Nyolcan-tízen álltak mögötte. Valamennyien ötven körüli férfiak voltak. Akárcsak Thorn Henrik, ők is a vasúti kocsi folyosóján rekedtek. Mindannyian sötét öltönyt viseltek és mélyszürke nagykabátot. Lerítt róluk, hogy felkészültek az utazásra. Thorn érzete, mindannyian egyetlen egylethez tartoznak. Traccsoltak, egymást bosszantották, ugyanakkor hízelegtek is egymásnak. Thorn semmiféle csoportosuláshoz sem tartozott. A megalkuvás leghaloványabb lehetősége is a kedvét szegte volna. Csak évtizedek múltával értette meg, hogy a nem megalkuvás is megalkuvás! Illetve, kompromisszumok nékül összeroppanna maga a létezét. Az elmaradó táj nagyon megváltozott. A kék mulatságosan kék volt. A zöld pedig mulatságosan zöld... Nem lehetett megállapítani a kinn dúló évszakot. A Szél nagyon is SZÉL volt. Dudált, trombitált, fagottozott, siriókázott, viháncolt, csapkodott, a földet ostromolta. Nevetségesen működött. Seprűs szél volt. Elnagyoltan takarított. Aztán embereket látott. Egy asszonyt. Szürkéskék ruhája a földig ért, s ha Thorn megkocogtatta volna, alighanem az egész táj zengett volna a visszhangoktól. Településeket látott. Kocsmaudvarokat. Ácsorgó autókat. De mintha a kinti világ csak afféle disney- landi remeklés lett volna. Olyannyira gyanús mechanizmusa volt az egésznek, hogy Thorn úr csaknem elrikkantotta magát. Ismerte, hogyne ismerte volna ezt a közeget. És egy kicsit elszomorodott emiatt.- Amarja? Láttad őt? - kérdezte valaki Thorn mögött.- Hogyne. A férfi hátrafordult.- Ha nem tévedek, önök a novellista Amarjáról beszélnek - mondta.- írt egy regényt is... Az ablakon túli táj díszletei. Mintha a Korlátlan Hatalmon Alapuló Színház kelléktárából kerültek volna ki. Thorn Henrik a nagyvilág természetes közegéből jutott e stilizált világba. A míves régiók, mint oly sok nagyreményű fickót: öt is elnyelték. A vonatszerelvény lassított. A kocsi ajtaja kitárult. Egy hirtelenszőke fiatalember felhajította utazótáskáját, és sietve felhúzódott. A fiú alig lehetett több húszévesnél. Az arca haloványkék volt a sápadtságtól. Szájának körvonalai lelki gyengédségről tanúskodtak.-Már robogunk is tova... - mondta Thorn Henriknek, aki a G-Magazin munkatársa volt. - Zuhanunk az ismeretlenségbe. Temetödünk a nagyvilág pépje alá, igaz-e? Thorn morgott valamit. A fiú pedig:- Hát nagy dolgok ezek, uram... Mármint a létezés... Az élet... Meg minden... Mondhatom, minden igen nagy dolog, még akkor is, ha változatok halmozódnak változatokra... - ábrázatát Thorn Henrik felé fordította. Roppantul sápadt arca volt. És jött, közelített Thorn Henrik felé ez a sápadt arc, és kacagott, szakadatlanul derült ez az ábrázat. Az egész fickó mintha átlényegült volna, mintha elveszítette volna emberi mivoltát és egy Transzcendens Nevetéssé alakult volna át. A ruházata különben amolyan köznapi cuccokból volt egybeválogatva. Kopott vászonnadrágot viselt, és rövidre szabott, lestrapált múbórkabátot. Gyűrűs mutatóujjával a kinti tájék felé bökött.- Ide nézzen, uram... Látja ezt a holdbéli vidéket? Piszok jó területek, igaz? Olyan, mintha valamelyik petrolkémiai üzemben kísérletezték volna ki az anyagát s a színeit. Szorgalmaztam is eleget, ami engemet illet... Szóltam is Amarja úrnak, hogy szedjük a cuccot és nézzünk már körül... Tudja, azért... Én sem vagyok fából...- Amarját említette? A novellista Amarjáról van szó?! - kérdezte bárgyún a G- Magazin munkatársa.- írt egy regényt is... - válaszolta a hirtelenszőke fiatalember. Nekem elhiheti...- Tudom, hogy regényt is írt... — mondta Thorn Henrik.- Éppen elégszer mondtam neki, hogy ne csak odahaza időzzön, de induljunk már útnak, nézzünk körül a nagyvilágban... Nekem elhiheti... De hát tudja, hogy milyen krapek ez az Amarja...- Milyen? - kérdezte Thorn.- Olyan, mint a legtöbb ember... Egészen Thorn Henrik füléhez hajolt, és úgy kérdezte:- Olvasott tőle valamit?!- Igen... - mondta Thorn.- Es...? Mik az észrevételei...?- Nem tudom... - mondta Thorn. - Azt ■ hiszem, hogy nagyon tehetséges ember. Remek író.- Ez az! - szólt a szöszke fiatalember. Kigombolta a múbőrkabátját. Mély kivágású trikójából színes tetoválás részletei látszottak ki.- Roppantul tehetséges. Csak nem eléggé termékeny... - magyarázta a G-Maga- zin munkatársa. - Az írásai egyenletes színvonalúak. Nem modorosak. Nem erőszakoltak. Minden egyes novellája gondosan lezárt egység...- Látja, ebben igaza van... - mondta a szőke fiatalember.- Hiszen éppen itt a bökkenő... - folytatta Thorn. - Maga az élet, kedves barátom ... ritkán produkál ilyen tündében kerek, lezárt eseményeket...- Igen, igen...- Munkái közt gyakran abszurd alkotásokat találunk, és ha megnézzük az abszurd lehetőségeit, az általánosság szintjén... Az általánosság szintjén nincs nagy tematikai választási lehetőség... Abszurd novellákat írni az általánosság határán, kedves barátom, olyan, mintha egy őrült képírással hexametert írna... Mankóm lehet a képzelőerőm és a találékonyságom, de a jelentésfogalmak, a cselekvési tér változatai sor- vasztóan szűkösek... Az ön jó barátja ezért készül el oly ritkán egy-egy alkotással: ezért terméketlen...-Csak tessék kipillantani erre a vidékre... - mondta a fiatalember. - És eközben gondoljon Amarja úrra... Hát ilyen volt ez a táj valaha?! Mondja csak: ilyen volt?!-Nem tudom... - mondta Thorn.- A dolgok korántsem ilyen egyszerűek...- Hát ez az... - szólott a fiatalember.- És egyszer csak jött Amarja, és mit tett Amarja?!- Nem tudom... - mondta ismételten Thorn.- Az ő városai és falvai igaziak, valóságosak?! - rikoltotta a fiatalember. - Az lllénye, Tonkja, örvösgúnyárdja, kérem, csak név... Név, név, név...! Azt is írhatná, hogy a történet Kukutyinban játszódik: tíz perccel a zabhegyezés után... Ugyanis ezekhez a városokhoz és falvakhoz nem kapcsolódik többletinformáció...- A nagyokos... - mondta a háttérben egy epés hangú ember. - Mondja csak: annyira szükségesek azok a többletinformációk?!- Nem tudom... - így a fiatalember. - Én csak azt tudom, amit hiszek... Az abszurd nem lehet cél... annyi bizonyos... Ha az abszurdot jól adagolva felhasználják, akkor az adandó mű gazdagodik általa.' Úgy bizony...! - sóhajtott Thorn Henrik új ismerőse. - Na, persze az író mindig önmagának fonja a kötelet. A kibontakozási lehetőségeit mindig önmagának szabja meg...- Nem tudná már tartani a száját?! - rikoltotta az epés hangú ember. - Mi baja van Amarjával?! Ismeri ön Amarját?! Egyáltalán... Ismeri azt az embert?! Vagy csak a száját járatja...- Csak rá kell nézni... - szólalt meg egy másik férfi.- Amarjáról papol, de lefogadom, hogy ..- Csibész... - szólalt meg a háttérben egy nő. - Sz...házi csibész... Nem értem, hogy miért engedték fel öt erre a járatra... A kalauznak kellene szólni... Thorn egészen közel hajolt a fiúhoz.- Már megbocsásson... Ugye, valóban ismeri Amarja urat?!- Igen... - mondta határozottan a fiatalember.- És Amarja úr is ismeri önt...?!- Igen. Ö is ismer engem. Lehet, hogy nem sokat tud rólam, de azért tűrhetően ismer...- Igen - mondta Thorn. - De hát akkor mégsem barátja önnek az az ember...-Az ismeretség egy bizonyos hőfokán túl már a barátság tartományába hajlik...- Megmondaná, hogy hol lelhetném meg?! - kérdezte Thorn. - Néhányan azt állítják, hogy ezen a vonaton utazik...- Igen. Ezen a vonatszerelvényen utazik. Tessék a legközelebbi állomáshelyen át- szállni a következő kocsiba. Csak szíveskedjen átszállni. És Amarja úr felől érdeklődni ... Thorn a legközelebbi állomáshelyen átjutott a következő vasúti kocsiba, és menten Amarja felől érdeklődött.- Csak nyugi, nyugi... - döntötte a G-Magazin szerkesztőjéhez a hatalmas és kőkemény pocakját egy ötven körüli férfi. A folyosón itt is rengetegen álltak. Valamennyien ötven körüli férfiak. Sötét öltönyt viseltek. Lerítt róluk, hogy felkészültek az útra.- Csak nyugi, nyugi... - szuszogta a kövér ember. - Semmi pánik, érti?! Thorn bólintott. Majd azt mondta:- Beszélni akarok vele...- Nyu-ga-lom... - tagolta a _ kövér ember. Valahogy nem illett ebbe a társaságba. Ő is sötét öltönyt viselt, de olcsó és gyűrött, téglavörös színű vászonkabátot.- Nyu-ga-lom... - mondta szinte bizalmaskodva. - Semmi pánik... Amarja tényleg itt van... Én is láttam...- Látta? - kérdezte reménykedve Thorn.- Beszélnem kell vele...-A felszállásnál láttam. Nem kell hát betojni. Mondd csak, pajtikám, ismered te Amarja munkáit?! Szereted te Amarja Írásait?- A novelláit ismerem... - mondta Thorn.-Szóval, a novelláit... - A novelláitól gazoltál be ennyire?! Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy regényt is írt... Nos?! Thorn nem válaszolt.- Ide figyelj, hapsikám... Egy perc múlva megáll ez a mozgó izé, és te átszálhatsz a következő kocsiba...- Az összekötő folyosón nem lehet átjutni?-Nem! Nem lehet... Egy perc, érted? Átszállt és akkor cukipuszi, meg minden... ahogyan illik... Leróhatod a kegyeletedet...- mosolygott a szuszogó férfi. A vonatszerelvény megállt. Thorn leugrott a peron gyanúsan csillogó aszfaltburkolatára. A következő kocsiig szaladt, és odakiáltott az ajtóban állókhoz:- Hééé! Mondják csak, itt van Amarja? Ismerik a novellista Amarját?! De nem várta meg a választ. A következő kocsiig trappolt. És megint felkiáltott az ajtóban állókhoz. De a válaszra ismét nem maradt ideje. Szaladt. Loholt tovább. Egyre gyorsabban robogott. És egyre hangosabban kérdezősködött. Eközben átvillant a tudatán, hogy ami most történik: az valóban megtörténik vele. Tudja jól, hogy ez a loholás igazi loholás. Ugyanakkor több is, meg kevesebb is. Annyi történt, hogy, talán nem teljesen öntudatlanul, valamit elkezdett, ami aztán mozgásba hozta a lényének mechanizmusát. Szaladt, szaladt, szaladt, és tudta, hogy ez a futás már nemcsak önmagáért történik, tudta, hogy erre a futásra már mások is felfigyeltek, és arra gondolt, hogy most egészen hiábavaló, ha úgy tetszik, „holdbéli“ díszleteket hagy el, miközben újra és újra azt rikoltja:- Hol van Amarja? Nem látták Amarját?! Azt harsogja:- Amarjával akarok beszélni! Hol az az ember?! Közben zuhan, irdatlan sebességgel belezuhan abba, ami tér és sötétség, abba, ami éjszaka, ami egyszerre tér és idő. És közben csak mondja a magáét, mondja: és tudja, hogy mint mindennek, egyszer ennek is vége szakad, és akkor azt mondjuk: NOVELLA! I I I I I I I I I I | ■ I I I I I I I I I í I I I I I I VOJTECH KONDRÓT Ott a Duna túlpartján Iszik ki férfi: pohara fölött busa feje lecsüng van-e ki érti Gabona susog hullámzik sárga mezők telt kalásza S éjjel mi huhog? Mint Afrikában (A halhatatlan van Gogh-i napsütés!) Ég a rónaság: szél az út porát füst gyanánt csapja szét DÉNES GYÖRGY fordítása M ár három szokás s: nőit, hogy csodálj kaktuszt.- Csodálatos - yama asszonysá felé tartott. Az középen állt, egy térdmagasságig felfelé kellett né emelte szemét.- Olyan, mint ben ugyanezt mo is, amikor előszói A kaktuszhoz I szemöldökkel fig; szönje meg aiáh - Jóestét, Tost mellett állt. - K hogy eljöjjek. M A cereus évente I an te is. A lány szó n< szemérmesnek, c - Bizonyára se Murayama asszo pen kivirágoztatta - Úgy hiszem, ( je -. Még szere elhallgatott. Murayama áss mában. Komiya i várt est, ő pedig nőivel is. Aztán n meghívottnak má a férjét várta ha asszonyságok bi;- Omori asszc man leszünk, me szonyt is? Ó még közülünk, aki méi sooooocooo PÁLSZEGI Jozefina a gye szeretek. Lakásé közvetlenül válás kel jelenleg az e amely igen maga Tegnap is látl tam, vádamra ka; tam Ligetfaluba, kán. Alattam, a csoport kisgyerel a hatodik emelet A szobából gy- Ki az?- Az apukátok- Igazold mag A szoba félhoi mat és rögtön a nyom, Jozefinka, papagáj a tévé ei ügyesen bepaszé selyébe. Jozefina jó ad;- Légy üdvözc lek, a szalonnát, ki, fel ne fald! Mihelyt feltalál mozgót, a pergel- és feltaláltam den tanítása ellet egyébként már a sok könnyet ont rohantam is vele ben működő ,,újít-Azt mondja, tuum, méghoz.- csodálkozott el tője. - Mutassa c Kezdtem kétei hogy megértette-< sz:ó.- Olyan moton amely szünet néi forogni fog. Meg kül! Érti?- Természetes felém bizalmasan véletlenül, kartá, már sört a büfébe Lehangolódtan-És azt tudja- nyomatékkai -, h tuum mobile tu műszaki lehetette- Világosi De i nére megszedo megjött a sör! ■ amikor kinézett sosoooocco Szkukálek Lajos rajza
